Két pálya
Soha két olyannyira ellentétes, egyszersmind – a lényeget illetően – hasonló életpályát.
A lengyel eredetű családból származó Zadjeli Slachta Margit 1884-ben született Kassán. A kalocsai érseki tanítónőképzőben végzett, majd Németországban járt tanulmányúton. 1908-tól a szociális munkának szenteli életét. 1920-ban a Keresztény Nemzeti Egyesülés Pártja alelnökeként nemzetgyűlési képviselővé választották. Ő volt a magyar törvényhozás első női tagja. Példaképéhez, Prohászka Ottokárhoz hasonlóan megszavazza a numerus clausust. Ám hamarosan kiderül, hogy Slachta „moralizáló”, a szegényeket pártoló politizálásával nem rokonszenvez a katolikus egyház, amely el szerette volna kerülni, hogy a parlamentben keresztény ellenzék jöjjön létre. 1922-ben Csernoch János hercegprímás tiltotta el „Margit nővért” a közéleti, politikai szerepvállalástól.
Kéthly Anna 1889-ben született, budapesti munkáscsaládban. Kilenc iskolaévéből nyolcat zárdai nevelőintézetekben töltött: délelőtt tanult, délután az intézetben dolgozott, mint a többi, ingyen tanuló szegény diák. Azután egy konfekcióüzem alkalmazta, közben esti iskolákban képezte magát tovább. Ennek nyomán sikerült tisztviselői munkát vállalnia különböző kiadóvállalatoknál. Egyhangú életébe változást hozott, amikor 1917-ben belépett a szociáldemokrata pártba. A forradalmak idején szociális munkát végez. Az ellenforradalom hatalomra jutása után októbrista lesz: a Károlyi-féle forradalmat helyesli, a Tanácsköztársaságtól elhatárolódik. Az 1922-es választásokon a 24 szociáldemokrata mandátum egyikét ő szerzi meg, és Slachta Margit kiválása után immáron ő lesz az egyetlen női képviselő a magyar parlamentben. Programja: „A hosszú időre életképesnek bizonyuló kapitalizmus” viszonyai között harcolni az uralkodó osztályok népellenes politikája ellen, illetve a demokráciáért.
Kéthly és Slachta útja éppen e kérdésben, a demokráciáért folytatott, illetve a diktatúra elleni harcban találkozik. Margit nővér – ugyanúgy, mint Kéthly Anna – a legélesebben ítélte el a náci ideológiát. Amikor 1938-ban sorra került a magyar országgyűlésben az első zsidótörvény tárgyalása, Slachta azonnal kezdeményezte, hogy a Magyar Katolikus Nőegyesületek Országos Szövetsége tegyen közzé nyilatkozatot, amely a krisztusi tanokra és a polgári jogállamiságra hivatkozva igyekszik megakadályozni a törvény megszavazását. 1939. február 1-jétől a Lélek Szava című lapban cikkek sorát jelenteti meg az antiszemitizmus ellen.
Mialatt Slachta antiszemitizmus elleni harcát a parlamenten kívül vívja, Kéthly annak falai között. Különösen aktív az 1939-es, második zsidótörvény idején. E törvény országgyűlési vitájában tizenegy alkalommal szólal föl. Leghosszabb – majd húsz gépelt oldalas – tiltakozását március 6-án mondja el. Ebben a hatalmas szónoki produkcióban átfogó történelmi és társadalmi képet fest a „zsidókérdésről”, amelyben az antiszemiták valamennyi érvét megsemmisíti. Egy jellemző idézet: „És ha azt süvítik felém és felénk, hogy zsidókat védünk, akkor azt felelem rá, hogy nem zsidókat, hanem üldözötteket védünk. Üldözötteket, akiknek védelmére az én pártom, az én mozgalmam minden időben felsorakozni kötelességének ismeri. Aki azt hiszi, hogy az ország lakosságának hat százalékát kitevő zsidóság elleni hadjárat nem érdemli meg azt a kiállást, annak figyelmébe ajánljuk, hogy a zsidókérdés csak egyik látható és ezek alapján nagyon is érthető kiélezése a társadalom mélységében forrongó problémáknak. Kivándorlással megoldani ezt a kérdést? Először is miből menjenek ki ezek a kisemberek, akiknek nincs más vagyonuk, csak a munkájuk? Másodszor hová menjenek, amikor az egész világ azt mondja, hogy mi tartozunk eltartani saját állampolgárainkat? Harmadszor pedig miért menjenek el, amikor ők születésükkel és eddig végzett munkáikkal jogot szereztek arra, hogy ők ebben az országban éljenek. Nem arra, hogy megtűrjék őket, hanem arra, hogy egyenrangú és egyenjogú állampolgárok legyenek. Azokat, akik itt versenyt futnak ma a német veszedelemmel, akik megelőzni vélik a német veszedelmet azzal, hogy kifogják az antiszemitizmus túlzóinak vitorláiból a szelet, azokat figyelmeztetem arra, hogy ezen a területen azután valóban nincs megállás.”
Kéthly jó látnoknak bizonyult, amikor arra figyelmeztetett, hogy nincs megállás. Az sem véletlen, hogy oly sokszor tette föl a kérdést, hová menjenek a zsidók. A magyar politikában – bármiféle külföldi nyomás nélkül – egyre erősebbé vált az a vonal, amely szerint a „zsidókérdés” megoldását legalább százezer zsidónak az országból való eltávolításával kell elkezdeni. Erre szolgáltatott „jó alkalmat” Lengyelországnak, majd a Szovjetuniónak a hitleri Németország által történő lerohanása. Ezek után kínálkoztak a Kárpátokon túl olyan területek, amelyekre a szóban forgó tömeget át lehetett „telepíteni”.
Néhány nappal a Szovjetunió elleni hadbalépésünk után, 1941. július 12-én született meg az a rendelet, amely a zsidók egy csoportjának a Kárpátokon túli területekre való szállításáról intézkedett. Hangsúlyozandó: ezt az intézkedést a magyar kormánytól senki nem kérte. Az akció nagy lendülettel kezdődött. Az erőszakszervek rövid idő alatt begyűjtötték a kitelepítésre ítélt zsidókat. Embertelen körülmények között a legutolsó kárpátaljai magyar településre, Kőrösmezőre szállították, majd rövid úton a Kárpátok túloldalán lévő senki földjére dobták őket. Amikor Slachta Margit informálódott az eseményekről, már július 29-én levélben fordult Horthy Miklósnéhoz. „Én az ügyet a jog, igazság és kereszténység szempontjából bátorkodtam főméltóságod elé terjeszteni, de egy nem megvetendő, gyakorlati gondolat is foglalkoztat. Senki ember nem tudja biztosan a háború kimenetelének mikéntjét. Mi lesz, ha nem a német győz?”
Margit nővért ez a levél nemcsak nagy humanistának, de nem akármilyen reálpolitikusnak is mutatja: világosan látja a német szövetség veszélyeit. Mivel első levelének nem volt foganatja, Kőrösmezőre utazott, és újból a kormányzó feleségéhez fordult. Levelében hű képet adott az utazása során tapasztalt borzalmakról, azután ezt írta: „Mi lesz velünk, ha az ország lecsúszik a jogelvek alapjáról és mind mélyebben és mélyebben csúszik a demoralizációba, a csendes anarchiába. S ami ma csendes, milyen rombolásban fog kitörni később, főleg ínség idejében, ha már nem lesz zsidó, aki megszokta, hogy az ököl és erőszak a törvény.”
Margit nővér közbenjárása hatástalan maradt. Az egy hónapnyi „tisztogatási akció” hozzávetőleg 18 ezer áldozatot követelt. Volt, akit ukrán és lengyel parasztok öltek meg, de a többséggel a megszálló német hatóságok végeztek. Viszont a németek akadályozták meg, hogy többen pusztuljanak el a senki földjén. A „magyar szállítások” folyamatosan zavarták ugyanis a náci csapatok berendezkedését, ezért parancsnokaik megtiltották a magyar hatóságoknak, hogy folytassák a zsidók átdobását a Kárpátokon. Magyarország német megszállása után Kéthlynek illegalitásba kellett vonulnia, de Slachta folytathatta a mentőmunkát. Hogy milyen körülmények között, azt mutatja: egy nyilas suhanc az utcán verte meg. Azután véget ért a háború, s megint tagjai lettek mindketten a magyar parlamentnek. Nem sokáig. A két politikus az újabb diktatúra elől egyaránt emigrálni kényszerült. Életük két év különbséggel ért véget. Slachta 1974-ben halt meg Amerikában, Kéthly 1976-ban Belgiumban.
Húsvét van, Krisztus halálára és feltámadására emlékezünk. A naptár úgy adja, hogy mostanra esik a holokauszt emléknapja is. Némelyek „szerencsétlen egybeesést” emlegetnek, azt mondják, a két dolgot élesen el kell egymástól választanunk. Slachta Margit Krisztus menyaszszonya, Kéthly Anna a társadalmi progresszió jegyese volt. Példájuk szerint egyszerre és együtt is lehet emlékeznünk.
Hovanyecz László
