Pánik a baloldalon
A balliberális publicisztika egyre inkább radikális fordulatot vesz
Szabó László Zoltán
Szerző
Felküldve: 2001. március 30.
7 . oldal
A kiváló angol író, H. G. Wells mondta egykoron, hogy az erőszak az érvek megszűnésével kezdődik. Nem szabad engedni, hogy a baloldali értelmiség belehajszolja ezt az országot egy önpusztító szellemi
polgárháborúba, hiszen a „minél rosszabb, annál jobb” elv érvényesítése csakis az ő malmukra hajtja a vizet.
Bajban a baloldal. Alig egy évvel a választások előtt a talaj végképp kicsúszni látszik a szocialisták és szabad demokraták alól. Népszerűségi indexük mutatói először csak hitetlenséget és elutasítást, most pedig, a dabasi időközi választások kormányzati sikerei után alig leplezett pánikot okozott a baloldal táborában. A „nagy manőver” csúfos kudarcba fulladt, hiszen Németh Miklós hazatelepítése nem váltotta be a személyéhez fűzött reményeket. Modorossága, archaikus, a nyolcvanas évek KB-stílusára emlékeztető megnyilvánulásai még a baloldal legedzettebb veteránjait is elképesztették. A posztkommunista sztárcsinálók nagyhirtelen Medgyessy Péter nevét röppentették fel a dialektikus horizont rózsaszínű egére, tőle remélve az újabb csodát, de ismerve az expénzügyminiszter képességeit, ez az új választás sem adhat okot túl sok lelkesedésre.
A másik nagy baj rájuk nézve az, hogy a Fidesz népszerűsége már a vitatott szakértelemmel osztályozó intézeteknél is emelkedni látszik, és ezt a trendet még a kisebbik koalíciós párt belháborúja sem zavarta meg. Ezek után méltán vetődött fel a klasszikus lenini kérdés: mi a teendő? Muníció híján a tanácstalanságot egyesek lejárató kampány megindításával vélik orvosolni. Ebbe illeszkedik Sz. Nagy Csaba minapi írása, aki saját bevallása szerint író (Magyar Hírlap, március 13.). Sz. Nagy egy Debreczeni József által publikált korábbi vitacikk ürügyén beveti a nehéztüzérséget a kormány ellen, pontosabban a miniszterelnök és Kövér László „likvidálására” (sic!) tesz javaslatot: „Pedig a magyar lelkületben, állítom, ma senki sem akar – sem Orbán Viktort, sem pedig Kövér Lászlót – likvidálni, bármennyire javára is válna nemzetünknek.” Hát ha talán a lelkületben nincs is vállalkozó, a testületben majd csak akad valaki – reménykedik kedvenc írónk. Ezt azért már nehéz megemészteni. Szókincsükben hirtelen újra tulajdonjogot nyert a nemzet szó. Egy korábbi írásunkban már utaltunk az Antall-kormány alatt meghonosodott politikai diskurzussal szemben foganatosított balliberális feketelistára, ahol olyan kifejezések szerepeltek, mint haza, nemzet stb. De hol van már a tavalyi hó? Mára megfordult a szél, mert eme bértollnokok vagy bőszen kommunistáznak, vagy nemes egyszerűséggel „álújságíróknak” és „álértelmiséginek” neveznek minden olyan csoportosulást, amely az ő likvidálásra vágyó rohamcsapataik szándékait esetleg ízléstelennek találná. A müncheni lakóhelyű (természetesen ő is író) Máté Imre egyenesen „a szabad sajtó ellenségeinek” nevezi mindazokat, akik fel merészelik emelni hangjukat a likvidálás szó használata miatt (Magyar Hírlap, március 19.).
A szemantikai újdonság azonban mindezek ellenére szemet gyönyörködtető: balliberális szókincsükben egyre több olyan kifejezés talál rehabilitációra, amelynek használata mindeddig tabu volt. Így nyerhetett úgymond polgárjogot a polgár szó is, ami Tamás Gáspár Miklós minden igyekezete ellenére már meghonosodott, elsősorban az SZDSZ által felügyelt zsurnalisztikákban. Hasonló, kiemelt státus várt a már említett nemzet szóra is, ami régebben ugyancsak idegrohamokat kiváltó kulcskifejezésnek bizonyult. Most azonban sűrűn használatos, különben hogyan is titulálhatnák az Orbán-kormány tevékenységét „nemzetellenesnek”?
Természetesen a kör effajta négyszögesítését csakis ezek a bravúremberek tudták (merték és tették) végrehajtani. A már említett müncheni közírónk többek között azt veti a tiltakozók szemére, hogy azok, mint „lihegő agarak rohannak a csali (műnyúl) nyomában a (hamis) konc reményében, ahelyett, hogy újságírókhoz méltóan érvelnének”. Ez szemrevaló szofizmus, hiszen hogyan is lehetne érvelni olyasvalamivel szemben, ami az érvek hiányának objektivációja, maga a tárgyiasult gyűlölet? Mit tehet mindezek ellen a polgári oldal? Vegye fel a kesztyűt és hasonló hangnemben jelentse ki, hogy ámbár a magyar lelkületben senki sem akarja azt a negyven aláírót likvidálni, aki oly forró lelkesedéssel köszönte meg a francia kormánynak a romáknak adott menedékjogot, bármenynyire javára válna is ez a nemzetünknek? A jobbközép soha nem állítana ehhez hasonlót, hiszen a szabad vélemény kinyilvánításának a joga fiatal demokráciánk féltve őrzött kincse. Akkor talán némán tűrjék, hogy egyesek Augiász istállóját csináljanak a közélet porondjából? A némaság csak felbátorítaná a baloldalt, és rögvest arról győzködnék a közvéleményt, hogy a hallgatás beismerést jelent. Válaszolni kell, de higgadtan, mérsékelten. A kiváló angol író, H. G. Wells mondta egykoron, hogy az erőszak az érvek megszűnésével kezdődik. Nem szabad engedni, hogy a baloldali értelmiség belehajszolja ezt az országot egy önpusztító szellemi polgárháborúba, hiszen a „minél rosszabb, annál jobb” elv érvényesítése csakis az ő malmukra hajtja a vizet.
Van még valami, ami talán a polgári oldal szempontjából nézve hosszú távon kedvező lehet, és ez a balliberális értelmiség túlexponáltságának problémája. Az utóbbi időben ez a tendencia erősödni látszik, hiszen a zámolyi romák ügyének felkarolásától kezdve az egyházi törvénymódosítás ellen tiltakozó aláíró csapat úton-útfélen hallatja hangját, olyasformán, hogy egy, a napi politikát figyelemmel követő újságolvasó már borítékolni tudná a következő tiltakozó akcióhoz a biankó-csatlakozók névsorát. Ez a szellemi exhibicionizmus, párosulva egy olyan magatartásformával, amely saját dicsfényétől megrészegülve nem tűr meg semmilyen ellenvéleményt maga körül, és amely csakis saját szellemi horizontján belül ismer el már értelmiségieket, nos ez lehet a végzete, az egyetlen komolyan sebezhető pontja a balliberális szellemi felépítménynek.
Egy korábbi írásunkban már utaltunk eme szellemi iskola munkáiban megnyilvánuló csaknem irracionális gyűlöletre, és arra, hogy a szerzők már nem is nagyon ügyelnek alapvető esztétikai és stiláris formák betartására. Ezt a stílust az ókori görög drámák siratókórusaival hasonlítottuk össze, akik őrjöngve tépik fekete leplüket a posztkommunizmus vörös kriptája előtt, és átkokat szórnak az új hatalomra. Ez a felállás annyiban módosult, hogy a siratókórus már bosszúért kiált, nyíltan leszámolást követel, szellemi és fizikai megsemmisítést. Talán csak most döbbentek rá, hogy ez a kripta már véglegesen zárva van, és a benne nyugvó (?) szörnyet senki és semmi sem képes életre kelteni. Ami a Magyar Hírlap hasábjain „vita” címszó alatt folyik, annak a valósághoz aligha van köze: az egymást kétségbeesetten győzködő SZDSZ-es képviselők kórusába immár szervesen illeszkedik bele az Sz. Nagy Csabák gyűlöletbeszéde.
A szerző politológus
