Romaniai Magyar Szo
HUNSOR Hírfutár - június 3-án
______________________________
POMOGÁTS BÉLA
Nyolc évtized Trianon
Tények és körülmények
Nyolcvan esztendeje, 1920. június 4-én a Versailles melletti Nagy Trianon
palotában Benárd Ágoston munkaügyi és népjóléti miniszter, valamint
Drasche-
Lázár Alfréd rendkívüli követ és meghatalmazott miniszter (a magyar
kormány
megbízottaiként) aláírták a Magyarország és a Szövetséges és Társult
Hatalmak (a Brit Birodalom, Franciaország, Olaszország, az Egyesült
Államok,
Japán, Kína, valamint több kisebb állam, így Görögország, Portugália,
Panama, Nicaragua, továbbá a szomszédos államok: Románia, Csehszlovákia és
a
Szerb-Horváth-Szlovén Királyság) között megkötött békeszerzôdést, amely
Trianoni Szerzôdés néven vonult be a históriába, és vált a huszadik
századi
magyar történelem talán legvégzetesebb eseményévé. A békeszerzôdés lezárta
a
magyar történelem ezeresztendôs folyamatát, és mindenképpen lezárta azt a
több mint kétszáz esztendôs folyamatot, amely a török uralom felszámolása,
a
három részre szakított ország állami egységének helyreállítása óta eltelt.
Ebben a két évszázadra kiterjedô korszakban Magyarország nem volt teljes
mértékben a maga ura, minthogy a több történelmi államterületet magában
foglaló Habsburg Birodalom egyik részét alkotta, mindazonáltal elismert
tagja volt az európai nemzetek közösségének, és egészen a világháború
kitöréséig egyszerre élvezhette a birodalom nagyhatalmi állásából eredô
elônyöket, mindenekelôtt a birodalom keretei között létrejött „közös piac"
elônyeit és a belsô függetlenséget, amely a nemzeti állam kiépítésének
mindinkább fokozódó lehetôségével járt együtt. Kétségtelen, hogy a magyar
államakkori vezetôi nem használták ki ezeket a lehetôségeket, és nem
alakítottak ki olyan nemzeti stratégiát, amely alkalmas lett volna arra,
hogy történelmi és világpolitikai válságok (például egy vesztes háború)
esetére meg lehessen ôrizni a történelmi államterületet.
A magyar politikai vezetô csoportoknak az 1867-es kiegyezéstôl a
világháború
végéig a történelem éppen ötven esztendôt adott arra, hogy konszolidálják
a
dualista államszerkezetben adott elônyöket. Kedvetlenül kell
megállapítanunk, hogy nem éltek ezzel a lehetôséggel: egyrészt
konzerválták
azt a korszerűtlen társadalmi és hatalmi berendezkedést, amely sem
szociális, sem politikai tekintetben nem felelt meg az európai (a nyugati)
normáknak (nem felelt meg a Monarchiában a Lajtán-túlon: az osztrák örökös
tartományokban, illetve Csehországban kialakult normáknak sem), másrészt
képtelenek voltak arra, hogy valamilyen választ adjanak azokra a
kérdésekre,
amelyek az ország vegyes etnikai összetételébôl adódtak.
Az elsô kihívás következetes szociális és politikai reformokat követelt
volna, így a nagybirtokos rendszer valamilyen reformját, a paraszti és
munkásrétegek bevonását az állam irányításába, tehát a választójog
kiterjesztését követelte volna meg, a második pedig a helyi autonómiák
rendszerének fokozatos kiépítését, egy „keleti Svájc" típusú
államszerkezet
létrehozását, az ország (Horvátország nélküli) lakosságának 46%-át kitevô
nem- magyar (nemzetiségi) népesség szolidaritásának megnyerése és egy
„magyarországi (hungarus) patriotizmus" érzésének kialakítása végett. Ez
különben nem pusztán a baloldali értelmiség (a Huszadik Század körül
gyülekezô „polgári radikálisok") javaslata volt, megfelelt volna a régi
Magyarország politikai hagyományainak is, amely a vajdaságok és bánságok
rendszerével hasznosan tudta artikulálni a regionális érdekeket.
Az elsô világháborús hadba lépés, miként ezt már akkor (1914-ben) az
ország
legvilágosabban látó elméi – mindenekelôtt Ady Endre és Babits Mihály –
látták, a legkevésbé sem felelt meg a magyarság történelmi érdekeinek.
Valójában a német birodalom, illetve a bécsi udvar (különösen a
meggyilkolt,
egyébként magyargyűlölô trónörökös, Ferenc Ferdinánd) körül gyülekezô
katonai vezetôk erôszakossága hajszolta bele Tisza István miniszterelnököt
a
háború gondolatának elfogadásába. (Katonai vezetôivel mindig különös
„szerencséje" volt Magyarországnak, 1941-ben is a tábornokok –
mindenekelôtt
Werth Henrik vezérkari fônök – vették rá a világpolitikai összefüggéseket
egyáltalán nem ismerô, ingadozó kormányzót a hadüzenetek engedélyezésére.
Máshol a tábornokoknak az a dolguk, hogy felmérjék egy hadba lépés várható
következményeit, nálunk ennek felelôssége sem 1914-ben, sem 1941-ben nem
érvényesült.)
Magyarország és általában a Monarchia 1914-ben sem katonailag, sem
gazdaságilag, sem politikailag nem volt felkészülve egy többfrontos
háborúra, az osztrák–magyar hadsereg hoszszú idôn keresztül a lényegesen
gyengébb Szerbiát sem volt képes térdre kényszeríteni, és az 1916-ban
hitszegô módon Erdélyre támadó Romániát is csak német segítséggel tudta
legyôzni. A Monarchia vezetése igen sok stratégiai hibát követett el,
például képtelen volt arra, hogy a korábban szövetséges Olaszország
esetében
legalább a semleges státus megôrzését elérje, holott az olaszokkal Trieszt
és Trentino átengedése fejében kompromisszumot lehetett volna kötni, ott
szinte teljesen olasz lakosság élt, és az olaszok által követelt terület
lényegesen kisebb volt annál, mint amelyrôl Ausztriának végül le kellett
mondania. A magyar nép sohasem táplált ellenséges érzelmeket az olaszokkal
szemben, akik nem sokkal korábban még baráti nemzetnek számítottak, már
csak
a Torinóban menedéket kapott Kossuth és a Garibaldi mellett küzdô magyarok
miatt is. A Monarchia hadserege különben egyedül az olasz fronton
szenvedett
vereséget: Szerbia és Románia legyôzött állam volt, Oroszország pedig
kivált
a háborúból a bolsevista hatalomátvétel és a polgárháború következtében.
Ha
a magyar csapatok nem véreznek el az Isonzo és a Piave mellett, nagyrészt
épségben maradt volna az ország védelmére felhasználható katonai erô. A
francia és az angol kormány nem lett volna hajlandó nagy véráldozatot
hozni
azért, hogy Románia és az új csehszlovák állam magyarok által lakott
nagyobb
területekre is kiterjessze uralmát.
Ugyancsak súlyos stratégiai hiba volt az, hogy IV. Károly király 1917-es
különbéke- kísérletei végül kudarcot vallhattak. Ez a kudarc nem egyedül a
német szövetséges erôszakos közbeavatkozásának a következménye volt, a
Monarchia katonai és politikai vezetésének nagy része is értetlenül és
ellenségesen fogadta az ifjú király jó szándékú – és mindenképpen
stratégiai
elôrelátásról tanúskodó – kezdeményezését; a különbéke- kísérlet egyetlen
következménye így az uralkodó tekintélyének megrendülése lett. (Márpedig
erre a tekintélyre erôsen szükség lett volna a háború végeztével!) IV.
Károly próbálkozása idején a Monarchia – és természetesen Magyarország –
feldarabolása még egyáltalán nem tartozott az antanthatalmak háborús
céljai
közé, ellenkezôleg, mind az angol, mind az amerikai kormányzat a dunai
nagyhatalom fenntartása mellett nyilatkozott: London hagyományosan az
európai egyensúly nélkülözhetetlen tényezôjének tekintette a kettôs
monarchiát, Washington pedig (helyesen) meg volt gyôzôdve arról, hogy egy
közép-európai federáció (ugyanis ez felelt volna meg Wilson elnök
elképzeléseinek) hitelesebben tarthatja fenn a térség belsô békéjét, mint
az
egymással versengô, mindig kisebbségi sérelmeket hangoztató, mindig
irredentizmusra hajlamos, következésképp politikai frusztrációktól gyötört
kisállamok szervetlen konglomerátuma. A történelem aztán messzemenôen
igazolta az angol és amerikai fenntartásokat, nagy kár, hogy sem London,
sem
Washington nem tartott ki mellettük; ha akkor megfontoltabban ragaszkodnak
eredeti stratégiai meggyôzôdésükhöz, talán egészen más irányt vett volna a
közép-európai, mi több, az európai történelem.
A világháború végeztével a korábbi világpolitikai megfontolások és a
magyar
politikai műhelyekben kidolgozott konszolidációs tervezetek mindenesetre
elveszítették jelentôségüket. Ismeretes, hogy a párizsi békekonferencián
az
Egyesült Államok (jóllehet hathatós katonai és gazdasági támogatása nélkül
az antant esetleg alulmaradt volna a háborús küzdelemben) alárendelt
szerepet játszott, és alig vett részt a konferencia döntéseinek
kidolgozásában, sôt az amerikai békeküldöttség kedvetlenül visszatért
Washingtonba, és nem írta alá a trianoni okmányokat. Az angol kormány több
alkalommal kifejezte elégedetlenségét a kialakítandó békerendszerrel
szemben, Olaszország még inkább elégedetlen volt, minthogy – az eredeti
ígéretekkel ellentétben – Dalmáciáról az új délszláv állam javára le
kellett
mondania. Így a békerendszer nagyrészt a francia politikai akaratot
érvényesítette, ez pedig az 1871 óta titokban ápolt németellenes
revánsvágyhoz igazodott, a közép-európai régió tekintetében pedig
alárendelte magát a Monarchia és a történelmi Magyarország romjain
létrejövô
kisállamok: Csehszlovákia, Románia és a Szerb-Horváth- Szlovén Királyság
rendkívül ambiciózus, semmiféle mértékletességet nem ismerô államépítô és
területszerzô érdekeinek. Ha a háború – minthogy kierôszakolásában a
császári Németország játszotta a fôszerepet – „német" volt, a béke
„francia"
lett, és a francia békecsinálók messze elmaradtak attól a
mértékletességtôl
és józanságtól, amelyet (nagyrészt az osztrák Metternich hatására) a
napóleoni háborúkat lezáró bécsi békekonferencia tanúsított akkor, midôn a
restaurált francia királyság határait megállapította, és például Elzászt
és
Lotaringiát nem juttatta vissza német fennhatóság alá.
A békefeltételek megfogalmazása tekintetében a francia politika feladta a
maga korábbi méltányosságát és józanságát is, abban a hiszemben, hogy az
utódállamok majd jobban féken tarthatják a német és az orosz terjeszkedési
politikát (akkor, közelebbrôl: a bolsevizmus fenyegetését), mint egy
kompromisszumokra épülô közép-európai államszövetség. Mindebben, miként az
mára jól tudható, Párizs erôsen csalatkozott, és a francia politikai
vezetés
nem egy kiváló képviselôje – legutóbb Mitterrand elnök és Balladur egykori
miniszterelnök – volt kénytelen elismerni, hogy a trianoni rendezés,
miközben súlyos igazságtalanságokat okozott, nem érte el a kívánt
eredményeket.
A békeszerzôdés, amelyet két jelentéktelen (és a közéletbôl csakhamar
eltűnô) magyar politikus írt alá, végül is a világtörténelem egyik
leginkább
kíméletlen államközi szerzôdése lett, amely Magyarországot teljes
mértékben
régi és új szomszédai zsákmányszerzô törekvéseinek szolgáltatta ki. A
történelmi magyar állam (és ennek jogi fikciója a százötven esztendeig
tartó
török hódoltság idején is fennmaradt) Horvátország nélkül (amely nem volt
a
magyar állam része, csupán Szent István koronájának egyik országa:
Magyarország „társországa") 283 ezer négyzetkilométernyi területet
birtokolt, ebbôl a csonka ország birtokában 93 ezer négyzetkilométer
maradt,
a 18,2 milliós lakosság 7,6 millióra csökkent: az országterületnek így
csupán 30%-a, a lakosságnak csupán 42%-a maradt magyar szuverenitás alatt.
Románia 102 ezer négyzetkilométernyi területet kapott (ez több volt, mint
a
Magyarországnak meghagyott terület), 5,2 millió lakossal, akik közül az
1910-es utolsó osztrák–magyar népszámlálás szerint 1,66 millió (az 1918-as
becslések szerint 1,8 millió) volt a magyar. Csehszlovákia 63 ezer
négyzetkilométerhez jutott, 3,5 millió lakossal, közöttük 1,1 millió
magyarral, Jugoszlávia (Horvátországot nem számítva) 21 ezer
négyzetkilométert kapott, 1,6 millió lakossal, közöttük 461 ezer
magyarral,
Ausztria 4 ezer négyzetkilométert, 292 ezer lakossal, közöttük 26 ezer
magyarral, ezenkívül Lengyelország is kapott két kisebb területet a Tátra
környékén, Olaszország pedig Fiumét szerezte meg, erre egyébként a
délszláv
állam is igényt tartott, holott a kikötôváros lakosságának többsége olasz
volt.
Csaknem három és fél millió magyar: a magyarság lélekszámának egyharmada
került idegen és vele szemben ellenséges érzületet tápláló és általában a
magyar nemzeti identitás elfojtására törekvô kormányzatok uralma alá.
Emellett a régi Magyarország társadalmában és közéletében általában jól
elhelyezkedô németeket (szászokat, svábokat, cipszereket) is merôben új
állami keretekbe kényszerítették a békeszerzôdés rendelkezései, az ô
számuk
is meghaladta az egymilliót. Ilyen módon a régi Magyarországtól az
utódállamokhoz került tíz és fél millió fôbôl nagyjából négy és fél
millió,
vagyis az elcsatolt lakosság negyvenhárom százaléka etnikai és kulturális
értelemben idegen elemként került az újonnan létrehozott nemzetállamokba.
Ha meggondoljuk, hogy a történelmi Magyarország lakosságának (Horvátország
nélkül) ötvennégy százaléka volt magyar, és csak negyvenhat százaléka
nem-magyar, meg kell állapítanunk, hogy a trianoni rendezés nem vitte
közelebb a térséget ahhoz az igazságos megoldáshoz, amelyet hosszabb távon
a
magyar közvélemény is elfogadhatott volna, és – mint akár a két
világháború
közötti idôszakban, akár az utóbbi tíz évben kiderült – nem tudott
érdemleges eredményeket felmutatni a térség konszolidációjában sem: a
három
„trianoni" állam (Csehszlovákia, Jugoszlávia és Románia) közül kettô a
kommunista rendszer bukása után szét is esett. A régi Magyarország
terület-
és népességveszteségére nem találunk példát az utolsó kétszáz esztendô
európai történetében, mindehhez képest jóval kisebb az a veszteség,
amelyet
például a háború miatt elsôsorban felelôsnek tartott Németországnak el
kellett szenvednie.
A területi határozatok megalapozása
Minden békerendszernek van valamiféle „ideológiai" és „jogi" megalapozása,
a
napóleoni háborúkat lezáró 1815-ös rendezés például a jogfolytonosság és a
legitimitás elveire támaszkodott, Franciaországnak ilyen módon sikerült
megôriznie azt a területet, amelyet az 1789-es forradalom, a forradalmi és
a
napóleoni háborúk elôtt (a Bourbonok királysága idején) birtokolt. Az elsô
világháborút lezáró békerendezés is természetesen kapott jogi
megalapozást,
azonban nagy tévedés azt gondolni, hogy ennek egyetlen kritériuma „a népek
önrendelkezési joga" volt, noha mind a román, mind a csehszlovák, mind a
délszláv politika szüntelenül erre a jogelvre hivatkozott.
Az a trianoni ítélet, amely a történelmi magyar terület hetven százalékát
és
a magyar népesség egyharmadát a szomszédos államok fennhatósága alá
helyezte, tulajdonképpen három érvelési rendszerre támaszkodott. 1. Az
etnográfiai elv a népesség etnikai összetételét vette kiindulásnak; ezt
sohasem alkalmazták Magyarország javára, és így Csehszlovákia, Románia és
Jugoszlávia vonatkozásában egyaránt igen nagy magyar tömbök kerültek
idegen
fennhatóság alá, közvetlenül a trianoni határ mentén: így a Partiumban,
Kárpátalján, a Felvidéken és a Vajdaság Tisza menti területein. 2. A
történelmi elv, amely a területek korábbi államjogi hovatartozását vette
figyelembe; Magyarország ennek az elvnek az alapján semmiféle könnyítést
sem
kapott (holott például 3,5 millió németet csatoltak Csehszlovákiához, arra
hivatkozva, hogy lakóterületük a történelmi cseh királysághoz tartozik).
3.
Végül a gazdasági, közlekedési és stratégiai elv; ezt ugyancsak mindig
következetesen alkalmazták Magyarországgal szemben, például a Dunától
északra fekvô magyar területek elcsatolásakor, ebben az esetben
csehszlovák
gazdasági érdekekre hivatkoztak, vagy az
Arad–Nagyvárad–Szatmárnémeti–Máramaro ssziget-sáv Romániának juttatása
alkalmával, amikor – mint ezt Palotás Zoltán A trianoni határok című,
1990-ben megjelent könyve kimutatta – az szolgált indokul, hogy az itt
(magyar lakosságú területen) húzódó vasútvonalra Bukarestnek szüksége van.
Magyarország esetében egyaránt elestek az etnikai, történelmi és
gazdasági-
stratégiai kritériumok, és valójában minden helyi vitát Magyarország
kárára
oldott meg a békekonferencia; az országot tulajdonképpen hadizsákmánynak
tekintették, amelybôl minden jelentkezônek bôven osztogatni lehet.
Nem könnyű arról beszélni, hogy a trianoni igazságtalanságokat az
utódállamok politikai vezetôi részérôl milyen hazug propaganda és cinikus
manipuláció készítette elô. Ebben a propagandisztikus és manipulációs
rendszernek a kialakításában kétségtelenül a csehszlovák
miniszterelnöknek,
Eduard Beneönek és a román miniszterelnöknek, Ion Brátianunak volt vezetô
szerepe. Mindkét politikusnak igen nagy a felelôssége abban, hogy a
közép-európai régiónak huszadik századi történelme során igen súlyos
válságokat kellett elszenvednie, és a régió népei azóta sem találták meg a
térség hatékonyabb gazdasági, politikai és kulturális együttműködéséhez
vezetô utat, még annak ellenére sem, hogy mindegyik közép-európai
országban
léptek fel olyan politikai és fôként kulturális mozgalmak, csoportok,
amelyek hiteles kezdeményezésekkel igyekeztek szolgálni ezt az
együttműködést.
Nem könnyű arról beszélni, hogy a trianoni igazságtalanságokat az
utódállamok politikai vezetôi részérôl milyen hazug propaganda és cinikus
manipuláció készítette elô. Ebben a propagandisztikus és manipulációs
rendszernek a kialakításában kétségtelenül a csehszlovák
miniszterelnöknek,
Eduard Beneönek és a román miniszterelnöknek, Ion Brátianunak volt vezetô
szerepe. Mindkét politikusnak igen nagy a felelôssége abban, hogy a
közép-európai régiónak huszadik századi történelme során igen súlyos
válságokat kellett elszenvednie, és a régió népei azóta sem találták meg a
térség hatékonyabb gazdasági, politikai és kulturális együttműködéséhez
vezetô utat, még annak ellenére sem, hogy mindegyik közép-európai
országban
léptek fel olyan politikai és fôként kulturális mozgalmak, csoportok,
amelyek hiteles kezdeményezésekkel igyekeztek szolgálni ezt az
együttműködést.
Nem találok sok örömet abban, hogy fel kell idéznem az 1919-es párizsi
béketárgyalások néhány mozzanatát, mindez azonban nélkülözhetetlen ahhoz,
hogy megértsük a trianoni békerendszer létrejöttének körülményeit. A
politikai rendezést kezében tartó Tízek Tanácsa 1919. február 1-jei ülésén
például a román miniszterelnök a következôket jelentette ki: „A háború
kitörésekor Magyarország a Bánáttal együtt létrehozott egy körzetet,
melyet
Erdélynek lehet nevezni, mivel politikai szempontból Erdély mindenkor
központi jelentôségű volt a térség egészében. Hogy eme térség különbözô
részeinek valahányszori felsorolását elkerüljük, itt jegyezzük meg, hogy
?Erdély? fogalmába nem csupán a Bánátot, de mindazon tartományokat is
beleértjük, amelyek a Galíciai-Kárpátok és a Tisza vonaláig terjednek,
azaz
a térség egészét, mely a kései magyar királyság részét képezte."
Majd Orlando olasz miniszterelnök kérdésére, hogy tudniillik valójában
hány
magyar él a Románia által igényelt területen, Brátianu a következô választ
adta: „Ha a népesség megoszlásáról pontos becslés készülne, úgy az a
románok
és magyarok számarányát feltehetôleg 2 900 000 (72%), illetve 687 000
(15%)
fôben rögzítené. Míg a román népesség a városi lakosság 23, s a falvakénak
72 százalékát képviseli, a magyarok a városok csupán 40, a falvak lakóinak
nem több mint 13 százalékát teszik ki. A magyarok fôként hivatalnokok és
katonák, s etnikai szempontból messze felülreprezentálják azon
népcsoportot,
amelyhez tartoznak. A magyarok egy, a román lakosság közt élô uralkodó
osztályt képeznek."
A valóság természetesen egészen más volt. Az 1910-es utolsó osztrák–magyar
népszámlálás szerint a tágabb értelemben vett erdélyi
(délkelet-magyarországi) területen 2,8 millió román élt, ez szinte azonos
a
Brátianu által említett számadattal, a románok azonban nem képezhették a
lakosság 72, csak 53,4%-át, minthogy a területen (a román miniszterelnök
adataival ellentétben) nem 687 ezer, hanem 1 millió 658 ezer magyar, a
lakosság 31,7%-a és mellettük még 556 ezer német, a lakosság 10,6%-a élt.
Emellett a városi lakosság – a román részrôl beterjesztett adatokkal
ellentétben – többségében magyar volt, a negyvenkilenc városi jogokkal
felruházott település lakosságának 62,7%-a magyar, 18,9%-a román volt, sôt
még az 1930-as román népszámlálás is a városi lakosság körében 39% magyart
és csak 31% románt talált (a többi német, zsidó és más nemzetiségű volt; a
zsidó nemzetiség kategóriája különben Bukarest találmánya volt, a zsidó
vallású vagy eredetű polgárok nagy része magyarnak tartotta magát). Az meg
egyenesen abszurd állításnak számíthatott, hogy az erdélyi magyarok fôként
hivatalnokok és katonák, s a román népességen élôsködô uralkodó réteget
képezik.
Brátianu részérôl nem volt minden diplomáciai ügyességet nélkülözô
kijelentés, hogy az Erdélyt, a Bánságot és a magyar Alföldet bekebelezni
kívánó román kormány Debrecen városát és szűkebb környékét meghagyná a
magyar állam keretében. „Csupán egy vidék van – jelentette ki a bukaresti
miniszterelnök –, amelyre Románia – noha néhány román falu is található
rajta – nem tart igényt: nevezetesen Debrecen környéke. A románok, hogy
követeléseik etnikai jogalapját tisztán megôrizzék, inkább lemondanak ezen
városról, mely magyar központként aktív szerepet tölt be a környezô vidék
életében."
Viszont ha szükségesnek vélte, Brátianu nem tartózkodott az olyan
kijelentésektôl, amelyek feltűnô erôszakossággal és nyíltsággal
kérdôjelezték meg az alapvetô emberi jogokat (a nemzeti önrendelkezésnek
azokat a követelményeit, amelyek a trianoni rendezés, úgymond, jogi
megalapozását jelentették). David Lloyd George angol miniszterelnöknek
arra
a kérdésére, miszerint vajon az erdélyi magyarok is kinyilváníthatták-e
akaratukat a terület hovatartozása tekintetében, a bukaresti
miniszterelnök,
kissé sértôdötten amiatt, hogy ez a kérdés egyáltalán felvetôdhet, a
következôképpen válaszolt: „Románia azért harcolt, hogy nemzeti akaratát
érvényesíthesse a magyar kisebbség felett. Ennélfogva bizonyos, hogy ha a
magyarokat arra kérnék, szavazzanak a Romániával való egyesülésre, erre
aligha hajlandóak. Nem hiszem, hogy a jelenlegi helyzetben új
választásokat
kellene tartani. Ami a fegyverszünet következtében létrejött erdélyi
helyzetet illeti, úgy gondolom, hogy a lényegi kérdést a háború kimenetele
immár eldöntötte, s ezen területek vissza kell kerüljenek Romániához."
Gondolom, arra nem kell külön felhívni a figyelmet, hogy az erdélyi
területek korábban sohasem voltak Románia részei, így hát a
„visszakerülés"
elvének semmiféle történeti alapja nincs.
(a Folytatás olvasható lesz a Romániai Magyar Szó honlapján)
******************************************
* Június 4. - A Magyar Nemzet Gyásznapja *
******************************************
**********************************************************************
* *
* Magyarok! *
* Ne feledjétek, bárhol is éltek a világon! 1920. június 4-én, 10. * *
órakór a trianoni barbár békediktátum elrabolta az 1000-éves Magyar*
* Királyság területének több mint 72%-át, lakosságának több mint 64%-*
* át.Rabigába kényszeríttet több mint 4 millió magyar testvérünket!Ők* *
még
ma is szenvednek, az elnyomó idegen államok fennhatósága alatt.* * Minden
június 4-én, emlékezzünk meg a hazáért elesett, harcoló *
* honvédeinkrôl, és ne felejtsük el az elcsatolt területeken, idegen *
*elnyomás alatt szenvedő honfitársainkat.Hiszen minden magára valamit*
* adó nép megemlékezik áldozatairól. Ezt tették annak idején *
* Magyarországon is amikor a magyar küldöttekkel aláíratták a *
* békediktátumot. Akkor az egész országban szóltak a harangok, és tíz*
* percre megállt az élet. Minden Június 4-én szólaltassátok meg a *
* harangokat, ott ahol magyar él és temploma van, és álljatok meg *
* néhány percre némán megemlékezve e tragikus évfordulóra amely a *
* magyar nemzet gyásznapja. Nekünk Nyugaton élő magyaroknak az a *
*feladatunk, hogy az európai és észak-amerikai politikai fórumokat és*
* kulcs személyiségeket állandóan tájékoztassuk a súlyos trianoni *
*örökségről: a 4.5 milliónyi magyar kisebbség sorsáról,követeléseiről* *és
törekvéseiről. Minden magyar kisebbségi csoport az önrendelkezési*
*jogot követeli, mert csak ebben látja fennmaradásának biztonságát. *
* Ezt a törekvést kell támogatnunk, a világgal közölnünk. *
**********************************************************************
End HUNSOR Hírfutár
http://www.hunsor.nu/
A Magyar-Svéd Online Források
______________________________________________________________________
