Elhoztam mostani nagy kedvencemet Weöres Sándor:Canzone részlet
Remélem nem bánjátok,mert szerintem csodaszép:
"Csak azt tudom, hogy társra sose várt az én szívem s lettél egyszerre társa, elvéve tőle életet s halált, hogy visszaadd másféle ragyogásra; hol bennem erdő volt: dúvad- s madár-had hazátlan csörtet villámtűz elől; és kunyhóm összedől, ha benne otthonod meg nem találtad."
Űri idegenként, már mind eljöttek a távoli rokonok, amint hírét vették, mint vajúdnak a földi humanoidok, hogy megsegítsék a forrongó, különös, kék bolygót.
Később mind elmentek, mert itt nem működtek, a más bolygókon bevált módszerek. Belátták – oly bonyolult káosz ez, amelyet a gyilkos önzés, intrika, és a téboly fűszerez. Valami rossz, körülmetélt szellem fátuma leng a Föld felett, nem akar már segíteni senki, ki is tudna, ily megrontott tömeget átnevelni?
A jövevények előtt, már csak egy cél lebegett: Megőrizni a törékeny életet, amíg lehet. Nem használt sugallat, látomás, átadott tudás, és annyi, óvatos beavatkozás. Szomorú volt látni a bennszülötteket, amint béklyóba veri őket a meghasonlás és a gyűlölet.
Miért nem tud megtisztulni ez a világ? Miért nem leli útját az emberiség?
Hol vesztette el a Földanya Ariadné fonalát?
Nincs segítség, kérdezték az Argonauták? Nincs az embernek reménye, csak robotol az elszánt sokadalom? Máról holnapra él, egyetlen célja van, a túlélés, és ámok futóként rohan végzete felé. LSD? – vadkender? Jól mondják, mákonnyal bünteti őket a zsiresztény, farizeus Jehova Isten, de ki mondja meg, véget ér-e egyszer ez a börtön – az emberi szenvedés történelem a Földön?
Igen, ige kell, legyen: igen,
mert nagyon fáj a nem:
Remény kell!
Így legyen! Igen-igen:
Legyen értelem, megértés, béke és kegyelem,
Megbocsátás, türelem a szíveken –
És ötödik elem: a szer elem, mert a szeretete etet -
„Ne reméld, hogy a bika is ember, akitől e végtelen kőrengeteg megtanulta, hogy mi a rettenet. Semmit ne várj. A fenevadat sem, ebben a feketedő, manipulált, labirintus szürkületben.”
"Végezd el munkádat, még mielőtt alakot öltött volna, rendezd dolgaidat, mert ami kicsi, könnyen szertefoszlik, mert ami törékeny, könnyen eltörik, de amit várnak tőled, könnyen megszerezheted, mivel a nagy dolgok kicsinységekben gyökereznek."
Így talált rá Ariadné, álmában –
Táncolva jött gyapjúgombolyagával,
ezüst fénynyalábok között,
beszökött a szikrázó, hajnali labirintba –
táncolva ráhurkolta a fonál végét
a szörny-taurosz szarvaira –
Gyöngéd üveges reggel ébredt –
és vele mintha éppen most születne
ezerszeres tükrökben a Nap – a szeme
a gyapjúfonálra szegezve,
az vezette,
mintha vörös vérnyom volna – egy Minotaurosz közeledett lopakodva –
Meg.: Petőfi temetése stigma, átvilágítja létünk állapotát, leleplezi a látható és rejtett erőket, látható lesz az MTA, és a mögötte álló szellem, amely leláncolja a Szentkoronát Jachin és Boász oszlopaival a Margitsziget bejáratánál, t.i. a szabadkőműves szimbólumokkal tartja kontroll alatt szakrális ereklyénket.
Széchenyi szellemét megcsúfolta a Habsburgok máig élő, magyarfób finnugrizmusa, majd a kiegyezést követő szabadkőműves nyomulás, ami Trianont készítette elő, és ma is látjuk, hogy az MTA a halottgyalázástól sem riad vissza.
2015. július 17. valami kezdete és vége lesz a kocka el van vetve. deus ex machina.
Adás hiba: 2x Jónak lenni jó! Nietzsche parafrázis Mottó: Parancsom csak egy: tiszta légy!
A Föld képernyő zöld halála, Ma átkozódó, jóság álca – Éjjel jött el a világ vége, Kihunyt lelkeink kristály fénye. A sikoltozó, téli szélben, Ne vigyél Uram kísértésbe!
Vaktükröd zár sok-ezer éve - Száz félelem igézetébe - Sír-kacag a rombolni kész Uránusz? Megkapaszkodik perzselt egeken – Amíg elég minden érthetetlen, Majd visszatér a lélek én urához –
Megromoltak igék, hitek, s a lélek: Javíthatatlan: hajóroncs az élet -
Lovak vágtatnak a tűzviharban, Felszikrázó hajukból vastűz lobog, Apokalipszis szánt a földeken, Paták tépik sebeit – a Föld zokog. Büszkén rohanunk agyhalálon át - Lélektelen, fehér emberek – Elköltözött Isten, s a magánytól, A Föld gyermeke nagyon beteg. Akit rendelt, bukott-angyal sírja vár, Mit nekünk csillagéj, és örök homály? Zúgjad üdvözülten dühöngő imád! Jó ember, kerüld a vallás intrikát!
Fény-hazád háza, a nagy-messzi ég: Ne tűrd a bosszú és részvét örömét!
A József Atilla töredék kiváló, a többit nem olvastam el a rím-munka miatt, amely széttöri a költeményeket erőszakolt darabos nehézségeivel, persze a költő szabad a kifejezés és technika megválasztásában...
Hol villám s gyűlölet támadt valaha, átok – a hegyen, most Zeusz haragja lebeg, viharfelhő suhan útján, ha megérinti isten ujja,
int az idő, és minden lény szíve megremeg.
Egymásért és egymás ellen táncolt a kettő, találkoztak a tükörképek, fedeződtek, takaródtak. Mindenütt táncolt egy minotaurosz, meg-megpördült tengelye körül, és mindenütt kirontottak az ifjak, majd megint hátra ruganyosan, s megint bakugrásokkal, arra várva, hogy döfhessenek, és amikor a labirintus mögött leereszkedett a Nap, – vörösen fölragyogtak a tükörfalak. Az ifjú döfött, visszakozott, a falhoz támaszkodott, babonázta a Minotauroszt. Az tett még egypár tánclépést, mellében a karddal megtorpant, kihúzta jobb kezével, baljával melléhez kapott, fekete nyirok csorgott belőle, elhajította a kardot, csak úgy szánkázott a földön, jobbját is mellére szoríto-tta, tántorgott, botlani látszott, megint földbe gyökerezett lába. Megzavarodott. Nem értette, mi színezte meg a kezét, föl nem fogta a fájdalmat, mely a bordája alatt őrjöngött. Csak azt érezte, hogy ez a lény, amely ráugrott, és valamit a testébe döfött, nem szereti úgy, mint korábban szerette min-denki, a tauroszok, a lány, a lányok, és mihelyt ezt megneszel-te, gyanakodni kezdett, már csak azért is, mert gondolkodni nem tudott, hiszen minden dolog, képek formájában vonult el képzeletében, és nem fogalom alakban, úgy mintha valamely képírás jeleivel érzékelt volna. Talán nem is szerette a lány, talán nem is szerette a többi lány a tauroszokat, azért dermed-tek meg, azért vándoroltak el. Talán ehhez az új lényhez tartoztak, mely hasonlított a lányhoz, és mégis másmilyen volt. Teste csaknem olyan izmos, mint az övé, ráugrott, miként a többi új lény is ráugrott a tauroszokra, és azok is, mint Ő, mellükre szorították a kezüket, és fekete nyirok csorgott belőlük. És amikor a hat másik lány és a hat másik ifjú megjelentkéz a kézben, úgyhogy a tükrökben se vége, se hossza nem volt a bolyongók hosszú sorának, megkettőződött, négyszereződött, megsokszorozódott a hatalmas este fényében és amikor társukat megtalálták, aki egy falhoz támaszkodott és azt remélte, végre összeroggyan a Minotaurosz, akkor úgy rémlett a bikaembernek – ha ismeri ezt a fogalmat – hogy az egész emberiség őellene fenekedik, és meg akarja semmi-síteni, mert másságuk megbékíthetetlen. Meghunyászkodott. Úgy érezte, fenyegetik, és hogy ne rettegjen, büszkeséggel egyensúlyozta rettegését, büszke volt rá, hogy Minotaurosz, és azt gondolta, hogy ami nem Minotaurosz volt, az ellene esküdött. Csak minotauroszoknak volt szabad lakniuk a labirintusban, abban a világban, amelyiken kívül nem létezett más világ – mert emlékezetében, falakkal vette magát körül, ahol az istállók fülledt tehén-melegének halovány érzete szállongott, ahol fölcseperedett.
Gyűlölet öntötte el, amit állat érez az ember iránt, aki megszelí-díti, veri, vadássza, levágja, megzabálja, – ősi gyűlölet, ami minden ember állati szívében ott parázslik. Nyers, vad harag szökkent a szemébe. Habzott a szája. Az ifjú elvált a faltól, mert halálnak hitte a Minotaurosz meghunyászkodását, halálos sebet vélt ütni rajta, – a lányok és az ifjak körbe fogták és ujjongtak és förgeteges körtáncot lejtettek a Minotaurosz körül, – a kushadó szörny körül, akinek habzó szájú, nyálas haragjára fittyet hánytak – mind sebesebben, mind fennhéjázóbb kurjon-gatással, mintha megmenekültek volna, mind őrültebben, nem is gyanítva, hogy már maga a labirintus megpecsételte sorsukat – hiszen a bikaember halálával, meg se találták volna az egymásba ékelt tükörfalakon a kijáratot – mind vakmerőbben, vélt szabadságuk mámorában táncoltak, elvakultan, mind szorosabbra vonva a rikkantgató kört, mind fenyegetőbben dobbantottak a belopakodó éjszakában. A Minotaurosz már csupán embereket látott, akik haláltáncot jártak, s nem a tulajdon tükörképeit, mivel a sorban gomolygó és hopszoló emberek eltakarták a labirintus falait, úgyhogy kiapadtak azok a tükrök – ekkor úgy érezte a Minotaurosz, hogy a minotauroszok is cserbenhagyták és kelepcébe csalták.