Nem gond, ha felvetődik egy probléma és vita generálódik belőle, akár sokat okulhatunk, de azért én igyekszem legalább részben elolvasni, ki, mit írt.
Meglehet, persze nem fejeztem ki magamat világosan, akkor megteszem; de nem állok útjába annak, ha a téma érdekfeszítő, eltöprengjünk felette.
nos, ha a hozzászólók számára nem volt világos:
A topicnyitás szinte szó szerint (egy két többesszámtól, ragtól eltekintve) megegyezik Guy de Maupassant "Ő" cimú novellájának kezdősoraival, sőt a második hozzászólás annak betű szerinti folytatása.
Lehet aktualitása, a téma sem érdektelen, ha ettől a ténytől függetlenül érdemes róla beszélgetni, ám tegyük, de guydem-nek aligha érdemes címezni, hacsak nem érezte sajátjának a kb. 1880 körül íródott sorokat.
A novellea nem olyan túl jó (szerintem) ha már valaki a kezébe veszi a kötetet, olvassa el a többit is.
Mint témafelvetés pedig nem nagyobb baromság, vagy nem kevésbé érdekes akár, mint bármelyik másik.
Szóval mégegyszer, nekem otthon az 1966-ban, Helikon által kiadott kétkötetes Maupassant "összesben" a 702. oldalon kezdődik ( -talán Pap Gábor fordításában - ez utóbbiban nem vagyok biztos, nem vagyok most otthon)
A leirtak alapjan nem vagyok benne biztos, hogy nem valami panik betegsegnek egy enyhebb fajtajaval talalkoztal, ami ilyen iranyu szorongasokat okoz benned. Egy ismerosom aki panik beteg (23 eves) egyedul lakik, es nem mer ejszaka aludni, mert attol fel, ha valami baja tortenik ejszaka, nem lessz mellette senki, aki segiteni tudna neki. Ha ismerosnek erzed a tunetet, akkor talan erdemes lenne kikerned egy hozza erto orvos velemenyet (nem muszaj szemelyesen, akar netenis lehet mamar ilyet, akar itt az indexenis az SOS-ben, akar anonym is). A panik betegseg mamar nagyon jol kezelheto betegseg, egyarant pszihes treningekkel, ill. akar gyogyszerezesselis.
Ha nem errol van szo, es ugyerzed a feleseg tenyleg megoldas, akkor hajra. En eltudom kepzelni, hogy egy olyan lany, aki ilyen konnyen belemegy egy hazassagba, az valoban "nem akarok venlany maradni" tipusu gondolatokkal kuzd, es valoszinuleg nagyon maganyos. En eltudom kepzelni, hogy hazzassagotok utan idovel felfedezzed ha mast nem ezt a kozos magany dolgot, es ez titeket ossze tarthat, akar meg pozitiv kapcsolatnakis latom a valoszinueseget, persze ez elso sorban kettotok hozza allasan mulik.
De vigyazz, nehogy az legyen a vege, hogy ezek utan a sodrofas asszonytol fogsz felni! :)
Végülis az, hogy egy probléma valós alapokon nyugoszik-e, avagy nem, mit se számít, ha közérdeklődésre tarthat számot, akkor úgyis sokan hozzászólnak, s lehet belőle sokak számára tanúságos vita(kör).
Ha nem érdekel sokakat, akkor úgyis elsüllyed a darab.
Van, amikor valaki "benyomja a betonba" a topicgazdát, és erőszakos megjegyzéseivel, gúnnyal, valamiféle undorítósággal, vagy éppen ellenkezőleg, valami titka nagy bölcsességgel mintegy "lelövi" a topicot, a topicgazdát.
Rám is mondták már, hogy kilőttem egy ígéretesen folyó vitát, azóta igyekszem nem tenni...de hát....
Elismerem, a probléma, amit felvetettél, valós lehet, sőt továbmegyek sokak esetében játszhat közre a magánytól való félelem abban, hogy párt szereznek.
Ha a dolog végkifejletére vagy kíváncsi, akkor érdemes a szakirodalomhoz fordulni; ajánlatom:
Kedves GuydeM(aupassant)!
Mondjuk pl. Helikon kiadó, 1966, 702. oldal "Ő" c. novellában válaszra lelhetsz!
barátilag:
bolygó
Én ezt az egészet nem is értem. Azt írod, hogy csupán néhányszor láttad a leendo feleséged eddig, alig ismered. Nyilván o sem ismer jobban téged. Hogy történt ez az egész? Hogy lehet néhány találkozás után arról beszélni, sot elhatározni, hogy összeházasodtok? Csak egyféle magyarázatra tudok gondolni, arra, hogy (a te indokodat már ismerjük) o is amolyan "vegyen-már-valaki-feleségül" szindrómában szenved és mindegy, hogy ki veszi el, de nem akar szégyen szemre vénlány maradni. Ebben az esetben nem jósolok túl sok boldogságot ennek a frigynek. Persze kellemesen, szürkén langyos és unalmas lehet. De ez nem lehet a célja egy életnek. Persze lehet, hogy van más magyarázat. Van?
Lenne egy másik kérdésem is: azt is írtad "Szeretném, ha ezer karom lenne, ezer ajkam, és ezer....temperamentumom, hogy egyszerre ölelhetném e bájos és jelentéktelen lények egyész seregét." Ne haragudj, legyél akármilyen költoi lélek is, de ezen a "bájos és jelentéktelen lények egész serege" megfogalmazáson kissé megütköztem. Talán ez a baj, hogy így látod a noket. Talán ezért érzed magad magányosnak, mert egyikükben sem találsz társra. Ami talán pont az elobbi megfogalmazásban kiütközo nokhöz való hozzáállásodról árulkodik...
Ha úgy gondolod, hogy a félelmeiden az segítene, hogy valaki ott alszik melletted, aki szükség esetén felébresztheto, stb., miért nem próbálod ki, hogy valóban ez e a megoldás? Eloször talán elég lenne együtt élni valakivel, hogy bizonyosságot szerezhess. Vagy a házassági papír plusz védelmet biztosítana? Ne hidd! Bár lehet, hogy ha olyan lányt veszel el, akirol fentebb írtam, valószínuleg soha nem válna el - ha már egyszer végre elvette valaki.
Nem furcsább ez a topic sem, mint sok másik, még ha fel is merül az emberben a gyanú, hogy inkább szakember kellene ide, mint mi.
Ami a magány érzetéből adódó vágyat illeti, az szinte mindenkinél játszik valamekkora szerepet, kérdés, kinél, hanyadik helyen áll a rangsorban.
Különösebb értelme nem látszik lenni azzank, hogy pusztán ezért kössön valaki házasságot, de akér sikeres is lehet, ahogy sikeres és jól működő házasságokról lehet hallani, amit "korrekt üzletmenet révén2, korrekt megállapodással, újsághirdetés alapján kötöttek.
Mindazonáltal a nyelvezet, a mondatfűzés meglehetősen szokatlan, ami a mai szóhasználatot, szókicset, kifejezési formát illeti, bár meglehet, költői lélekkel állunk szemben (...azt nem akarom hozzátenni, hogy minden, a szokásostól eltérő dologban érzünk néha felcsillani néminemű őrültséget...)
Kedves Guydem!
Nem bizti, hogy ez lenne a legjobb megoldás, mármint a házasság. Nem tudom mi történhetett veled belül, de azt hiszem nem is tudnám kideriteni, valószinüleg te sem. Nem tudom, hogy gondolkodtál-e már azon, hogy szakember segitségét vedd igénybe, valszeg tudna segiteni. Arra pedig, hogy egy másik ember élétét is pokollá tedd - ami igen könnyen megtörténhet - se neked se másnak nincs szüksége!
Tehát:Lec gó tu dö pszichiáter!
Fészkelődöm, érzem, hogy nő a rémületem, s bezárkózom a szobámba, a takaró alá, és összehúzódszkodva, kuporogva, reménytelenül lehúnyom a szemem, s vég nélkül úgy maradok azzal a gondolattal, hogy a ég a lámpa, el kellene oltani...és nem merem.
Nem irtózatos így élni?
Régebben semmi ilyet nem tapasztaltam. Nyugodtan jártam haza. Jártam-keltem a lakásomban, semmi sem zavarta a lelkem derűjét. Ha megmondták volna, micsoda valószerűtlen, ostoba és szörnyű félelem-betegségbe esek, jót nevettem volna; biztonsággal nyitottam ajtót a homályban, lasan feküdtem le, be sem csuktam az ajtót, és soha nem keltem fel megbizonyosodni róla, hogy erősen be van-e csukva az ajtó és az ablak.
Tavaly kezdődött, furcsa módon.
Ősszel történt, egy nyirkos estén. Mikor a bejárónő elment vacsora után, eltűnődtam, hogy mit is fogok csinálni. Egy ideig járkáltam a szobámban. Fáradtnak, minden ok nélkül levertnek éreztem magam, dolograképtelennek, még arra sem volt erőm, hogy olvassak, szomorú voltam, átjárt az az ok nélküli bánat, amelytől sírhatnékja támad az embernek, s kedve kerekedik, hogy beszéljen akárkivel, csak hogy lerázza gondolatainak súlyát. Egyedül éreztem magam. A lakásom olyan sivárnak tűnt, mint még soha. Végtelen, lehangoló szomorúság vett körül. Mit tegyek?
Nem tudom, hogy mondjam, hogyan értessem meg magam.Szánni fogtok és megvetni majd, olyan nyomorúságos lelkiállapotban vagyok. Nam akarok többé egyedül lenni éjszaka. Érezni akarok magam mellett, az oldalamon, egy lényt, aki beszélni tud, mond valamit, akármit
Azt akarom, hogy megszakíthassam az álmát, feltehessek neki hirtelen egy kérdést, valami buta kérdést, hogy hallhassak egy hangot, érezzem, hogy laknak a hajlékomban, hogy egy lélek éber, egy gondolkodás működik, s ha hirtelen lámpát gyújtok. láthassak magam mellett egy emberi arcot...mert...mert (nem merem megvallani)...mert félek egyedül.
Nem veszélytől félek. Ha bejönne egy ember, reszketés nélkül megölném. Nem félek a kísértetektől> nem hiszek természetfölötti dolgokban. Nem félek a halottaktól; hiszek minden lény végleges megsemmisülésében.
Na! Igen, Nos, félek magamtól! Félek a félelemtől; félek riadt lelkem görcseitől, félek az érthetetlen rettegés iszonyú élményétől.
Nevessetek ki, ha akartok. Rémes ez, gyógyíthatatlan. Félek a falaktól, a bútoroktól, a megszokott tárgyaktól, amelyek számomra szinte álati életre kelnek. Kiváltképpen pedig félek gondolatomnak, eszemnek borzasztó zavarától, mert kuszáltan s egy rejtelmes és láthatatlan szorongástól ziláltan cserbenhagy.
Először valami tétova nyugtalanságot érzek, amely beférkőzik a lelkembe, s megborzongat. Körülnézek. Semmi! És szeretnék valamit!
Hogy mit? Valami érthetőt.
Nem értitek? Azt elhiszem. Azt gondoljátok, megbolondultam? Egy kicsit talán igen, de nem azért, amiért gondoljátok. Ige,. Nősülök. Hát így.
Pedig gondolkodásom és meggyőződésem nem változozz. A törvényes párosodást butaságnak tartom. Meg vagyok győződve, hogy tíz férj közül nyolc szarvakat visel. És meg is érdemlik, ha olyan gügyék voltak, hogy megláncolták az életüket, lemondtak a szabad szerelemről, a világ egyetlen vidám és jó dolgáról, szárnyát szegték a képzeletnek, amely szüntelen taszít bennünket minden nő felé stb., stb. Ma képtelenebbnek érzem magam, mint valaha, hogy csak egy nőt szeressek, mert mindig túlságosan szeretni fogom az összes többit. Szeretném, ha ezer karom lenne, ezer ajkam, és ezer....temperamentumom, hogy egyszerre ölelhetném e bájos és jelentéktelen lányek egyész seregét.
S mégis nősülök.
Hozzáteszem, alig ismerem a leendő feleségemet. Mindössze néhányszor láttam. Azt tudom, hogy nincsen éppen kedvem ellen; ennyi elég arra, amire kell nekem. Kicsi, szőke és kövér. Holnapután hőn fogok vágyódni egy nagy , barna, és sovány nő után.
Nem gazdag. Középosztálybeli családból való. Olyan lány, amilyen tucatjával van, elsősorban "polgári körökben": se feltűnő erénye, se hibája. Azt mondják róla, nagyon kedves. Holnap majd azt mondják, nagyon kedves ez a "kovácsné". Egyszóval, a tisztességes lányok légiójába tartozik, "akiket boldogan tesz feleségévé az ember", mindaddig, míg ré nem jön, hogy éppen az összes többi nőt szereti jobban, mint a választottját.
Akkor hát minek nősülök? - kérdezhetitek.
Alig merem megvallani nektek ezt a furcsa és valószínűtlen okot, amely engem ilyen eszetlen lépésre indít.
Azért nősülök, hogy ne legyek egyedül!
