[7] Going on from this point you come to the water of Parthenia, and by the river is the grave of the mares of Marmax. The story has it that this Marmax was the first suitor of Hippodameia to arrive, and that he was killed by Oenomaus before the others; that the names of his mares were Parthenia and Eripha; that Oenomaus slew the mares after Marmax, but granted burial to them also, and that the river received the name Parthenia from the mare of Marmax.
Pausanias. Pausaniae Graeciae Descriptio, 3 vols. Leipzig, Teubner. 1903
Bachofen azt taglalja, hogy a koronához, a királyi méltósághoz juttató asszonyok eredetileg kis-ázsiai, illetve távolabbi keleti forrásokból kerültek át a római hitvilágba, ráadásul az etruszkok közvetítésével...
[''Élte tavaszán, hogy állán kinőtt a dús, fekete bolyh, a nászt epekedőn remélte ő: hogy átengedi néki szép- hírü Hippodameiát Pisza királya...'']
PINDAROS
Hierónhoz, a kocsiverseny győzteséhez
Az itt következő vers I. Hierónt, Syrakusai uralkodóját ünnepli, aki 476-ban, az olympiai versenyeken, kocsiversenyben lett első (Pherenikos, azaz "győzelmet hozó" nevű lovával). A rövid bevezető után a középrészt, mint az epinikionokban majdnem mindig, a mitosz foglalja el, a Peloponnésos névadója, Pelops mitosza, melynek végén – és ez kapcsolja a történetet a győztes Hierónhoz – hangsúlyos szerepet kap egy mondai kocsiverseny. Pindaros számára azonban elfogadhatatlan a mitosz eredeti változata, ezért újraértelmezi azt: Pelops atyja, a kis-ázsiai Sipylos hegy környékén élő Tantalos nem azért bűnhödik az Alvilágban, a rá mindig visszazúduló sziklával viaskodva, mert az isteneknek, mindentudásukat próbára teendő, saját megölt fiát tálaltatta fel lakomára, hanem mert az isteni halhatatlanságot biztosító ambróziát és nektárt halandó embe-reknek adta volna; ostoba és szentségtelen szóbeszéd csupán, hogy Pelopsot megölték, igazában az iránta szerelemre lobbant Poseidón (= Szépszigonyú) rabolta el, aki később győzelemhez és boldog házassághoz segítette őt Oinomaos, Pisa (= Olympia) királya ellenében, mikor az a leánya kezét kérő Pelopsot, akárcsak a korábbi kérőket, egy álnokul megrendezett kocsiversenyben orvul le akarta szúrni.
1. strófa A fő jó csak a víz; miként láng lobog fel az éjben, az arany úgy vakít kincskamarában, a kincs közepette. Hogyha verseny-éneket zengenél, szivem, égőbb csillagot hiába vágysz fölfedezni, ha a nap áll a puszta égen, s tornaporond sincs, mely éneket jobban érdemelne, mint O- lümpia küzdőtere. E helyen övezi a himnusz annyi dallama a költők szivét koszoruként; Kronosz nagy fiát dicsérve, Hierón boldog laka felé sietnek ők; 1. antistrófa igazság jogarával úr ő a bőszüretű, szép Szicíliában, és ott is a legmagasabb fatetőről szedte annyi virtusát; és örűl a daloknak, mikkel elmulatgatunk, kedves asztala körül ülve. Hát ne függjön lantod, a dór, fal szögén, ha már drága gondot adva Písza és Phereníkosz maga a szivedet iga alá vetette, míg szökellt, ahol zúg az alpheoszi hab, s dicső győzelemre vitte, aki rá ostort nem is emelt, a nagy királyt, 1. epódos Szürákuszai urát, ki oly lószerető, s dicsősége fényli be Pelopsz hősi fiak- kal betelepített honát, kit kivánt szeretni földölelő istenünk, Poszeidón, alig húzta ki még a moi- ra tiszta edényből, s hol a válla volt, elefánt csontja villogott. Ó, hány csodatett! Halan- dók meséje túl repül a tényeken oly sokszor, és elámítanak minket a cifra szók- kal teli, tarka mondák. 2. strófa Kharisztól, akit annyi jó- ért köszönt a halandó, ered a tisztelő hit, hihetetlenek általa nyertek oly gyakorta már hitelt; ám a messze jövő jobb tanú, igaz szavú. Ember istenei felől ha jót hisz el csupán: ez a leg- járhatóbb utunk. Tantalosz-fi, meghazudto- lom valahány ősömet: amikor a kegyes ebédre hívta volt, kegyelt Szipüloszába, egykoron atyád viszonzás gyanánt az isteneket, ott a Szépszigonyu téged elrabolt; 2. antistrófa erőt vett a szivén a vágy, és arany szekerén az egek urának ál- dott palotája felé ragadott már; más időkben éppen így érkezett Ganümédész, udvarolni Zeusz körül. Láthatatlan alakodat nem lelte senki meg, hogy anyád- hoz vezessen, és azt beszélte holmi irigy, ostoba szomszéd legott, hogy a tüzön, a zubogó nagy üst vizébe a te darabokra szelt tetemedet vetették, s ebéd után csemegeként falták husodat ők, az osztozók. 2. epódos Sosem hivok egy églakót én csufolódva haspóknak. Óvjon ég! Gyalázó a fenyí- tést sohase kerűli el. Hogyha volt Olümposz népe előtt földlakó halandó kegyelt, Tantalosz az, de hát a túl magas áldás a fejébe szállt neki, és telhetetlenűl vonzotta magára Zeusz szörnyü bosszuját, ki koponyája fölé nagy követ akasztott, s amíg visszataszítaná, semmi gyönyörre nincs mód. 3. strófa Egész életehosszat így fog vesződni a balga; negyedik új csapás jő, hogy az ambrosziát meg a nektárt eltulajdonítja és elpazallja halandó emberekre, bár csak őt illetik meg. Aki reméli, hogy bünét nem látja az ég, mind csalatkozik. Lám, az istenek fiát is visszahelyezték megint ide le, serege közé a kurta életű halandóknak. Élte tavaszán, hogy állán kinőtt a dús, fekete bolyh, a nászt epekedőn remélte ő: 3. antistrófa hogy átengedi néki szép- hírü Hippodameiát Pisza királya. És ott, hol a tenger az éjbe fehérlik, hívta messzeharsogó istenét a vizeknek. Felbukott az ott alant; s szólt Pelopsz: „Ha örömöt adnak Küprisz ajándékai még, ó Poszeidaón, kösd meg azt az ércgerelyt, az Oinomaosz fegyverét, s csataszekereden, akár a szél, robogj velem el Éliszbe, s hozd meg a sikert; tizenhármat ölt meg ő a hajadon kérői közül, így odázva el 3. epódos a nászt. S ha pipogyát kelep- cébe sosem csal is végzetes veszély, kinek sorsa halál, dicstelenül ugyan miért kotlanék sötétben, tengve sok évig topa öregként, örömből kirekesztve? Hát a párviadalra ki is állok én, s te segíts győzni engem ott.” Így szólt, s a beszéde nem volt gyümölcstelen. A vizek istene kedvelte őt, s adott néki szárnyas paripákat és színarany ékü hintót. 4. strófa Erős Oinomaoszt legyőz- vén, a szűzet ölelte, ki neki hat fiút szűlt, uralomra valót meg erényest. Most, midőn az áldozás napja villog a vértől, ott tanyáz az Alpheosz partjain, s a tömeg özönlik híres oltárához, a sírt körbevéve, és messze fényli hírnevét O- lümpiasz évében a homok, ahol a paripák futása hoz sikert, vagy ifjak merész ereje küzd kitartón; a győztes élete csupa mézédes öröm és derű leszen, 4. antistrófa s a verseny teszi ezt. Nekünk múlhatatlan örömnél lehet-e többre vágy- nunk? Ime megkoszorúzom a vendég homlokát dicső, aiol hangnemű lovasének által, és tudom, sosem ékesítenek, amig élek, mást, ki szépértő s ugyanak- kor hatalmas úr, himnuszomnak oly müvészi, cifra tekervényei. A te akaratodat oltalomba vette rég egy isten, s e tiszte, Hierón, szivén fekszik, és ha nem hagy egyedűl, aratsz te, tudom, édesebb sikert 4. epódos sebes szekereden dicsőn, s majd keresek magam járható utat Kronosznak ragyogó dombja körül a dalnak. A Múzsa nékem edzi legjava nyílvesszeit; akad más, ki másban nagy; a nagy király azonban a csúcson maga áll. Ne vesse szemét senki távolabb. Járd mindig a legmeré- szebb hegyormokat, s magam örökkön a győzelmesek kisérőjeként járjak a bölcseség- ben görögöknek élén.
BACHOFEN, Johann Jakob (1815, Basel – 1887, Basel): svájci összehasonlító jogtörténész, történész, vallástörténész és mitográfus. Basel, Berlin, Heidelberg és Göttingen egyetemén tanult filológiát, jogtudományt és jogtörténetet. 1841-ben Baselben lett a római jog magántanára és a városi törvényszék bírája, havatali munkája mellett azonban élete végéig magántudósként dolgozott, jelentős utazásokat tett és kora számos társadalomtudósával, jogászával, történészével és folkloristájával állt levelezésben. 1851-ben Görögországot kereste fel, ahol ásatásokon vett részt és élményeiről útleírásban is beszámolt, közben pedig a római jogi és tulajdonviszonyokat tanulmányozta. Az ősi vallási kultúrák tanulmányozása során élénk figyelemmel fordult a temetkezési szimbolika vallási háttere felé és a szimbólumokat a klasszikus mitológiai hagyomány alapján igyekezett értelmezni. Ekkor merült fel benne az a gondolat, hogy a legkorábbi korok vallási és mitológiai hagyományát egy ősi nőuralom feltételezésével lehet a legalkalmasabban értelmezni. Ezt igyekezett alátámasztani az ősi anyajogról, mint az emberi történelem korai állapotáról szóló elemzésével, amely számára számos klasszikus mítosz értelmezésének kulcsát jelentette. Élete későbbi szakaszában éppen az anyajog és a hajdani nőuralom archaikus elemei után kutatva az orientális és a klasszikus kultúrák közötti kapcsolat irányába tájékozódott és egy olyan elméleti modellt is kidolgozott, amely az emberiség legkorábbi történetétől a görög-római civilizáció érett korszakáig terjedő, a mitológia nyelvén megfogalmazott fejlődést igyekezett rekonstruálni. Néprajzi adatokkal és a rokonsági rendszerek vizsgálatával alátámasztott modellje szerint a legkorábbi civilizációk sorában a földműves népek matriarchális, a vadászó és állattartó népek partiarchális társadalmat alkottak, az ókor nagy vallási rendszerei pedig ezeknek az ősi jogi és vallási elemeknek a szintéziséből jöttek létre.
Fő művei: Versuch über die Grabesymbolik der Alten, Basel: 1859.; Das Mutterrecht. Eine Untersuchung über die Gynaikokratie der alten Welt nach ihrer religiösen und rechtlichen Natur, Basel: 1861.; La lupa Romana 1-3., Basel: 1867-69.; Die Sage von Tanaquil, Basel: 1870.; Gesammelte Werke 1-10., Basel-Stuttgart: 1943-67. Magyarul: A mítosz és az ősi társadalom, Budapest: 1978. Irodalom: C. A. Bernoulli: J. J. Bachofen als Religionsforscher, Leipzig: 1924.; M. O. Koszven: Matriarchátus. Az "anyajog" kérdésének története, Budapest: 1950.; A vallástörténet klasszikusai. Szöveggyűjtemény (Szerk.: Simon R.), Budapest: 2003. (HP)
Johann Jakob BACHOFEN: Das Mutterrecht. Stuttgart, 1861 Amítosz és az ősi társadalom. (Ford.: Kárpáty Csilla, MohayAndrás, Ürögdi Györgyné, szerk. Sarkady János.) Budapest,1978
[7] proïonti de enteuthen to te hudôr tês Parthenias esti kai pros tôi potamôi taphos hippôn tôn Marmakos: Hippodameias de mnêstêra echei logos aphikesthai prôton touton Marmaka kai apothanein hupo tou Oinomaou pro tôn allôn, onomata de autou tais hippois Parthenian te einai kai Eriphan--Oinomaon de epikatasphaxai men tas hippous tôi Marmaki, metadounai mentoi kai tautais taphênai--, kai onoma Parthenias tôi potamôi apo hippou tês Marmakos.
[7] Going on from this point you come to the water of Parthenia, and by the river is the grave of the mares of Marmax. The story has it that this Marmax was the first suitor of Hippodameia to arrive, and that he was killed by Oenomaus before the others; that the names of his mares were Parthenia and Eripha; that Oenomaus slew the mares after Marmax, but granted burial to them also, and that the river received the name Parthenia from the mare of Marmax.
Pausanias. Pausanias Description of Greece with an English Translation by W.H.S. Jones, Litt.D., and H.A. Ormerod, M.A., in 4 Volumes. Cambridge, MA, Harvard University Press; London, William Heinemann Ltd. 1918.
panta d' exeipein, hos' agônios Hermas Hêrodotôi eporen hippois, aphaireitai brachu metron echôn humnos. ê man pollaki kai to sesôpamenon euthumian meizô pherei. [90] eiê nin euphônôn pterugessin aerthent' aglaais 65 Pieridôn eti kai Puthôthen Olumpiadôn t' exairetois Alpheou ernesi phraxai cheira timan heptapulois Thêbaisi teuchont'. ei de tis endon nemei plouton kruphaion, [100] alloisi d' empiptôn gelai, psuchan Aïdai teleôn ou phrazetai doxas aneuthen.
But the brief limits of my song prevent me from telling of all the victories that Hermes, lord of games, granted to Herodotus and his horses. Truly, often that which is hushed in silence actually brings greater pleasure. [64] May he, raised up on the splendid wings of the Pierian Muses with their lovely voices, [65] also arm his hand with wreaths from Pytho, with exquisite wreaths from the Alpheus and the Olympian games, thus winning glory for seven-gated Thebes. But if someone hoards hidden wealth at home, and attacks others with mockery, he fails to consider that he is giving up his soul to Hades without glory.
A -- no"khoz szolo dalok -- Bachofentol vettem "Az E'hoie'kba is felvették, mivel az epe' eis gynaikos-t zengő ke'ro"k neveit mego"rizte Pausanias (6, 21, 7 , vesd ossze schol. Pind(aros) Ol.. 61, 1, 114).
(Hippodameia no"uralma es a korabeli hazassagi torvenyeket veti ossze Bachofen a Mutterrecht CXXII. fejezete'ben.)
(versus Pherecrateus), görög verssor, a logaédi mértékek leghiresebbike. Három trochaeusi láb, a középső aprózott, azaz ciklikus daktilus. Képe:
Rokona a glikóni vers, mely egy félütemmel hosszabb, ugyhogy a F. vers annak csonka alakjául tekinthető, s rendszerint annak a társaságában is szerepel. Pherekrates attikai kómikusról nevezik, aki önállóan is irta; de a drámai és lirai költészetben leginkább egy-egy csoport glikóni sor után záradékul szerepelt, de a szabadabb szerkezetekben néha több F. is következett egymásután. Horatiusnál és példájára a mi költészetünkben csak mint a IV. asklepiadesi strófa harmadik sora fordul elő, s utána következik a glikóni. L. Asklep. vers.
ókori görög költő, aki a régibb arrikai komédiához tartozott; Athénből származott, kitünt leleményességével és nyelvezetének tiszta attikai zamatjával. 18 szindarabjából csak töredékek maradtak reánk, melyet Meineke és Koch gyüjtöttek össze (amaz a Fragmenta Comicorum Graedorum 2 kötetében, emez a Comicorum Atticorum fragmenta c. gyüjteményében). A ferekrateszi vers (l. o.) tőle kapta nevét.
Pherekrates komediajaban a zene no kepeben lep szinre, akit az ujitokedvu szerzok gyotornek.
[''Η λ. εμφανίζεται στην κωμωδία του Φερεκράτη Χείρων (Πλούτ. Περί μουσ. 1141Ε, 30) σ' ένα σημαντικό απόσπασμα που διασώθηκε: η Μουσική με μορφή γυναίκας παραπονείται και διαμαρτύρεται στη Δικαιοσύνη για το τί υποφέρει από τους νεοτεριστές της εποχής (5ου-4ου αι. π.Χ.)· "Κινησίας δε μ' ο κατάρατος Αττικός, εξαρμονίους καμπάς ποιών..." κτλ. (Ο Κινησίας, ο καταραμένος Αθηναίος, που συνθέτει διάφωνες μετατροπίες [απότομες αλλαγές]... κτλ.)'']
ἔθος , εος, to/, (ἔθω) A. custom, habit, ἔ. τὸ πρόσθε τοκήων (but prob. f.l. for ἦθος) A.Ag.728 (lyr.); “τὸ σύνηθες ἔ.” S.Ph.894; “εἰ τὸ ἔ. συνθήκη” Pl.Cra.435a; “πάτρια ἔ.” Id.Plt.295a: prov., "ἔ.", φασί, "δευτέρη φύσις" Jul.Mis.353a; ἐν ἔθει τῇ πόλει εἶναι to be the habit, Th.2.64; ἔ. ἐστίν τινι, c. inf., Cratin.Jun.7.1, Alex.253; ἔθος ἔχειν, c. inf., Plu. Them.4; ἔθει by habit, habitually, opp. φύσει, Arist.EN1179b21; “ἐν ἔθει” Id.Fr.122; δι᾽ ἔθος, opp. ἐκ γενετῆς, Id.EN1154a33; ἐξ ἔθους ib. 1103a17; “κατὰ τὰ Ῥωμαίων ἔ.” PSI3.182 (iii A. D.), etc. (σϝέθ-, cf. Lat. suesco; v. βεσόν.)
Henry George Liddell. Robert Scott. A Greek-English Lexicon. revised and augmented throughout by. Sir Henry Stuart Jones. with the assistance of. Roderick McKenzie. Oxford. Clarendon Press. 1940.
Erdemes megvizsgalni, mint jelenik meg az etika a gorog zeneelmeletben. Lasd meg Ritook es Zoltay munkait.
Michailides zenei enciklopediaja igy ir errol:
ήθος, στη μουσική η λέξη σήμαινε τον ηθικό χαρακτήρα που τείνει να εμπνεύσει στην ψυχή η μουσική. Οι νότες, οι αρμονίες, τα γένη, το μέλος γενικά και οι ρυθμοί είχαν, κατά την άποψη πολλών αρχαίων Ελλήνων συγγραφέων, ηθικό σκοπό και δύναμη. Γι' αυτόν το λόγο αποδίδανε στη μουσική σημαντικότατο εκπαιδευτικό ρόλο. Ο Πλούταρχος (Περί μουσ. 1140B-C, 26) γράφει: "Είναι φανερό από τα παραπάνω ότι δικαιολογημένα οι παλαιοί Έλληνες έδιδαν τη μεγαλύτερη προσοχή τους στη μουσική εκπαίδευση. Γιατί πίστευαν ότι έπρεπε να πλάθουν και να ρυθμίζουν τις ψυχές των νέων σε ευπρεπή ηθική με τη μουσική ("...δια μουσικής πλάττειν τε και ρυθμίζειν επί το εύσχημον")· γιατί η μουσική είναι χρήσιμη (ευεργετική) σε κάθε χρόνο και για κάθε ηθική πράξη ("προς πάντα και πάσαν εσπουδασμένην πράξιν")". Ο Πλάτων, για να αναφέρουμε μια από τις αναρίθμητες φιλοσοφικές εκφράσεις του πάνω σε αυτό το θέμα, λέει στον Πρωταγόρα (326Α-Β) ότι οι δάσκαλοι της κιθάρας "...κατορθώνουν να κάμουν τους ρυθμούς και τις αρμονίες οικείες στις ψυχές των παιδιών, ώστε να γίνουν ημερότεροι άνθρωποι και, επειδή γίνονται πιο εύρυθμοι και πιο προσαρμοστικοί, να είναι χρήσιμοι και στο λόγο και στην πράξη. Γιατί όλη η ζωή του ανθρώπου χρειάζεται ευρυθμία και προσαρμοστικότητα" (μτφρ. Β. Ν. Τατάκη, σ. 61). Κατά άλλη μετάφραση: "γιατί όλη η ζωή του ανθρώπου έχει ανάγκη από τις χάρες του ρυθμού και της αρμονίας". Βλ. τα λ. ευάρμοστος , -ία. Και στην Πολιτεία (Γ', μιλά ο Σωκράτης): "Δεν είναι γι' αυτόν το λόγο, αγαπητέ Γλαύκων, που η μουσική εκπαίδευση είναι σημαντικότατη, γιατί ο ρυθμός και η αρμονία εισδύουν βαθιά στα μύχια της ψυχής και ασκούν σ' αυτήν ισχυρότατη επίδραση, φέρνοντας μαζί τους και προσφέροντας ομορφιά, αν κανείς εκπαιδευτεί σωστά, ή το αντίθετο;". Και ο Αριστείδης (Περί μουσ. 65 Mb) προσθέτει: "ούκ έστι πράξις εν ανθρώποις, ήτις άνευ μουσικής τελείται" (δεν υπάρχει ανθρώπινη πράξη, που να γίνεται χωρίς μουσική).
Ι. ΗΘΟΣ ΤΩΝ ΦΘΟΓΓΩΝ ΚΑΙ TOΥ ΥΨΟΥΣ Ο Αριστείδης (ό.π. σ. 13), μιλώντας για τις διαφορές ανάμεσα στους μουσικούς ήχους (βλ. λ. φθόγγος ), ορίζει το ήθος ως πέμπτη διαφορά. Το ήθος ποικίλλει ανάλογα με το ύψος των ήχων· "ετέρα γάρ ήθη τοις οξυτέροις, έτερα τοις βαρυτέροις επιτρέχει, και έτερα μεν παρυπατοειδέσιν, έτερα δε λιχανοειδέσιν" (άλλο είναι το ήθος των ψηλότερων φθόγγων και άλλο των χαμηλότερων, και άλλο όταν είναι στην περιοχή της παρυπάτης και άλλο στην περιοχή της λιχανού).
ΙΙ. ΗΘΟΣ TOΥ ΜΕΛΟΥΣ Το ήθος στη μελοποιία διακρίνεται σε τρεις διαφορετικούς τρόπους έκφρασης (πρβ. Κλεον. Εισ. 13): 1. Το διασταλτικόν εκφράζει μεγαλοπρέπεια και ανδροπρεπή διάθεση της ψυχής ("μεγαλοπρέπεια και δίαρμα ψυχής ανδρώδες")· το ήθος αυτό παροτρύνει σε ηρωικές πράξεις και χρησιμοποιείται στην τραγωδία. 2. Το συσταλτικόν, με το οποίο η ψυχή οδηγείται σε ταπεινοσύνη και έλλειψη ανδρικής διάθεσης ("εις ταπεινότητα και άνανδρον διάθεσιν"). Το ήθος αυτό είναι κατάλληλο για ερωτικά αισθήματα, θρήνους, συμπόνια και τα όμοια. 3. Το ησυχαστικόν φέρνει στην ψυχή γαλήνη και ειρήνη. "Είναι κατάλληλο για ύμνους, εγκώμια, συμβουλές και τα όμοια". Ο Αριστείδης (σ. 30), επίσης, διακρίνει τα ίδια τρία είδη ήθους στη μελοποιία, το συσταλτικό, το διασταλτικό και το μέσο (βλ. λ. μελοποιία ).
III. ΗΘΟΣ ΤΩΝ ΑΡΜΟΝΙΩΝ Κάθε αρμονία εκφράζει ξεχωριστό ήθος. 1. Το ήθος της δωρικής (ή δωριστί) αρμονίας περιγραφόταν ως ανδροπρεπές και μεγαλοπρεπές (ανδρώδες, μεγαλοπρεπές· Ηρακλ. Ποντ. στον Αθήν. ΙΔ', 624D, 19)· επίσης ως σκοτεινό και ορμητικό ("σκυθρωπόν και σφοδρόν"· ό.π.)· ως ανώτερο (διακεκριμένο) και αξιοπρεπές ("αξιωματικόν, σεμνόν"· Πλούτ. Περί μουσ. 1136D και F, 16 και 17)· ως σταθερότατο και ανδρικό (Αριστοτ. Πολιτ. Η', 7, 10: "περί δε της δωριστί πάντες ομολογούσιν ως στασιμωτάτης ούσης και μάλιστ' ήθος εχούσης ανδρείον"). 2. Το ήθος της υποδωρικής (ή υποδωριστί) αρμονίας (ή παλιάς αιολικής) περιγραφόταν ως περήφανο, πομπώδες και με κάποια έπαρση· επίσης ως υψηλό και σίγουρο (σταθερό) ("γαύρον και ογκώδες, έτι δε και υπόχαυνον", "εξηρμένον και τεθαρρηκός"· Ηρακλ. ό.π.)· βαρύτονο ("βαρύδρομον"· Λάσος στον Αθήν.), ως μεγαλοπρεπές και σταθερό (Αριστοτ. Προβλ. XIX, 48: "η δε υποδωριστί [ήθος έχει] μεγαλοπρεπές και στάσιμον, διό και κιθαρωδικωτάτη εστί των αρμονιών"). 3. Το ήθος της φρυγικής (ή φρυγιστί, ή ιαστί) αρμονίας περιγραφόταν ως εμπνευσμένο (ένθεον· Λουκ. στον Αρμονίδη Ι, 10), ενθουσιαστικό, ακόμη και βίαια ερεθιστικό και συναισθηματικό (Αριστοτ. Πολιτ. Η', 5, 9 και 7, 8, 1340Β και 1342Β: "οργιαστική και παθητική"). Η αρμονία αυτή ήταν κατάλληλη για το διθύραμβο. 4. Το ήθος της υποφρυγικής (ή υποφρυγιστί) αρμονίας ήταν, κατά τον Ηρακλείδη Ποντικό (Αθήν. 625Β, 20), "σκληρό και αυστηρό" και, κατά τον Λουκιανό (Αρμονίδης Ι, 10-12), κομψό (γλαφυρόν). 5. Το ήθος της λυδικής (ή λυδιστί) αρμονίας περιγραφόταν από πολλούς συγγραφείς ως απαλό και ευχάριστο· από τον Πλάτωνα ως "συμποτικόν και μαλακόν" (Πολιτεία Γ'). Ο Αριστοτέλης, από την άλλη (Πολιτ. Η', 7, 11, 1342Β), βρίσκει τη λυδική πιο κατάλληλη από όλες τις αρμονίες για την παιδική ηλικία, γιατί είναι ευπρεπής και μορφωτική ("δια το δύνασθαι κόσμον τ' έχειν και παιδείαν"). 6. Το ήθος της υπολυδικής (ή υπολυδιστί) αρμονίας περιγραφόταν γενικά ως βακχικό, φιλήδονο, μεθυστικό ("βακχικόν, εκλελυμένον, μεθυστικόν"). 7. Το ήθος της μιξολυδικής (ή μιξολυδιστί) αρμονίας περιγραφόταν ως παθητικό (Πλούτ. 1136D, 16)· ως παραπονιάρικο και σταθερό ("οδυρτικωτέρως και συνεστηκότως έχειν"· Αριστοτ. Πολιτ. 1340Β)· και από τον Πλάτωνα ως θρηνητικό ("θρηνώδης"· Πολιτεία Γ', 398Ε).
Βλ. στο λ. χοροδιδάσκαλος το επεισόδιο κατά το οποίο ο Ευριπίδης παρατήρησε αυστηρά ένα μέλος του χορού που κορόιδευε κατά την εξάσκηση του χορού στο μιξολυδικό.
IV. ΗΘΟΣ ΤΩΝ ΓΕΝΩΝ 1. Το ήθος του διατονικού γένους περιγραφόταν ως φυσικόν, αρρενωπόν και αυστηρόν (Αριστείδης, Ι, 19, ΙΙ, 111 Mb). Επίσης ως "σεμνόν και εύτονον" (Θέων Σμυρν. Περί μουσ. 85, 9) και ως "απλούν τε και γενναίον και φυσικώτερον" (Μ. Ψελλός, σ. 27). 2. Το ήθος του χρωματικού γένους περιγραφόταν ως γλυκύτατο και πολύ παραπονιάρικο ("ήδιστόν τε και γοερώτατον"· Ανώνυμος Bell. 31, 26· επίσης, Αριστείδ. ΙΙ, 111 Mb) και παθητικόν (Παχυμ. Vincent Notices 428). 3. Το ήθος του εναρμόνιου γένους ήταν, κατά τον Αριστείδη (ό.π.), "διεγερτικόν και ήπιον"· ο R.P.W.-Ι. διορθώνει το ήπιον σε ηθικόν.
V. ΗΘΟΣ ΤΩΝ ΡΥΘΜΩΝ Ο Αριστείδης (σ. 97 Mb) υποστηρίζει ότι "οι ρυθμοί που αρχίζουν από τη θέση είναι πιο ήσυχοι, γιατί καθησυχάζουν το μυαλό (τη διάνοια), ενώ εκείνοι που αρχίζουν από την άρση είναι ταραγμένοι". Επίσης, ότι οι ρυθμοί που έχουν ίσες αναλογίες ("εν ίσω λόγω τεταγμένοι") είναι πιο ευχάριστοι, ενώ οι ημιολικοί είναι πιο ταραγμένοι. Ο δάκτυλος
, με τον μεγαλόπρεπο χαρακτήρα του, ταιριάζει στην επική ποίηση, ενώ ο ανάπαιστος είναι πιο κατάλληλος για τα εμβατήρια· ο τροχαίος , λεπτός και ανάλαφρος, ταιριάζει σε χορευτικές μελωδίες κτλ. Γενικά, μπορεί να ειπωθεί ότι το ήθος, σύμφωνα με πολλούς αρχαίους συγγραφείς και θεωρητικούς της μουσικής, ήταν μια σημαντική δύναμη στη μουσική· τα ανθρώπινα ήθη εξαρτιόνταν από το ήθος της μουσικής. Φιλόσοφοι, κυρίους ο Δάμων , ο Πλάτων και ο Αριστοτέλης , έδιναν ιδιαίτερη έμφαση σε αυτή τη σημασία στα γραφόμενά τους. Κακή μουσική εξασκεί πολύ σοβαρή και καταστρεπτική επίδραση στον ατομικό χαρακτήρα και στην ηθική του λαού. Ο Πλούταρχος (Πώς δει τον νέον ποιημάτων ακούειν, 19F-20A) εκφράζει αυτή τη γνώμη: "Μουσική φαύλη και άσματα πονηρά... ακόλαστα ποιούσιν ήθη και βίους ανάνδρους και ανθρώπους τρυφήν και μαλακίαν και γυναικοκρασίαν" (Φαύλη μουσική και πονηρά τραγούδια... δημιουργούν ήθη ακόλαστα και διεφθαρμένες ζωές, και ανθρώπους που αγαπούν τη μαλθακή ζωή (την καλοπέραση), τη νωθρότητα και την υποταγή στις γυναίκες). Ωστόσο, υπήρξαν, ιδιαίτερα σε νεότερα χρόνια, διαφορετικές απόψεις σχετικά με την ηθική επίδραση της μουσικής, ακόμα και αντίθετες προς τις παραπάνω. Μπορεί να αναφερθεί η "Hibeh" διατριβή πάνω στη μουσική του 5ου/4ου αι. (Hibeh Papyri, 1906· μτφρ. W. Α. Anderson, σσ. 147-149, στο βιβλίο του που αναφέρεται παρακάτω στη βιβλιογραφία) και του Φιλόδημου (ιδιαίτ. βιβλ. Δ', βλ. σσ. 152-176 του Anderson). O Σέξτος Εμπειρικός (περ. 3ος αι. μ.Χ.) είναι ένα άλλο παράδειγμα· στο Προς Μουσικούς βιβλίο του (VI, 19 κέ.) συζητά αυτές τις απόψεις, τις επικρίνει αυστηρά και τις απορρίπτει, και αρνείται μια τέτοια ηθική ή κοινωνική δύναμη στη μουσική.
Βιβλιογραφία: Paul Girard, L' education athenienne, Παρίσι 1891. Η. Abert, Die Lehre vom Ethos in der griechischen Musik, Λιψία 1899. L. P. Wilkinson, "Philodemus on Ethos in Music", Classical Quarterly 32, 1938, 174-181. E. A. Lippman, "The Sources and Development of the Ethical View of Music in Ancient Greece", Mus. Quarterly XLIX, 1963. W. D. Anderson, Ethos and Education in Greek Musik, Cambridge, Mass. 1966.
...... A makedón nyelv vagy a görögnek egy korai időkben elkülönült ága, vagy teljesen önálló indoeurópai nyelv, amely közel állt a göröghöz, s némileg a phrűghöz. A nyelvészek ugyanis a makedón és a thesszáliai archaikus nyelvezet, a görög nyelv egy sajátságos dialektusa között számos hasonlóságot fedeztek fel. Ez az ókorban is köztudott nyelvi hasonlóság hatott a mítoszok formálódására.
Kertész István : Héraklész unokái
Hihetetlen a könyv , most olvasom a Kempelenben való kiadását . Kösz az ötletet . Az a Németh Béla ki ? A net nem találja ( Németh G. Béla Tanár Úr nem lehet ).
διάνοια^ , h(, Aeol. διανοιΐα Alc.Supp.1a.1 (nisi leg. δι᾽ ἀνοιΐα[ν]), poet. also διανοία_ acc. to Eust.1679.29:— A. thought, i.e. intention, purpose, Hdt.1.46,90, And.4.35, etc.; τῇ διανοίᾳ in the spirit of his action, D.21.219; “ὤλοντ᾽ ἀσεβεῖ διανοίᾳ” A.Th.831 (lyr.); “μαινόλις δ.” Id.Supp.109 (lyr.); “εὔφρονος ἐκ δ.” Id.Ag.797 (lyr.), cf. Eu.1013 (anap.); “τοῦ ὑπαπιέναι τὴν διάνοιαν ἔχειν” Th.5.9; “ἐπί τινι” Isoc.5.14; “πρός τινι” Anaxipp.1.37; “ἐπ᾽ ἄλλο τι . . τρέψαι τινὸς τὴν δ.” Pl. Euthd.275b; ἐξ ὅλης τῆς δ. with all one's heart, Arr.Epict.2.2.13; “ἐχθροὺς τῇ δ.” Ep.Col.1.21. 2. thought, notion, Hdt.2.169, Pl. Phd.63d, Arist.Metaph.986b10; “ἀπὸ τῆς αὐτῆς δ.” D.18.210. II. process of thinking, thought, “ὁ ἐντὸς τῆς ψυχῆς πρὸς αὑτὴν διάλογος . . ἐπωνομάσθη δ.” Pl.Sph.263d; “πᾶσα δ. ἢ πρακτικὴ ἢ ποιητικὴ ἢ θεωρητική” Arist.Metaph.1025b25; “ταχίστη ἡ διανοίας κίνησις” Id.LI968a25; esp. discursive thought, opp. νόησις, Procl.Inst.123. III. thinking faculty, intelligence, understanding, “ὡς μεταξύ τι δόξης τε καὶ νοῦ τὴν δ. οὖσαν” Pl.R.511d, al.; opp. σῶμα, Id.Lg.916a, cf. R.395b; “ἔστιν ὥσπερ τοῦ σώματος καὶ τῆς δ. γῆρας” Arist.Pol.1270b40; “ἐπιτάττοντος τοῦ νοῦ καὶ λεγούσης τῆς δ. φεύγειν τι ἢ διώκειν” Id.de An.433a2; “ἔκστασις διανοίας” LXXDe.28.28. IV. thought expressed, meaning of a word or passage, Pl.Ly.205b, Phdr.228d; “τὰς τῶν ὀνομάτων δ.” Id.Cra.418a; “τὴν αὐτὴν ἔχει δ.” Arist.de An.404a17; ἡ φυσικὴ δ. τοῦ νόμου Aristeas171; so δ., opp. ῥητόν, spirit, opp. letter, Hermog.Stat.2. V. intellectual capacity revealed in speech or action by the characters in drama, Arist.Po.1450a6, b11, 1456a34, Rh.1404a19, al. (Rare in Poetry.)
Henry George Liddell. Robert Scott. A Greek-English Lexicon. revised and augmented throughout by. Sir Henry Stuart Jones. with the assistance of. Roderick McKenzie. Oxford. Clarendon Press. 1940.
VILÁGOSSÁG 2003/11–12. Filozófiatörténet 217 Steiger Kornél Mi a szünkatatheszisz?
''Arisztotelész a Topikában (III 1 116 a 4–13) azt a kérdést veti föl, hogyan dönthető el,hogy két vagy több, megközelítőleg azonos értékű dolog közül melyik választandó.„Az ilyen dolgok esetében világos, hogy ha egy vagy több ponton többletérték mutat-ható ki, akkor az értelem azzal fog egyetérteni [συγκαταθήσεται ή διάνοια], hogy az a választandó, amelyik e többletérték révén kiemelkedik.” (III 1 116 a 12–13.''
''Arisztotelész a Topikában (III 1 116 a 4–13) azt a kérdést veti föl, hogyan dönthető el, hogy két vagy több, megközelítőleg azonos értékű dolog közül melyik választandó.„Az ilyen dolgok esetében világos, hogy ha egy vagy több ponton többletérték mutatható ki, akkor az értelem azzal fog egyetérteni [συγκαταθήσεται ή διάνοια], hogy az a választandó, amelyik e többletérték révén kiemelkedik.” (III 1 116 a 12–13.)''
VILÁGOSSÁG 2003/11–12. Filozófiatörténet 217 Steiger Kornél Mi a szünkatatheszisz?
