Keresés

Részletes keresés

matachut Creative Commons License 2001.03.10 0 0 14
Egyetértek, bár lassan már Én is az autóban élek...
Ugyanakkor otthon a házamban-kertecskémben megpróbálok a Balogh professzor által említett szerves egységben működni a természettel. A beidegződésekkel való szakítás a legnehezebb, pl. azon házi tisztítószerek kiválasztása, amelyek a legkevesebb környezeti terhelést jelentik...
A szomszédomtól ugyanakkor - aki a tüzelőolajat véletlenül beledönti a talajvizes kútba - nem tudom elhatárolni Magam.
Előzmény: nurej (13)
nurej Creative Commons License 2001.03.10 0 0 13
Pásztörperc,

>>>B) az 1 főre jutó fogyasztás csökkentésével (recesszió ill. "a növekedés korlátai");

Szvsz csak ez lehet a megoldás.

>>>Gyakorlatilag megoldhatatlan — amíg látjuk magunk előtt, hogy másnak mennyije van, mi is ácsingózni fogunk.

ha így állunk hozzá, akkor persze nem megy. Én például - bár sehova nem megyek autó nélkül, imádom az autókat és a vezetést - örülnék valamiféle nagyon kemény autóhasználati korlátozás bevezetésének. És boldogan hagynám a kocsit a francba. Az ember persze gyarló, és amíg nincs rákényszerítve, addig nem adja fel a kényelmét.

Nurej

Előzmény: Pásztörperc (2)
Törölt nick Creative Commons License 2001.03.10 0 0 12
Ha már a kisgazdapártot túlélem nekem már elég.
matachut Creative Commons License 2001.03.10 0 0 11
Így olvashatóbb; bemásolok egy másikat is:

Az elfuserált űrhajóból vissza a faluba
Ne a haragunk növekedjék, hanem még inkább szeressük egymást -- mondja Balogh János ökológus
-- Professzor úr Beszéljünk a jövőnkről címmel rövidesen ökológiai sorozatot indít a televízióban. Milyen ökológiai jövő vár ránk a harmadik évezred elején?
-- Sorozatomban nem hangzanak el új, eddig soha nem hallott gondolatok. Feladatom annyi, hogy mint a szakma legöregebbje, egyszerűen és világosan fogalmazzam meg, amit a zöldek és más csoportok vallanak. Magyarországon az erjedés idejét éljük, most "termelődnek" az új gondolatok. Sokszor vulgarizálni fogok, olyan megállapításokat teszek, amelyekre egy biológus csak csóválja a fejét. Bocsánat ezért, de fontosabb, hogy a nézők a lényeget értsék meg, minthogy pontos definíciókat tanuljanak. Az majd a következő nemzedék dolga lesz.
Amikor az ökológus a jövőről beszél, nagyobb időegységekben gondolkodik. Előbbre tekint mint a gazdaság vagy a politika embere. A legvadabb globalizáló kapitalisták előtt nem világos, hogy minden közgazdasági és politikai döntés ökológiailag behatárolt, mert mindennek az alapja a bioszféra egészében folyó fotoszintézis, s ennek a fotoszintézisnek, más néven levélzöldnek időegységnyi termése adja az élelmiszertermelés felső határát, s határozza meg a népesség alakulását, a jólét fokát. Ezt a nyilvánvaló tényt sok "okos" politikus és közgazdász képtelen belátni. Magyarország és a magyarság -- ezen kettőt értünk: a nemzetet és a politikai határok közé szorult töredék-nemzetet -- jövőjét illetően, sok politikus és közgazdász felfogásával szemben, optimista vagyok. Az emberiség két alapvető életformában él a földön: az egyik a vidéki, a falusi életforma, a másik pedig a nagyvárosi. Ez a szétválás szemünk előtt zajlott le, és folytatódik tovább. A globalizációban hivők azt mondják, hogy 2040-2050 körül a lakosság egyre nagyobb százaléka megalopoliszokban él majd, s egyre kevesebben maradnak vidéken.
A döntő kérdés az, amit Schumacher, angol-német közgazdász igy fogalmazott meg: a világ sorsát az szabja meg, hogy a Föld lakosságának több mint a fele három millió faluban vagy falusi szórványban él öt kontinensen. Ökológus szemmel nézve a nagyváros, a megalopolisz olyan mint egy elfuserált űrhajó: még működik, de hol ez, hol az hibásodik meg rajta, s hosszabb távon alkalmatlan emberi lakóhelynek.
Nem véletlen, hogy a katasztrófafilmek legtöbbje nagyvárosi környezetben vagy ember alkotta megalomániás szörnyűségekben játszódik. Ezeknek a tömörítvényeknek -- amelyeket a jövő szempontjából a halál potenciális színtereinek tekintem -- az az átkuk, hogy egyetlen kapcsolóval elő lehet idézni mindazt, amit a katasztrófafilmek elénk tárnak. Ha kikapcsolom az áramot -- hiába folytattak ultraglobális kampányt az Egyesült Államokban, hogy mindenki állitson össze menekülőcsomagot, hátha szükség lesz rá 2000 beköszöntével (mindez csak arra volt jó, hogy a lejárt konzervet és egyéb szemetet a halálra rémített ostoba nagyvárosi embereknek eladják) -- hiába van a csomag előkészítve az előszobában, ha elsötétül a felhőkarcoló, a hatvanhetedik emeletről se csomaggal, se csomag nélkül nem jut le senki, sőt, a gyufát sem találja meg. Mint nálunk a sportcsarnok: pillanatok alatt következett be a katasztrófa.
Ezzel szemben a vidék, a falu elpusztíthatatlan. Nincs olyan atomfegyverzet, amellyel egyetlen gombnyomásra el lehetne pusztítani a világnak azt a központját, amit a hárommillió faluban élő három-négy milliárd ember jelent. Ha kikapcsolják az áramot, meggyújtja a gyertyáját. Ha elzárják a vizet, kimegy a kúthoz, amely lehet, hogy nitrátos innivalót ad, de nem hal szomjan. Mindenre van átmeneti megoldás, s ez a túlélés szempontjából tökéletes.
-- Hosszú évtizedeken keresztül ostoba demagógiával beszéltek a kapitalizmus és a szocializmus szembenállásáról, arról, hogy az egyik legyőzi a másikat.
-- Ökológus szemmel nézve mindkét képződmény ugyanaz: mindkettő egyformán erkölcstelen, egyformán tisztességtelen, egyformán ember- és családellenes, életellenes. Hogy minek a nevében emberietlen, szinte mindegy. Mindkettő egyformán szennyez... Az ökológus szemében ez a két rendszer azonos, s csak arról lehet vitatkozni, hogy milyen sorrendben omlanak össze. A sorrendet már látjuk, a szocializmus összeomlott, de ne örüljenek a kapitalisták, utána pusztul a másik is. Egy olyan rendszer ugyanis, amelynek alaptézise az, hogy erkölcstelenül mindent szabad, amely arra épít, hogy az emberiség húsz százaléka használja el az energia és az emberi javak nyolcvan százalékát, s a nyolcvan százaléknak jut a maradék húsz százalék, abból is három kontinensnek szinte semmi nem jut belőle. Ez elfogadhatatlan.
Az ökológus szemében kétféle társadalommodell létezik. Az egyik, amely reciklizál, azaz forgatja az anyagot, a másik, amely csak elhasználja. A legnagyobb ellentmondás, amelyen az egész világ sorsa megfordul a következő évtizedekben: a jelenlegi gazdaság termelési üteme lefékeződik, sőt teljesen leáll. Adva van ugyanis a már említett véges rendszer, amelynek felső határát a fotoszintetikus potenciál adja. Erre a rendszerre exponenciálisan növekvő rendszer telepszik. Ez ugyanaz a modell, mint amikor az egészséges szervezetben rákos daganat keletkezik. A daganat csak addig tud nőni, mig végveszélybe nem sodorja azt a rendszert, amelyen él, s vagy a rákos daganat növekedése áll le vagy a rendszer pusztul el.
Jellemző erre az önmagában is kételkedő, saját hitében is tamáskodó huszadik századi társadalomra, hogy még abban sem tud hinni, amit ő maga termelt. Még arra is valahonnan az űrből vár üzenetet -- folyamatosan rádióteleszkópokkal kémleli az eget, hogy "visszaszóljon" végre valaki valahonnan --, hogy vajon merre haladjunk tovább.
Létezik egy matematikailag kódolt, képlettel leírható üzenet, amely már a karbonkorszakban, amikor az első szárazföldi erdő, a páfrányerdő kialakult, megfogalmazódott. Az üzenet lényege: ember, értsd meg végre, hogy a te rendszered, a bioszféra véges rendszer, s abba csak olyan emberi rendszert lehet beletervezni, amely belefér.
Igen nagy bölcsesség, amit az őserdei társadalmak tudnak erről. Egyszer Új-Guineában jártam, ahol találkoztam egy FAO-szakértővel. Kérdeztem tőle: mit csinál ott. Azért küldtek ki, válaszolta, hogy tanítsam meg a csimbu pápuákat a mezőgazdaságra. És tanítja őket, kérdeztem. Ugyan, hárította el, én tanulok tőlük. Mit tanítsak ezeknek az embereknek, akiknél az én tudományommal megmértem, hogy a csimbu kertekben hektáronként kétszáz mázsa keményítő termelődik egy szezonban. Nem tudok olyan tanácsot adni, amellyel ezt fölülmúlhatnák, ha csak szét nem rombolják a rendszert.
Az ökológiai tudás fokát nem az szabja meg, hogy valakinek európai értelemben milyen iskolázottsága van, hanem hogy mennyire érti meg a világot és mennyire tud beleilleszkedni abba. Ezt kell újra megtanulnunk. Magyarország jövőjét tekintve optimista vagyok. Azoknak az országoknak biztató a jövője, amelyek lakosság- és életmegoszlása a vidéki létforma felé tolódik el. Ebből a szempontból Magyarországnak és a kelet-európai országoknak közép- és hosszútávon biztosabb a jövőjük mint az Egyesült Államoké. Meglepő talán, de tényszerűen így van.
Sokszor elmondták már, hogyan éltük túl történelmünk valamennyi tatárjárását, a legutóbbit, a szovjetet is az ezer éves magyar recept alapján. Úgy, hogy lakosságunk háromnegyede falusi. Akármennyire kirámolták is a németek és az oroszok az országot -- mindketten értettek ehhez -- , egypár kotló alá való tojás megmaradt, egy-két malac elbújt, s egy év múlva, ha döcögve is, de az élet ment tovább. Merthogy az életünk a vidékre épül.
Tisztelem végvári vitézeinket, akik sokat küzdöttek azért, hogy megmaradhassunk, a legtöbbet azonban az a parasztság tette, amely a harcok után visszatért a földjére, s egy év alatt regenerálta. De mi lesz a nagyvárosokkal? Nekünk csak egy ilyen készülő megalopoliszunk van, Budapest. A magyarság jövőjét nem az ilyen hely jelenti.
-- Erkölcsi, lelki környezetvédelmi szempontból milyen irányba kellene változnia a nemzetnek az ökológus filozófiája szerint?
-- Abban, amit eddig elmondtam, az is benne van, hogy egy társadalom akkor regenerálódóképes, ha zöme az elpusztíthatatlan vidéki szórványban él. Magyarországot ez jellemzi. Egy nemzet akkor egészséges, ha gyökere vidéki, a másik feltétel pedig: ha azok, akik döntenek a sorsáról, fiatalok. Ez az élet törvénye. Óriási szerencséje a magyarságnak, hogy 1945 óta először van arra lehetősége, hogy olyan felállásban kormányozzák, amelyben a vidék -- legyen akármilyen politikai vezetője is -- az egyik tényező, s a fiatalok jelentik a másik tényezőt.
A mai fiatalok ugyanolyan kitűnőek, tehetségesek és erkölcsösek, sőt erkölcsösebbek mint mi voltunk, mert nagyobb nyomás alatt nőttek, s aki helytállt, láthatatlan etikai próbákon is átment. Én azzal váltam nemzetközileg ismertté, hogy egy huszonegy éves fiatal szerzőnek aránylag kis munkájából plagizáltam néhány jó gondolatot. A fiatal, huszonegy éves szerzőt Balogh Jánosnak hívták. A nyolcvanhat éves Balogh János ebből él. Tévképzet, hogy a nagy gondolatok idősebb korban születnek. Azok az öregek, akik most a fiatalokkal tartanak, egykori fiatalságuk csatlakozik. Az egyén lehet öreg vagy fiatal, a gondolat, az igazán korszerű gondolat időtlen. S az a fiataloké.
Az én koromban mi más célom lehetne, minthogy hirdessem legjobb meggyőződésemet, amelyet igazságnak tartok. Ez pedig a következő: ha visszatekintünk a magyar történelembe, azt látjuk, tehetséges és erkölcsös fiatalemberek cselekedték a nagy dolgokat. Ma ismét hasonló történelmi pillanatot élünk. Ha életünket nem órával, hanem az emberiség haladásával mérjük, akkor mi, nyolcvanon túliak körülbelül hatszáz évesek vagyunk. Ez azt is jelenti, hogy hatszáz év távolságra vagyunk a mostani fiataloktól. Néha én is érzem ezt, bár igyekszem szót találni velük. Ugyanaz a jóindulat sugárzik a szemükből, amely bennem is munkál, mégis erőlködnöm kell, mintha nem jól beszélnénk ugyanazt a nyelvet.
Mi, idősebbek személyes tapasztalatok alapján tudunk beszámolni a mostani fiataloknak arról, hogyan éltünk a húszas években, amikor például Túrkevén, ahol tizenéves gyerekként cseperedtem, olyan ökológiai, biogazdálkodás folyt, amelyet most ismét szeretnénk föltámasztani. S ha megvizsgáljuk, milyen szerkezete volt annak a társadalomnak és gazdaságnak, rájövünk arra, hogy a mostani ökoközgazdászok és mélyen gondolkodó fiatalok ezt a spanyolviaszt kezdik újra fölfedezni.
Nagyanyám két malacot tartott, minden élelmet megtermeltünk a kertben, kivéve a tejet és a marhahúst, sót, paprikát és petróleumot, amivel akkor még világítottunk. Azért volt olcsóbb az élet, mert készpénzen keveset kellett vásárolni, hulladékot pedig nem termeltünk. Amikor nagyanyám kilapátolta a disznóólból a trágyát, végignéztem, amint a csirkék hogyan szedik ki belőle a légykukacokat, attól volt szép sárga a tojássárgája, s azt forgatták vissza az ember számára elfogadható élelemmé. Nem volt nitrátos a kút, még ihattunk belőle.
Ilyen értelemben kell tanulnunk az alföldi, a valódi parasztságtól, nem a földet kirabló, seftelő parasztságtól, hanem azoktól, akiket nem Budapestről irányítanak, hanem megpróbálják -- több-kevesebb sikerrel -- vidékről irányítani a budapesti vezetőséget. Ezektől kell megtanulnunk a helyes utat.
-- Csakhogy lehetséges-e olyan erős globalizációs kényszer alatt, amelyben élünk?
-- Lehetséges. Létezik egy olyan minta -- a Gandhi-féle --, amely elgondolkodtató. Képtelen dolog, hogy minden korty vizet, minden falat ennivalót készen veszünk egy olyan üzlethálózatban, amelynek java részét külföldről hozzák be, nálunk legföljebb csak csomagolják. S minden szemét itt marad. Amikor pedig adva lenne, hogy egy-egy kisebb térség, amit megtermel, -- a margarintól a kenyérig -- úgy juttassa el a termelőtől a fogyasztóig, hogy azon az ingyenélő, parazita közvetítők ne nyerészkedhessenek. Azok ugyanis kirabolják a termelőt, s kirabolják a fogyasztót is, miközben semmi mást nem tesznek, mint egyik helyről a másikra viszik az árút. S azt a zöldpaprikát, amit bagóért termel meg valaki -- ha bolond vagyok -- az aluljáróban veszem meg mocskos kézből, amelyet szintén eltartok. Ezt úgy lehet megszüntetni, ha a fiatal magyar társadalom Gandhihoz hasonlóan alulról felfelé személyes gazdasági ellenállást szervez. Nem fogyasszuk például a répacukorral összeszennyezett és szervezetet terhelő, öregkori cukorbajt előidéző sok mocskot, amit Coca-Cola és egyéb címen eladnak nekünk. Fel kell lázadnunk az ellen, hogy a külföldieknek fizessünk azért, amit mezőgazdaságunk megtermelt, s ezáltal még inkább kiraboljanak bennünket.
-- Az ellenállásnak van-e realitása?
-- Csak ennek van realitása. Másfelé nem törhetünk ki ebből a csapdából. A nemzedékek -- az enyém és a fiataloké -- között húzódik egy időárok, amelybe belefolyt minden mocsok, szennylé, amit a bukott, erkölcstelen, illetve a kommunistából rablókapitalistává változott rendszer termelt, s amelyekben csak az a közös, hogy különböző, nagyra hízott emberek ilyen-olyan címen tovább élősködnek a népen. Erkölcsileg mindegy, hogy elvtársnak vagy bankigazgató úrnak hívják, én mindkettőt élősdinek nevezem. Az ő uralmukat kell megszüntetni.
A Szent Korona törvény szavazásakor nagy szivességet tettek nekünk. Még a bambáknak is kinyitották a szemét. Megmutatták, hol van ennek a nemzetnek a határa. Kik tartozunk együvé a nemzeten belül, s kik azok, akik leplezetlenül támadják ezer éves létünket, nemzetünket, világnézetünket. Akiknek még az is fáj, ha kimondjuk a Szent Korona nevét. Vitát gerjesztenek arról, vajon volt-e Szent István fején vagy nem volt. Engedelmet: mi közük hozzá? Mi sosem tettük meg, hogy elmagyarázzuk egy más vallású vagy más múltú embernek, hogyan kell bepiszkolni az ő eszményét. Higgyen mindenki abban, amit a hite diktál -- a hitet nem szabad elvenni az emberektől, ez a legnagyobb gyalázat, de most ez a legnagyobb haszon is, ugyanis ezt a tunya, passzív népet még soha nem kovácsolták úgy egybe, mint 1999 végén. Egyre inkább együtt vagyunk nemzetiek és jobboldaliak, akiket időnként lefasisztáznak és leantiszemitáznak azért, mert magyaroknak valljuk magunkat. De jól teszik, csak haragítsanak bennünket még jobban. Ne a haragunk növekedjék ettől, hanem -- ezt kívánom -- mi magyarok még inkább szeressük egymást. Köszönjük ellenségeinknek, hogy ily módon megteremtik a nemzeti egységet
-- Ez ars poeticának is felfogható?
-- Igen. Sosem voltam gyűlölködő ember, a gyűlölködés a magyar ember természetén kívül esik. Gyalázatos, hálátlan emberek ezzel is igyekeztek megrágalmazni minket, de ebből semmi nem igaz. Egy Alton nevezetű angol ökológus mondotta: minden élőlénynek szüksége van az ellenségére. Ez az ökológiában azt jelenti, hogy az ellenség, a versenytényező váltja ki az aktivitást és az erőt. Ugyanez érvényes a társadalomra is. Ha nem lennének köztünk ezek az áldott jó emberek, akik azt állítják, nekünk nincs kultúránk, bő gatyában járunk, Szent Koronánk nem Szent Korona, mi tulajdonképpen nem is vagyunk magyarok, s csak a köztársaság óta van államformánk, amikor Károlyi Mihály és Kun Béla, majd 1945-ben a másik diktátor lépett a politika színterére -- ekkor kezdődött a magyar történelem, mondják ők. Számukra lehet hogy ekkor kezdődött, de nekünk nem. A mi történelmünk a fehér lóig és a csodaszarvasig nyúlik vissza. Ne bántsák a mi ebbéli hitünket, s ne fájjon nekik, ha mi újból egybetartozónak érezzük magunkat mindazokkal, akik a múltban így vagy úgy kiszakadtak közülünk. Egyben közösek vagyunk: mindnyájan magyaroknak tartjuk magunkat, mindnyájunkat ugyanazok az ellenségek ébresztettek arra a tudatra, hogy egybetartozunk, s hogy kikre figyeljünk, kik azok, akik most is a torkunkat akarják elharapni.
Elmer István

Balogh Janos: TELJES FORDULAT
1992-ben, a hires rioi kornyezetvedelmi konferencia idejen Braziliaban tartozkodtam. Rio kozeleben, egy oserdei teruleten folytattam talajtani vizsgalatokat, mert korabban lattam egy muholdas felvetelt errol a videkrol. Ketszaz evvel ezelott Del-Amerika legszebb oserdeje a Rio es Sao Paulo kozott a tengerparton huzodott. A muholdas felvetelen az egykor osszefuggo erdoseg millio apro pontra hullott szet. Elkezdodott az a pusztulas, amelynek kovetkezmenye az eghajlatvaltozas, s ennek kozvetlen hatasat az idei telen is tapasztalhattuk, s mostanaban az arvizek kapcsan dramaian erezzuk.

Arra voltam kivancsi, hogy a millio pontra szetesett oserdo kepes-e tovabbra is betolteni azt a feladatot, amelytol az emberiseg sorsa es jovoje fugg. Az oserdo ugyanis olyan vizszuro rendszer, amely lelassitja a csapadek talajra jutasat, cseppontozesse valtoztatja az esozest. Az oserdok irtasa soran kiderult, hogy az emberiseg meg az ilyen nyilvanvalo torvenyeket sem veszi tekintetbe. Pedig a bennunket korulvevo vilagnak igen egyszeru a rendje, amelyet barki megerthet.

Az onpusztitast akkor lehet elkerulni, az emberiseg jovoje akkor biztositott, ha az okologiai rendet, a bioszferat bizonyos hataron tul nem romboljuk tovabb. Ez a hatar korunkban elerte a kritikus pontot. A kulonfele termelesi gorbek arrol tanuskodnak, hogy a termelest immar nem lehet tovabb fokozni. Uj iranyt kell talalnunk, amely az eddigi folfogassal szemben valtozast jelenthet. David C. Korten amerikai kozgazdasz ezt igy foglalja ossze: "...lenyeges, hogy megszabaduljunk attol a mitosztol, miszerint a gazdasagi novekedes az emberi haladas alapja".

Ez az uj lepes uj gondolkodasmodot tesz szuksegesse. Elsosorban a fiatalok feladata, hogy az elkovetkezo tiz-tizenot evben a Fold jovojet ennek az uj gondolkodasnak megfeleloen alakitsak.

Magyarorszag torteneteben fordulopont, hogy a politikai hatalom a fiatalabb nemzedekek kezebe kerult, illetve a nagyvarossal szemben a videk elete is egyre fontosabba valik. Az emberiseg ket - egymassal ellentetes - taborra szakadt szet. Mintegy haromotode falvakban, videken el, nagyjabol olyan korulmenyek kozott, ahogyan nyolc-tizezer ev ota. Fejlodese alkalmazkodik a termeszeti torvenyekhez.

A masik ketotod resz az utobbi szaz-szazotven esztendoben oriasi varosokba tomorult, s olyan eletmodot folytat, amely az emberiseg teljes pusztulasahoz vezethet, ha az utolso pillanatban nem valtoztatunk rajta.

A Fold videki lakossaganak - tehat a nepesseg haromotod reszenek - fogyasztasa (uzemanyag- es taplalekfogyasztas, a lakaslehetosegek megteremtese) az emberiseg altal megtermelt energia mindossze husz szazalekat hasznalja, a tobbi nyolcvan szazalekot a nagyvarosok, a nagyipar emeszti fol, megpedig olyan termelesre, amely az emberiseg szamara semmi hasznot, semmi jot nem eredmenyez. Ebbol szarmazik az ujra nem hasznosithato hulladek, a fegyverek, mindazon szuksegtelen eszkozok, amelyeket nehany evenkent le kell cserelni, hogy ujakat allithassanak a helyukbe.

Ez a fajta termelesi hajsza nem szolgalja az ember szellemi, lelki nemesedeset. Azok kenyszeritik rank, akiknek erdekuk a folosleges termeles fonntartasa, amelynek kizarolagos celja az egyre nagyobb profit. Az ily modon behajtott haszonnal azonban mar semmit nem tudnak kezdeni a nagy tokecsoportok, kiveve, hogy elszennyezik, elpusztitjak korulottunk az elo kornyezetet. Ezt kivanja a termeles diktaturaja.

Az uj iranyvetel, az uj gondolkodasmod bevezetese nem a fejlodesrol valo lemondast jelenti. Sokkal inkabb azt, hogy vissza kell ternunk az emberlepteku gazdasag kialakitasahoz.

Elelmiszerellatasunkban, termelesmodunkban, amilyen mertekig lehet, legyunk onellatok. Nem adhatjuk el kulfoldieknek a mezogazdasagunkat, hogy azutan fillerekert kenyszeruljon termelni a paraszt, a folvasarlok kenyenek-kedvenek - hasznanak - megfeleloen. Vegul pedig kulfoldrol vagyunk kenytelenek azon elelmiszereket behozni, amelyeket idehaza is megtermelhetnenk - raadasul kisebb okologiai karosodast okozva ezzel.

Amit lehet, a kis kozossegek allitsak elo, termeljek meg, s ne legyunk kiszolgaltatva peldaul a Budapestet korulvevo es kirablo hatalmas bevasarlokozpontoknak. Ezek ugyanis novelik a munkanelkuliek szamat, hiszen miattuk szamos kistermelo, kiskereskedo vesziti el megelheteset.

Egeszseges, termeszetkozeli, videki eletre van szukseg. A naluk megtermelt haszon a mi hasznunk legyen, ne kelljen kulfoldrol behozott margarint fogyasztanunk, mikozben peldaul a hazai napraforgotermesztok tonkremennek.

Teljes fordulatra van szukseg a gondolkodasban. Ne fogadjuk el kritika nelkul mindazokat a butasagokat, azokat a konvencionalis hazugsagokat, amelyeket reggeltol estig hallunk, peldaul a vasarlas gyonyorusegerol.

Az uj gazdasagi rendszer, amelyet rank akarnak eroltetni, ugyanolyan artalmas, ugyanolyan eletellenes, mint a szocialista rendszer volt. Egy okologus valamely rendszer gazdasagossaganak fokat azon meri le, hogy a rendszer mennyi hulladekot es szemetet termel. Ebbol a szempontbol a szocialista es a kapitalista gazdasagi rendszer kozott nincs semmifele kulonbseg. Abban mindket rendszer megegyezik, hogy elpusztitja a kornyezetet, allandositja a tomegszegenyseget.

Olyan tarsadalomra van szukseg, amelyben szabadon gondolkodhatunk arrol, mi es hogyan tortenjen annak erdekeben, hogy eletunk - a maga anyagi, lelki, szellemi gazdagsagaban - valoban emberi elet lehessen.

A szerzo okologus, akademikus

Uj Ember, 1999/15 (aprilis 18.)

matachut Creative Commons License 2001.03.10 0 0 10
Egy hasonló interjú:
http://ujember.katolikus.hu/Archivum/regiek/Archivum/20000109/15/01.html
Előzmény: rezső (8)
matachut Creative Commons License 2001.03.10 0 0 9
Nem tudom, hol lehetne, de majd utánanézek...
Előzmény: rezső (8)
rezső Creative Commons License 2001.03.10 0 0 8
szeremcsémre, valami arra késztetett, hogy szokásomtól eltérően bekapcsoljam a rádiót.

jó lenne olvasni is.

Előzmény: matachut (6)
matachut Creative Commons License 2001.03.10 0 0 7
A túlélésünk alapfeltételének tartja a magyar föld magyar tulajdonban maradását!
Előzmény: matachut (6)
matachut Creative Commons License 2001.03.10 0 0 6
Most éppen Balogh professzor úr beszél a Kossuthon. Ökológiával foglalkozik, de a Föld és a föld is foglalkoztatja. Döbbenetes dolgokat mond, érdemes meghallgatni!
matachut Creative Commons License 2001.02.26 0 0 5
"Korszerűsítik a tárolót
Püspökszilágyi kiválthatja az ófalui és véméndi beruházást

Jezsó Ákos
Szerző
Felküldve: 2001. február 21.
2 . oldal

A püspökszilágyi atomhulladék-tároló a 2002-ben véget érő korszerűsítés révén a nemzetközi elvárásoknak megfelelő üzem lesz. A beruházásra a fenntartói jogokat gyakorló Radioktív Hulladékokat Kezelő Kht. mintegy másfél milliárd forintot költ – mondta tegnapi háttérbeszélgetésén Maróthy László ügyvezető igazgató.

Olyan fejlesztési beruházásokat kíván megvalósítani a huszonöt évvel ezelőtt létesített telepen a közhasznú társaság, amelynek köszönhetően majd biztonságos körülmények között fogadhatja az országban keletkezett kis és közepes radioaktivitású atomhulladékokat. A Paksi Atomerőmű hulladékát azonban a telep a kis méretei miatt továbbra sem tárolja. Maróthy elismerte: tavaly és tavalyelőtt a tározó környezetében található félszáz mérőkút közül háromban tríciumkiszüremkedést mértek. Az ÁNTSZ-re hivatkozva úgy fogalmazott, hogy a jelenlegi helyzet nem jelent egészségügyi kockázatot.

Illés Zoltán, az Országgyűlés környezetvédelmi bizottságának fideszes elnöke aggasztónak nevezte, hogy az ÁNTSZ legfrissebb adatai szerint már nem csak trícium-, de stroncium-szivárgást is észleltek. Kijelentette: ha a felújítások után tovább bővítik a telepet, illetve a Paksi Atomerőmű területén a 2008-ig működtethető atomtározó kapacitását is fejlesztik, akkor teljeskörűen megoldódik a kis és közepes aktivitású, valamint a hosszú élettartamú atomhulladék elhelyezésének kérdésköre. Mint mondta, ebben az esetben ki lehetne váltani az Ófalu és Véménd térségében 30–50 milliárd forintos beruházással tervezett újabb atomtemetőt."

matachut Creative Commons License 2001.02.20 0 0 4
Egy újabb adalék a témához:

"Apokaliptikus ENSZ-jóslat a klímaváltozásról

Árvizeket, ciklonokat hoz a 21. század
Több különös időjárási jelenségre is számíthatunk a 21. században, beleértve ciklonokat, árvizeket, és szárazságokat. A leginkább érintett területek népessége akár elvándorlásra is kényszerülhet – foglalható össze tömören az ENSZ Klímaváltozási Kormányközi Bizottságának (IPCC) legújabb jelentése, melyet hétfőn hoztak nyilvánosságra Genfben. A szegény, elmaradott országoknak okozza majd a legnagyobb kárt a klímaváltozás, de a fejlett államok sem ússzák meg könnyen.

Szlankó Bálint
2001. február 19. hétfő 16:58

Több különös időjárási jelenségre is számíthatunk, beleértve ciklonokat, árvizeket, és szárazságokat. A leginkább érintett területek népessége akár elvándorlásra is kényszerülhet. A vízszint emelkedése a malária terjedéséhez vezethet. Többek között ezen veszélyekre figyelmeztet az ezeroldalas jelentés, melynek 19 oldalas összefoglalóját mutatták be kedden Svájcban.

Évi negyvenmilliárd dollárt visz el a klímaváltozás
A jelentés a környezetváltozás gazdasági hatásaira is rámutat: az éves károk a kilencvenes évek végén meghaladták a negyvenmilliárd dollárt, szemben az ötvenes években okozott négymilliárddal. A teljes környezeti kár, beleértve minden olyan környezeti jelenséget, amely a fokozódó üvegházhatáshoz köthető, kétszer ekkora is lehet – vélik a szerzők.

Gyorsabb a változás a vártnál

A jelentés a második része annak a háromrészes, a klímaváltozással foglalkozó sorozatnak, melynek első részét egy hónappal ezelőtt jelentette meg az ENSZ Klímaváltozási Kormányközi Bizottsága.

Abban a kiadványban a szerzők úgy találták, hogy a klímaváltozás gyorsabb, mint korábban várták (akár öt és fél fokkal is nőhet bolygónk átlaghőmérséklete). Mára az is egyértelművé vált, hogy ennek fő oka az üvegházhatást keltő anyagok (például a széndioxid) légkörbe juttatása.

A szegény országokat fenyegeti leginkább a melegedés

Legnagyobb károkat a fejlődő országoknak kell majd elviselnük. A jelentés szerint 1,7 milliárd ember él olyan vidékeken, ahol szűkösek az édesvízkészletek; errefelé várhatóak a legnagyobb szárazságok és a legnagyobb népességrobbanás is.

Afrika, a Közel-Kelet, és Közép-Ázsia alacsony színvonalú mezőgazdaságaira katasztrofális hatással lehet a felmelegedés. De emiatt örökre elbúcsúzhatunk az Alpok gleccsereitől is. A Himalája gleccsereinek elolvadása pedig egész India édesvízellátását fenyegeti.

Délkelet-Ázsia szegény országainak a vízzel kell megküzdeniük. Bangladest teljesen elöntheti a tenger, de áradás fenyegeti Lengyelországot, az Egyesült Államokat, és Egyiptomot is.

A legnagyobb kárt azonban az érzékeny sarki klímában okozhatja az üvegházhatás; ezekben a régiókban a széndioxid-kibocsátás stabilizálása után is változhat a klíma, és a további melegedés – mivel megolvasztja a sarki jeget – áttételesen további károkat okozhat bolygónknak.

A jelentés következő része a lehetséges megoldásokkal foglalkozik majd. Azt azonban már most tudni, hogy az üvegházhatást okozó anyagok kibocsátásának csökkentését előíró kiotói egyezményben foglaltakat több fejlett ország - elsősorban az Egyesült Államok - képtelen lesz betartani."

matachut Creative Commons License 2001.02.15 0 0 3
Szia Pásztörperc!

Az első megoldásba tartozik a német kísérlet, az ÖKOadó kísérlete. Ez európai kezdeményezés, de erős a gyanúm, hogy valami kozmikus méretű kataklizma kellene a megvalósításához...

Előzmény: Pásztörperc (2)
Pásztörperc Creative Commons License 2001.02.15 0 0 2
A túl sok szennyező(dés) oka ugyebár a túl sok fogyasztás. A szennyezés csökkenthető:

A) az egységnyi termékre jutó szennyezők mérséklésével (ún. környezetbarát technológiák) ill. ezek hatásának kompnzálásával (a környezet regenerálását célzó beruházásokkal);
B) az 1 főre jutó fogyasztás csökkentésével (recesszió ill. "a növekedés korlátai");
C) a fogyasztóxámának csökkentésével.

A) Nagyon drága, csak a gazdag fejlettek engedhetik meg maguknak (v. ö. amerikai álláspont).
B) Gyakorlatilag megoldhatatlan — amíg látjuk magunk előtt, hogy másnak mennyije van, mi is ácsingózni fogunk.
C) Ez csak akkor mehet, ha kvázi diktatóriukus eszközökkel kikényszerítik (pl. Kína) VAGY HA OLYAN, GAZDASÁGI SZABÁLYOZÓRENDSZERT VEZET(tet)ÜNK BE a népesedő területeken, amely kimondottan diszpreferálja a túlszaporulatot. SZVSZ ez az út járható, de iszonyatosan erős kulturális beidegződéseket kell hozzá felszámolni.

karak12 Creative Commons License 2001.02.15 0 0 1
Egy szóban: nincs.
Viszont meg kell probálnunk ahogy a cikk is emliti, minden eszközzel mérsékelni a bekövetkező összeomlás mértékét. Sajnos az emberi fejlődés történet elválaszthatatlan részét képezi a nagy katasztrófák és háborúk sora. Ez az egyén szempontjából mindig rossz, a közöség szempontjából, hosszú távon, sokszor előnyös. A baj ott van, amikor a bekövetkező esemény eléri azt a pontot, hogy kijavíthatalan károkat okoz az adott társadalom szerkezetében. Ezt a lehetőséget kell megpróbálnunk minden eszközzel kikerülni, mivel a technika fejlődésével most már ezek az egész emberiséget fenyegetik.

Ajánlott irodalom (a sci-fi részt hagyjátok figyelmen kivül, csak társadalom építés, változás olvasmányos leírása miatt ajánlom őket):
-Larry Niven: Az időn kivüli világ
-Isaac Asimov: Alapitvány trilógia

Tisztelettel: a róka.

Előzmény: matachut (-)
matachut Creative Commons License 2001.02.15 0 0 0
Ugyan nullás, de fontos hozzáfűznivaló;
itt az üzenet Magyarországnak és a volt szocialista országoknak...
Előzmény: matachut (-)
matachut Creative Commons License 2001.02.15 0 0 topiknyitó
Az alábbi cikk azzal az alapvető ökológiai problémával foglalkozik, amelynek tétje - a politikai üzenetén túl - az életünk és gyermekeink, szeretteink élete.

Bizonyára a Ti környezetetekben is jónéhány példa akad, amely rémisztő új-régi betegséget, gyötrelmet, esetleg halált fémjelzett.(a rák legkülönfélébb válfajai,stb.)

Érdekelne a véleményetek; van-e esélyünk és eszközeink, hogy változtassunk a tendencián?

"Krokodilok a réten"
Teddy Goldsmith Portréja
Készítette: Craig Comstock
Forrás: Elmwood Quarterly

Edward (Teddy) Goldsmith, az ökológiai irányzatok tájékozott megfigyelője, az értelem szintjén katasztrófát jósol, míg az érzelem szintjén egy pezsgő melegségről beszél, amely az embereket a lelkesültség szövetségébe vonja, ami az alternatívák felfedezésének őszinte és kitartó példája.
Először lássunk egy példát az ő katasztrófa-jóslataiból! "Úgy gondolom, hogy az általános felmelegedés sokkal de sokkal rosszabb lesz." - mondja. A hétköznapi megfigyelők három fokos átlaghőmérséklet-változásról hallanak, és eltűnődnek azon, minek is ez a nagy hűhó.

"Tizenhárom ezer évvel ezelőtt, amikor Angliában három fokkal melegebb volt - magyarázza Goldsmith -, a tenger szintje öt méterrel magasabban állt. Dél-Anglia egy hatalmas mocsár volt, amelyben krokodilok és vízilovak éltek." Ha az átlaghőmérséklet négy-öt fokkal emelkedik - teszi hozzá -, "akkor olyan feltételek lesznek, amelyek között ember még soha nem élt, és amelyek között nem tudhatjuk, hogy lehet-e egyáltalán gazdálkodni."

Mit tehetünk, hogy megakadályozzuk az általa jósolt felmelegedést? Az energia-felhasználásunkat hetven százalékkal csökkentenünk kell - válaszolja Goldsmith. Ez megoldhatná a problémák gyökerét: nagy mértékben csökkentené a savas esőket, munkalehetőségeket teremtene, mérsékelné a Közel-Kelettől való függést, és egészségesebb életmódot eredményezne.

Hova fordulhatunk segítségért? Nem a politikusokhoz. Goldsmith véleménye szerint "az állam nem oldja meg a problémáinkat" - mint ahogy ezt a jelenlegi, a fejlődéssel és a környezettel foglalkozó Rio-összejövetelek példája is mutatja. Nem fogják megoldani a nagyvállalatok sem, amelyek az összes forrás kiaknázására törekednek. Ehhez hasonlóan a nemzetközi ügynökségek is inkább "a problémák, mint a megoldás forrásai." Kire támaszkodhatunk? Önmagunkra, az állampolgárokra - bár mi nem vagyunk mindig elég gyorsan mozgósíthatók.

Goldsimth többre gondol, mint elszigetelt polgárokra, akik csekkeket töltenek ki kedvenc környezetvédő szervezetük részére. A legfőbb reményünk - mondja -, hogy "egy alternatív gazdaságot tudunk létre hozni". Egy gazdaságot, amely nem központosított, kisebb vállalkozásokból áll, és nem függ nagy hálózatoktól vagy átfogó területek közötti kereskedelemtől. Egy olyan gazdaságot kell létrehoznunk, amely a nagyvállalatokon kívül létezik. Amikor a hagyományos gazdaság összeomlik, akkor nagyrészt ezen kis intézmények millióitól fogunk függni, melyeket életerőssé és szívóssá kell alakítanunk most, az összeomlás előtt.

Goldsmith elismeri, hogy a gazdaság nagy részének életképessége csökkenőben van. Még a mezőgazdaság is - amely az életfenntartás jelenlegi alapja -, nagyrészt a gépektől, az üzemanyagtól, a vegyszerektől, a rovar-, növény- és gombairtóktól, a hibridmagoktól függ, valamint széles skálájú finanszírozási és elosztási módszereken nyugszik. "Hihetetlen, hogy a mezőgazdaság mennyire összetett és sérülékeny."

Goldsmith elképzelése az önszerveződő gazdaságról Theodore Roszak azon véleményével cseng össze, miszerint elkerülhetetlen a nagy intézmények összeomlása, s mi segíthetünk, hogy mindez "elegánsan" történjék. Chick Callenbachal ellentétben, aki az Ecotopia című művében az áhított jövő egy részletes leírását adja, úgy tűnik, Goldsmith egy szociális katasztrófa mérséklésével van elfoglalva. Callenbach felteszi a fintorgó utópista "anarchista" álarcát, Goldsmith pedig a jó természetű Cassandra maszkját. Ám mindkét szociális szerep osztozik abban a veszélyben, hogy a higgadt főáramlat nem veszi őket komolyan.

"Jó lenne azt gondolnunk - mondja Callenbach -, hogy a társadalom befogadóképes, és könyvem, vagy más okos ember könyvének olvasása az új modell hívévé teszi az embereket - ahogy ebben Fritjof Capra is hisz. Ezt az új modellt megismerve pedig az emberek mindent átformálnak, és ennek következtében a katasztrófa elkerülhető." Bár Callenbach hozzáteszi a következőket is. "Úgy tűnik, a történelem másképp működik": civilizációk "omlanak össze és tűnnek el". Mindezek után Goldsmithtől azt kérdezi, hogy miért ilyen könyörtelenül vidám.

Goldsmith válasza a következő: "Nem tölthetem az időmet siránkozással. A nap nagy részében ezekről a problémákról gondolkodom. Néha esténként iszom egy üveg bort, és más dolgokon töprengek."

De bizonyára Goldsmith a nap folyamán is vigaszra talál. Sok más megfigyelővel ellentétben - akiket az ökológiai megközelítések megdöbbentenek -, Goldsmith-t a múlt is inspirálja és bizkodással tölti el. A múltat a bölcsesség és a modellek értékes forrásának tartja. "A környezetvédő mozgalom nem fogadja el azt, hogy a múltból merítsünk erőt ahelyett, hogy ideális társadalmakról gondolkodjunk, melyekről viszont még nem rendelkezhetünk tapasztalattal. Számomra nevetséges azt feltételezni, hogy ez utóbbiakat mi magunk megteremthetjük."

Példaként ő olyan közösségeket idéz, amelyek nem vették azt figyelembe, hogy "a tradicionális társadalmakban a családok az egész történelem során megőrizték a magánszféra elemeit" - még a poligám családokban is, ahol minden feleségnek és gyermeknek saját lakhelye volt.

Nagy a távolság a mi fejlett technológiájú világunk és a falusi élet között. Ám Goldsmith új könyvében azt állítja, hogy abban az esetben, ha észhez térünk, elkerülhetjük a katasztrófát. Mikor azt kértem tőle, hogy ennek a lehetőségéről beszéljen, ezt válaszolta: "Ha lenne elég időnk, valószínűleg megtehetnénk a szükséges változtatásokat - bár a pusztulás elég gyors. Ha 192O-at írnánk - teszi hozzá -, sokkal derűlátóbb lennék. Nagyon sokat kell tennünk nagyon rövid idő alatt." Egy nagy gazdasági összeomlást jósol, melynek egyik pozitív velejárója az lenne, hogy "kevesebb pénz állna rendelkezésre a világ elpusztításához", és olyan helyzetbe kerülnénk, mint a mai kelet- európaiak.

Goldsmith "ultrakonzervatívnak" nevezi magát, de nem amerikai értelemben, hanem abban az értelemben, hogy hisz a rendben, és úgy látja, hogy "az állam a rendetlenség legfőbb letéteményese a világban". A radikálisok pedig - véleménye szerint - jogot formálnak "az egész világ letarolására, az ezer éves közösségek kiírtására, valamint egész erdők elpusztítására". Ők azok is, akik a "fejlett világba menekülteket" nyomornegyedekbe kényszerítik.

Mit tegyünk ehelyett? "Sokkal kisebb közösségekben kell élnünk, és gazdasági tevékenységünket sokkal kisebb léptékben és piacon kell lebonyolítanunk". Más szóval meg kell változtatnunk egész irányultságunkat egy gazdasági konszolidáció felé. De nem elégséges, hogy csupán megállítsuk azt, amit meggondolatlanul fejlődésnek nevezünk. Tanulnunk kell abból, ahogyan a hagyományos társadalmak embere élt, ahol a "a gazdasági tevékenység és a vallási élet egységei a család és a közösség volt, amelyekben a gyermekek felnevelkedtek, és amelyekben az idősekről gondoskodtak."

A Egyesült Államokban "ultrakonzervatívnak" lenni többek között a szabadpiac imádatát jelenti. Ezzel szemben Goldsmith a nagypiac kritikáját adja, amelyet a közösségnél nagyobb gazdasági érdekek manipulálnak. Megjósol egy a nagypiac ellen fellépő reakciót. Amikor a nagyvállalatok meghallják azt a szót, hogy szabadkereskedelem, úgy tesznek, mintha azt hallanák: "Fiúk, a világ a tiétek, tegyetek vele, amit akartok. Semmi sem fog az érdekeitek útjába állni. Sem szociális korlátozás, sem környezetvédelmi szabályok, sem pedig munkajogi előírások." Goldsmith szerint ez azt jelenti, "hogy a kis számú nagyvállalat érdekeinek rendeljük alá mind a biológiai, mind a társadalmi, mind az ökológiai és morális parancsokat".

A fenti rendszer által a környezetre újból és újból kifejtett negatív hatásra gondolva Callenbach ezt kérdezi: "Hogyan engedhetett Gaia minket idáig jutni? Miért nem állították az ipari társadalmat már korábban le azok a visszacsatolási mechanizmusok, melyek a törzsi társadalmakat a helyes ösvényen tartották?" Azaz miért nem kaptunk egy jelzést sokkal korábban? Goldsmith így válaszol: a törzsi társadalom emberét "nem közvetlen módon korlátozták a környezeti katasztrófák - mint ahogy azt az emberek gondolják." Nem voltak közömbösek e visszajelzések iránt, s nem akkor volt ez jelzés számukra, amikor már egy "hatalmas törést" tapasztaltak. Ehelyett ők a tabuk és szabályok egy olyan kidolgozott rendszerét alkották meg, amelyek a diszkontinuitást korlátozták. "Környezethez való viszonyuk egy benső átélésen alapult." Korlátozták a kifogható halak, vagy a megszületendő gyermekek számát.

Ám az is "lehet, hogy már tízezer éve" az emberek "ostoba dolgokat cselekednek". Ez vezetett a sivatagok létrejöttéhez, és a különböző kultúrák megszűnéséhez. Globális szempontból ezek helyi tumorok voltak csupán. Mára már ez a betegség áttétessé, egy "hatalmas rosszindulatú daganattá" vált. Hogyan történt mindez? "A fantasztikus technológiák következtében, melyek képesek egy nap alatt egy egész erdőt elpusztítani." A globális finanszírozáson keresztül, melyet a Világbank, és más hasonló, a fejlődést elősegítő szervezetek végeznek. És mi az eredmény? Ázsiában már csak egy kevés erdő maradt, annak ellenére, hogy ötven évvel ezelőtt Thaiföld és Malaysia 70-80%-a, sőt Sri Lanka és India Kerala államának 45%-a erdő volt.

Ha a fa elfogy, házainkat még építhetjük cementből vagy sárból, ám a mezőgazdaság összeomlik. Nem lesz mit ennünk. Az ipari mezőgazdaság jelenlegi rendszere - Goldsmith szerint - nem csak sérülékeny egy gazdasági összeomlás esetén, hanem ez utóbbit még fokozza is. Ha a farmer elindul ezen az úton, nehéz visszafordulnia, mert a talaj már tönkrement. Goldsmith egy indiai földtulajdonos szavait idézi: "Az őseim ezer éven keresztül művelték ezt a földet", de a "zöld forradalom" módszerei után "a talaj még gazt sem terem", ha nem adunk hozzá egy kis vegyszert. A szakértők ezek után azt javasolták, hogy a gazdák ezen a területen eukaliptuszfákat ültessenek. Ez aztán a talaj vízszintjét annyira lecsökkentette, hogy az sivataggá vált.

Ezen a keserű jeleneten elgondolkodva csodálkozom azon, hogy Callenbach és Goldsmith hogyan őrizhették meg életkedvüket és humorukat. Az egyik lehetséges válasz talán az, hogy megvan a bátorságuk ahhoz, hogy elképzeljék a fenntartható világot. Bár nézeteik különbözőek, mindketten elképzelnek egy alternatívát, melyet nem bizonytalanul és nem visszaható terminusokban, hanem szeretettől vezérelt részletességgel fogalmaznak meg.

Ha kedveled azért, ha nem azért nyomj egy lájkot a Fórumért!