Térey János: Sonja útja a Saxonia mozitól a Pirnai térig
Nincs a kezünkben statisztika.
Sohasem derül ki, hányan szerelmeskedtek
Drezdában azon az éjjel,
kicsodák, miféle pózban, miféle hálószobákban.
Éles riadó volt, semmi kétség,
mégsem vált szét az a két test,
egek felé tornázták magukat,
és még csak félúton
járhattak a szerpentinen.
Voltak, akik akkor sem rebbentek szét.
Például Sonja Dressler és Veronika Möhring.
Sonja, boroszlói menekült,
bolti eladó, tizenhat éves,
farsang utolsó napján érkezik a városba.
Arcába ezüstcsillám, nyakába konfetti zúdul.
Mindenütt karneváloznak a gyerekek,
papírszerpentineket feszítenek keresztbe az úttesten,
és óriási örömrivalgással nyugtázzák,
ha egy arra haladó villamos
égszínkék szalagukat átszakítja.
Sonja, hogy nyugta legyen, beül
egy középáras filmszínházba,
az Anna utcai Saxoniába.
A szomszéd zsöllyét foglalja el
Veronika Möhring, harminc fölött lehet,
foglalkozására nézve hadiözvegy,
és tenyere már a híradó alatt
rátapad Sonja igen formás combjára.
Sonja fölsikkant, de azonnal meg is
neszül, szomszédja technikás ragadozó,
már a harisnyatartó magasságában matat,
és ott sem fog megállapodni.
Odakínálta a kagylócskáját meg a mellét
– töpreng Veronika mozi után
egy Posta téri kávéházban –,
csókolózni bezzeg nem hajlandó
nyilvános helyen.
“Még nem vagyok készen” – úgymond.
“Különben sincs olyanom.”
Nincs a fenét, angyalom.
Szerintem neked egyfolytában olyanod van.
Veronika boldog, markában tartja
az együgyű lányt. Arra gondol,
hogy az együgyűség, amennyiben
nem szellemiekben mutatkozik meg,
hanem a szív terén, biztos jele
a tapasztalatlanság hamvának.
“Van hol laknod? Ugye, hogy nincs?”
Talán még fiúja sem volt,
nemhogy lányszeretője.
Veronika ablakai a Pirnai térre néznek.
Rendes körülmények között
a Commerzbank fényreklámja villogna
alattuk, csak hát most elsötétítés van.
Ez az a mutatós, kupolás ház!
Sonja emlékszik rá kislánykorából.
Arra sem marad idő, hogy lehajtsák
a konyakot, amit a háziasszony
töltött ki a vastag falú poharakba.
Veronika a “körkörös ingerlés”
mesternőjének bizonyul.
A nyelvével rajzolja Sonja
csiklójára az ábécé betűit,
akkurátusan, egymás után.
Az M következne, csakhogy fölvisítanak
a szirénák, szaggatottan és félreérthetetlenül.
Veronika kiegyenesedik az ágyon,
vékony, izmos teste megfeszül,
most valami rovarra emlékezteti Sonját,
imádkozó sáskára leginkább,
és azt zümmögi ez a leszboszi rovar,
azt zümmögi Sonja fülébe,
hogy szeretkezzenek a puskaporos
hordó gyomrában, ott van
ez a Pirnai téri vaságy,
szeretném iderajzolni a betűrendet,
rajzolnék a végén egy ipszilont meg egy zét.
Pont aznap, amikor Prágában őexcellenciája, a külügyminiszter-helyettes úr bekérette a magyar nagykövetség méltóságos ügyvivőjét, hogy magyarázná el, mégis miért mond olyanokat Orbán magyar miniszterelnök úr, hogy a Benes-dekrétumok vagy micsodák összeegyeztethetetlenek az európai reneszánsszal, meg még azt is közölte a külügyminiszter-helyettes úr, hogy Zeman miniszterelnök úr nem lesz ott a visegrádiak csúcstalálkozóján, Zeman miniszterelnök úr egyébként meg Izraelbe’ szokott jár, hogy szociáldemokrata létére kiabáljon kicsit fasisztás butaságokat, de mostanában már mindenki összevissza kiabál mindenfélét, jobboldaliak szociáldemagógot, baloldaliak nacionalistást, tán’ még zsidózni is fognak egyszer, tehát ezen már nem akad fönn a magunkfajta villámsújtotta férfiú, hanem szegény, kényes európai urak néznek, mint az U Fleku pincére Láng úrra, amikor az tizenharmadik korsó sörét itta fél óra alatt, aztán meg eltűnt, hogy egy nap múlva kerüljön elő, kicsikét megviselten, térdben végigszakadt farmerban, tépett ingben, pulóver, útlevél és pénz nélkül, láthatóan megtörve az élet viharaitól, amelyek rettenetes részegség, eszméletvesztés, egy ittas turistákra szakosodott gátlástalan tolvaj, valamint egy nem túl jóindulatú közeg képében jelentkeztek Láng úr esetében, de Láng úrnak másnapra mégis helyrebillent az önbecsülése, újra kikerekedett a világ, az arany Prága, itta a Két macskában a tizenkét fokos pilsenit, és már nem különösebben bánta az egészet, mert végül elmondhatta magáról, hogy fél óra alatt tizenhárom korsót ivott meg abból fantasztikus, kicsikét talán az ír és angol portersörökre hasonlító, de azoknál zamatosabb, üdébb, pörköltkávés, karamelles ízeket is hordozó, erős, éjfekete sörből, a flekovsky cerny lezákból, amit 1399 óta főznek és mérnek ugyanott, a Kremencová utcai U Fleku sörözőben, és ezt, mármint hogy ebből a sörből tizenhárom korsóval ivott meg alig fél óra alatt, bizony, kevés tizennyolc-tizenkilenc éves ember mondhatta el magáról a világon, pedig Láng úr még alig surrant át a tizenkilencen akkor, 1988-ban, amikor érettségi után elmentünk megnézni az arany Prágát azért, mert addig még nem láttuk egyszer sem.
Tehát pont aznap, amikor bekérették az ügyvivő urat, megérkeztünk Prágába, hogy szemügyre vegyük a változásokat tizennégy év után, Láng úr éppen nem jött, mert most ő éppen norvég háztartásbeli és leendő sífutókat nevel, ez van, sok minden változott azóta, hogy Láng úr tizenhárom korsó sört ivott meg az U Flekuban fél óra alatt, nagyjából minden, tizennégy év!, a világnak ezen a felén nagy rumlit tudnak csinálni az emberek ennyi idő alatt, tehát Láng úr még egy létező szocialista mércével is ultrastupid és perverz rendszer utolsó előtti évében itta meg a kitűnő tizenhárom korsót, és bár a rendszer a rendülés legkisebb jelét sem volt hajlandó mutatni akkoriban, mára csak külvárosi lakótelepek maradtak belőle jóformán, tehát azóta szinte minden megváltozott, de a prágai sör nem, az nem olyan könnyen megváltoztatható, széllelbélelt, hebrencs dolog, mint például egy társadalmi berendezkedés vagy államforma, mert a sör folyékony arany, és nem ám folyékony kenyér, a prágai sör nem, legföljebb a magyar, a prágai sört nem tudta elcseszni Husák, a prágai nem ivott ipari vodkát, nem ivott kevertet, a prágai mindig jó italt ivott, és ez nagyon sokat számít ám, már a fejfájás miatt is, gondoljanak csak bele: egy nép, amelyik fejfájás nékül ébred!; és ahogyan a sör változatlan marad, úgy marad változatlan az arany Prága is abban, ami jó, úgy maradt meg a fény, a szívek fénye, valahogy így mondaná Hrabal úr cementgyári festője; nem tudja kiölni Prágából azt a jó, arany Prágát a bazársoros, gyorséttermes kalmárveszedelem, ami annyi mindent kiölt már; nem lehet megbillenteni az igazi Prágát, azt a méltóságteljes lassúságot, ami értetlen ámulatba ejti az idegesen nevezetességekre, templomokra, zsidótemetőkre, híres írók arcképével díszített bögrékre, plasztikus bédekkerélményekre vadászó izomturistát, azt a méltóságteljes lassúságot, ami valami rejtelmes tudás lehet talán, talán annak a tudása, amit Kytka úr, az óriás termetű szürrealista költő mondott Bamba úrnak, a temetkezési intézet apró termetű tulajdonosának a folyóparton, miközben meztelen nők szecessziós fényképeiből, egy nemi-egészségtankönyvből és a králici bibliából összemontázsolt pornográf képeslapjait mutogatta, hogy tudniillik a valóság alkoholtartalmú.
