én speciel mindig vadászok Obudafan idézeteire, engem szórakoztatnak ezek a focis, focibírós történetek, szóval lécci ne beszéld le ezekről a hozzászólásokról :)
-f-
Óbuda, egy párszor már összevesztünk de most nem bántásból kérdezem, hogy minek nyomod teli a tasztalt ezekkel a kilométer hosszú idézetekkel? Szerintem a kutya nem olvass el itt olyan szöveget ami 5-6 sornál hosszabb, hidd el nekem.
Meg különben is, én és a többiek a Te véleményedre és világlátásodra vagyunk kiváncsiak és nem valami latin bíró élményeire.
-n-
A BINÁRIS KÓD (UNIVERZÁLIS ÉRTÉKDUÁL) INTERDISZCIPLINÁRIS MEGKÖZELÍTÉSBEN
Arnaldo Coelho brazil labdarúgó-játékvezető így emlékezett vissza az általa vezetett 1982-es, spanyolországi világbajnoki döntőre:
"Július 7-én délután pontosan három órakor megszólalt a telefon a szállodai szobámban. Miguel Galan, a FIFA játékvezetői bizottságának a titkára jelentkezett és néhány egyszerű mondatban közölte, hogy engem jelölnek ki a világbajnokság döntőjének levezetésére.
Egy pillanatra meghűlt bennem a lélek.
A nagy hírek - jó vagy rossz hírek, teljesen mindegy - mindig szíven ütik az embert.
Érdekes idegi reakció ez.
Konkrét vészhelyzetben ösztönszerűen cselekszik az ember. A kocsijában magától értetődő mozdulattal, hideg fejjel kerüli ki a járdáról öngyilkos mozdulattal elébe vetődő idős hölgyeket, csikorgó kerékkel, oldalvást csúszva képes megállni centiméterekkel egy szabálytalanul kanyarodó őrült sárhányójától. Aztán nyugodtan félreáll, a járda mellé kanyarodik, leveszi a gyújtást és csak azután ájul el, mert 'jóságos és, mi történhetett volna'...
A váratlan híreknél mindez fordítva történik. Először ájulsz el, és hogy józanul mérlegelhess, előbb magadhoz kell térned.
Nem mintha maga a hír oly végtelenül meglepő lett volna. Hiszen a brazil válogatott - sajnos, sajnos! - nem került a döntőbe. A sors nagy közlekedési rendőre pirosra állította a lámpát útján, de ugyanezzel a mozdulattal zöld fényt villantott felém. És az is igaz, hogy a középdöntőben nem vezettem rosszul az NSZK-anglia mérkőzést. Sőt, a helyi sajtó is azt írta, hogy az enyém volt az egséz világbajnokság legjobb játékvezetői teljesítménye. Jó, a spanyol sajtó imádja az előre gyártott felsőfokokat, de akkor is...
Szó, ami szó, enyhe kábulatban töltöttem a következő három napot.
Szombaton, július 10-én, a döntőt megelőző napon a szervezők Toledóba vitték a világbajnokságon szerepelt játékvezetőket. Tudtam, hogy Toledo csodálatos, hiszen egész Spanyolország csodálatos, sőt, bizonyos szemszögből tekintve az egész világ az. Mégsem mentem velük.
Nem akartam, hogy bármi is elvonja a figyelmemet a következő nagy feladatról. Otthon maradtam szállodai szobámban és azzal töltöttem az időt, hogy az egyik székről a másikra ültem.
Most már tudom: nem volt ez túlságosan okos választás. Az órát néztem és határozottan az volt az érzésem, hogy visszafelé jár. Az idegeim meg egyre jobban feszültek. Estére már egészen valószínűtlenül magas hangokon pengtek, s én fáradtabb voltam, mintha elmentem volna a többiekkel Toledóba.
Vasárnap, július 11-én, a döntő napján délelőtt 11-kor megbeszélést tartottunk. Ott volt a csehszlovák Christov és az izraeli Klein, a két partjelzőm, valamint a francia Vautrot, a tartalék-játékvezető, vagyis a döntő teljes bírói csapata, Arriaga, a mérkőzés ellenőre és Reginato, a FIFA játékvezető bizottságának tagja.
Egy órát beszélgettünk. Hogy minek...?
Elmondtuk mindazt, amit amúgy mindenki tud, de amiket ilyenkor mégiscsak illik elmondani. Hogy milyen nagy meccs lesz ez a döntő, mennyire nehéz, rázós, keserves, buktatókkal teljes és uramatyám, mennyi minden múlhat rajtunk. Megállapodtunk a helyezkedésben, a jelzésekben...
Nos, egy haszna mégiscsak volt ennek a megbeszélésnek. Összebarátkoztunk, megismertük egymást és magunk is csapattá váltunk.
Két órával a kezdés előtt már kinn voltunk a stadionban. Megvizsgáltuk a pályát, minden a helyén volt. A szögletzászlókat háromszor is ellenőriztem. Egy furcsa dolog, az 1974-es döntő jutott ugyanis az eszembe. Nyolc éve a két csapat már kezdéshez állt fel, amikor valaki észrevette, hogy a szögletzászlókat elfelejtették kitűzni. És mindez Münchenben, a nyugatnémeteknél történt, akiknek a precizitása a spanyolokéhoz képest legendás..."
Pardon, itt meg kell állni egy pillanatra.
Izraelből kérnek ugyanis szót. Abraham Klein, a döntő egyik partjelzője jelentkezik szólásra.
A helyzet tehát a következő: A Bernabéu-stadion lelátói már csaknem zsúfoltak. Zászlók lengenek, szavalókórusok ordítanak rigmusokat. Hangpróba. Innét olaszul, onnét németül. A játékvezetői hármas az öltözőben készülődik. Nos, akkor hát öné a szó, Klein úr...
"Észrevettem, hogy az öltözői fogas előtt rakosgató Coelho kollégám arca enyhén szólva sápadt. Sőt, talán inkább borsózöld. Óvakodom a tükörbe nézni, gondolom, hogy én sem lehetek éppenséggel pirospozsgás. Ismerem a rajtláz tüneteit. Az ember elsápad, némán mereng maga elé, aztán heves ásítógörcs fogja el, halálhangulat és a végén a felét sem nyújtja igazi tudásának. Elmondok egy viccet, a pszichológusok szerint az ilyesmi hatásos lehet.
- Idehallgassanak, uraim! Tudják, mit mondott Bobby Charlton a futballbírókról? Hogy a jó játékvezető olyan, mint a lochnessi szörny. Mindenki beszél róla, de még senki sem látta.
Figyelem a hatást, a minimálisnál is kisebb. Coelho fanyarul elhúzza a száját, szerintem nem is hallotta a sztorit.
Bedobok még egyet. Vaskosabbat. A sokkhatásra építek.
- Egy amerikai mérkőzésen történt, hogy a hátvéd keményen ütközött a szélsőjével, minek következtében kiesett az üvegszeme. Lehajolt érte, megtörölgette, visszatette. A játékvezető elképedve figyelte az esetet.
- Jóságos ég, ember - mondta a hátvédnek -, mit csinál, ha ugyanez az ép szemével történik?
- Gond egy szál se - felelte kapásból a játékos. - Elmegyek játékvezetőnek!...
És lám, mit tesz a pszichológia. Ez a második vicc már megteszi a magáét, sőt, egészen váratlan hatással jár. Coelho ugyan még mindig üveges szemmel mered maga elé, én viszont határozottan megnyugodtam..."
