Szia!
Igen, abban igazad van teljesen, hogy a vége felé már voltak olyan történetszálak, amelyek teljesen eltávolodtak a vidéki ranch mindennapjaitól, s a Dallas hagyományos miliőjétől, egyszerűen Dallas-idegen elemeket kezdtek használni, hogy valamilyen szinten alkalmazkodjanak az amerikai csatornákat elöntő sorozatdömpinghez, annak hitványabb és színvonalasabb darabjaihoz.
A Ewing-birtokon folyó háború valóban szokatlan téma volt a Dallasban. Noha korábban is voltak olyan epizódok, amelyek egy-egy rész erejéig megidézték ezt a hangulatot (pl. mikor Bobby és Jockey vadászni megy Jockkal, s hőzöngőkbe botlanak, vagy mikor Bobbyt elrabolják), ezek a történetek csak egy-egy részt töltöttek ki, nem úgy, mint a későbbi évadokban, ahol epizódokon átívelő történetszálat jelentettek. A ranch háborúban megjelenő nyers erőszak valóban távol állt a Dallas eredeti irányvonalától, ám a Dallas olyan hosszú időn keresztül futott, hogy a készítők próbálták beépíteni a kor egyéb lenyomatát is a korszakba, s a 80-as évek végén ontották magukból a hitványabbnál hitványabb akciósorozatokat és filmeket a filmgyárttók, a Dallas pedig nem szeretett volna lemaradni ebben a versenyben, mert 1988-ra már több rivális csatorna is megjelent.
Az persze megint más kérdés, hogy az idegen témák importálása ,,testidegen'' volt a Dallas hagyományos családi dráma jellegétől, ezért ezeket a részeket nem véletlenül tekintik hihetetlennek és hiteltelennek. Az addig rendben volt, hogy Jeremy Wendell volt az egész mögött, és az egész háború lezárása, majd Jeremy bemószerolása bravúrosra sikerült, de én sem ilyen eszközökkel mutattam volna be a konfliktust, Jeremy ennél sokkal, visszafogottabb, ravaszabb, csúszómászóbb volt. Nem vallott rá a keresztapa kegytelen,erőszakos szerepe. Úgy gondolom, itt kicsit túllőttek a célon.
Jockey megpróbáltatásai alapötlete kiváló volt, hogy szakítsuk el Dallastól, hol az ég világon nem ér semmit a befolyása, a mérhetetlen sok pénze és az arroganciája. Ám a megvalósítás már sokszor túlzó volt, egy alapvetően reális helyzetet (hogy az ember elvesztheti minden vagyonát, kiszolgáltatott lehet egy ismeretlen helyen) irreális elemekkel (hihetetlen kalandok) tűzdeltek. Mégha Jockeyt érte is volna ilyen jellegű megpróbáltatás, ennyi mindenen nem ment volna keresztül, ráadásul a Dallas elegáns, öltönyös világától ez a szegényes, kietlen, ingerszegény világ már nagyon elütött. Ha a kezdet kezdetén, még fiatalabban, 1979-1980 körül érik ilyen élmények, akkor szervesen hozzátartozhatott volna a Dallas atmoszférájához, így azonban, ennyi évvel a kezdés, valamint a kialakult nézői ízlés és elvárás után csupán csak gyenge próbálkozásnak bizonyult. Érdekes azonban, hogy azt az embert, akinek a pénz, a befolyás és a hatalom volt a mindene, le tudta nyűgözni egy olyan lány, akinek a világától mindez nagyon messze állt. Ez talán a legértékesebb része a Callys történeteknek. Az őszintesége és romlatlansága magával ragadta még a dörzsölt Jockeyt is. A történetszál igazi értékét én ebben látom, illetve a város-falu ellentét bemutatásában, amellyel jó célt akartak szolgálni, de meglehetősen egyoldalúan mutatták be a másik világot.
Egyet azonban nem szabad elvitatni: az 1986-ban visszatérő Leonard Katzman bátor döntésre szánta el magát, mikor ezeket a történeteket beletette a sorozatba, bár nyilván a forgatókönyvírói (Mitchell Wayne Katzman, David Paulsen) javaslatára.
Nyilatkozott a 11. évad koncepcióváltásáról ő maga is. Úgy gondolom, ő ezt kísérletnek fogta fel, ami vagy bejön, vagy sem.
https://www.youtube.com/watch?v=ZpWnBhnbR8E (az 5. perctől nyilatkozik Leonard Katzman producer és rendező a 11.évad koncepcióváltásáról, valamint Jockey újszerű megpróbáltatásairól)
Az is igaz, amit írsz, hogy túl sok volt benne az új szereplő, ezt aláírom. Ha a régebbi évadokba került is be új szereplő, az pár évad után szerves részévé vált az évadoknak, jelentős hatással voltak az alapszereplők életére (Pl. Kristin, Katherine, Mark, Jessica, Jenna)
A 11. évadtól belépett új szereplők jelentős része teljesen sótlan volt, érzelmileg nem tartoztak az alapszereplők életéhez. A Dallas azért volt dráma, mert ezek az intrikusok alapvetően megkavarták az alapszereplők magánéletét. A későbbiek szinte semmilyen hatással nem voltak rájuk, csupán üzletfelek voltak, emiatt nem volt emberi viszony köztük. Én ide sorolom Michelle-t, Lee Ann Dela Vegát, Nicholas Pearce-t és az ő pereputtyát, Dowling szenátort, Johnny Dancert, David Shultont és még sorolhatnám.
Ezek egy része ráadásul már nem az alapszereplőkhöz, hanem a jelentősebb mellékszereplők életéhez kötődtek, mintha valami Dallasszal párhuzamos filmet néztünk volna. Kit érdekelt pl, hogy Johnny Dancer hogy zsarolta meg Liz Adamset, vagy David Shulton miről beszélt Lorel Ellisszel a bárban, illetve Kimberly Cryder az apjával. Felesleges és időrabló jelenetet voltak, miközben az alapszereplőknek valóban lettek volna nagyon jó történeteik és voltak is.
Én ide sorolom a Ewing tankhajó elsüllyedésének történetét és annak perét, Cliff és Bobby felülemelkedését a régi vitáikon, Cliff bevételét a Ewing Olajtársaságba, valamint Bobby bimbózó kapcsolatát Kay Lloyddal.
De ugyancsak nagyon izgalmas ám nyomasztó történetszál volt April halála és annak következményei, Bobby nyomozása Malibuban és a bosszúvágyának haraggá szelídülése, miután megismeri felesége gyilkosának nevelt lányát. Apró dolgok ezek, de aki odafigyel az ilyen részletekre, az érzi, hogy a készítők itt már nem az intrikában, egymás megalázásában és lejáratásában látták az igazán jó történetek kulcsát, hanem abban, hogy a szereplők tudtak érni az elmúlt 13 évben. Bobby már nem a hősszerelmest játszotta, hanem a felelősségteljes gondoskodó apát, aki olykor-olykor elmegy egy-egy randira. Az élethelyzet és a felelősség súlypontja megváltozott.
Sokan, mikor írtam a sorozatösszefoglalókat pár éve, már akkor jeleztem az írásaimban, hogy a kései évadoknak az a legnagyobb erényük a felesleges bakikon és történetszálakon túl, hogy felnőtté vált a sorozat.
Bobby Pamela elvesztése után joggal és teljesen érthetően vált komorabbá, ingerlékenyebbé, illúzióvesztettebbé. Végeredményben kétszer vesztette el szeretett feleségét. Egyszer 1983-ban, utána három évvel később. A csalódások, a könyörtelen élethelyzetek megkeményítik az embert, melankolikusabbá, nyersebbé faragják a jellemet. Aki az életben átesik egy ilyenen, az pontosan átérzi Bobby útkeresésének és megkeményedésének lényegét. Sokan szóvá tették annó, hogy sokkal csapodárabbá vált, nem tudott már senkivel hosszabb ideig együtt lenni. Valószínűleg ez is a szeretett Pamelája elvesztése miatt alakult így, de ez teljesen emberi dolog, hogyha az ember alól kicsúszik az érzelmi talaj, próbálja valahogyan pótolni a hiányt. Bobby életében Pamela volt ez a biztos pont, s nélküle újra fel kellett építeni saját, Pamela nélküli életét. Ilyen értelemben érdekes történeteket szólt Pamela kiírása a Dallasból, Bobby végső soron pedig ugyanaz az erkölcsös, megbízható, kedves ember maradt, mint rég, csak sokkal érettebb, keményebb kivitelben, aki jó pár felesleges körtől megkímélte magát saját és fia érdekében. 1987 után pedig jóval erőteljesebben megjelent az apaszerep nála, ugyanúgy, ahogy az életben is lenni szokott. A hősszerelmes életszakasz lezárult számára, mert új élethelyzet adódott Pamela kilépése után.
Kay Lloyddal remekül összeillettek, kár volt azzal a szép szerelmi szállal felhagyni, bár az is igaz, hogy az életbe nem fér bele minden. Kayt Washingtonhoz kötötte a munkája, Bobbyt Dallashoz a fia, az egész családja és a munkája, s mindketten tisztelték egymást annyira, hogy nem várták el, hogy megváltoztassák az életüket a másik kedvéért, hogy később egymásnak minduntalan ezt hánytorgassák fel.
Végezetül még csak annyit, hogy a hiteltelen történetszálakat éppen az álomévad indította el (a halálos beteg Mark Graison visszatér, smaragdvadászat a dzsungelben, Martinque-on álarcosbál, Samatha holt részegen bolyong Dallas külvárosában, Cliff és Jockey puszipajtások, Samantha és Jockey között dúl a szerelem), már az nem volt annyira Dallasos, nem is csoda, hiszen a producere Peter Dunne volt, s a rendezők, valamint az eredeti gárda jelentős részét is lecserélték a Hattyúdal után, Katzman egyetlen egy részt nem rendezett abban az egy évben (1985-1986).
A Katzman-elgondolásban (1979-1985 és 1986-1991) azt szerettem nagyon, hogy méltóságot, eleganciát, humort, alapvető hitelességet, komolyságot, rengeteg finom érzelmet adott a sorozatnak, mégha a kései 80-as évek divatja őt is megcsapta. Úgy tudott hatni érzelmileg az ő csapata, hogy közben sosem volt szirupos, szemben az álomévad Peter Dunne koncepciójával (1985-1986), ahol külsőségekben nagyon sokat próbáltak adni (hatalmas drámai események, nagy összeborulások, sírások, túlszínezett képi világ), de pont a giccsbe hajló szirupossága miatt kevésbé fogta meg az ember lelkét.
Érdemes egyszer így is megnézni a filmet.:)
