Vajon miért tesz fel valaki egy képet, ahol ugyan a kukac icipici, de azért a striák láthatóak..
Mondjuk mindegy, mindenkinek vannak szépséghibái.. nekem pont striák, azok nincsenek.. mert nem híztam-fogytam sokat hirtelen. Még terhesség alatt sem. De tök jó a kép, csak nem értem, miért reklámozod magad.. hm.. ;P
Azon morfondírozom, hogy lehet egyszerre valaki magyar szülőktől német anyanyelvű, gyerekkorában Magyarországra telepedett, - akit dogoztattak rögtön, és azonnal megszólták, ha az anyanyelvén beszél -, ugyanakkor ősbudapesti.
Január vége. A fiam hív. Az ő párját kereste telefonon az öreg, hogy ha akarok vele beszélni még az életben, akkor most.
...
Elárasztott a pánik. Mégis, miaf.. van. Haldoklik? Kórházban van? Hát felhívtam. Aztán persze rövid úton kiderült, mindez csak provokáció volt. Jó kis játszma, aminek fölültem. A következményei? Inkább nem részletezem. Szerencsémre pont belekezdtem akkortájt egy segítő dologba.
Ettől kezdve egy ideig hetente szorongás, mire számíthatok abban az öt percben, amit beszélnem kell vele. Aztán nem bírtam. Kapóra jött a tavaszi ünnep okozta munkatumultus, utána mindenféle egyéb probléma, ami rengeteg időt, és azonnali megoldást kívánt. Ritkultak az alkalmak.
Egy ideig még stagnáló állapot, aztán június végén elindult valami. Csak homályos sejtéseim voltak, 3-4 hét, mondtam magamban.
Július közepén hív. Felvettem. Semmi aktuális alkalom nem volt, ami magyarázta volna, miért keres. Úgy éreztem, gáz van. Az is volt. Már egy hete gondozásban, a család nem engedte tovább, hogy otthon legyen (ezt megértem, egyszer már rákényszerültem én is hasonló döntésre, a határaimon, kompetenciámon túl mutatott a feladat). Nagyon panaszkodik. Nem tud felkelni, csak fekszik, nincs mibe kapaszkodnia, otthon még eltotyogott volna, dehát nem lehetett maradnia. Megszánom. Szarul érzem magam, sajnálom őt. Világos, ez nem tarthat már sokáig, legbelül csendes, békés, kegyes álmot kívánok neki, emiatt aztán gyötör a lelkifurdalás.
Megfogalmazok egy kérést, megérti, ígéri, hogy megszerzi az információt. De a telefon néma marad.
És ő elérhetetlen.
Egy héttel később végleg.
Ugyanúgy két hét, ahogy tavaly. Ugyanúgy éreztem, még a napját is, mikor, mint tavaly.
Tavaly ilyenkor iszonyú rosszullét terített le. Kétségbeesetten próbáltam talpon maradni és nem ment, kis híján kórházba kerültem. Nagyon aggódtam, mert emiatt nem tudtam betartani az ígéretemet.
Arról fogalmam sem volt, hogy az utolsó hét kezdődik. Még akkor sem, amikor pár nap múlva láttam, mi a helyzet, és utána két nappal még rosszabb volt minden. Felfogtam? Talán. Rettegtem tőle, eltoltam magamtól a gondolatot. De a jelek egyértelműek voltak.
Elkezdődött az 52. hét. Lassan véget ér az év. Mostanra maradt a szeretettel emlékezés. És néha még fáj. Felnőttem.
Önreklám: minden megkeresésre 24 órán belül válaszol.
Majd amikor 48 óra múlva utána megyek a közösségi média felületén, akkor tényleg válaszol is. És sajnáltatja magát, hogy neki mennyi dolga van, nincs ideje levelezni.
Vállalkozó 2.
Ismerős ajánlja. Valóban kedves, lelkiismeretes, visszahív, minden úgy zajlik, ahogy megbeszéljük.
Aztán mikor eljön felmérni, más a helyzet. Mintha semmit nem tudna a munkáról, és onnantól látszik az orra hegyén, hogy valami nem tetszik neki. Várom az árajánlatot. 5 napig. Aztán – felszólításra – küld egy nesze semmit.
Majd eltűnik.
Vállalkozó 3.
Saját maga jelentkezik, küld referenciákat, eltekintene a kiszállási díjtól is, én azonban nem rejtegetem, hogy másokat is megkérdezek, tehát csak kérje el azt a pénzt nyugodtan. Rákérdez, hogy mégis hányan adnak ajánlatot, innentől érezhetően másként viselkedik. Az összeg, amit mond, nem lep meg, nyugtázom. Másnapra ígéri, hogy felhív pontosítás okán. Aztán eltűnik.
Nem értem. Tényleg nem. De lehet, csak naív vagyok.
Igen, könnyebb lesz majd. De ne sűrgesd. Fél év még nagyon rövid idő. Mindennek megvan a maga ideje. Baromi közhelyes, de tényleg így van. A gyászévnek sem véletlenül az a neve, ami. Sokaknak nem is elég ennyi idő.
Engem is sokáig felkavart, mikor ilyen rejtett dolgok elkerültek mindenféle fiókok mélyéről, anyu, apu, meg a nővérem kisebb vagy nagyobb titkai. Nem vagyok szakértő, de nem lehet, hogy picit korán álltál neki?
Sajnos ezt a nehéz időszakot is végig kell csinálni. Kívánok neked ehhez sok-sok erőt!
Hétfőn lesz fél éve, hogy elmentél. Fura ez a gyász, nagyon mélyen van, csendben zajlik, csak néha ébredek rá, ez bizony az. Most épp depis vagyok. Házi feladatul kaptam mikroméretekben elkezdeni változtatni az engem körül vevő dolgokon, előszedtem hát a dobozt, a mumust, amit már egyszer átválogattam. Két éve. (És még hány ilyen van! ...) Akkor valahogy elsikkadt a sok, értelmét vesztett dokumentáció szortírozása mellett pár lényeges dolog. Vajon miért titkoltad, amit már 2006-ban láttak a röntgenen? (Persze a felvételek megvannak, most megnéztem.) Vajon miért nem tudtam sosem, mennyire megviseltek a várandósságaid, miért nem beszéltél róla, milyen mérhetetlenül megaláztak (sejtettem, tanúja voltam jó pár dolognak még kisgyerekként, csak utaltatok rá, mi zajlott), miért nem tudhattam a nagyanyám halálának valós időpontját és azt, erről miként értesültél... Miért csak az utóbbi pár év történései tettek gyanakvóvá ezirányban...
Most ez a pakolászás eléggé felkavart. Sajnos muszáj, túl sok mindent nem lehetett kidobni, volt szükséges megőrizni. És sürget az idő, változtatnom kell a helyzetemen, mert ez így most sok, nem győzöm.
Fáj, szomorú vagyok. Talán egyszer könnyebb lesz. Majd.
Telnek a napok. Az első csend után a lázadás, harag, önvádaskodás, majd megnyugvás hullámzása, emlékek feltörése, szelíddé vált múlt
Történhetett volna másképp. Miért nem foglalkoztak a jelekkel, tünetekkel majd húsz éve, aztán hét éve, de ha más nem, két éve. Így alakult, megtörtént. De legalább méltósággal, emberséges körülmények közt ért véget. Sajnos nagyon korán...
Két évforduló. Egy negyvenedik, és egy ötvenedik. Várható volt, hogy nehéz lesz. Akár menthetetlenül. Meglepően reménykeltően alakult, talán most mégis megúszható.
Nem volt az. Érezhetően másként alakult, mint máskor. Aztán még mindig volt egy halvány, bizonytalan reménysugár. Bítatást adva, hogy jobb lesz, még lehet jobb.
Olvasom a számvetéseket erről az évről, többségnek szörnyű, kevés kivétel, akinek pozitív a szumma.
Milyen volt? Borzalmas. Rémisztő. Szorongással, gyakran rettegéssel teli. Egyik pillanatról a másikra minden de minden fenekestől felfordult, muszáj volt vele fordulni, ha túl akartuk élni. Akkor sem volt igazán felhőtlen, amikor látszólag nyugalmasabb időszak állt be. Féltem, féltünk, nem csak én, sokan. Hogy ez túl laza így. Nem lesz jó vége. Vagy ki tudja. Egyáltalán valóban akkora-e a baj, mint ahogy tudjuk.
Nehéz, nagyon nehéz év volt. Janus arcú. Tulajdonképp évek óta áhitoztam valamilyen megoldásra arra a lehetetlen helyzetre, ami körülvesz. Emberileg, anyagilag, idegileg, teherbírásilag, mindenképp. Az ölembe hullt az itthoni munkával ez a lehetőség. Csak hát ez sem ilyen egyszerű. Amennyire segítséget jelentett, annyira meg is nehezítette az életemet.
Augusztusban jutottam le a Balatonra. Augusztusban majdnem félárva lettem. Augusztusban vissza kellett volna mennem dolgozni, a főnökeim jóindulatán múlt, hogy maradhattam itthon (el sem tudom képzelni, mi lett volna, ha nem). Augusztusban volt két, nyugodt, boldog napom, amire éveket vártam. Hogy aztán pillanatok alatt zúzódjon semmivé ez a két nap.
Azóta? Továbbra is itthonról dolgozom. Egyszer fent, egyszer lent. Erős hullámzás. Utóbb inkább lejtmenet.
A Karácsony mindig nehéz, évek óta külön figyelmet igényel, merre haladnak a dolgok, ne legyen baj. Tavaly nem sikerült, idén... Hagyjuk.
Két hónapja gyakorlatilag be vagyok, vagyunk zárva a lakásba. Séta nincs, boltba nem járok, november közepén lejárt a bérletem, aznap még bevásároltam egy utolsót, és ennyi.
Ma kénytelen voltam lemenni a városba. Komoly félelmekkel, de muszáj volt. Visszagondoltam rá, amikor tavasszal alig volt forgalom, a boltok többsége zárva, kísértet-palota bevásárló központok... Mostanra a mindennapok részévé vált mindaz, ami fél-háromnegyed éve összezúzta a világunkat. Félve mentem, de pillanatok alatt rántott vissza a mindennapok rutinja. A kedvenc hentes. A savanyúságos zárva. Aztán a jól bevált zöldséges. Majd a patika. A rutin eltereli a nehéz gondolatokat.
Ebben a nagyon nyomasztó időszakban egy apró jel is elég, hogy minden más színben jelenjen meg. Egy pici, örömteli szemvillanás, olyan embertől, akitől egyaltalán nem számítottam semmire, mindig kedves, de ez most más volt. Sokatmondó volt. Léleksímogató volt. Reményteli volt. És fenekestől felforgatott mindent. Bennem. Körülöttem. A világomban. Az elmúlt évemben. És - azt hiszem - a jövőmben.
Mi történt? Semmi. Minden. Hurrikán. Kétségbe vagyok esve.
Tele vagyok kétségekkel. Tele vagyok szorongással. Tele vagyok feladatokkal. Tele vagyok felelősséggel.
Tele a hócipőm. Tele a batyum. Nehéz. Nem bírom.
Van egy ágyam - sok év után végre nem nyomorékként kelek minden nap. De nincs helyem. Van egy lakâs, amiben lakhatom, de nincs otthonom. Van anyám és apám. Anyámban pislákol a lét. Apám? Papíron van.
Van gyerekem. Felnőtt. Mert elköltözött. Párja van. Mert elköltözött. Sikerei vannak. Mert elköltözött. A kapcsolatunk (már) jó. Mert elköltözött.
Van munkám - még. Ki tudja, mit hoz a holnap. Mi kell még? Mi kellene még?
Talán egy hâz és egy zongora. És némi csend meg nyugalom. Erdő, hol sétálhatok, madárdal, eső és napsütés. Chopin, Mozart. Na jő, Bartők is. Meg Rachmaninov.
Időnként, ha nem tudok aludni és véletlenül nem dolgozom éjjel, szeretem olvasgatni a régi, már nem igazán pergő topikokat. Érdekes dolog belelátni emberek múltjába, gondolkodásmódjába. Tudom, hogy ez vájkálás de mindenki maga osztott meg egy darabot a belső világából. Picit bele látni sorsokba, életekbe, elképzelem, mi történhetett azóta velük. Épp úgy, mint az utcán járva, az arcokat látva, látni vélem a fiatalabb vagy éppen az idősebb változatát. Van aki már rég nincs itt de a lábnyomát itt hagyta. Igazából a legérdekesebbek azok, akik még vannak ( jellemzően nagy v betűsök ) és ,,találkozni'' lehet velük ebben-abban a topikban. Ezért is örülök annak, amikor valaki felhoz egy ilyen ezer éves topikot. Nem ismerek itt senkit személyesen, mégis valamennyire az ismerőseim vagytok. Köszönöm mindenkinek, aki megosztotta a gondolatait, érzéseit, nem ritkàn a személyes, legbelsőbb dolgait! Úgy hogy vigyázzatok, mert figyelek. 😉😀😁😂 Mindenkinek a legjobbakat!
Megfogadtam, nem írok ezen a nicken, de most mégis.
Holnap lesz az apám születésnapja. Eszembe jut, talán azért, mert valahol mégiscsak szerettem, és mert mindig felköszöntöttük.
Azóta sem beszéltem vele (az előző hozzászólásom óta), mostanra talán megértette, hogy kösz, nem kérek belőle, soha, semmikor, semmiért.
Nem mai lurkó az öreg, így megfordult a fejemben, mi lesz, ha egyszer csak nem lesz. Akkor vajon felveszem-e a telefont a feleségének vagy a két lányuk egyikének. És arra jutottam, hogy nem. Semmi közöm hozzá-hozzájuk. Annyi szenvedést okoztak, amennyit csak lehetett, cserben hagytak, az anyámat, aki elfogadta ezt a rettenetes új belyzetet, mikor apám elhagyta másodszor is és megnôsült, megalázták, lesajnálták, kihasználták a végtelenségig. Amióta nem beszélek apámmal, és jó okom van rá, le sem szarják, mi van a beteg anyámmal. Addig legalább látszólag érdekelte ôket, apám meglâtogatta néha.
És amióta nem keres, megnyugodtam, a szomatikus tüneteim nagy része megszűnt.
Fásult ürességérzés van bennem, keserű szájízzel. Sem szomorú, sem dühös nem vagyok. Csak csalódott. A végtelenségig.
Nyolc éve volt. Te még emlékszel rá? Kötve hiszem.
Azon gondolkozom, hogy mire írtam, hogy "hazugságra épült kapcsolat", hiszen akkor még nem is tudtam. Még négy évnek el kellett telnie ahhoz, hogy apránként kiderüljön a sok elhallgatás, átverés, hazugság. Aztán amikor már nem tudtál tovább színlelni, és elmondtad, azt hittem, most már minden rendben lesz, túl vagyunk a nehezén, pedig akkor kezdődött csak a pokol. Sosem tudtad nekem megbocsájtani, hogy tudom. Sosem tudtad nekem megbocsájtani, hogy őszinte voltál hozzám.
Azóta is félek, ha azt olvasom, milyen fontos az őszinteség. Megrémiszt, megszólal a lelkem mélyén a vészcsengő. Ott mindig van valami gebasz. Cirkusz egy elhallgatott dolog miatt (amihez egyébként sincs semmi közöd), miközben a hazugságokból font háló húz le a mélybe. Félek az őszinteség bajnokaitól. Ha véletlenül összefutok eggyel-eggyel, három lépést hátrálok.
A gyarló embereket szeretem, az ő társaságukban érzem jól magam. Azokat szeretem, akik nem akarnak többnek, jobbnak, őszintébbnek látszani másoknál, akik nem hazudják azt, hogy ők milyen baromi őszinték. Akik csak emberek. Szerethető emberek.
Miért van az, hogy felhívok egy céget, megbízható, ezt monták, és az érzem, púpnak kell a hátukra még egy munka? Pitinek veszik, engem meg palira. Hogy folyton azt érzem és tapasztalom, nőként ilyen ügyeket intézni 200%-os magabiztossági "felárral" működhet csak, mert a magamfajtát hülyének nézik, leszarják, átverik... Elkeserítő.
Jó dolog az őszinteség,megnyugtatja a lelkünket - csak sokan bele sem gondolnak,hogy azzal más lelkét törik össze. Biztos megvan a módja, hogy a kecske is jóllaljon és a káposzta is megmaradjon, csak ahhoz kellő odafigyelés és a másik ismerete,tisztelete kell. Lehet ezt tanítani?
Ma beszéltem - 4 hónapja először - az apámmal. Úgy csinált, mintha mi sem történt volna. Én is úgy csináltam.
Pontosabban csak a szokásos kis játszmáinkat jétszottuk. Ő a "mindig az anyádahülye temegkislányom a hálátan"-t, én pedig megint benyeltem. Mindent. A haragomat. A csalódottságomat. Azt, hogy legszívesebben elküldtem volna a faszomba, jól beolvasva neki minden rohadékságáért, amit művelt velem-velünk. De képtelen vagyok beolvasni. Képtelen vagyok ordítani, megmondani, hogy elég. Miért? Miért nem megy? És ez most már mindig és mindenkivel így lesz? Hány év rohadt lelki meló kell még, hogy ebből az irgalmatlan zsákutcából kikecmeregjek? :(
Annyira igazságtalannak érzem, pedig benne volt a pakliban... erősnek kellene lenni, nem megy. Ülök és sírok, fejet kéne hajtani, majd emelt fővel tovább lépni. Hát van igazság ezen a rohad, nyavalyás földön, ebben a kis em mondom, milyen életben?! A fenébe már
