Úgy látszik, ezekkel a hollandokkal vigyázni kell! Náluk a cipőből lámpaernyő lesz, legutóbb a taslitól berepedt(???) dobhártyából kivert fogsor. Vagy a szállodájukban kellene reggelizniük, vagy könnyebb kosztot vinni a sajtóreggelikre.
Úgy látszik, ezzel a V.Máriával is vigyázni kell, mert úgy veszem kia a soraiból, hogy stikában neki is van vmi listája '94-'98 közöttről. Bocs, ha neki szabad!
vancsapja
Kösz, hogy feltetted a cikket. Ha VM elhiszi, amit irt, akkor baj van a képességeivel. Persze semmi sem ilyen egyszerü: Nincs már más módja, mint hogy ilyen hülye hazugságokkal leplezze a világ és főleg saját maga előtt, amit szerintem maga is nagyon jól tud. Az önbecsapás végül is diadalt arat a valóságon.
Hiába no, ez a Lejáratógyár csúcsrajáratása. Nem elég, hogy orrba szájba hazugnak a NyilvánosságKlubos és más Maffiáiokon keresztül, de még azt is letagadnák, ami le van írva, gondolván, (teljesen érthetően), hogy aki a NÉPHAZUGSÁGból szocializálódik, az úgysem olvassa a külföldi lapokat. Így ha sokszor és hangosan elmondják, hogy de hát ők nem is mondtak ilyet, akkor az alkalmazott Goebbelsi elveknek megfelelően a karikás orrú tömeg el is fogadja ezt tényként. A TERMINÁTOR nyomul előre...
Hm.
(No ezt véletlenül jól beírtam egy másik topikba, ahova nem kellett volna:(()
1, Ha nincs hatása úgysem a külföldön megjeleno írásoknak, és úgysem befolyásolják a kinti közvéleményt, akkor minek léteznek ezek az írások?
2, IMHO ha valakinek volt gyerekszobája, akkor a családja problémáit nem családon kívülivel fogja megosztani, a munkahelyi problémáira nem úgy reagál, hogy funek-fának fikázza a munkahelyét és a saját hazájáról se a negatívumokat meséli el a kedves külföldi barátainak.
Gyerekszoba pedig ahhoz kell, hogy az emberben kialakuljon a valahova tartozás érzése.
És parasztosan megmondva az az ösztön, hogy "saját fészkedbe ne piszkíts".
(Ez most kicsit durva lesz, de ha VM ismeri pl. Esterházy Pétert személyesen, akkor egy idegennek mit fog róla mesélni? A magánéleti problémáit fogja kiteregetni, vagy arról fog lelkesen mesélni, hogy milyen zseniális író? És ha az utóbbiról fog mesélni, azt talán azért teszi, mert két véleménye van ugyanarról az emberrol?)
"Ti pedig kedves olvtársak (már aki) egy lejáratókampány részei vagytok, és csak hazudtok, hazudtok Máriáról. (Még
Debreczeni is elhiszi...) Az egész pedig az értelmiség megfélemlítése. "
Tehát az értelmetlenségi fenyegeti az értelmiséget!?
Hinnye ez teccik!
Mellik oldalon vagy?
Kedves Székely Kecskés János!
" Ne is csodálkozzunk, hogy félelmükben miket mondanak nyugati újságíróknak! "
Igen, de az országképhez az is hozzátartozik, amit kedves idegenbe szakadt hazánkfia küldött meg nekem.
Ő ezt a művet találta hazánkról, odakint a messzeségben. (Ld. html.)
A weyerbélázó topicba tettem, lehet, kissé elsikkadt.
Csodálkozunk, hogy tévhitek élnek a mai fiatalokban Kádár Jánosról?
Mit hisz rólunk az a nyugati, vagy keleti polgár, aki ezt olvassa?
A mai valóságról milyen képe legyen?
Tisztelettel
Tiborc
Nekem egy dolog nagy szurja a szemem, ugyebar azt irjak jobbara talan vedekezesul, hogy a kulfoldi sajtoban megjeleno nyilatkozatok nem erdekesek, hiszen minden kovetsegnek van sajto figyelo osztalya es a kulfoldi kormanyok onan ertesulnek. Ez igaz de a kulfoldi atlag ember az nem onan ertesul, a kormanyok valtoznak de a lakossag az nem anyira, a lakossag pedig szavaz es nem mindegy hogy dont.
Tisztelt Asztaltársak!
Nagyon figyelemreméltónak találom a topicindító cikkből az alábbiakat:
"végezetül egy észrevétel a „ki mondta” problematikájához. Debreczeni
valami egészen sajátos és számomra követhetetlen mérlegelési rendszer szerint
mond véleményt arról, hogy szerinte ki mit mondhat a külföldi sajtónak.
Előrebocsátanám, hogy számomra már a kérdésfelvetés is képtelen, én
ugyanis olyan korlátozott képességekkel rendelkezem, hogy csak egyféle
véleményem van. Nem él a fejemben ugyanarról a problémáról egy belföldön
és egy külföldön érvényes álláspontom, hanem csak úgy egész egyszerűen
gondolok valamiről valamit, és ha ezt arra érdemes emberek megkérdezik
tőlem, akkor elmondom. Ez azonban lehet, hogy az én korlátom. Azt azonban
képtelen vagyok követni, hogy Zoltai Gusztáv miért mondhat többet vagy
mást a hazai antiszemitizmusról, mint bárki más, hogy Kovács László miért
nem mondhatja el azt egy külföldi újságírónak, amit Kéri László elmondhat,
hogy Magyar Bálintnak miért kellene a saját véleményével nem egyező
mondatokat mondani egy hivatalos nemzetközi fórumon. És vajon ki dönti el,
hogy ki, mikor, miről mit mondhat? Kik lesznek azok, akik mindannyiunk
felett lebegve kijelölik helyünket e sajátos erkölcsi rend egyes köreiben, és
eligazítanak azokban a kérdésekben, amelyek megítéléséhez mi egyszerű
magyar állampolgárok nem rendelkezünk elegendő morális munícióval? "
Szóval, ha valakinek magyarázni kell, hogy befelé lehet és kell is késhegyre menően vitázni, de kifelé nem szabad panaszkodni és acsarkodni, mert ezzel nem csak az ellenfelet, de az egész országot lejáratjuk, akkor az illető nem is érdemli meg a magyarázatot. A legszebb benne, hogy őt is ugyanúgy lenézik azok, akiknek panaszkodik, mint akikről árulkodik. Csak ezt nem veszi észre! (Az árulókat senki sem szereti, csak kihasználja.)
Bocs a hosszú átkopizásért.
Immár sokadik variációban olvasható A Népszabadságban a krokodilbőr sztori, (jó lenne elővenni a ÉS-ben megjelentet is), amelyben Vásárhelyi Mária jót ironizál, hogy ő így árulja a hazát.
Ti pedig kedves olvtársak (már aki) egy lejáratókampány részei vagytok, és csak hazudtok, hazudtok Máriáról. (Még Debreczeni is elhiszi...) Az egész pedig az értelmiség megfélemlítése.
Ne is csodálkozzunk, hogy félelmükben miket mondanak nyugati újságíróknak!
A lista maga az üzenet
„Eddig egyetlen tisztességesen mérlegelő, korrekt
értékeléssel nem találkoztam” – kifogásolja Debreczeni
József közíró az Orbán-listát kommentáló publicisztikákat
összegezve. Ám ha érvelését saját magára is érvényesnek
tartja, akkor szembe kell néznie azzal, hogy az ő írása is a
témához kapcsolódó inkorrekt értékelések számát
gyarapítja. Mert bár leszögezi, hogy a korrekt értékelés
elemi feltétele annak tisztázása lenne, hogy az egyes
megnyilatkozásokat „ki mondta”, „mit mondott”, „hol
mondta”, az általa kemény kritikával illetett kijelentéseket
rendre így vezeti fel: „ha például valóban mondta”, „ha
szavait pontosan idézték”. Ebből kiderül, hogy ő maga sem
tett eleget az általa tisztességesnek nevezett eljárás
követelményeinek. Nemcsak arról nem szerzett bizonyságot,
hogy mi jelent meg az idézett külföldi orgánumokban,
hanem arról sem, hogy mi jelent meg minderről a hazai
nyilvánosságban. Pedig ha Debreczeni visszanyúl az eredeti
forrásokig, akkor számára is kiderül, hogy a miniszterelnök
listájával nemcsak az a baj, hogy elkészült, hanem az is,
hogy tele van szándékos csúsztatásokkal és hazugságokkal.
Ha Debreczeni az eredeti forrásokra alapozta volna írását,
akkor tudhatná, hogy sem Haraszti Miklós, sem Herczog
Edit, sem én nem mondtuk a szánkba adott szavakat. Az én
esetem legfeljebb képtelenségében egyedi. Történt ugyanis,
hogy egy sajtóreggelin a megjelent újságíróknak elmeséltem,
hogy a kormányhoz közel álló Napi Magyarország
főszerkesztő-helyettese egy vezércikkben hosszasan
elmélkedik arról, hogy olyan vagyok, mint a krokodil, majd
a következő megállapítást teszi: „Talán sejtik, mire futtatom
ki ezt az írást. Hát persze a krokodilbőrre, ami Eörsiéket
Vásárhelyiékkel összeköti... Csakhogy a krokodilbőr bírja a
kiképzést. Cipőt csinálnak belőle.” Egy jelen lévő holland
újságírónő emlékezetében azonban egy jó néhány hónappal
később megjelent cikkben a cipő lámpaernyőre változott. A
Napi Magyarország érdeklődésére azonban elismerte, hogy
roszszul idézte az általam elmondottakat, ám hozzátette,
hogy ő személy szerint mindkét variációt egyformán
visszataszítónak találja. És talán nem tévedek, ha úgy
gondolom, hogy ezzel minden civilizált ember így van. Hát
így árulom én a hazát...
Ha Debreczeni az általa ajánlott recept szerint járt volna el, akkor azzal kellett
volna szembesülnie, hogy bár a holland újságírónő már több mint egy évvel
ezelőtt elmondta, hogy tévesen idézte szavaimat, az elmúlt egy évben a Napi
Mao, a Magyar Nemzet, a közszolgálati rádió és televízió, valamint a Nap TV
műsoraiban rendszeresen elismétlik, hogy „Vásárhelyi azt hazudta...”. Hasonló
repetitív hazugságokra építő propagandával próbálják lejáratni a lista többi
szereplőjét is ugyanezeken a fórumokon.
A lista egy tudatosan felépített lejáratási kampány aktuális állomása. Ennek a
propagandának éppen az a lényege, hogy teljesen függetlenül a tényektől, egy
hazugságot addig ismételgetnek a legkülönbözőbb nyilvános fórumokon, amíg
azt a közvélemény elérni kívánt része tényként nem kezeli. Arra pedig, hogy
mindez működik, éppen Debreczeni írása szolgál bizonyítékul. Ha gondosan
újraolvassa a lista szövegét és egybeveti az általa írottakkal, akkor ráismerhet
a lejáratási kampány másik fontos elemére is. Saját példáján láthatja, hogy a
MeH által összeállított iromány sugalmazásai, csúsztatásai hogyan érnek célt,
hogy az ő fejében hogyan állnak össze állításokká a lazán egymás mellé tett
félmondatok. A lista készítői ugyanis nem állítják, hogy az idézett mondatot X.
vagy Y. mondta, csak az idézet után megemlítenek egy-egy nevet. A többit
elvégzi a közönség – adott esetben Debreczeni József.
És ha Debreczeni tényleg nem érti, hogy miért éppen most és miért pont ezek
a nevek kerültek a listára, akkor szívesen segítek. Rendkívül kényelmes azt
gondolni, hogy ebben az ügyben a konkrét nevek a fontosak. A nevek itt
csupán szimbólumok. Az üzenet nyilvánvalóan nem egyes értelmiségieknek,
politikusoknak szól, hanem a társadalomnak kívánja megüzenni, hogy hol
keresse az ellenséget. Azokat az értelmiségi csoportokat kívánják lejáratni és
ellenségként megbélyegezni, amelyeket hatalmi eszközökkel nem sikerül rövid
pórázon tartani, amelyek kritikai attitűdje és szuverenitása folyamatos
nyugtalanságot kelt a hatalom berkeiben. Abban persze, hogy adott esetben a
számos kínálkozó név közül éppen ki került a listára, már nyilvánvalóan a lista
szerkesztőinek személyes indulatai is szerephez jutottak, és a vélt hatalmi
érdekek és személyes bosszúvágyak keveredésétől még hangsúlyosabbá válik
az egész történet kisszerűsége és hitványsága.
Ha mindezt szem előtt tartva újra végignézzük a listát, akkor láthatjuk, hogy
nagyon is körültekintően lettek kiválasztva a nevek: újságíróktól független
pénzemberig, kisebbségi vezetőktől ellenzéki pártvezetőkig terjed a merítési
bázis. Ebből az aspektusból nézve okafogyottá válik Debreczeni
csodálkozása, hogy a lista „olyan tényállításokat is kifogásol, amelyek
valóságtartalma nehezen kérdőjelezhető meg”. Ebben a történetben ugyanis
teljesen indifferens, hogy mit mondott Szalai Erzsébet, Kéri László, Sárközy
Tamás vagy bárki a listán szereplők közül. Mindemellett azon morfondírozni,
hogy az érintett nyilatkozatok hogyan befolyásolják Magyarország nemzetközi
megítélését, finoman szólva gyermeteg dolog. Hiszen felnőtt ember nem
gondolhatja komolyan, hogy a külföld ezekből a nyilatkozatokból tájékozódik
hazánkról. Nevetséges a feltételezés, hogy egy olyan országról, ahol a világ
legtöbb állama nagykövetségekkel képviselteti magát, amelyek mindegyike
külön apparátust működtet a magyarországi sajtó figyelésére, és mind erről,
mind pedig a hazai belpolitikai fejleményekről rendszeresen tájékoztatja saját
országát, bármi újat mondhat egy-egy olyan politikus vagy értelmiségi, akinek
azt a jogát, hogy ugyanezt a véleményét a hazai nyilvánosság különböző
fórumain elmondja, talán még a lista összeállítói sem kérdőjelezik meg. Akik
pedig a listában citált, többségében igen tekintélyes nyugati orgánum
bármelyikéről azt feltételezik, hogy újságíróik a magyarországi ellenzék
befolyása alá kerülhetnek, azok vagy nagyon sekélyes ismeretekkel
rendelkeznek a demokratikus sajtó működéséről, vagy abból nem értenek
semmit, hogy mitől is válhattak mértékadóvá ezek a sajtótermékek saját
hazájukban. Esetleg mindkettő. A kérdés efféle interpretálása persze
nyilvánvalóan nem szolgál más célt, mint hogy a Kádár-rendszerben beépült
reflexeket mozgósítva elhitesse a közönség erre fogékony részével, hogy a
listázott politikus- és értelmiségi csoportok az ország érdekeit kiárusító,
idegenszerű ellenségek. (Azt pedig már csak zárójelben ajánlom a téma iránt
érdeklődő olvasónak, hogy ráérő idejében tekintse át, vajon hogyan
nyilatkoztak a mai kormányerőkhöz tartozók a külföldi sajtónak 1994 és
1998 között. Lesz ám nagy csodálkozás!)
S végezetül egy észrevétel a „ki mondta” problematikájához. Debreczeni
valami egészen sajátos és számomra követhetetlen mérlegelési rendszer szerint
mond véleményt arról, hogy szerinte ki mit mondhat a külföldi sajtónak.
Előrebocsátanám, hogy számomra már a kérdésfelvetés is képtelen, én
ugyanis olyan korlátozott képességekkel rendelkezem, hogy csak egyféle
véleményem van. Nem él a fejemben ugyanarról a problémáról egy belföldön
és egy külföldön érvényes álláspontom, hanem csak úgy egész egyszerűen
gondolok valamiről valamit, és ha ezt arra érdemes emberek megkérdezik
tőlem, akkor elmondom. Ez azonban lehet, hogy az én korlátom. Azt azonban
képtelen vagyok követni, hogy Zoltai Gusztáv miért mondhat többet vagy
mást a hazai antiszemitizmusról, mint bárki más, hogy Kovács László miért
nem mondhatja el azt egy külföldi újságírónak, amit Kéri László elmondhat,
hogy Magyar Bálintnak miért kellene a saját véleményével nem egyező
mondatokat mondani egy hivatalos nemzetközi fórumon. És vajon ki dönti el,
hogy ki, mikor, miről mit mondhat? Kik lesznek azok, akik mindannyiunk
felett lebegve kijelölik helyünket e sajátos erkölcsi rend egyes köreiben, és
eligazítanak azokban a kérdésekben, amelyek megítéléséhez mi egyszerű
magyar állampolgárok nem rendelkezünk elegendő morális munícióval?