Álmos koraesti hőségben araszolva ballagunk párommal a körúti csúcsforgalmban. Körülöttünk tarka tömeg hömpölyög, az autók türelmetlen taszigálódással próbálnak pár cm-nyi előnyökhöz jutni. Innen-onnan bömböl a rap, a kocsikból tar koponyák, verejtékező arcok és csillogó fekete napszemüvegek fordulnak némelyik libbenő szoknya után. A járdáról felhőkben száll felénk a bűz, süppedve ragadunk a kemenceforró aszfaltba.
Mintegy 40 méterről látjuk meg először. Alig két méterre lehet beljebb a legszélső épület sarkától, nagyon elüt a környezetétől, szemben elegáns étterem, odébb kávéházi teraszok, mellette virágbolt. Lomtalanításból ottfelejtett szennyes ruhacsomónak, lassan növekvő spontán szemétkupacnak látszik. Eldobált sörösdobozok, összegyűrt pillepalackok, cigarettásdobozok és egyéb szemét övezi a látvány központi elemeit. Emberek haladnak arra rezzenéstelen, közömbös arccal, néhányan fejcsóválva kerülgetik, mások sunyin körbepislogva odaejtik kezükből az éppen feleslegessé váló kacatjaikat aztán szaporán tovaügetnek. Alig 5-6 méterre fehérkesztyűs rendőr bírkózik az özönlő autóhaddal és a fegyelmezetlen gyalogoshordákkal. Az út túloldalán újabb fehérkesztyűs rendőrök bújnak elő, hogy kezükbe kapják a káosz kibogozatlan szálait.
Vele senki sem törődik. Lassan közeledünk, szemem szaporán pásztázva próbálja értelmezni az elém táruló látványt. Egy undorító folyadékokból álló pocsolyában néhány végletekig elkoszolódott, átázott ruhadarabot látok furán heverni olyasféle alakzatban, mint egy hasraesett madárijesztő, az egész alig nagyobb egy földre laffadt fürdőlepedőnél. A szemétkupacból valami nadrág és ingféle válik értelmezhetővé, majd a nadrágszárak végén két hihetetlenül mocskos, lehetetlen szögben álló botféléket látok, olyanok, mint két kis vékony esernyőnél, de miért vannak derékszögben megtörve? Miért vannnak rajtuk fura kis bütykök és miért néz ki úgy a végük, mintha egy bőrre aszalódott múmia lábujjai lennének? Agyamban kezd összeállni a mozaik, már csak három méter választ el a látványtól, orromba fertelmes bűz tolul, majd hirtelen kitisztul a kép: valószínűtlenül csontvázszerű emberi bokát, sarkat és az aszfaltba süppedő karmos lábujjakat látok.
Ebben a pillanatban a jobb boka alig láthatóan megrezdül, épp csak érzékelhetően és az egész kupacon az agónia darabosan félreismerhetetlen rezzenéseit látom meg, szemem kimered az iszonyattól, tarkómba jeges csontujjak markolnak, torkomban a szánalom keserűl íze tolul fel, ábaim megroggyannak, muszáj megtorpannom, szemem sarkából érzékelem, hogy párommal ugyanez történik. Kezünk önkéntelenül összekapaszkodik, hangunk nincs, mégis a körülöttünk lévő tömegen láncreakcióként fut végig az iszonyat hulláma: vagy 60-80 ember torpan meg hirtelen némán és mindenki egyazon pontra bámul döbbent csodálkozással. Vállamon a fényképezőgép, de nincs olyan erő, amely kattintásra kényszeríthetne...
Egy köpcös, verejtékező fiatalember ocsúdik először, és a forgalommal nem törődve ugrik a legközelebbi fehérkesztyűs rendőrhöz, élénk taglejtések látszanak, szaggatott mondattöredékek jutnak el hozzánk - ...nem a mi asztalunk... - ...nem hagyhatjuk itt a posztot... - ...mégiscsak élő ember... Rendőrünk megszeppenve pislog a kupac felé, homlokán dőlni kezd a verejték. Adóvevőjét a szájához emelve kommunikál. Megint csak töredékek érkeznek: ...undorító... - ...valószínűleg agonizál... - ... a vendégek... - ...eltakarítani...
A tömeg apránként ocsúdik, lassan megindulnak lehajtott fejjel, mindenkire váratlan árnyék vetült. Párom pocakjában a kicsi élet dermedésünket érezve, félelemről tanúskodva jelez, egymásranézünk, nekünk is mennünk kell, egy új élet felelőssége mindenek felett!
Éjszaka nagyon sokáig nem alszom, nyitott szememmel a mennyezetet bámulom. Az ólmos fáradtság néha leejti szemhéjaimat, de olyankor a retinámba égett kép a halál csontujjaival szaggatja a gerincem. Agyamban sorsok peregnek és a kavargó gondolataim középpontjában ott áll, vajon mit tehetnénk, hogy a mi kicsink élete sohase kerülhessen ilyen pályára? Párom hűvös simításával a homlokomon alszom el végre.
Reggel a madáretetőben két cinke babusgatta egymást, meg falatozta az általam készített dió-zsír-magvak golyócskákat.
Kár, hogy nem volt film a gépben.
Idén a horvát tengerparton nyaraltunk. A sok kontinentális kisgyerekek elsőre minden bizonnyal érdeklődve szemlélik a különböző tengeri herkentyűket. Az egyikük ennél is tovább ment, és megszemlélt egy tengeri sünt - belülről. Én sajnos már csak a végeredményt láttam, egyébként biztos behajintom a tengerbe a gyilkost.
Szegény állatka ott hevert egy sziklán széttrancsírozva, a testecske mellett egy összevérezett hegyes kődarab, körülötte az elfolyt testnedvek... A szikla mögött egy tinédzser szöszmötölt valamit a parton. Talán ő volt... talán valaki más. A háttérben a nyugodt és fenséges Adriai-tenger.
A sünt rajtam kívül senki sem vette észre. Szörnyű volt a düh és a tehetetlenség érzése; ha már megakadályozni nem tudtam, legalább megmutathattam volna másoknak, hogy igen, ez valóság! Vannak akik ilyesmire is képesek! De nem volt mivel, még a családi gépet is a szálláson hagytuk... :o/ Megindító látvány volt, azóta is sajnálom hogy nincs fényképezőgépem (de ha minden jól megy, hamarosan veszek egyet).
Nem akkora kaliberű ugyan, mint az itt leírtak, de morgolódok rajta azóta is:
Egyik este egy szöcskeszerűség berepült az ablakomon, és elhelyezkedett a hangszórón. Mire felmászott a monitorra, én már a Zenitről csavartam le az objektívet, toltam oda az asztali lámpát (mit csináljak, szükségmegoldás). Zenitobit fordítva rögzítettem a gép adapterén (Canon A70), és a monitorra támaszkodva elkezdtem kattogtatni. Egyszer csak -régen volt akkor takarítva nálam, tiszta por volt minden- elkezdte a csápján felgyülemlett port letakarítani a rágókáival (vagy mijével...szájával, na!). Állítok, MF, lövök. Még egy pár kép, utána finoman kitessékeltem, jobb neki kint.
Áttöltöttem a képeket.
Szép lett. Fekete-fehér, elmosott háttér (monitor+sötétség). Bogárka balról benéz, amatőrtől egész elfogadható kép.
És éles.
A kritikus síktól kb. 1 mm-nyire.
Soha többet nem akarok LCD-n élességet állítani.
Tudom, hogy nem nagy szám a sztori/kép, de legalább kijött, nem nyom tovább.
fekete hajú csajszi egy asztalnál ül, a meztelen lába látszik, az asztalon egy halom földimogyoróhéj, pohár víz. háttérben kép a falon, 19.sz. portré, a csaj mellett egy kutya mászkál, stb. fekete-fehérben erős kotraszttal
Gyönyörü csillagfényes, felhö és Hold mentes éjszaka. Gémeskút, állvány, önkioldó, Provia 100F.
Állvány arrébb helyez, gép hatalmasat puffan, filmkamra kinyilik, vissza se lehet csukni...
Mérgelődés, hétfő reggel szervíz.
Off:
Csaucseszku és Honecker bizalmas beszélgetésben, Kádár mint egy sértódött de kiváncsi játszótárs néhány lépésre hallgatódzik.
A Kádár rendszer legnagyobb politikai riport fotója. Televe bizalmatlansággal, féltékenységgel...
Szalai Zoli müve.
Irígylem.
A "Zene Ünnepe" pereg a Tabánban. Lajkó Félix előtt egy autentikus cigánybanda játszik kellemes vérbő ritmusokat, dallamokat. A közönség szépen gyülekezik. A színpad előtt balról egy festői külsejű alak tűnik fel a mulató ember jellegzetes tartásában tánclépésben vonul a pódium előtti térségre. Olajos barna tar koponyáján, és a zenére forgatott bunkósvégű görbe botja csillogó csecsebecséin aranyló íveket rajzol ki a lemenő nap utolsó néhány sugara. Mellén a hajléktalan újságárusok kitűzője, felsőtestén egy hihetetlenül tarka póló, talán Krisztus mennybemeneteléről és több más bibliai jelenetről mesél naivista képekben. A táncoló ember eleinte tétovábban majd egyre tüzesebben ropja, lépi ki egyre hibátlanabbul a nehéz, méltóságos táncokat, arca átszellemül, szeme lecsukódik, a boldogság egész lényét átjárja, lába, mint a géppuska topog, szökken, kipontoz. Percek óta figyelem, nem hiszek a szememnek, látom, hogy legbelső lényében él ez a ritmus, belülről hallja a muzsikát, autentikusabb, mint egy képzett táncos.
A hivatásos fotósokra pillantok, de egy sem "dolgozik", ők már Lajkó grimaszait várják, arra készülnek lélekben, egy mulatozó hajléktalan elefántcsonttornyukba nem érhet fel. Nincs nálam gép, nem készültem, csak zenehallgatásra...
A Táncos fáradhatatlan, önbizalma erősődésével mind jobban felpörög, majd valahonnan még viszonylag csinos nőt is kerít páros táncához.
A cigánybanda végez, újráz néhányat, majd érezve, hogy sikerüket részben a Krisztuspólósnak köszönhetik, szépen meg is köszönik a műsor hangulatának emelését a "Táncosnak" - mindannyian hálás tapsot kapnak a közönségtől, emberünk szabályszerűen meghajlik a tömeg felé, majd görbe botjára támaszkodva bal lábát mereven maga után húzva kisántikál a színpad elől.
A közönség egy része felhördül: de hisz' ez az ember nyomorék!
Épp 2 hete történt, Kisbalaton, Kányavári sziget, naplemente, nádas széle.
A nádas szélén egy csodaszép nemeskócsag, nem is túl messze. Van nálam gép, benne dia, de sajna a 100-as makróval éppen, a monopodom meg jó 100 méterrel arrébb egy utitársamnál. Sebaj, van tőlem 2 méterre oldalt egy fa, obalépek halkan, közben obicsere 400-asra, fának támasztva épp célra emelem...
Ebben a pillanatban a kócsag elrajtolt, ráadásul olyan irányba, hogy azonnal eltűnt a nád meg az erdő mögött. Fene a reflexeit... ;-)
Loholok a lakótelepi parkon át a trolimegálló felé. Lefelé tart a nap, narancs-puha fények, hársillat leng körül. Sétára váltok, mélyeket szippantok, nézelődöm, téblábolok, élvezem a rövidke színpompás csendes békét.
Megfordulok, a focipályát felverte a gyom, a bokorsáv mögül kikandikálva műanyag flakonok, összetört babakocsi, papírszemét pettyezi, sehol egy vidám gyerekhad, hogy letapossa, megtöltse hangokkal, sivár, üres, taszító.
Egy szép formájú fa lombjainak árnyékában méternyire a drótkerítéstől két viharvert kerti nyugágy, benne két megfáradt emberalak ernyedt tartással kéz a kézben, közöttük sziporkázó szódásüveg a fűben. Az idős pár háttal a napnak a rácson át az előttük heverő szemétkupacra meredve mereng a célját vesztett, elárvult focipályára szótlanul, láthatóan nincs semmi, amit még nem mondtak el egymásnak.
A hátuk mögött a nap éppen lebukik pazar színpompával, ők rezzenetlenül a sivár pályát bámulják. Az utolsó napsugár hiábavalóan cirógatja kontúrjaikat, őket nem érintheti meg.
Övtáskámban ott lapul pici gépem, de nem exponálok, kezem visszatartja valami...
Nyugdíjban... - villan át a kesernyés-bús gondolatérzés rajtam és lépteimet szaporázva futva indulok a trolim felé, ami vár rám még néhány másodpercet, mielőtt becsapná az ajtót.
Az út közepén lángoló méregzöld Opel és a környékről összeverődött irdatlan nézőközönség a Ferenc körúton. Megspékelve időnként elhaladó, ablakon kibámulókkal tömött villamosokkal. Tűzoltóság jő és olt. Az egyik közülük a hőség ellenére mosolyog.
Nagy füst, két ember DSLR-ekkel, és egy DKompakttal.
Hátiban gép, megfelelő objektív.
És öt perccel az aktus előtt elfogyás okán kazettába visszahúzott film.
Tartalék itthon.
Májusi erdőben sétál nagy csapatunk 5-10 fős csoportokra szakadozva halkan beszélgetve vonulunk a csupa illat, csupa harsány zöld langymelegben. Balkézről rőt villanást látunk a ritkásabb erdőfoltból, majd, mintha ott sem lennénk két egymásba simult karcsú rókatest fut közénk. Egyik se lát - se hall, a szerelem bonyolult koreográfiájával vannak elfoglalva: oldalukat összeérintve, szorosan összesimulva futnak el közöttünk az emberek közötti nagyobb réseken át mintegy kígyózó mozgással, majd a baloldali hirtelen jobbra pattanva kedvese hátsója felett átlendülve jobb oldalon folytatja összesimulását, majd újra tovább iramlanak. Néhány méter után ismét a baloldali lendül jobbra és így ismétlődik ez hosszú másodperceken át a szemünk láttára. Már-már azt hinnénk, hogy kiszaladnak a látóterünkből, de hirtelen visszakanyarodva egy nagy körrel újra tőlünk balról bukkannak elő a ritkás facsoportból pofájukon, beszűkült szemeikben boldog révülettel. 4-szer jönnek vissza ugyanúgy, mire végleg elkanyarodnak. A csapat megigézve bámulja őket, némán élvezzük az élet egyik csodáját, amikor a szerelem szava még az óvatosság hangját is túlharsogja, minthacsak hivalkodnának: boldogok vagyunk és még az ősellenség jelenléte sem tud minket ebben megakadályozni!
Mikor végleg elmennek önkéntelen tapsban és örömmorajban törünk ki, tavasz van.
(Fényképezőgép nem volt kéznél)
A parti úton sétálunk, alkonyodik. Balra a szinte tükörsima aranyló tenger, jobbra egy ezernyi virágzó bokorral, erdőfoltokkal borított domboldal kapaszkodik fel vagy 300 m magasra. Jó ez a csend és béke, nem sietünk, néha megállunk egy-egy percre a tájban gyönyörködni. A felszerelést pár perccel előbb szépen elcsomagoltam a hátizsákba, úgyis vége a napnak, hazfelé tartunk.
Egy nyílegyenesen felfutó írtásvonalhoz érünk, könyökünk jelzésképpen finoman összeér, megtorpanunk, megigézve bámuljuk a tőlünk vagy 80-100 m-re pergő természetfilmet: egy gyönyörű tollú szarka húzza jobb szárnyát a földön, és sántítósan totyog a kopaszon át. Szárnya felett visszanézeget az üldözőre, de valahogy hamiskás az aggodalmas mozdulat. Visítós röfögés közepette egy lobogó fülű vaddisznó emse csörtet ki hat csíkos malackával a sűrűből egyenesen a madár felé, önkéntelenül kiáltanánk - huss madár, meg ne fogjon! - de szánkat befogva csendben nézzük a történetet. A félelmetes malcpofa kárörvendő visítással már-már a madárra csattintja fogait, mire az elegáns lebbenéssel a disznó feje fölé hussan. Nincs semmi baj, hiszen egészséges! - megkönnyebbülünk. Az emse megtorpan, majd bakkecske módjára ugrándozva kapkod a madár után, aki szemtelenül a kobakja körül köröz a lobogó füleket, a turcsi orrot érintve a szárnyaival, a csíkoshátúak egymáson átbukfencezve visítva gurulnak a tér minden irányába anyjukat utánozva. Az öreg disznó leáll, bambán bámul a madárra, aki alig két méterre tőle ismét a földre száll, kezdődik a színészi munka előlről. A hét disznó diadalmasan röfögve újra utána veti magát, de hiába, a szarka tovalibben, majd egy alcsony ágról csörög rájuk csúfolkodva, még a fejét is félrehajtja.
A hátamon a felszerelés, de tudom, ha megmoccanok, a mesének vége, ígyhát csak arra gondolok, hogy az adott helyzetben a történethez a fényképezőgép filmkockái úgy sem lennének elégségesek, az egész jelenet olyan mókás, bizarr és megfoghatatlan, hogy ebből talán még Eke sem tudná megcsinálni az év természetfotóját, pedig a fények és a helyszín igen szépen köríthetné azt...
A gondolatot követi a remény, igyekszem tettre, képre váltani a mesét. Lassan a felszerelésemért nyúlok, de hiába az óvatos mozdulat, a disznó egy horkanással ránk mered, majd felmeredő farokkal csemetéi kíséretében becsörtet az erdőbe. A madár is ránk bámul, a jelenlétünket kevésbé bánja, még visszaszáll a nyiladékba kicsit színészkedni, ő még játszana, de az emse gondos szülő, neki a csíkosokkal még feladata van...
Sziciliaban fonn aludtunk a Stombolin (bar errol mindenkit lebeszelnek).
900m magassagban nyoma sincs a lenti nyarnak, eleve 10 fok koruli a homerseklet, amit viharos szel tesz meg fagyosabba. Bar aznap a kornyeken ragyogoan tiszta ido volt, a vulkan oldalan felaramlo paradus tengeri levegobol felhok keletkeztek a sziget felett, mint altalaban. Ejfel korul befekudtunk a kovekbol es hatizsakokbol osszerakott fedezekunkbe, mind a nyolcan jo szorosan. Egy pillanat alatt minden nyirkos lett. Neha 2 meterre lehetett latni, neha egesz a kraterekig, melyek a szokasos gyakorisaggal, 2-30 percenkent nagy robajjal lottek ki az izzo lavat 100 meteres magassagba.
Egy-egy nagyobb robaj alkalmaval az egesz fekvo sor egyszerre ult fel halozsakostul. Hajnalban, egy ilyen robajnal tokeletesen lehetett latni a kratereket, a lavat, es pont mogotte kilatszott a telihold a felhok mogul. Sajnos csak felig ebredtem fel, es lebeszeltem magam, hogy kimasszak a halozsakbol, szetszedjem a hatizsak-barikadot a gepemert, es lefotozzam ezt a latvanyt (ami amugy 5-10masodperc, utana lehet varni a kovetkezot).
Igy csak ejjel es napkeltekor sikerult fotoznom, itt egy ejjeli:
Udv: balas
Isten háta mögött egy sziget legkülső csücske. Már nem is igazán a sziget része, egy tektonikus törésvonal nagyrészt lemetszette. A melasszínű kopár táj 20 fokos szögben lejt a tengerbe, 100 méterre lehetek a víz felett. Itt-ott egy-egy magányos, lelapult kecskerágó kapaszkodik a csupasz sziklába, egyéb életnek kilométerekre nyoma sincs. Ezeréves pásztorkunyhó romjaiban állok: mellmagasságú kávébarnás - feketés kövekből durván összerótt emberi hajlék maradéka egyensúlyoz megdőlve a ferde táj peremén. Minden perem hihetetlenül éles, kemény, akár a gyémántkemény déli ellenfény. Az üvöltő szél elől a méter vastag falmaradványok mögé igyekszem húzódni, de hiába, mert a falréseken át is dühödten áramlik be a förgeteg. A hajdani ablak elé óvakodok és kilesek a peremen át: az ellenfényben háznyi hullámok dübörögnek, csak ezüstös vonaglást, tajtékos villámlást látok mindenütt a kietlen, éles, sötét kulisszák között. A tengerben 1,5 km-re lévő kopár szikla oldalán 8-12 másodpercnyi egy-egy hullám tajtékrobbanása.
Apokalipszis.
A szél patakokban ontja könnyeimet, a kegyetlen keményen tűző napfény ellenére a hideg csontig hatol, automatikusan papírzsebkendőért nyúlnék, de egyetlen másodpercnyi szél milliónyi cafattá tépi. A fotóstáskát szorosan magamhoz szorítom, nem merem kinyitni, csak agyamba exponálódik be a kép, aztán a földre lapulva igyekszem a sziget törésvonal mögötti szubjektív biztonságába óvakodni...
Nyár, kora délutáni napsütés, éles fények. Sárga tarlón piszkossárga birkák legelnek, szemben a nappal, csak a fenekük-hasuk árnyékos része miatt válnak ki a környezetük sárgájából.
Kis börzsönyi falu, locsolás után kerítéshez támasztott bicaj+gazdája. A bringa legalább állt, de emberünk ünnepi gúnyában félig fekve élvezte a simogató áprlilsi napsugarat... ;-)
Én sok fényképet nem készítettem el. Szeretek embereket fotózni; arckifejezéseket, pillanatokat. 50-es obival ez nem is konnyű, mert igen hamar észreveszik, hogy fotográfia van készülőben róluk, és akkor kakukk van. Sok jó, kifejező képről csúsztam le.
Van viszont egy kép, amit nem készítettem el, mely "fotóspályafutásom" legemlékezetesebb elmmaradt képe lett. Fotózgatok én családnak, ismerősöknek minden alkalomból, ami csak fotózható. Egyszer kedvenc unokahúgom (tekintve, hogy egy van belőle, ezért közülük ő a kedvenc) :-) fiának eljött a második vagy harmadik szülinapja. Nem emléxem már pontosan, de kicsi volt még. Torta-vakuzás, plüssmaci, vigyorgó nagyszülők meg ilyenek. Mondja unokahúgom, hogy ne csak szobai képek legyenek, hanem szabadtériek is. Ám legyen. A hugi nő, tehát természetesen neki van igaza. :-) Kimegyünk a közeli játszótérre, gyerek zsupsz el játszani. Ülök padon, beszélgetek hugival. Gépen a vaku; belende, záridő mind a korábbi szobai vakus fotózáshoz állítva. Egyszer csak -nevezzük Norbinak- a gyerek egy mászóka tetején rájön, hogy neki márpedig itt most bizony pisilnia kell. Nosza előveszi amit ilyenkor elő kell venni, és magasról, teljes odaadással, szinte tökéletes parabolikus ívben slagol le mászóka tetejéről. Mire észrevettük, vaku le, távolság beállít, blende-záridő keres, addigra a Norbi gyerek abbahagyta a fáradtolaj leeresztését -nyilván elfogyott a folyadékutánpótlás-, elcsomagolta amit ilyenkor elcsomagol az ember fia, és taposta a mászókát tovább. :-)
Azóta tudom: full manuál nem minden témánál jön be. :-)
Öreg Wartburgban a piros lámpánál szöszi kisfiú apja vállára hajtja a fejét, s a fény valahogyan furcsán csak körbesimogatja őket. Az egész valami békebeli, ódon hangulatot áraszt. Fekete-fehérben, zöld szűrővel.
(Ez ma reggel volt, gép otthon az íróasztalon.)
Egy szôkés barna, közepesen hosszú hajú, ideális testalkatú meztelen lány, krisztusi pózban, fehér vászon vagy papír háttérnek dôlve, oldalt fordított fejjel és csípôvel...
...mindezen látvány haránt irányban kb 5 liter vörös festékkel spontán lefröccsentve, és e közben, vagy közvetlen az esemény utáni pillanatban exponálva...
...hmm. Ez valami fraudi perverzió lehet nálam, de egyszer egy ilyen képet készítenem kell. Már csak müterem, egy profibb felszerelés, és egy türelmes, válakozókedvü ifjú hölgy kellene a dologhoz...
Öööö, az az igazság, hogy nem emlékszem a filmeb extrém kitárulkozásokra, csak arra, hogy valakivel megetetik, hogy a fényképei igaziak, miközben csak megfotosoppolták az egészet. :-)
