Keresés

Részletes keresés

Teresa7 Creative Commons License 2022.06.16 0 0 337

Szabó Lőrinc

 

Tavasz elé

 

Dárdáit már rázza valahol a nap.
Hallod az arany fanfárokat?
Itt az ünnepe a ragyogásnak,
a fényben szinte kigyulnak a házak:

 

kigyúlok én is a fény előtt
s ahogy a zöldülő mezők
visszaverik és üldözik
a tél fehér seregeit,

 

úgy ébredek a magam erejére,
úgy tölt be a március melege, vére,
úgy járom a várost ittasan
s szivemben a nap arany arca van.

 

Óh, harsonás fény, győzelem!
Rugókon táncol az utca velem:
szállok: sugárkezek emelnek
fölébe házaknak, hegyeknek:

 

szállok, föl, óriás, torony,
s az égbe szétharangozom:
Erő, megváltás, remény és vigasz,
jövel, szentlélek uristen, tavasz!

Teresa7 Creative Commons License 2022.06.13 0 0 336

Szabó Lőrinc

 

Tavasz

 

„Mi az?” – kérdezte Vén Rigó.
„Tavasz” – felelt a Nap.
„Megjött?” – kérdezte Vén Rigó.
„Meg ám!” – felelt a Nap.

 

„Szeretsz?” – kérdezte Vén Rigó.
„Szeretlek!” – szólt a Nap.
„Akkor hát szép lesz a világ?”
„Még szebb és boldogabb!”

Teresa7 Creative Commons License 2022.02.24 0 0 335

Esik a hó

 

Szárnya van, de nem madár,
repülőgép, amin jár,
szél röpíti, az a gépe,
így ül a ház tetejére.
Ház tetején sok a drót:
megnézi a rádiót,
belebúj a telefonba,
lisztet rendel a malomba.
Lisztjét szórja égre-földre,
fehér lesz a világ tőle,
lisztet prüszköl hegyre-völgyre.
Fehér már a város tőle:
fehér már az utca,
fehér már a puszta,
pepita a néger,
nincs Fekete Péter,
sehol,
de sehol,
nincs más
fekete
csak a Bodri
kutyának
az orra
helye,
és reggel az utca, a puszta, a néger,
a taxi, a Maxi, a Bodri, a Péter
és ráadásul a rádió
mind azt kiabálja, hogy: esik a hó!

 

 

 

cinóberes Creative Commons License 2012.01.24 0 0 334

Szél hozott, szél visz el

 

Köd előttem, köd mögöttem,

isten tudja, honnan jöttem,

szél hozott, szél visz el,

minek kérdjem: mért visz el?

 

Sose néztem, merre jártam,

a felhőknek kiabáltam,

erdő jött: jaj, be szép!

– megcibáltam üstökét.

 

Jött az erdő: nekivágtam,

a bozótban őzet láttam,

kergettem, ott maradt,

cirógattam, elszaladt.

 

Ha elszaladt, hadd szaladjon,

csak szeretőm megmaradjon,

szeretőm: a titok,

ő se tudja, ki vagyok.

 

Isten tudja, honnan jöttem,

köd előttem, köd mögöttem,

szél hozott, szél visz el,

bolond kérdi, mért visz el?

cinóberes Creative Commons License 2012.01.24 0 0 333

Átkozd meg a várost és menekülj!

 

Város 

 

Házak, paloták, esti fény.

Isten mezejéről jövök én.

 

Házak, paloták, palotasorok,

szépek, büszkék, hatalmasok.

 

Házak, paloták, kövek, kövek –

Hol hajtom le a fejemet?

 

Házak, paloták, éji fény.

Társtalan csavarog a jövevény. 

 

Házak, paloták, palotasorok,

mint kő-hegyláncok, olyanok. 

 

Kő-hegyláncokban kő-szivek –

Mit is vártam én tőletek? 

 

Házak, paloták, hajnali fény.

Lehunyja szemét a jövevény. 

 

Házak, paloták, palotasorok,

szépek vagytok ti, de gonoszok: 

 

romokat látok, sujtó tüzeket,

tornyaitokon az itéletet!

Pannika127 Creative Commons License 2011.12.11 0 0 332

Párbeszéd 

 

Félek, Atyám, – úgy zúgnak a harangok!

fiatal tükrömet rontja az árny is, a fény is!…

Ne félj, fiam, – téged hívnak a harangok,

te vagy a tükör, te vagy az árny is, a fény is. 

 

Félek, Atyám, – megtörtem a harcban, a hitben,

és éhes sárkányok elé ejtem a kardot!…

Ne félj, fiam, – megtartalak a harcban, a hitben,

s karommal égig emeled azt a kardot. 

 

Mit ér az ember, mit a vágy meg az önvád,

mit ér törékeny szavam az őrült viharban?…

Ne félj, fiam, – az a kín, az a vágy, az az önvád

téged tisztít örök-kék égbolttá a viharban!

Pannika127 Creative Commons License 2011.12.11 0 0 331

Szabó Lőrinc

 

Magány

 

Sok kétely és bűn a halálba láncol,

de soktól néha már szabadulok.

 

Kunyhóm falán az ősz mosolya táncol,

barátaim a fák s a farkasok.

 

Az utak, melyek innen szertefolynak,

erdőmön túl az égre fölhajolnak

 

s minden virág, fű, óra, cserje, kő

egyetlen, boldog, nagy jelképbe nő

 

s annak fényébe szőve éjszakám

istent szivembe lopja a magány.

Pannika127 Creative Commons License 2010.10.09 0 0 330
Sötétség, holdfény


Először fecskék, később denevérek
hasogatták az estét; a hegy is
fügönyözte kék arcát és a nádas
eldajkálta a síró szeleket.
Jött a sötétség… Reszkető keze
megtapogatta kunyhóm falait,
nagy árnyakat bontott ki és bemászott
udvaromra a keritésen át.
Ott megpihent; aztán anyagtalan
testével óvatosan eltakarta
az ablakokat, a kereszteket,
s hogy megmérgezze csillogó vizét,
vén kutunkba is leereszkedett…
Már félni kezdtem; de a hegytetőkön
előgurult a Hold… S ím: a halott-
fehér fényben fekete bivalyok
ballagtak át a szétfolyó mezőkön.
Yvy Creative Commons License 2010.04.02 0 0 329
Szabó Lőrinc: Isten

Sokszor tűnődtem: vajon hiszi pap
bátyám Istent? S hogy hiszi? Ami csak
volt, érv, pro s kontra, mind előkerűlt;
sőt, bármi jött szóba, ha sikerűlt
újat találnom, néha, valami
új szempontot, ő csak örűlt neki,
s nem háborgott, de maga segitett
táplálni fürkész ösztöneimet.
"Fiam", mondta "bármennyire igaz
az Úr igaza, mi mindig csak az
ember agyával elemezzük, és
jogunk és tisztünk a kételkedés.
Szűrj mindent, vizsgálj! Csak gyarapodik,
ha maga termi próbaköveit
a hit s az ész; minekünk nyereség,
ami másnak szégyen és vereség.
Mások: érdek; légy te: érdektelen;
s az út végén találkozol velem!"

Yvy Creative Commons License 2010.03.14 0 0 328
Szabó Lőrinc: Soha


S megint a gyepszegélyes homokút,
aztán a tág kép, föl, a réten át,
aztán, mint húsz évig, a sok virág,
aztán a remény, hogy tán, éppen úgy,
mint egykor, elém szalad: újra búg
a gerle, szív suttog és minden ág:
őt jelzi az édesedő világ
(bár, mint a tavasz, az is szomorúbb:
tudja, hogy játszik)… Aztán domb, kövek,
aztán a végső hajlat, sietek,
aztán a jázminsor a rács megett,
aztán háza teteje, ablaka,
aztán egy kis kéz, aztán ő maga:
aztán a Nem, a Most Sem, a Soha.

Yvy Creative Commons License 2010.03.13 0 0 327
Szabó Lőrinc: A túlsó part

S ez lett fontos az Istenek előtt.
Áldottak voltak a titkos erők,
melyek a túlsó partra vittek át,
ahol a lélek elejti magát,
ahol gyógyul a fájó akarat,
ahol bilincsét oldja a tudat,
ahol levedli magányát az Egy,
ahol a Sokba az ember hazamegy,
ahol félelem és vágy megszünik,
ahol az ész nem érzi szárnyait,
ahol a cél leteszi fegyverét,
ahol tárgytalan merengés a lét,
ahol úgy ringunk, mint tücsökzenén,
ahol már puszta közeg az egyén,
ahol én jártam: minden pillanat,
ami csak rávesz, hogy felejtsd magad:
ami, álmodva, a vég gyönyöre,
s ha ébredsz, a költészet kezdete.

Yvy Creative Commons License 2009.06.26 0 0 326
Magány

Mint héjj az almát, borít a magány,
körülkerített és szólt: "Ennyi vagy!"
Hordom az élet bőrét, burkomat
s látom, mindenki páncélt hord magán.

A mindenségből furcsa kivonat:
millió véletlenből összegyűltem,
de már megszületve ellkülönültem
s most magány vagyok s uj magányra mag.

Gyümölcs vagyok, magamban, idegenben.
Ugy vénülök, mintha kis életemben
át kéne élnem az egész világot.

Nap, föld, eső voltam, most alma, várok:
várom, hogy a halál kezébe vesz
s lehámozza rólam az életet.
Yvy Creative Commons License 2009.06.13 0 0 325
KÉT ORSZÁG HATÁRÁN


Ha még megkívánsz,
megkívánlak érte,
kevés már a kedvem
földi jóra, szépre,
kezdek öltözködni
jégbe, hófehérbe.

Nem érek rá többé
könnyű ölelésre,
ha nagyon szeretsz,
hálás leszek érte,
ha nem csábítasz el,
magad vesztesége.

Én már csak az égre
nézek fel maholnap,
két ország határán
lábaim topognak,
az is csak búcsú, ha
szívedbe botolnak.

Ha még itt marasztalsz,
hálás leszek érte,
nagyon nehéz az út
az őszbe, a télbe,
nem kísérhet oda
nyarad édessége.

Megyek mégis. Kell a
béke tisztasága,
nem tudom, mit ér,
de ma még fáj az ára;
várjak, most, miattad,
várjak, utoljára?

Sírva így búcsúzom,
régi életemtől,
ha nem húzom is ki
kezed a kezemből:
nincs út visszafelé
e szomorú percből.

Öltöztet az idő
jégbe, hófehérbe,
két országban járok,
mindegyiktől félve;
akármit választasz,
megszenvedek érte.
Yvy Creative Commons License 2008.10.05 0 0 324
Érzékenység

Az érzékenység volt a fő-bajom.
Minden gondolat, minden fuvalom
kivert magamból. És a képzelet –
mint valami állandó szédület
kísért, lengetett sok káprázatom:
mintha hullámzó üvegormokon
lépkedtem volna, úgy vitt, röpitett,
ami csak tetszett vagy keseritett,
úgy vitt a túlzás: szög ferdűlt, arány
bomlott, szó és kép megnőtt, valahány,
mihelyt éreztem, csodálkoztam (és
mindig éreztem! csodálkoztam!), és
egyszerre minden árnyalatokat
kapott, melyek nem voltak benne, vad,
lelkendező színeket, lobogást,
– én meg kapkodást tőle, dadogást,
s mivel mindez csak zavarba hozott,
mindjobban lepleztem, hogy ki vagyok.
Yvy Creative Commons License 2008.07.23 0 0 323
Őrizni fogsz

Mint százkezű szél a riadozó
vetéseket, megrohanlak,
vagy mint a nap, mikor reggel beleveti magát
karjaiba a meztelen tavaknak.

Megrohanlak: a hálám rohan meg.
Rettenetes fény gyul át rajtam:
nem látlak tőle, pedig itt vagy
s te magad keresed az ajkam.

Nem látlak - Emberek vagyunk még?
Káprázat visz hintázva föl-le.
Egyszer, súgod, egyetlenegyszer!
Aztán zuhanok, mindörökre.

Egyszer, súgod még, s én kialszom,
feketén, kábultan, halottan,
de te már megőrzöl, ahogy a napfényt őrzi
a föld sötét s nehéz aranyban.
Yvy Creative Commons License 2008.07.23 0 0 322
A mélység tűnődése

Kétségbeejtő távolok
glóriájában, fönt, valahol
káprázatos angyalok élnek,
s városok egymásra rétegezett
kínjában, süllyedt emeletek és
tárnák kő-paraleljeiből
évezredek óta hiába
akarok felnőni a sugarakig,
föl, föl, ki a hiányok
millió nehezéke alól, mert
ha néha százados
kínban egy-egy virágomat
fölhajtom is a fénybe: a mag
tündér szelek fogatán
borzadva röpíti tollas
lelkét, el, el, el,
tova tőlem, a földalatti
tárnák kő-paraleljeitől,
ahol én
évezredek óta hiába
szülöm ujra s ujra roppant
tehetetlenségemet, ahol én
feketén csikorgok és
ahonnan a düh
észbontó távcsövein át se
látok föl a paradicsomba,
hogy legalább gondolatom
szétmorzsolhatná kezeim
érc-gyönyörében a napfény
ujjongó angyalait.

Yvy Creative Commons License 2008.06.22 0 0 321
Szabó Lőrinc:A vándor elindul


Bottal s öreg kutyámmal indultam hazulról.
Dalolva mentem és torkom nem unta még az
országút fáradtságos énekét. -Tudod,hogy
a Nap barátja voltam?Ő édesítette
agyamat hajnali rétek szagával;aztán
minden csigát s kavicsot külön megmutatva
látni,szeretni és csodálni tanított...
Minden kanyarnál új dolgok fogadtak,és a
friss zöldben hófehér mérföldkövek ragyogtak
egyenlő távolokból.Majd,lombos hegyek közt,
még szebben tündökölt a sokalakú élet.
A Nap barátja voltam;ő kísért el estig,
s mikor már fölhalmozódtak az éj csodái,
csókkal búcsúzott tőlem.-Óvatos morajjal
tapogatózott lefelé a víz,s a pontyok
aludtak a tavakban.Lepihentem én is
s a föld s a fű íze ereimbe ivódott.
Fenyegető szemek szikráztak a bozótban,
de nem féltem,tudtam:a vén kutya vigyáz rám,
belefúrja szemét az állandó sötétbe
s őrt áll előre nyújtott nyakkal s tárt fülekkel.
Yvy Creative Commons License 2008.06.09 0 0 320
Menekülés

Csókolj, csókolj, szerelem,
Nesszusz-ing az életem:
tűz a tegnap, tűz a holnap,
lángolok jégbörtönömben,
farkascsordák ostromolnak
s véres csillag áll fölöttem.

Jaj, de szörnyű meztelen
lenni, ilyen védtelen!
Mint a csiga, mint a kagyló
héja nélkül, háza nélkül,
minden percem iszonyattól
ég, vacog, fáj, s hallgat és tűr.

Csókolj, csókolj, szerelem,
vesszek vakon, részegen:
önts rám páncélt, csoda-inget,
páncélt ezer őrült csókból:
csókolj, halál!… Szabadíts meg
életemtől! a gonosztól!


Yvy Creative Commons License 2008.06.06 0 0 319
A szelid tanítvány

Szebbek a szép tavaszi napoknál is, de szavaid, barátom,
hidegek, mint a vas, és még az éjszakánál is ijesztőbbek.

Minden este megáldalak álmaimban, te nem is tudsz róla.
Nem is tudod, mennyire szeretem okos szemeidet.

Azt szeretem benned, amit nem akarsz nekem adni,
magányodat szeretem és lelked kételyeit,

mert örök szomorúság borzong benned,
mikor a Megismerhetetlen ajtait nyitogatod előttem.

Régóta enyém vagy. A Hegyen is te beszéltél velem?
Sokáig elvesztettelek, azért csábitott a kentaurok és pogány nők hivása.

Itt maradok veled. Hallak. Rád figyelek, de még szégyenkezve és kissé tartózkodóan,
mint a virág, mely a februári nap simogatására nem mer egészen kinyilni.
Yvy Creative Commons License 2008.06.05 0 0 318
Sötétség, holdfény

Először fecskék, később denevérek
hasogatták az estét; a hegy is
függönyözte kék arcát és a nádas
eldajkálta a síró szeleket.
Jött a sötétség… Reszkető keze
megtapogatta kunyhóm falait,
nagy árnyakat bontott ki és bemászott
udvaromra a keritésen át.
Ott megpihent; aztán anyagtalan
testével óvatosan eltakarta
az ablakokat, a kereszteket,
s hogy megmérgezze csillogó vizét,
vén kutunkba is leereszkedett…
Már félni kezdtem; de a hegytetőkön
előgurult a Hold… S ím: a halott-
fehér fényben fekete bivalyok
ballagtak át a szétfolyó mezőkön.

Yvy Creative Commons License 2008.06.04 0 0 317
KIMONDHATATLAN

A szíved majdnem megszakad,
szólnál, de szavad elakad,
szólnál, de görcs és fájdalom
fuldoklik föl a torkodon,

oly mélyről, mintha lelkedet,
a recsegő idegeket
húzná magával, úgy sajog
szád felé néma sóhajod.

S egyszerre oly gyönge leszel,
hogy szárnyas szédülés ölel,
fogaid közül valami
sírás, valami állati

nyöszörgés kínlódik elő
s azt hiszed: a következő
pillanat mindent, ami él,
elfúj, mint pókhálót a szél.


Hárfás Creative Commons License 2008.03.17 0 0 316


Titkos fájdalom

Minden megingott, mikor az utolsó
napon csók nélkül elhagytál: üres
szalma lett kezeimben a kalász,
lepkéim elszálltak s a hegyen is
értelmetlenül felelt s otthagyott
barátom, a szél… Ellenségesen
hallgat ég s föld… Valaki kellene…
Nincs semmi kedvem egyedűl csodálni
a várakozásteljes alkonyat
mozdulatlan szépségét, s nem tudom,
lesz-e még erőm emberek helyett
isteneknek mesélni kínomat.

Yvy Creative Commons License 2008.03.04 0 0 315
Magány

Sok kétely és bűn a halálba láncol,
de soktól néha már szabadulok.

Kunyhóm falán az ősz mosolya táncol,
barátaim a fák s a farkasok.

Az utak, melyek innen szertefolynak,
erdőmön túl az égre fölhajolnak

s minden virág, fű, óra, cserje, kő
egyetlen, boldog, nagy jelképbe nő

s annak fényébe szőve éjszakám
istent szivembe lopja a magány.
Yvy Creative Commons License 2008.03.04 0 0 314
Elmentél, s megnémult a táj

Elmentél, s megnémult a táj. Halott erdők
mélyébe tűnt az eddig oly vidám visszhang
s ott hangtalan zokogva nem figyelt többé
hívó szavamra, nem akarta napfényes
örömmel visszamondani neved, melyre
tegnap még együtt s boldogan tanítgattuk.
A délután biztató zöldje elsápadt,
a friss vadrózsa összecsukta bimbóit,
az ibolyák szemében árva könny égett:
kedvem veled szállt, s tehetetlen, új bánat
húzza elgyengült szivem. A kilátó vén
kövein álltam, a korlát előtt, honnan
falunk fölött legtovább lehetett látni
már messze ringó kis hajód vitorláit.
Engem is elvittél? – oly léttelen vártam,
mig meg nem érkezett az estharangszó!… Majd
az éj hullatni kezdte harmatát; súlyos
csillagok ültek pillámra. A hajlongó
fák közt éjfélig megmaradt a csönd, és sírt.
Yvy Creative Commons License 2008.01.01 0 0 313
Vigaszok


Ne szégyenkezz, ne sírj; aludj,
szegény, megcsúfolt földi jóság;
nem csalt meg téged a valóság,
csak gyermeklelked érzi úgy.

"Aljas volt" - sírod untalan -
"és szörnyű, hogy hazudni bírt!"
Az aljas nem aljas, ha nyílt?
Ami van, annak piszka van.

Lelkedben, titkon, odabent
kezdődhet csak a jó s nemes;
az igazság rettenetes:
te vagy rendetlen, ő a rend!

Számodra nincs itt más vigasz,
csak a túlvilág az agyadban:
álom, tehát cáfolhatatlan,
s szép lehet, hiszen nem igaz.


És hidd meg, az sem boldogabb,
akit az álom végtelen
ege helyett elégtelen
anyagok mámora itat,

mert végül semmiért fizet
nem egy szakadatlan varázsnak,
csak egy vénülő uzsorásnak.
Te még lehetsz elégedett,

de ki telik a testi mámor
teljével is? Pedig a kéj
elszáll és hideg tetszhalott
marad csak az élő csodából

s körötte vágyak és éh kínok
úgy sírnak, mint tolongva döglött
anyjuk kihűlt emlőinél
a vinnyogó vak kutyakölykök.



Yvy Creative Commons License 2007.12.09 0 0 312
MISZTIKUS PÁRBESZÉD

- Ha minden hősnél, vezérnél, királynál
magasabban, a legfőbb csúcson állnál,

valami égi csúcson, istenek
társa, kinek nincs külön ünneped,

mit mondanál ma, kik hozzád esengenek,
mit a szenvedő, szörnyű embereknek?

- Düh s megvetés töltené szívemet,
de azt mondanám: Béke veletek!

- Ha szellem volnál, bölcs, jó, de hitetlen?
- Akkor is, hogy hiszek a szeretetben!

- Ha Mindenható, szólnál, hogy: Elég!?
- Csak önkéntes megtérés tetszenék.

- Ha Igazság, nem tipornád el őket?
- Férgek harca s emberé egy a földnek.

- Kapkodok, agyam sajgó gyötrelem?
- A világot tükrözöd, gyermekem.

- Túl innen mind a Szent Nevet kiáltják?
- Tévelygő is keresi jobb hazáját.

- A mérleg inog ide és oda?
- Még a vesztesnek sem lesz igaza.

- A vér mögött bűnt? Látsz célt a tűzön túl?
- Már semmi sem az, mint aminek indult.

- Mit érnek itt a gyöngék szavai?
- Nézz szívedbe és próbálj menteni.

- Már-már azt hiszem, én vagyok hitetlen?
- Tarts ki, mint én, így is a szeretetben.

- Ha nem segít, minek a szeretet?
- Segít, hogy kétségbe ne essetek!

- Ha tehát minden hősnél és királynál
magasabban egy legfőbb csúcson állnál,

valami égi csúcson, istenek
társa, kinek nincs külön ünneped,

ezt mondanád a fájó gyűlöletnek?
- Ezt a jóakaratú embereknek!
Yvy Creative Commons License 2007.11.10 0 0 311
Erdei csönd

Az erdő arcot cserélt. Tájai
vonzottak már, színváltozásai
s nem a képzelt kalandok. Ami csak
gyönyörű volt benne és ami nagy,
sorra tárúlkozott. Legjobban a
nyár tetszett, a fény százezer nyila
a sötét bozót alján, fent meg a
zöld lomb végtelen hullámtorlasza,
a rab gomolygás. A vén fák alatt
néha kísérteties hangulat
állított meg, főleg, ha egymagam
s túlmesszi mentem: még Valaki van
itt, éreztem, s vártam az Idegent,
és féltem tőle, s oly nagy lett a csend,
mintha valami isteni titok
készült volna rámszólni: vacogott
a testem-lelkem - kihátráltam a
szekérútra, s igyekeztem haza.
Márkus L Creative Commons License 2007.10.04 0 0 310
50 éve halt meg Szabó Lőrinc
Kannus Creative Commons License 2007.10.04 0 0 309
Fény, fény, fény

Lázadás lettem, égiháború,
tűzvész; nem szelid sugárkoszorú;
fény, fény, fény, szárny, rakéták, zűrzavar!
Villám-agancsait a Zivatar
büszkén hordozta előttem, hiszen
heroldom volt, apám és istenem;
de nem tudtam kótázni a szavát,
vagy csak néha. Már nem fogott a gát,
a babitsi, és erőm parttalan
áradt, hígult. Új formák mágnesét
akartam; s törni a régiekét
(nem lévén urunk); s új izlést, s olyan
új logikát, mely, mint egy zenekar,
saját magának is belerivall
a dallamába: vágyak s mámorok
viharát zengtem Wagner álmodott
lelkével, ifjú, káprázó titán,
dörgő dobokkal és lángtrombitán.



Yvy Creative Commons License 2007.09.24 0 0 308
VARÁZSKERT

Szemeim fáradtak, de tiszták,
ragyogva nézik: lelkem erejét
egy egész kert virágai hogy isszák.

Én vagyok az a kert: virágok, ágak
nőnek körém és fölém lombosodnak
élő lugasnak, gyümölcskoronának.

Örök kertemben, napfényes lugasban,
álmodó kertész, nézek szanaszét:
kint ősz és tél, itt bent mégis tavasz van!

Ellenségeim, irígy viharok vad
rohamai, rázzátok fáimat:
hulljon a férges, kell a rovaroknak!

Hulljon friss rügy is, hulljon dús virág-raj:
a sebekből új hajtás tör ki, és
ki baltás küzd meg ennyi izmos ággal?

Szemeim fáradtak, de tiszták,
ragyogva nézik: növekvő csodáim
már az egész láthatárt beborítják.

Ha kedveled azért, ha nem azért nyomj egy lájkot a Fórumért!