Sokáig töprengtem, hogy melyik topicba folytassam, de aztán úgy döntöttem hogy itt van a helye, mert bizony félelemkeltésre alkalmas mindaz, amire törekszel. A magad fajta tagadással zöld utat adnál a zsidóellenességhez és lehetőséget arra, hogy ismét megtörténjen aminek egyszer sem lett volna szabad megtörténnie. Letagadni akarni tényt, ami alapvetően agresszió - ez lenne a célod ha jól értelmezem.
Sőt, tovább megyek, még abban is kételkedem, hogy te pl.az amcsi áldozatok miatt aggódsz vagy éppenséggel az eddigiek
érdekelnének túlságosan. Ugyanis ellenérvként hozod őket és ezzel kisebbíted is egyuttal jelentőségüket.
Sem te sem én nem éltünk a holocaust idején, ezért be kell érnünk tárgyi bizonyítékokkal, amik hamisíthatók - és hamisítják is. Azonban azt a tényt nem tagadhatod, hogy emberek éltek túl poklot, hogy visszajöttek és félnek rettegnek tovább - a magadfajta megnyilvánulások miatt. Élnek még ma olyanok is, akik jól emlékeznek az akkori időkre, félelmekre és minden előrángatott fotóid eldobhatod ezen emlékekkel szemben. Tényeket akarsz tagadni, ez napnál világosabb. Ráadásul úgy, hogy közben a más véleményen lévőt akarod így beállítani. Érzéketlen és elfogult vagy, miközben érzéketlenséggel és elfogultsággal vádolod azt aki mást mond.
Idéznék néhány sort a közös levélváltásunkból emlékeztetőül:
"De most gondolj bele, ha pl. a '56-os megemlékezések során az
emberek arról beszélnének, hogy mennyivel szürnyűbb volt Hiroshímában,
vagy hogy Busch mennyivel több ártatlan áldozattal bosszulta, meg a
WTC elleni agressziót és nemcsak nálunk történtek szörnyűségek, akkor
az kegyeletsértés lenne annak ellenére, hogy az igazságtartalma
vitathatatlan.
Ha te elmész egy temetésre, akkor az ott felravatalozott halott a
"főszereplő" és nem hozza fel senki azt a sokmillió embert, aki ugyanabban
az időben meghalt, esetleg sokkal szürnyűbb körülmények között."
Te pedig egyfolytában a felravatalozott ellen beszélsz. Nem arra törekszel, hogy kristálytisztán megmutasd, miben hol és mikor voltak mások máshol embertelenek, hanem tagadsz egy tényt és közben vagdalkozol hogy más tények is vannak.
Nem akarok hosszadalmas beszélgetést ezügyben, mert attól tartok hamarosan egy ugyanolyan spender-féle topic lenne ez is, mint amilyenekből már legalább másfél tucatot kimoderáltak. De ha ez lenne belőle, már most figyelmeztetlek, nem fogom sajnálni az egész topicomat törötlteni.
Beszélgetni bármikor, bármiről - de tudd a határt, mégpedig az emberség szabta határt!
Ebben a szellemben várom a válaszod.
oncogito:Szörnyü érzés lehetett átélni a leírt uszodai élményedet. A halálfélelmed fokozásában még az is közre játszhatott, hogy közben a teljes magadra hagyottság érzését is átélted. Én úgy gondolom, hogy a félelelmeket szubjektíven kell nézni, nem pedig objektíven. Egy ejtöernyös például tudhatja, azt is, hogy ugyan nem nyílt ki az ejtöernyöje, de ha jó erösen rángatja, akkor azért még kinyílhat.
***
Valakinek például egy körömnyi pók nem jelent különösebb veszélyt, egy másik ember viszont könnyen kaphat félelmében akár egy szívinfarktust is, ha nem lát menekülési lehetöséget elöle.
***
Tehát hiába akarok majd nem félni, nem tudom mi lesz.
Az én hitem szerint a tapasztalatok gyüjtése céljából vagyunk a világon, tehát a fenti élményed ezek szerint egy rossz, de szükséges tapasztalat volt. S hogy miért volt szükséges, hát mert még nem rendelkeztél vele. De mostmár rendelkezel a halálfélelem és a teljes magadra hagyottság megtapasztalásával, ezért már nincs szükséged rá, hogy újra megtapasztald, azaz már nem kell félned a bekövetkeztétöl sem.
"Hiába volt a tudad, hogy csak egy medence, hiába tudok úszni, ha rossz fele kezdek tempózni, lehet, hogy nem jutok időbe felszinre." Az ejtőernyős helyzete azért rosszabb, mert Ő sajnos az esélyeket sem latolgathatja.
"Mégis a félelem, amit akkor éreztem, túlnőtt rajtam." De miért úgy fogalmazol, hogy túlnőtt rajtad, ha végülis Te győztél?
"Az döbbentett meg, hogy szinte indokolatlan volt az ereje és nem függött az akaratomtól." Ezt el tudom képzelni.
"Tehát hiába akarok majd nem félni, nem tudom mi lesz." Azt senki sem tudhatja, de ha úgy állsz hozzá, hogy úgysem nyerhetsz tényleg nem nyerhetsz.
"Tudod,teljesen semmiben sem lehetünk biztosak!" Ebben a témában talán tényleg nem... (-:
Egyaltalán nem hiszem, hogy kevésbé voltam jobb helyzetben, mint az ejtőernyős.
Hiába volt a tudad, hogy csak egy medence, hiába tudok úszni, ha rossz fele kezdek tempózni, lehet, hogy nem jutok időbe felszinre. Levegő pedig már egy csepp sem volt a tüdőmben, majd szét robbantam.
Ott, akkor bizony minden másodperc tört részének jelentősége volt.
Hogy miért írtam?
Nem estem pánikba, nem vagyok túlzottan félős, a halál fogalmával addig is mertem szembenézni.
Mégis a félelem, amit akkor éreztem, túlnőtt rajtam. Az döbbentett meg, hogy szinte indokolatlan volt az ereje és nem függött az akaratomtól.
Tehát hiába akarok majd nem félni, nem tudom mi lesz.
(Tudod,teljesen semmiben sem lehetünk biztosak!:-))
"Talán elmondanám a legemlékezetesebb élményemet." A hálálfélelemnek biztos vannak fokozatai is.
Én nem tudom eldönteni, mennyire rázhatott meg az eset, de szerintem nem véletlenül nem veszítetted el a fejed.
Elég valószínű, hogy erőssebb halálfélelme van annak, akinek pl. nem nyílik ki az ejtőernyője zuhanás közben.
Szerintem, valahol azért Te is csak tudtad, hogy egy medencében vagy, tudtad, hogy tudsz úszni, és ez megkönnyíthette a félelem leküzdését!
Egyáltalán mirföl írtad ez? (-;
Arról volt szó, hogy a Te esetedben a félelem erősebbnek bizonyult nálad!
(Egyébként szvsz ez azt jelenti, hogy ilyenkor a néma félteke gondolatai, 'diadalmaskodnak' a beszédesé felett, ill. fordítva, mikor megküzdesz a pánikkal.)
"az emberiség pont annak köszönheti létjogosultságát, hogy túl tudja magát tenni az akadályokon és nehézségeken."
Az emberiség igen, de közben mi van az egyénnel? Hiszen az statisztikai arányok eleve különbségeket feltételeznek és emberi életekről,nem számadatokról van szó.
Vagy az a tapasztalatod, hogy az emberek olyan gyakran és eredményesen mernek önmagukkal és valós problémáikkal szembenézni?
Ha ez így van, akkor valóban nekem vannak nézetbeli problémáim. Nem félek velük szembenézni, ha meggyőzöl. :-)
Egy vizsgadrukk, egy főnöki terror, egy bliccelés lebukásától való félelem, vagy saját véleményünk véka alá rejtése - mindez megmérgezi mindennapjainkat.
Akkor úgy látszik nálad nézetbeli problémák vannak, hiszen az emberiség pont annak köszönheti létjogosultságát, hogy túl tudja magát tenni az akadályokon és nehézségeken.
A szervezet természetes reakciója, hogy összpontosítja az idegrendszert az ismeretlen felfedezésekor - védekezésképpen az esetleges kellemetlenségek ellen.
De a félelem önmagában nem halálos : ))
"Én nem félek magamtól! Tisztában vagyok vele, hogy senki sem tökéletes, és hogy igazából senki sem normális, így nincs mitől tartanom..."
Ez meglátásom szerint érződik is a veled való kommunikáció során, de ez sajnos nem általános.
Ami a halálfélelmet illeti.
A magam részéről ez általában nem félelemteli életet jelent, nagyjából ott tartok ebben, amit úgy fogalmazott meg "Másvalaki", hogy "ne féld és ne várd".
Azonban ez az elmélet "csak" az élet mindennapjaira vonatkozik.
Viszont amikor szembesül az ember a fenyegetettséggel, azt szerintem érzelmeiben irányítani már nem tudja, mégha cselekedetei ezt nem is támasztják alá.
Talán elmondanám a legemlékezetesebb élményemet.
Sok évvel ezelőtt történt, de minden pillanatára emlékszem. Uszodában voltam, békésen úsztam, amikor valaki fejest ugrott - és pont az én fejemre.
Szinte azonnal a medence fenekén tenyereltem és amikor elurgaszkodtam onnan (minden bizonnyal a fejemet ért ütés miatt) teljesen elvesztettem a tájékozódóképességemet, nem tudtam merre van a fent és merre a lent.
Mindezek ellenére nem estem pánikba, tudtam, hogy a szememet nem nyithatom ki, mert sajnos arra mindig képtelen voltam. Pontosan tudtam, hogyha elengedem magam, a víz felfelé fog emelni, de a tájékozódó képességem elvesztése mellett még a saját mozgásomat sem érzékeltem, csak vártam.
A víz valóban feldobott és szinte senki nem vett észre semmit.
Viszont az a néhány pillanat a teljes kétségbeesésé volt. Tudtam, hogy felfelé kell haladjak, de nem hittem benne, illetve azt nem, hogy időben érek a felszinre. A víz ott volt körülöttem, mint könyörtelen bizonyosság és én semmiféle segítségre nem számíthattam és nem jelezhettem.
Lehet, hogy ez szubjektív dolog, lehet, hogy rossz beidegződés - de ha el tudsz képzelni tulajdonképpen pánik nélküli konkrét halálfélelmet - azt hiszem erre a jövőben sem fogok tudni felkészülni.
"Az önszuggesztió sok esetben eredményes, de a halálfélelem ellen azt hiszem nem orvosság." Ha ez ennyire meggyőződésed, akkor rajtad tényleg nem fog segíteni!
"Nem vagyok egy túlzottan félős fajta, de amikor szembekerültem ilyennel, erősebbnek bizonyult nálam." Biztos vagyok benne, hogy megrázó, de én igazából azt nem vagyok hajlandó elhinni, hogy képes lennél valóban átidegeskedni életed utolsó pillanatait! (Mikortól már tudatosul benned, hogy nincs visszaút, szvsz nem a haláltól kell félni, hanem örülni, hogy élhettünk!)
"Egyáltalán - merjünk őszinték lenni önmagunkhoz." Én nem félek magamtól! Tisztában vagyok vele, hogy senki sem tökéletes, és hogy igazából senki sem normális, így nincs mitől tartanom...
Az önszuggesztió sok esetben eredményes, de a halálfélelem ellen azt hiszem nem orvosság.
Nem vagyok egy túlzottan félős fajta, de amikor szembekerültem ilyennel, erősebbnek bizonyult nálam.
Ismétlem azonban, nem erre a fajta félelemre gondolok, ezt természetesnek tartom. (Bár, lehet hogy ez szubjektív dolog)
A kisebb félelmek, mint pl. önmagunk hibáinak még önmagunk előtt is el nem ismerése, vagy a másik ember értékeinek elismerésétől való félelem, hogy emiatt esetleg alul maradunk (ez szerintem az előítélet) ezekkel szembenézni.
Szembenézés alatt azt értem, hogy merjük megfogalmazni mindezt önmagunknak és merjük helyteleníteni, de legfőképpen merjük elhinni magunkról, hogy lehet ezeken változtatni. Egyáltalán - merjünk őszinték lenni önmagunkhoz.
Ilyesmikre gondoltam.
"azt írod, hogy teljesen felesleges félni." A haláltól félni mindenképpen felesleges, ez szerintem egyszerűen tagadhatatlan!
"Sokmindent el lehet határozni, de hogy a gyakorlatban ténylegesen mit fogsz gondolni, vagy cselekedni, azt előre tudni nem szerintem nem lehet." Szerintem a legtöbb amit megtehetek, hogy hasonló ömbizalommal a későbbiekben is bemagyarázom magamnak, a végére talán még el is hiszem!
Bár talán, ha erősen arra koncentrálunk, hogy a halál egyszerűen elkerülhetetlen, szerintem mennie kell...
"Az életben nagyon sok egyéb gyökere van a félelemnek, amivel viszont szerintem lehet és nagyonis érdemes szembenézni." Mit értünk szembenézés alatt?
Már írtam, hogy egy félelmet a veszély tudatos "elkönyvelésével" lehet talán a legpraktikusabban letudni. Egyszerűen tudatosítani kell, mi lehet, mi lesz! Ezt a halálfélelemmel is érdemes megcsinálni, mert ha nem még a végén lemaradok életem utolsó pillanatairól... (-:
" szerintem a tudati félelem könnyebben leküdhetö, mint a fizikai - hiszen a halál mindenkit utolér, de a tudatunkat úgy alakithatjuk, hogy halhatatlan legyen."
Igen, ez lenne a logikus, de mégsem ez történik. Pontosan emiatt nyitottam a topicot.
A halálfélelem, a szeretteink féltése érthető, természetes dolog.
Azonban azok a félelmek amik kisebb kaliberüek, mégis sokkal inkább áthatják egész életünket, sokkal inkább meghatározzák cselekedeteinket, jellemünket.
Egy vizsgadrukk, egy főnöki terror, egy bliccelés lebukásától való félelem, vagy saját véleményünk véka alá rejtése - mindez megmérgezi mindennapjainkat.
Miért nem tudjuk ezeket játszva leküzdeni, mint ahogy te is feltételezted. Mitől erősebbek ezek a félelmek még a halálfélelemnél is, hiszen ezeket mégcsak nem is magyarázzuk magunknak sehogy sem. Természetesnek vesszük, mintha így kellene lennie.
Önmagunkkal való szembenézés miért olyan félelmetes?
Sziasztok, csatlakoznék a beszélgetéshez.
Véleményem szerint a félelelmet is külön lehet választani fizikai és érzelmi(tudati) félelemre.
Az elsö esetben valóban az elmúlás az, ami kiváltja a szorongást, de kérdezhetnénk, hogy mi történik akkor ha valaki anya/apa lesz és ez megnyugtatóan hat a fizikai megszünéstöl való félelmére, akár teljesen el is múlhatná - de akkor ennek megszünéséröl nincs szó, csupán átalakulásáról, mert már nem saját magunk megszünéstöl félünk, hanem cselekedeteink (óvás, nevelés, felügyelet, stb) megszünésétöl. Vagyis fizikai félelmünk átlényegül cselekedeteink megszünésének félelmévé (mi történne, ha meghalnánk, hogyan boldogulnának gyermekeink..)
A másik, az érzelmi félelem könnyen legyözhetö. Ebböl alakultak ki az öskorban a különbözö hiedelmek és vallások. Ugyanakkor a tüz legyözése egyik szép példája annak, hogy tud az ember belsö tudati félelmei ellen hatásosan cselekedni. Bár nagyon is személyiségfüggö, szerintem a tudati félelem könnyebben leküdhetö, mint a fizikai - hiszen a halál mindenkit utolér, de a tudatunkat úgy alakithatjuk, hogy halhatatlan legyen.
Megint elkapott egy pillanatra a félelem, nehogy valaki kipróbálja. Óva intek töle minden Isten tagadót, mert mostani eszemmel tudom, hogy az öszinte kívánságot Isten feltétel nélkül teljesíti, bármi legyen is az. Szóval nem provokációnak szántam az elözö hozzászólásomat.
Néha a félelem akár tanító mesterünk is lehet. Leírok egy igen személyes élményt ami sok-sok évvel ezelött történt meg velem, s jelentös motiváció volt benne a félelem.
Ifjabb koromban igen szilárdan (legalábbis úgy éreztem) materialista, s azon belül is erösen Isten tagadó voltam. Nem kaptam vallásos nevelést, söt inkább az ellenkezöjét. Szóval egyszer megkisértettem Istent. Elalvás elött azt mondtam magamban, hogy tegyünk végleg pontot erre az „Isten hívés” dologra. Valami olyant mondtam ,magamnak, ha van Isten akkor holnap reggelre haljak meg. Ez egy természetes és egyáltalán nem félelmetes dolog egy ateistának. Nem is izgultam miatta, csak valahogy nem jött álom a szememre. Telt múlt az idő, s kezdtem forgolódni az ágyamban. Egyre rosszabb lett, s végül eljutottam a halálfélelem érzéséig. Ezt azonban már nem tudtam elviselni és vissza vontam elhatározásomat. Ezután megkönnyebbülten elaludtam.
Akkor még nem voltam tisztában vele, de ez a pont volt Istenhez vezetö utam kezdete.
Nagyon egyetértek mindazzal, amiket írtál. Jómagam is valahogy így kezelem a félelem dolgot, vagy legalábbis törekszem rá.
Azonban ami miatt a gondolatom született, az pont az az általad is leírt első lépés, azaz szembenézés a félelemmel, annak okával - és ezzel egyidejüleg saját magunkkal, ez sokak számára már eleve félelemteli dolog.
Szerintem ez az a lépés, amit megtenni a legnehezebb. Ez a fajta félelem, ami töprengésre késztet.
Mitől van az, hogy olyan nehéz szembenézni önmagunkkal, és ezzel együtt félelmeink okával?
Talán az is közrejátszhat ebben, hogy önmagunkról kialakított kép, illetve az a törekvés amivé válni szeretnénk nehezen hagyható el. Azt hisszük, ezzel leromboljuk. Pedig épphogy közelebb kerülhetnénk hozzá.
Azt hiszem az őszinteség, az igazság valódi megismerésének törekvése az, ami ilyenkor hiányzik.
Vagy épp a félelem űzi el? Nem tudom.
Mindenekelőtt a topicnyitó kérdésre szeretnék válaszolni.
Szvsz a félelem szerepe az ember életében ugyanaz, mint minden más "negativ" érzelemé (pl. szomoruság vagy harag).
Vagyis a félelem mindig jelez valamit (legtöbbször külső vagy belső veszélyt), ami lehet valós félelem vagy valótlan (azaz beképzelt félelem).
Ebből kiindulva az első kérdés mindig az, hogy most az adott félelem vajon "mit jelez?" És csak ezután lehetne válaszolni arra a kérdésre, hogy "mit kellene tennem?" (feltéve, hogy van elég idő a gondolkodásra ;-)
Mindenesetre szerintem sem letagadni, sem elnyomni, sem szembeszállni nem érdemes a félelemmel. De igenis őszintén szembe kell NÉZNI (rá kell nézni a félelemre, annak forrására és tárgyára) és el kell ismerni a valóságot hogy "itt és most, ettől vagy attól, ezért vagy azért félek".
S ha már igy szembenézünk az adott félelemmel és meg tudjuk nevezni annak forrását illetve tárgyát, akkor szerintem jöhet a cselekvés, hogy eloszlassuk, pontosabban elendegjük a félelmet.
Ha nem megy mindez egyedül, akkor segitséget kell kérni. (Márpedig itt jön be ismét az őszinteség szerepe a félelem kezelésben, mert ha nem ismerjük el magunk előtt sem, hogy félünk, akkor mások előtt is letagadjuk és akkor már félünk segitséget kérni stb.)
Lehet, hogy amit most itt mondtam kissé "analizálónak" vagy elméletinek tünhet egyesek szemében, de én már jó ideje igy bánok a félelmekkel és egyre kevesebb "dolog" van, amire az első reakcióm a félelem lenne.
Vagy ha mégis félek valamitől vagy valakitől, akkor is általában gyorsan sikerül eloszlatni legalább a félelem "érzését és bénitó sulyát" azzal, hogy elismerem hogy "félek", ránézek a félelem forrására és tárgyára és egyben nevén nevezve azokat, teszem azt, amit megtehetek és ugy érzem, hogy tennem kell. Ha pedig olyan erős a félelem, hogy magamtól már nem vagyok képes leküzdeni azt, akkor segitséget kérek a barátoktól (s mint hivő ember elsősorban a legjobb Barátomtól az Istentől :-)
Ez persze nem ilyen egyszerü a gyakorlatban, de nálam nagyonis müködik és még egyelőre nem hallottam jobb módszerről és igy mindenkinek szeretettel ajánhatom ezt a módszert :-)
***
Azzal mindenesetre én nem értek egyet, hogy MINDEN félelem visszavezethető lenne a halálfélelemre, de azért az nekem is meggyőződésem, hogy a LEGNAGYOBB FÉLELMEK mindig a halálfélelemből fakadnak vagy pedig a halálfélelembe vezetnek...
Ez csak a hitrendszereden múlik. Az én hitrendszerembe belefér, mivel én azt vallom, hogy Isten minden és nincs rajta kívül semmi más. Én úgy gondolom, hogy Isten részei vagyunk a szószoros értelemben. Isten, hogy megismerje Önmagát (az Egyet), részekre, egyéni lelkek sokaságára osztotta magát. Részeit saját képmásához hasonlatossá tette. Felruházta öket legföbb tulajdonságaival, a teremtö erövel, és az önzetlen szeretet képességével. Az emberi élet célja jelen világunkban a tapasztalatok megszerzése, mivel a tudás eredendöen a rendelkezésünkre áll, mivel Isten részei vagyunk. A tapasztalatok megszerzéséhez szükségessé vált, hogy csak korlátozott tudással rendelkezzünk. Ez csak úgy volt lehetséges, hogy egy idöre nem emlékezünk a minden tudásunkra és Isteni egységünkre.
Hogyne.
A tárgyi tudásodat, az emlékeidet, a tapasztalataidat, a hangulatodat, az érzelmi beállítottságodat, az anyanyelv ismeretét.
És nem utolsó sorban a fizikai agyad biologiai működését.
Szóval mit teremtettél?
Szerintem csak átalakítottál.
oncognito: miert ne lenne az? Mozes I. konyvenek 1. resz elso 30 bekezdese masrol sem szol szerintem. En tudom magamrol, hogy kepes vagyok teremteni, pl: a sajat gondolataimat. Aprosag, de megis en teremtettem.
Csakhogy az ember nem Isten. Ilyen mértékü szeretet-mércét nem állíthatunk fel önmagunk számára, mert nem tudjuk teljesíteni. Öszintén és valóságosan nem.
Akkor pedig bűntudat jön, ott pedig gyökeret ver a félelem.
Nem egészen pontosan idéztél tölem, pedig a most szónak jelentösége van. Azaz nem a múltban, s nem a jövöben, hanem most, a jelenben, az adott pillanatban. Ha sikerül a „MOST”-ban tartózkodnod, akkor egybeolvadsz a „LÉT”-tel, azaz mintegy ráhangolódsz Isten hullámhosszára.
Aki a „MOST”-ban tartózkodik az nem rágódik a múlton, s nem fél a jövötöl, egyszerüen csak van. Ha enned kell, egyél, ha aludnod kell, aludjál, ha dolgoznod kell, dolgozzál, ha játszani akarsz, játsszál, szóval egyszerüen csak létezzél. Ennyit a mostról.
Hogy személynek fogom-e fel a szeretetet? Bizonyos értelemben igen, ha nem is szó szerint. Akkor cselekszünk szerintem a szeretetböl (s itt az önzetlen szeretetre gondolok), ha áthat minket a szeretet, lételemünké válik. Viszont ekkor már nem is kell feltenni a fenti kérdést, mert automatikussá válik a reakciónk mindenki felé. Azaz ekkor már azt is kijelenthetjük, hogy ÉN VAGYOK A SZERETET.
Véleményem szerint Isten lényege, mintegy központja az önzetlen szeretet.
A félelmet kiváltó okok között egy újabb nézöpontot is felvetnék az eddigieken kívül. Mit gondoltok arról, hogy mi lenne, ha nem látnánk tölünk különállónak a világot a benne lévö emberekkel együtt. Gondolok itt arra, hogyha nem ellenséget, riválist, leküzdeni való akadályt, stb. látnánk a másikban, hanem önmagunk folytatását. Mire is gondolok itt. Meg látnánk a másikban a közöst, és nem a különállót. Mi a közös bennünk? Isten hívöknek azt mondanám, hogy lényünk isteni része. Isten tagadóknak azt mondanám, hogy a szeretet.
Aki nem akar félelemben élni, annak azt ajánlom, hogy ne a félelmen gondolkozzon, hanem inkább a szereteten. Mindig és mindenhol tegye fel magának a kérdést: Mit tenne most a szeretet?
Azért van ebben az egészben még egy érdekes ellentmondás.
A halálfélelemnél, főként közvetlen veszély esetén az egyén legtöbbször nagyonis aktiv, keresi a menekvést, a kiutat. (Emiatt talán pozitív dolog is a félelem)
Viszont egyéb esetekben (ahogy fogalmazod, annak a skálának a 0 fölötti részein) leginkább bénult, tehetetlen az ember, átadva magát a félelemnek, a szorongásnak és legtöbbször passzívan várja, hogy valahogy túllegyen rajta.
Ebből is gondolom, hogy a hosszantartó félelmek nem a halálközeli dolgok miatt vannak és nem is arra vezethetők vissza. Az ismeretlen, vagy a túlbecsült félelemforrás a jelen biztonságosnak hitt állapotát veszélyezteti és nem a megsemmisülés fenyegetése.
Az ego szerepe itt nemcsak a megsemmisülés miatt, hanem pozicionális helyzete miatt is befolyásoló tényező.
Egyetértek veled, ugyanakkor úgy gondolom, hogy az a bizonyos pozíció egy olyan skálán mozog, amelyiknek a 0 pontja a megszűnés. Minél magasabb a pozíció, annál kevésbé érzem a megsemmisüléstől veszélyeztetve magam - elégedett, erős és hatalmas vagyok (mármint az egóm :-). A vizsgadrukknál is így van: olyankor kiszolgáltatottabbnak, gyengébbnek érzem magam, közelebb a megsemmisülés lehetőségéhez. Szerintem a vizsgadrukk és a halálfélelem között mennyiségi különbség van, ami esetleg átcsaphat minőségibe, de ezt nemtom :-)
"Én azért egy kicsit módosítva továbbra is fenntartom, hogy minden félelemnek a halál az eredete."
Pl. az iskolapadban, dolgozatírás miatti félelmet hogy tudod ezzel összehozni? Vagy pl. a félelem lámpaláz formáját? Vagy pl. a buszon ha jegy nélkül utazol és meglátod az ellenőrt? Vagy a munkahelyi leépítések során érzett aggodalom?
Olyan félelmek ezek, amik sokkal gyakoribbak, mint a halállal kapcsolatosak. Sokkal inkább átszövik a mindennapjainkat.
Aztán ott van a halálon túli fenyegetések sokasága: pokol, tisztítótűz. Ezek éppen nem a teljes emgsemmisüléssel fenyegetnek, ellenkezőleg egy örök élet reményével kecsegtetnek, csak éppen örökös szenvedés kilátásaival.
Mallow-al egyetértve egy kissé leegyszerűsitettnek tartom, hogy a halálfélelemre lenne visszavezethető a félelmek döntő többsége.
Az ego szerepe itt nemcsak a megsemmisülés miatt, hanem pozicionális helyzete miatt is befolyásoló tényező.
Hiszen amíg van választási mód, amig van veszteni és nyerni való, bármilyen szempontból, addig lehet uralkodó a félelem. Ha ezt lehetne cselekvésre, vagy beletörődésre felváltani, szerintem sok felesleges félelelmtől lehetne megszabadulni.
aromo: ebben megint egyetertunk.
Bar ha jobban belegondolunk azokat, akik elengedik az egojukat orulteknek szoktak nevezni, ami nem osszetevesztendo az elmebeteggel. :-)
