Én is nagyon szeretem Őket, azaz... a legtöbbjüket. Nem is tudom, talán Szabó Lőrinc és Kosztolányi a kedvencem, de Tóth Árpádot és Juhászt is szeretem olvasni.
Örülök, hogy rátaláltam erre a topicra.
Üdv! Meg tudná mondani nekem valaki, hogy József Attila melyik versében található a "szépség koldusa" sor?
Nem, nem az első kötetének címére gondolok, tudom, hogy az a Sz.Koldusa, hanem valami versre amiben ez így szerepel. (ilyen című verse pedig nincs...)
kösz mindenkinek
Stil.
Szia Kékség, látod ezért szép az irodalom! A szonett első nyolc sora szerintem nagyon mesterkélt, az utolsó hat sor viszont baromi jó. :o))) A címet nem tudom hova tenni...
Egyébként tipikus "na most jól leveszem a lábáról a bigét" típusú vers...:o)) Nem mondom, a legtöbb szerelmes vers ilyen, de azért a legnagyobbak nem CSAK. Lásd: Óda, Esti sugárkoszorú, Anna örök.
Szia Búrkifli,
Ha tehetem, majd meghallgatom.
Hoztam egyet, ami nekem sokkal jobban tetszik, mint a tiéd :)
Érdekes, kevés szerelmes verset írt, pedig a pletykákból másra lehet következtetni :)
Beloved, o beloved
Szerelmem, ó szerelmem! nincs oly álom
több mint te vagy és nincs olyan valóság:
márványdarázsként zsongasz méla nyáron
szivemben s karcsún nyílsz, mint sárga rózsák.
Dús nagy kelyhekkel nyílasz karcsu száron,
kelyhekkel és keblekkel, mint a rózsák,
ó életem (szerelmem!), ó halálom,
valósult álom, álmodott valóság.
Mint drága macska holdhajlásu nyakkal
selyem karmokkal és ivor fogakkal
tép és cirógat, és cirógat és tép,
Én ebben nem vagyok mérvadó, ugyanis Sebő Ferenc megzenésítésében ismertem meg, dalszövegnek pedig a zenével együtt baromi jó. Így téllegg van benne valami "direktség", de az is igaz, hogy Babits nem épp a szerelmes verseiről híres.
A Messze, messze... amúgy szándékosan sztereotípiákra épül.
Szerintem nagyon modoros, inkább a formára koncentrál. Ő sem gondolhatta komolyan, hogy ezzel valakit levesz a lábáról :)
Kicsit olyan, mint a Messze, messze... - csak az nem szerelmes vers :)
Zeng a nád a tó fölött
zeng a szél a nádon -
édes, álmaid között
halld a szerenádom:
ima rád e szerenád,
tested titkos templomát
dallal így imádom.
Elefántcsont palota
boltozatos melled
kettős márványoszlopa
nyugszik egymás mellett
fejed fenn a vánkoson
tornya, melyen átoson
lágy tömjénlehellet.
Érted, édes, messzirül
jöttem a vasúton
hó közül és bérc mögül
sáron, havas úton,
nyáron át és télen át
nádon át és éren át,
szálltam a vasúton.
Cirpel most az őszike
szeles őszidőben
felijed az őzike
távol az erdőben,
béka zenél, zug a sás,
hosszú volt a bujdosás
teljes esztendőben.
Béka zenél, zug a sás
szél kel az erdőn át
szomorú a bujdosás
ezer esztendőn át,
ezer évig élik én
s mindig, mindig sírok én
az egész időn át.
Üdv mindenkinek! Csak azért tettem fel, mert kiváncsi vagyok, mi a véleményetek a versről, mert hogy Babitsnak igencsak kevés szerelmes verse maradt ránk.
Szóval írjatok!
Üdvözlet Nyugatosok!
Hozzám rendkívül közel áll ez a korszak. Ma is azt vallom, hogy a magyar irodalom utolsó "letisztult" korszaka a Nyugat. Az ezt követő mindenféle izmusok és izmusok nekem valamiféle ide-oda kapdosásnak tűnnek. Főképp igaz ez Kassákra (szerintem). A csúcsok csúcsa a Nyugat-kör. Móricz, Ady, Juhász Gyula, Tóth Árpád: mind-mind fantasztikus költők. Hozzám ez utóbbi kettő áll a legközelebb.
Jó ez a hely, ahol lehet ilyesmikről beszélni. Majd még benézek.
Még egy Szabó Lőrinc idézet: "Non numero est horas nisi serenas!-Csak a derű óráit számolom!
Én is hasonlóan gondolkozom. Úgy hiszem, hogy manapság nincs esélye - még felületesen sem - megismerni az irodalmat annak, aki egy icipicit sem érdeklődik utána jobban a dolgoknak, aki nem veszi a plusz fáradságot, hogy a nevetségesen kevés kötelező olvasmányon kívül mást is kezébe vegyen. (Persze tudom, hogy a helyzet megoldhatatlan, hiszen minden tárgyból óriási a követelmény, de akkor is így van.)
Nagyon tetszett a Bartók - Bach hasonlat. Ha már Berzsenyinél vagyunk, akkor én vele vagyok abszolút így. Érthetően borzasztó, száraz, és unalmas olvasmány egy 15 éves gyerek számára például a Magyarokhoz c. vers. Azonban ha később is hajlandó elővenni, mikor már túl van a XIX.-XX. századon, akkor felfedezheti, hogy mekkora indulatok feszülnek benne, ívelik át a költeményt.
Hangsúlyozom, hogy tisztában vagyok vele, hogy képtelenség ezt megvalósítani a mai körülmények között.
Igen, erről eszembe jut a középiskolai irodalomtanárom, aki a Petőfi ouvre ismertetése előtt baljósan rámutatott az összegyűjtött lírai kötetre, s összetartott hüvelyk és mutatóujjával jelezte, hogy szerinte mennyi belőle az igazán jelentős iromány, kiemelve, hogy "Gyermekeim... a mi drága Petőfink grafomán volt"...
A tankönyvkészítésben még dívó irodalomtörténeti sztereotípiák mellőzésével lenne jó tanítani. Persze ez így nagyon általános kötekedés a bevett módszerek ellen, mégis például sokan vallják, hogy pl. Bartók ismerete után valódi élmény Bach-ban elmélyedni, visszatérni, azaz néha a dolgok aktuális értelmezését, befogadását segítené, ha megcsavarnánk egy kicsit a kronológikus sorrendeket: azaz már elsőtől kezdve a nebulók köztudatába áramoltatni a kortárs irodalom "tendenciáit", s eltérőnek bélyegzett olvasati módszereihez szoktatni a srácokat.
Én speciel a mostani köztudatból nagyon hiányolom a kései nyugatos Kálnoky László örökségét, vagy a nemrég jobblétre szenderült Rákos Sándor életművének figyelembevételét. Érdekes, hogy az újholdas nemzedék közül is sokakat "divat nem kedvelni".
Én nem tudom, természetesen nekem is vannak fixaideáim, de jobbára nem szeretek kivetni senkit és semmit a megismerés fókusza alól.
De lásd, pl. Berzsenyi kissé faragatlan, szögletes és vidékies őszinteségét jobban kedvelem a kamuti Kölcsey közéleti entellektüellségénél (Voltak is afférjaik rendesen :)). Ezesetben természetesen nem az "irodalom", hanem utóítéleteim alapján rangsorolom őket, és hiba lenne azt hinni, hogy több nemzedéke halott személyek szerves jellemét "utóítéleteim" nélkül rekonstruálhatnám. Ezen a szinten igaza van annak, aki az irodalmi művet zárt rendszerben szemrevételezi, s elveti a szerző személyét, ami nem mindig koherens vizsgálati "tárgy", hiszen megfoghatatlan, sőt nem is létező valami.
"Nem tartom jó dolognak, hogy a mai aktív, ill. passzív irodalomfelfogásból jobbára kimarad az egészséges alázat"
Abszolút egyet tudok érteni veled, noha a mai irodalomtanítással kapcsolatban eléggé kettős érzéseim vannak. Egyfelől szerintem - politikai hozzáállástól függetlenül - nagy a fejlődés az irodalomszemléletben, ha azt nézzük, hogy a fiatal tanárok sokkal valósághűbben ábrázolják az irodalom szerepét.
Az nem baj, hogy a költőóriások képét kezdik egyesek kitörölni az irodalomból - legalábbis szerintem. (Weöres például kikérte volna magának ezt a titulust - ez több mint valószínű.)
Mindenesetre tény, hogy nagyon sokan átlépnek bizonyos kereteket, amivel már nem közelebb hozzák az emberhez az alkotót, hanem megkérdőjelezik egyáltalán a fontosságát is.
Nagy divat például manapság nem szeretni Petőfit, Berzsenyit, Zrínyit a befogadás nehézségei miatt egyesek két óra alatt lezavarják, mondván nem volt olyan jó.
Igen, és sajnálatos, hogy sokszor "csak" a gyermekversek, a Rongyszőnyeg varázsrigmusai alapján ítéli meg a szélesebb olvasóközönség... bár a hetvenes évek elején állítólag a Pszyché is akkora siker volt, hogy minden tininek ott lapult a zsebében egy-egy szép kötet. Ehhez képest ma már csak a dübörgő discmanek, pillangókések lapulnak - hogy éljek ezzel a közhelyszerű ziccerrel.
Levelezéseinek nagy részét olvastam, Kosztolányi, Babits nagyszerűen méltatta, és persze a mester, Hamvas Béla korholásai sem voltak mellékesek világképének kialakításában. N.N.Ágnes vahogy így írja W.S. 60. születésnapjára: "Weöres Sándor hatvan éves. És ez tulajdonképpen mellékes is, mert ugyanúgy lehetne 15 vagy 500 (...) kamaszkorában egy vén bölcs benyomását keltve sétálgatott közöttünk [jobbára igen kapatosan :-)], időskorában pedig újból felfedezte a pajzán kamaszkor gyönyöreit..." stb., nem szószerint idézem.
A mesterséghez való hozzállásban - ami a szó szkepszismentes hódolatát jelenti - tényleg ő az "utolsó klasszikus". Sokszor naívnak tűnő költészetét nem fertőzte meg a posztmodern, szövegei még a hagyományos módon "lélegeznek", életben tartják az olvasót, s ősidőkből táplálkozó ösztönös fluidummal többé is avatják puszta versfelhasználónál: általuk a dolgokat "gyökerüknél tapinthatod"...
Nagyon sok kedvencem van a frisebb nemzedékekből is, de valahogy őt még/már képes vagyok túlidealizálni, Oberonná, tündérkirállyá kiálltani, s nem csak azért, mert fizikailag már nem létezik, hanem mozarti alkatával egyszerüen sosem lehetett puszta "budapesti írófoglalkozású lakossá" csupaszítani: aki nagyrészt csak gondolatban él és azon belül teremt, mindig több lesz önmagánál, és lényegénél fogva a Mindennel közös.
Nem tartom jó dolognak, hogy a mai aktív, ill. passzív irodalomfelfogásból jobbára kimarad az egészséges alázat és a rácsodálkozás képessége - melyeket avíttas jellemvonásoknak szokás tartani -, pedig az irodalom a lét ömagára is reflektáló szócsöve, s mint ilyen csupán kelléke az élethossznyi szemlélődésnek.
Kezdek egy kicsit offtopic lenni, ezért sebtibe lezárom mondandómat egyik kedvenc dilemmámmal:
„Az irodalom nem más, mint kísérlet azon jelenlét visszafoglalására, amelynek maga az irodalom csupán távoli és nosztalgikus visszhangja – az irodalom egyszersmind oka és tünete az elkülönülésnek, amely felett siránkozik.”
Ismerem a verset, a fordítását is, hihetetlenül jó. Egy kortárs író azt mondta róla - nem akarok nevet mondani, mert nem biztos, hogy ő - hogy Weöres az utolsó klasszikus magyar költő.
Ez így, abben a formában szerintem hülyeség, de van benne valami igazság. Hatalmas tudása és műveltsége volt, igazi poeta doctus, mindamellett jelen volt benne az ösztönös zseni.
Aki tizennégy éves korában Babitssal, Kosztolányival, Kodályja levelezik, az azért nem senki.
"Dzsá gulbe rár kicsere
áj ni mustasz emo
áj ni mankütvantasz emo
adde ni maruva bato! jaman!
Ole dzsuro nanni he
ole csilambo ábábi he
ole buglo iningi he
lünlel dáji he! jaman!
Vá pudd shukomo ikede
vá jimla gulmo buglavi ele
vá leli gulmo ni dede
vá odda dzsárumo he! jaman!"
(Barbár dal)
...létezik egy fiktív fordítása is. Nem írom le, hogy ne befolyásolja az ösztönös versélményt.
Csorda-kórusban mindig ezt üvöltöttük a cimborákkal, Ligetben, erdőben, kocsmákban (az alkalmi asztaltársaságok enyhe meglepődésére). Weöres saját előadásában hihetetlen erejű ez a rövid kis sámán-mondóka, különösen a Jaman!-felkiáltások keltenek bennem fokozott derültséget.
Úgy tizenöt évesen én is "magyar Orpheuszunk" - mára már igen felkapott - Teljesség felé c. meditációs prózavers-ciklusára "világosodtam meg"...
A viharos szarvasbőgések időszakában (ami nálam a hermetikus magányt jelentette jobbára) pedig a 'Pszyché' volt a legkedvesebb olvasmányom, s amint nevem is elárulja, a 'Mahruh veszését' is igen kedvelem.
Nem rigófütty még a 'Három veréb hat szemmel' című izgalmas szemelvény a (jobbára régi) magyar költészet elfeledett vagy mellőzőtt gyöngyszemeiből.
Kár, hogy nem kapott még életében Nobel díjat az öreg veréb-ember...
Úgytudom Orbán Ottó (legméltóbb próteuszi örököse W.S. mesternek) felterjesztette Neustadt díjra, ami a Nobel utáni legrangosabb, de sajnos északi-szomszédeink közül valaki megelőzte őt a dobogón.
Nem vitás persze, hogy Weörest más nyelvekre transzponálni szinte reménytelen feladat. Pl. a Majomország c. versben a "majommalom" hangzóinak zsongó mantrázása igencsak elvész az angol "monkeymill" cincogós nyikorgásában; az alliterációk megőrzése keserű vigasz...
Szó, ami szó: számomra ő az egyik legkedvesebb költő-egyéniség. A nyugatosok közül az elborult Füst Milánt is igen preferálom.
Sziasztok,
szeretnék egy szép idézetet a szakdolgozatomhoz, a téma a fiatalkorúak veszélyeztetése, és családvédelem a büntetőjogban. Minden segitséget köszönök.
üdv
