A kérdés az, létezik-e egyáltalán az az állapot, hogy "kiéltem magam". Gőzöm sincs...
Nincs rá semmiféle biztosíték, hogy az az élménymennyiség, amellyel most megelégszem, később is elég lesz-e. Azaz elképzelhető, hogy nem annak ellenére, hanem épp azért ébred fel a vágy az új élmények iránt, mert anno "sokat éltem".
Azoknak, akik per pillanat három szeretőt tartanak, vagy a fél fizetésüket kurvákra költik, aligha hiszem el, hogy majd akkor, amikor megnősülnek, lemondanak korábbi életmódjukról. Ideig-óráig talán sikerül, de aztán újra hiányozni kezd nekik a régi szabad(os)ság.
A megszokás nagy úr...
Viszont valóban léteznek olyan emberek is, akik addig élnek, csalnak, kefélnek fűvel-fával, amíg meg nem találják azt, aki igazán megérinti őket és aki fontos nekik, azaz megfelelő partner mellett hűségesek, és nem hajkurásszák többé az élményeket.
Sőt, olyanok is vannak, akikben nem, vagy csak nagyon gyengén merül fel a függetlenség, szabadság és élményszerzés sürgető vágya.
Nem sok olyan kapcsolatot látok, amelyben a felek elsők vagy legalábbis nem sokadikak voltak egymásnak, és ezzel együtt hűségesek és boldogok, de azért látok. Nem ritka, hogy mélyebb szeretet van köztük, mint más, "sokat látott" partnerek között. Azt hiszem, ők nem akarnak mindenáron önmegvílósítani, nem akarnak mindent maguknak és tudomásul veszik a "valamit valamiért" elv lényegét.
A végkövetkeztetés: fogalmam sincs, mi a válasz a fenti kérdésre :-)
Szerintem az a legjobb, ha az ember igyekszik maximális intenzitással megélni azt, ami van, ami adódik (persze csak gumiban!). Aztán utána ráér kiértékelni. (a gumiszobában!) :-)
Működő kapcsolatot csak azért felrúgni, mert másfajta szépeket is akarok látni - a legnagyobb ostobaságnak tartanám.
Mindenki más, van aki nem bírja ki egy partner mellett, van akinek eszébe sem jut mást keresni, attól függetlenül, hogy korán vagy később házasodott.
De esetleg az is előfordulhat, hogy kiélte ugyan magát, de évek múltán újra eszébe jutnak azok a fergeteges éjszakák, a függetlenség mennyei érzése és ezért lép félre. Nem lehet erre igazán jó megoldást mondani.
De azt tudom és érzem, látva sok barátnőt, ismerőst, hogy bárhogyan is történt, nem adnám semmi pénzért azokat az éveket, mikor még minden működött. Mi 5 évet éltünk együtt, csak aztán jött az első gyerkőc. Nem is szabad elsietni a gyerekvállalást. A gyerkőcök pedig hogy is fejezzem ki magam, a csoda mindkettő, még ma is sokszor csak elnézem őket és nem tudok elég hálát adni, hogy vannak. Ők mindig is itt lesznek, akárhogyan is lesz tovább.
Még 18 éves koromban kijelentettem, hogy 30-nál előbb nem vagyok hajlandó megházasodni. Hm. Nagyon szép és ideálisnak tűnő elképzelés, egészen addig, amíg valami (valaki) keresztül nem húzza az ember számításait.
Mi van akkor, ha úgy érzed, megtaláltad az igazit, de még fiatalnak érzed magad a megállapodáshoz? Rúgd ki csak azért, hogy kiélhesd magad, vállalva annak kockázatát, hogy nem kaphatod vissza, és talán még hozzá hasonlót sem fogsz találni soha, vagy maradj vele és nyomd el a vágyaidat?
Ez itt a kérdés, szóval nem olyan egyértelmű a dolog, hogy csak úgy eldöntöd, hogy hány éves korodban fogsz megházasodni. A sors elég gyakran közbeszól.
Mindemellett én sem tartom hogyúgymondjam egészségesnek sem érzelmileg, sem szexuálisan, ha valaki leragad az első partnerénél, ugyanakkor vannak, akik ezt a problémát is képesek áthidalni.
Akik pedig nem tudják megélni azt az ún. kötetlen bulizós időszakot mert túl korán kötelezték el magukat, azokból lesznek a nótorius házasságtörök, majd jön a válás, mert úgy érzik, hogy nem bírják tovább, és meg kell szabadulni a kötöttségektől. Ezt azért nem merném kategorikusan kijelenteni.
Attól függ, mennyire önzők és hogy a két, egymást kizáró dolog közül melyik a fontosabb. Az egyikről sajnos le kell mondaniuk.
Figyelmedbe ajánlom a Tönkrement házasságok megmentése topicot, Leon nyitotta. Neki úgy néz ki, menni fog. Nagyon hosszú ideje tart már és energiát nem sajnálva fáradozik a sikerért. Ha valaki, akkor ő biztos tud hasznos tanácsokat adni. Sajnálom, hogy nem előbb fedeztem itt fel.
Amit most legutóbb írtál, talán a feleséged is hajlandóságot mutat az újrakezdésre.
Ha igazán akarod, akkor próbáld meg magad túltenni az egészen és főleg kerüld a belépett 3.-ik említését, főleg ne szidd a nejed előtt, mert csak az ellenkező hatást éred el vele.
Még csak annyit, mióta idejárok, meglepve bár, de tapasztalom, hogy a férfiaknak is vannak érzelmeik.:)
Én sem támogatom a korai elkötelezettséget.
Még 18 éves koromban kijelentettem, hogy 30-nál előbb nem vagyok hajlandó megházasodni. És ezt a mai napig is tartom. (kicsit túl jól sikerült):-)
A fiatalság arra való, hogy élje ki magát az ember. A gondokkal küszködni ráérünk később is. Aztán ha beleuntál a szabad életbe, még mindig van lehetőség megtalálni az igazit.
Szvsz az ember közel véglegesnek mondható személyisége 30 éves kora környékén alakul ki. (van, akinek akkor sem. :-)))
Addig csak változunk. Namármost, ha két ember fiatalon - mondjuk 20 évesen - úgy dönt, hogy egymáshoz kötik az életüket, nem túl szerencsés, hiszen a személyiségük még kialakulóban van. Az, hogy abban az időszakban úgy érzik, hogy megtalálták az igazit, csak akkor érvényes. Idő közben változnak, ugyebár eljárnak otthonról pl. két különböző környezetbe dolgozni, és a környezet is formálja az embert. Eltelik pár év, és két teljesen más - esetleg egymásnak két teljesen idegen - ember néz egymással szembe, és azon tűnődnek, hogy mi a francot keresnek egymás életében.
30 éves kor környékén a változások jelentős részén már túl vannak, a folyamat lelassul és talán a hódítási, ill. kalandvágyaik is alább hagynak. Belefáradnak a sok önfeledt bulizásba, éjszakázásba (fiúk a csajozásba) és készen állnak az ún. megállapodásra.
Ebben az időszakban nagyobbrészt köttetnek életreszóló kapcsolatok, mint korábban, és a gyerek nemzésre sincs még késő.
Akik pedig nem tudják megélni azt az ún. kötetlen bulizós időszakot mert túl korán kötelezték el magukat, azokból lesznek a nótorius házasságtörök, majd jön a válás, mert úgy érzik, hogy nem bírják tovább, és meg kell szabadulni a kötöttségektől.
Kicsit higadtabb lettem. Igyekszem megmenteni a házasságunkat. Ha nem lenne gyerek mást tennék. De igazad van, ha nem lett volna valami baj, akkor esélye sem lett volna.Így utólag lehet, hogy korán házasodtunk össze. Napok óta rengeteget beszélgetünk, sírunk, emlékezünk. A remény hal meg utóljára...
Ha tudnád mi mindent meg nem tettem, nem haraggal, sőt... szerelemmel.
De érzelmileg nem volt rám hangolódva, ezt utólag mondta. Egy idő után pedig feladtam, mikor már csak visszautasításban volt részem.
Lehet elítélendő, de én bizony indulatos, dühös, ijedt, kétségbeesett, még sorolhatnám a jelzőket, milyen voltam, de semmiképp sem nyugodt.
Szerintem, aki még érez valamit a másik iránt, így reagál és nem filozófikusan nézi, hogy hát tul.képpen én vagyok az oka, senki más nem tehet róla.
De lehiggadva eljutottam én is oda, hogy a 3.-ik nem igazán hibás, mert ha minden rendben menne, akkor még esélye sem lenne.
Visszatérve Morfondír esetéhez, egy hosszabb távollét általában nem nagyon szokott használni egy kapcsolatnak.
Én a helyedben nem leckéztetném meg a gaz csábítót, inkább emelt fővel viselném a (remélhetőleg átmeneti) kudarcomat.
Az efféle elkeseredett lépések gyengeséget sugallnak, és arra sarkallhatják a másikat, hogy kiélvezze a hatalmát és még jobban megszorongasson, csak azért, mert tálcán kínálod neki ezt az élvezetet. Még ha nem is teszi meg, eljátszik a gondolattal. Ettől függetlenül sem hatékony taktikának, inkább szánalmas erőfeszítésnek és kicsinyes bosszúnak tűnik az ilyesmi, úgyhogy semmiképp sem javasolnám.
Esetleg megírhatnád nekem, hogy ne érjen készületlenül, ha ne adj isten én is ilyen helyzetbe keverednék. Meg hogy ne lyukassza ki a kíváncsiság az oldalam. :-)
Báár, engem egy ilyen "évek óta nézlek" szöveg önmagában nem hatna meg.
Viszont, hogy ontopik is legyünk, szerintem sem igazán szerencsés a túl fiatalon való házasodás. Annyi mindent hoznak az évek, annyi változást, előbb-utóbb felbukkanhat az 'én annyi mindent nem próbáltam még ki' érzés is. Túl fiatalon szülni, és felvállalni egy gyerek felelősségét, amikor még talán nem érett rá az ember, megint nem túl nyerő.
Persze ellenpéldák biztosan vannak, de én általában nem javasolnám.
Neked meg azt tanácsolom, hogy fogadd el: a házasság nem virágos rét, ahol mindig, minden szép és jó, és nagyszerűen működik. Vannak hullámhegyek és -völgyek, vannak rejtett kis zugok, vannak gödrök és csapdák, amikbe előbb-utóbb beleesik az ember. A nagy dolog az, ha mindezt túléli a kapcsolat és nagy átlagban véve boldogító mindkét fél számára.
Biztos, hogy nem stimmelt, mert akkor nem történt volna meg. A 3. fél meg szép lassan dolgozta meg a "már rég óta tetszettél" + " évek óta nézlek" stb szövegekkel, a hölgy meg megingott. Most meg azt mondja, hogy túl fiatal volt, amikor összházasodtunk. Tegnap úgyéreztem, hogy sokkal inkább engem szeret, a másikat kevésbé. Ahogy kivettem a szavából, az ágy téma teljes kudarc lett. Időt kell adnom neki azt hiszem. Remélem helyre lehet hozni. De csábító akkor is szerintem megérdemel egy leckét, mert előre megfontolt szándékkal sikerült felforgatni egy családot. Ha tudnád milyen szituban, eldobnád magad, mert sok mindenre gondolnál, de hogy ott is lehet csábítani, tutira nem gondolnál.
Nem lennék. Nézd, ami megtörtént, vagy azért történt meg, mert a pároddal való kapcsolatotokban nem stimmel valami, arról viszont a 3. fél nem tehet. Vagy azért, mert a 3. fél valamiért annyira bejött a párodnak, hogy egyszerre csak fontosabb lett, mint te. Ekkor viszont irigykedhetsz rá, de nem hibáztathatod, hogy valamiben jobb nálad a párod szemében.
Sajnos, ha összefutok vele, azt hiszem hiába kondicionálom magam, hogy nyugi. Te nem lennél indulatos? Egyébként tegnap éjszakáig beszélgettünk a párommal. Majd meglátjuk.
Én nem is mondtam, hogy a megcsalt a hibás. Csak arra akartam rávilágítani, hogy ha már megtörtént a baj, ezzel az erőszakos indulattal nem old meg semmit, sőt, csak ront a helyzeten.
Kettőn áll a vásár, nem csak az a hibás, akit megcsaltak szerintem. Már kifejtettem, ha gond van és ha mindkettő akarja, akkor megoldható. Ha meg már nem és külső megoldást keres valamelyik, megette a fene. De vallom, hogy ez 2 emberen múlik.
Lehet, hogy igazad van, de most ez van bennem. Én maximálisan megbiztam a feleségemben (nem hallgattam a közismert mondásra, miszerint "nőben csak akkor bíz,...") A fickó ismer, tudta hogy van család, és kockáztat egy kiadós maflást, ha esetleg rájövök. Persze, mondhatod, hogy kettőn áll a vásár... Ezért vagyok bajban, mert ott picur.
Tedd azt! Igazad is van, elvégre a feleséged a te tulajdonod, megvetted az apjától 2 tevéért és 6 birkáért, egyszóval magántulajdon, akire más rá se nézhet, nemhogy hozzá is érjen! Esetleg szeresse, törődjön vele, meghallgassa ha baja van, stb.
De meg egyébként te voltál az elővigyázatlan, zártad volna be a házba, tettél volna fel rá erényövet, őriztetted volna eunuchokkal. Most nem kéne verekedned, hogy aztán, ha sikerül jól fejbebasznod a gaz csábítót, akkor téged vigyenek el a rendőrök a kisfiad szeme láttára.
Nem tudom van-e értelme a házasság szentségéről értekezni a mai világban, sajnos. Ha tényleg komolyan veszed akkor pontosan azért nem szabad beleugrani! Saját bőrőmön tapasztalom. A feleségem gimis kora óta ismerem, 6 éve házasodtunk össze, úgy, hogy 6 évet jártunk. Nekem Ő volt mindig az egyetlen. Én sajna nem mindig voltam az neki. Az eskűvőt Ő szerette volna, én meg belementem. Eddig nem is volt baj. Most már van egy kisfiúnk aki 3 éves. Tegnap közölte, hogy összeszűrte a levet valakivel amig a munkahelyem miatt elkellett mennem vidékre. De Ő szeret... Nőt soha sem bántottam, most sem, pedig azt hittem vége a világnak, és megőrülök rögtön. Legszívesebben elküldeném, de mi lesz gyerekkel? A fickót viszont "meglátogatom". Szívlapáttal. Most vergődőm. Üdv: aki elveszítette a reményt és a hitet
Fontos: nem szabad elsietni a házasságot! Nem véletlenül modják azt a szakemberek is, hogy férfiaknál minimum 25 év kell (bár nem az évek száma, hanem az érett godolkodás számít). Kicsit ki kell próbálni az életet, mert különben a házasságban fog kijönni a "még-nem-is-próbáltam-ki-egy-csomó-dolgot" érzés, és abból robbanás lesz. Mármint a kapcsolaté. De 22 év (lányoknál 20) alatt semmiképpen sem ajánlott a házasság, mert a 18-23 év között nagyon sokat változik az ember, és sok korai házasság ment szét amiatt, mert a másik fél már nem az volt, mint a megismerkedéskor.
OFF
Más: síkosítot pl. DM-ben is lehet venni...
/OFF
Ha ez tényleg így van, akkor 10 év múlva is így fogjátok érezni. Akkor meg minek sietni? Ez nem futóverseny.
Negatív tapasztalatokkal teli van a padlás. Nekem is van, nem írom le, hasonló a többihez.
Pozitív tapasztalat: nagybátyámék 16 évesen találkoztak. 18 évesen házasodtak össze. 6 gyerek, mai napig szeretink egymást. Persze vannak problémák, de együtt meg tudják oldani őket.