Tudom, doki, elég hűtlen voltam a topichoz, de épp költözködöm, egyszerűen nem volt két-három szabad órám, hogy összerakjam a folytatást (az ötlet persze megvan), de talán majd a jövő héten... Bocs!
Egyfelől furdalja az oldalamat a kíváncsiság, mi lehet az a fordulat, ugyanakkor a mondat második fele sem hagy nyugodni: "Vilniusból Kaunas felé"? Ez már önmagában izgalmas! Mit kerestél ott, és miért pont autóval? :)
Ám ideje sem volt igazán befogadni valamennyi párálló szagot s illatot, mert házigazdájuk beljebb
intette őket. A szoba, melybe beléptek, szemmel láthatólag a ház központi helyisége volt, mennyezete is
magasabb volt, mint az előszobáé, enyhe ívbe hajolva lapos kupolát alkotott fejük felett. A négy sarokban égő mécsesek lángjánál Bras látta, hogy csillagképek ábráival pingálták tele; középen szabályos ötszög közepén ötágú csillag. A mécsesek fényét követve a lovag látta, hogy a négy sarokban négy bronztripóduson rekvizítumok állnak: ezüsttál benne friss, rezzenetlen tükrű vízzel, durván megmunkált kőedény, melyből friss kerti föld édeskés illata terjengett, bronzedény, égő olajjal s a negyedikben egy láthatólag üres, egyszerű üvegváza. Az egyik falból ajtó nyilott, melyen át Bras egy újabb szobába pillanthatott, melynek falain körben polcok sorakoztak, s ezek a legkülönfélébb instrumentumokkal voltak megtömve: üveglombikokkal, porceláncsészékkel, rézmozsarakkal, párlóedényzetekkel és sok egyébbel. Egyebütt pedig mindenütt könyvek, könyvek, könyvek. A negyedik falon ajtó, ablak, s ezen át az előtörő holdfényben kertet pillantott meg: bokrok, fák és sövények tenyérnyi, de rendezett együttesét. Ez meglepte; nem számított rá, hogy a városnak ebben a zsúfolt, sikátoros részében kertet, vagy egyáltalában bármiféle növényt láthat. Az öregember követte pillantását, s megszólalt:
- Meglep a kertem, lovag? - hangjában a kor érződött, de fáradtság nem, a kései óra ellenére - Magam igen büszke vagyok rá. Kertem a háznak folytatása, élő, lélegző része - nélküle csonka kőtömeg lenne csupán. Nem szólva azon erényéről, hogy ellát engem friss zöldséggel s jóféle füvekkel mindenféle baj ellen. - Bras felé fordult, s enyhén meghajolt. - Llenton Anogh vagyok. S te, uram...?
- Gul Bras vagyok, a király szabad lovagja - válaszolta Bras, kezét üdvözlésképpen nyitott tenyérrel előrefelé maga mellé emelve. - Ez az ifjú lovag itt mellettem a társam, Frongard. Különös hírek s különös történések vezettek hozzád, s legfőképpen ez a tolvaj itt, aki állítja, hogy nagytudású csillagász vagy. S nekem éppen ilyen segítségre van szükségem, s azt meg is tudom fizetni - húzott elő egy tömött erszényt. - De valóban csillagász vagy-é? Thorn állítja erősen, de ezek az intrumentumok itt házadban mást mutatnak. Minek nevezzelek tehát?
- Nos, e tolvaj valóban csillagászként ismer; a környéken lakók vén kuruzslóként, mert néha különféle nyavalyáikat gyógyítgatom a magam szerény eszközeivel, Frynn, Thulin itteni főpapja pedig leginkább gazember sarlatánnak - csillant meg egy huncut fény az öregember szemében -; én magam leginkább filozófusnak szeretem tartani magam.
- Filozófusnak? - nézett körül a helyiségben Bras. - Különös szerszámok ezek a bölcselkedéshez, Llenton Anogh. Magam inkább azt gondolnám, aranycsinálással s egyéb mágiákkal foglalkozol itt, házad magányában.
- Úgy, hát azzal is - hajtotta meg magát ismét Llenton. - S vajon nem az-é a filozófus dolga, hogy a világ dolgairól valamiféle képet alkotva elméjében, hosszú gondolkodásainak eredményét a gyakorlatba szublimálja? Hogy idea, forma, szín, íz, illat, állag együttes hatását vizsgálja s e tapasztalatokkal új ideákat, formákat, színeket, ízeket, illatokat s állagokat hozzon létre? Hogy a négy elem - mutatott körbe a szoba négy sarkában álló edényeken - szent harmóniáját a világban s önnön magában megkeresse? Hogy a csillagok járásából életünk járását kikövetkeztesse? Hogy szent alázattal kutassa, mi az, ami lent, s ezáltal egy nap megpillanthassa, mi az, ami fent? Hitem szerint ez a filozófus dolga, s én ennek jegyében élek. Az aranycsinálás, mit ti, emberek oly szeretettel nevünkhöz köttök, egy lépés csupán, egy stáció azon az úton, ahol a lélek a tökéletesedés felé lépdel. - LLenton bocsánatkérően széttárta karjait. - De bocsáss meg, uram, hogy szónoklatokat tartok itt neked ezen az éji órán, amikor téged bizonnyal sietség hozott ide, ha még pihenésed is feláldozod az én társaságomért!
"Nem éppen thulinida gondolatokat dédelget ez a filozófus magában." - gondolta Bras, hangosan azonban így szólt: - Említetted, hogy Frynn főpap nemigen kedvel téged. Hogy tevékenykedhetsz akkor mégis háborítatlanul itt, Bladeen közepén, néhány kőhajításnyira a Szent Kúttól?
- Frynn ki nem állhat engem csakugyan, s igencsak másképp látja a világot, mint én, de nem bolond - felelte mosolyogva Llenton. - Szüksége van rám, mert köszvény gyötri; s betegségét semmilyen hite nem tudja kordában tartani, csak az én gyógyfőzeteim... Cserébe elnézi nekem, hogy itt vagyok. Néha rám küld néhány katonát, azok elszimatolgatnak itt, megbámulják lombikjaimat, ümmögnek egy sort, aztán elmennek, s körmölnek egy szép jelentést Frynnek - aztán a főpapot megint előveszi a fájás, s megintcsak értem szalajtanak...
- De, uram, add elő, kérlek, jöveteletek okát. Különös hírekről szóltál - hogy segíthet ebben egy csillagász, vagy akár filozófus?
- Valamikor a jövőben a Hold el fogja takarni a Napot, s mellette hét csillag sorakozik majd fel, egy darabig együtt róva a szférák köreit. Ennek a napját, óráját akarom megtudni - mondta Bras csendesen.
Llenton hirtelen elfordult, s a sarokban álló kőtálat kezdte tanulmányozni, benne a friss földdel, mintha most látná először.
- Különös kérés, csakugyan. S ugyancsak különösek lehettek azok a történések, amelyek erre a kérdésre vezettek téged, Bras lovag. Nagyon, nagyon különösek...
- Tudod-e hát a választ a kérdésre? - kérdezte Bras mohón.
- Nos hát, ki tudom kalkulálni, persze, meg is tettem már talán valaha, ott lesz valahol a feljegyzéseimben - intett a szoba közepén álló asztalon halmozódó, tintával teleírt papírlapok felé a filozófus. - Hanem az efféle tudás veszélyes, ha önmagában áll. Nem mondanád el, uram, a történeted? Igy, a szavak értelme közé helyezve az én számaim is többet fognak mondani talán.
Válaszul Bras letelepedett az egyik székre, lehunyta szemét, egy pillanatig erőt gyűjtött, majd mély lélegzetet vett s szavalni kezdett:
Tűztenger nyílt a földön, midőn
Darya ostora magasból lecsapott
S a sebzett Föld felett hét csillag
kegyetlen-szépen ragyogott
Thulin gőgös napját a Hold
hideg mosollyal takarta el
S e káoszba akkor eljött Gron
szemében pokolnak fényével. Fortin ura elhallgatott, s ekkor Llenton szavai hatoltak el megrökönyödött fülébe:
Alábukott,s nyomdokán
zord király lépkedett
fekete kő homlokán
félelem feje felett.
S a semmi közepén, mi e
szép Felföld volt egykoron,
uralkodott gőgös keze,
s hősök húsán ünnepelt Gron.
Nos, hát mi legyen? - zakatolt Zadhan agyában a kérdés, s mento ötletként eszébe jutott, hogy a közelben, mindössze fél óra lovaglásnyira található innen Gloda Led vára, ahová - szorult helyzetükre való tekinttettel - minden bizonnyal bebocsátást nyerhetnek egy éjszakára.
- Körém, emberek! - harsogta bele a vaksötétbe. A zörejekbol ítélve katonái többsége teljesítette a parancsot, tehát ép eszüknél voltak még.
- Igen, uram? - McKinnon hangja halkan, de határozottan csengett; néhány lépésnyire állhatott tole. Utasította, hogy az alélt embereket fektessék fel lovaik nyergébe, aztán valamennyi lovas kössön kötelet a derekára, senki se maradjon ki. Ha valamelyikük valami szokatlan észlel majd menet közben, rántsa meg a kötelet, s hangosan tudassa, ki o, és hol áll a sorban. - Senkit sem akarok itthagyni! Igyekezzenek! - tette hozzá eltökélten.
Amennyire a sötétség és erejük engedte, a katonák igyekeztek fürgén mozogni, s néhány perc múlva készen állt a menet. Zadhan állt az élen, mögötte Lockar ült a nyeregben, ölében az ájult Ishmeldával, háta mögött Brelockkal, míg a sor végén McKinnon kapott helyet.
- Készen állok, nagyuram! - jelezte.
Zadhan hátra fordult, arrafelé, amerre az alkalmi karavánt sejtette: - Emberek! Markolják meg a kötelet, másik kezükkel a kiardjukat, és kövessenek! Még fél óra, és fedett szállás vár reánk! - ezzel megnógatta lovát, s elindult.
Élete legborzalmasabb lovaglása várta. Mivel a katonák nem látták egymást, nem tudták felvenni a másik tempóját, a menet szétszakadozott, a kötél váltakozva feszült meg, és ernyedt el, attól függoen, hogy jött ki a lépés. Minden alkalommal, mikor szorítást érzett a derekán, adrenalinhullám öntötte el. Pontosan tisztában volt vele, hogy ha valaki - vagy valami - az elveszejtésükre törne, a mostamninál kedvezobb alkalmat keresve sem találhatott volna, hogy tervét véghez vigye: minden védekezésre képtelenül, gyakorlatilag vakon, gyámoltalan csecsemoként botladoztak át az erdon.
A tökéletes némaságban csak Zadhan emberei keltettek zajt, ám a fokapitány - az ingerhiánytól pattanásig feszült idegekkel - minden zörejben ellenséget vélte motozni, minden sóhajtást a láthatatlan vadászok egymás közti jeladásaként "fordított", így kétszer is a határán volt, hogy kardjával a bokrok közé sújt. A félelemtol nyirkos lett a tenyere, izzadtságcseppek folytak végig a hátán, s folyamatos készültségben állt...
- Így legalább kevesebb az esély arra is, hogy az a bizonyos ero átveszi a fejében az irányítást - jutott eszébe futólag; de amíg képes volt gondolkodni, érezte saját félelmét, és érzékelte embereit a háta mögött, biztos lehetett abban, hogy még a maga ura - egyelore...
Azon kapta magát, hogy farkasmosollyal mosolyoog az éjszakába, aztán a környék hirtelen mintha megelevenedett volna. Lombok susogása, állatok neszezése - mindez már ismeros volt éjszakai portyák során edzett érzékszerveinek, azonosítani tudta a hangokat, s mikor hus légáram simította végig felhevült arcát, megértette: az élovilágot némaságba burkoló, embereit tompa kábulatba taszító ero hatása elmúlt, az erdo felszabadult, s már a kastély sem lehet messze.
S csakugyan, még végig sem gondolta mindezt, az erdo lombsátra szétnyílt, az éjszakai égbolton felragyogtak a csillagok, s a távolban egybefüggo, remego fénypontok sora tunt fel: Gloda Led várának fényei.
- Kötelet le! - vezényelte, majd halkan felsóhajtott, és magában hálát adott az égnek, hogy gond nélkül átjutottak az erdon.
Bras csak egy pillanatig habozott, majd elővonta kardját, s hatalmasat vágott oda, ahol a sötétben a kaloda zárját sejtette. Éles pendülés metszette át az éjszaka csendjét. - Halkabban, uram, esedezem! - súgta kissé rémülten Thorn. - Erőd hatalmas, azt látom még így éji órán is, ám kemény ez az acél is itt, s szegény testem annál puhább benne. Még egy ilyen hősi csapás, s egy fejetlen Thornnal leszel gazdagabb...
- Nos, rendben - eresztette le fegyverét Bras -, dehát valahogy ki kell szedjelek onnan!
- Nagyuram, ha meg nem sértelek, bízd ezt énreám! Mint mondottam, tolvaj vagyok, s ilyetén mivoltomban zárak, lakatok, reteszek, peckek, kilincsek és egyéb, a hívatlanokat kirekesztő alkalmatosságok ártalmatlanná tételében jártas. Egy vékony pengéjű kés meg is tenné...
Frongard már lépett is oda, s átnyújtotta kését Thornnak. Az egy percet matatott a zárszerkezeten, majd nyikordultak a vaspántok, s Thorn a földre huppant, de ügyesen hengeredve talpra is ugrott rögtön.
- Thulin összes mennykövére, igencsak szűkre méretezik errefelé a kalodákat - szólt, jóízűen nyújtóztatva csontjait.
- Talán több kalodával is megismerkedtél már Felföldszerte? -kérdezte Frongard gúnyosan.
- Többel, mint ahány leánnyal te, Frongard - felelte vidáman Thorn.
- Erre most nincs időnk - vetette közbe Bras. - Szabad vagy, vezess hát a csillagászhoz, ahogy ígérted.
- Parancsodra, nagyúr - hajolt földig Thorn, barna fürtjei vidáman táncoltak arca körül. Srakon fordult, s többórás kificamított helyzetét meghazudtolóan könnyed léptekkel elindult az egyik sikátor irányába. Frongard még odalépett Gul Brashoz, s fojtott hangon, hogy a tolvaj ne hallja, megjegyezte:
- Nem bízom ebben a fickóban, uram. - Egy rántással megigazította öltözékét s Thorn után iramodott. Bras némi habozás után követte. Ő maga nem osztotta Frongard gyanakvását, ösztönösen is megkedvelte a vidám, csúfondáros mestertolvajt. Lám, lám. Húszéves ha lehet, s ha igazat beszél, máris Myrton király mestertolvaja. Hüsz év. Eryn is ennyi lehetne, ha...
Elhessegette magától a kínzó gondolatot, s a két férfi után eredt.
Alig hagytak el néhány sarkot, mintha egy egészen más városba értek volna. Az utcácskák egyre szűkebbé válta, végül már ketten is alig fértek el egymás mellett a kövezeten haladtukban. A házak időtlen idők levegőjét árasztották magukból, ódon kövekből összerótt falaik néhol mintha ránehezedtek volna a gyanútlan járókelőkre. S mégis, ezek a sikátorok az életnek sokkat teljesebb érzetét sugározták magukból, mint Bladeen többi utcája, amelyen addig végighaladtak. Itt aztán nyoma sem volt annak a csendnek, ami eddig végigkísérte utukat. Az ajtók, ablakok mögül itt is, ott is hangok hallatszottak, beszéd hangjai, edények zörgése, elfojtott kacagás. Tompa fények szűrődtek át a tejüvegeken, s nem egy kapualjban Bras mintha ácsorgó alakokat látott volna, s megesküdött volna rá, hogy nem a férfinép köréből valókat.
- Szavamra, igencsak furcsa környéket választott ez a te csillagászod az égbolt titkainak fürkészésére - szólalt meg Bras kissé lihegve. Thorn szeme vidáman villant, ahogy hátrapillantott:
- Uram, az ég egyforma, bárhonnan tekintünk fel rá.
- Szentigaz - ismerte el Bras. - Hanem vajon e házak lakói is így gondolják ezt?
- E házak lakói jobban becsülik őt, mint Thulin valamennyi papját együttvéve.
- Úgy. S a neve...? - kezdte Bras, de Thorn felemelte a kezét, s jelezte, hogy megérkeztek.
Maga a ház semmiben sem különbözött a környéken álló többitől - ősöreg volt ez is, düledezett ez is, ugyanakkor furcsamód elég erősnek tűnt ahhoz, hogy egy ostromot kibírjon. Thorn belépett a kapualjba, s megragadott egy jókora sárgaréz kopogtatót. A tompa döccenésekre kisvártatva léptek zaja hallatszott s a kapu résnyire kinyílt.
- Ki az? -kérdezte egy férfihang.
- Thorn vagyok, s velem jóbarátok. A tanácsodat kérik, Llenton.
A rés tovább tárult, s Bras ősz férfit pillantott meg a kapunyílásban. Határozott, egyenes tartás, egyenesen metszett orr, ráncba szaladó arcbőrs zet mintegy ellensúlyozóan lágy tekintet. Sarkon fordults a válla felett szólt hátra:- Kövessetek - s elindult befelé. A többiek követték. Kis udvarba jutottak, melynek talaját valami bonyolult mintába rendezett mozaik fedte, melyet így éjjel kivenni nem tudtak,s melynek közepén fekete tömeg magaslott, melyről Bras úgy sejtette, kút lehet. Újabb ajtó csikordult sarokvasán, s amögött végre fényt pillantottak meg. LLenton intett nekik, s ők sorban beléptek utána a helyiségbe.
Alacsony mennyezetű, afféle előszobafélébe kerültek. Az első, ami Brast megdöbbentette, az az érzékeit megrohanó rengeteg szag és illat volt. Tömjén, myrrha, ámbra, gyönygvirág, fahéj, kén, salétrom, ecet, rózsa s ki tudja még hányféle rendú s fajtájú aroma keveredett a levegőben, némelyik egészen friss, némelyik mintha csak az évszázados kövek közül párologna elő lassan, csendesen, mintha az emberi behatolástól felháborodott kövek ily módon fejeznék ki mélységes egyet nem értésüket e hirtelen s meggondolatlan lények jelenlétével kapcsolatosan.
Az Aranyvirág nem A ködös, nekem speciel semmi jom nem volt a macska nevével, de miután megtudtam, hogy mi van mögötte, még tetszik is, úgyhogy ezt az információt nektek köszönhetem, ha onnan nézed. Itt pedig már a storyline is alakult, megvolt a végkifejlet, az apokalipszis, meg minden, ne hagyjuk már annyiban! Vagy áruljam el az én storyline-omat?
Doki, ahogy látom, legalább hárman biztosan olvasnak minket - és ebben mi ketten még nem is vagyunk benne! :) Ahhoz képest, hogy alig öt hete kezdtük ezt a topicot, igazán szép eredmény, nem? :))
Jóónéhány órával korábban Zadhan az egyre surusödo félhomályban azon tunodött, hogyan ossza fel embereit a várba való behatolás elott, mikor Brelock lépett oda hozzá.
- Nagyuram...
- Nos?
- Tudom ám, hogy nem az én dolgom, de... - kezdte akadozva, s Zadhan meglepodve vette tudomásul, hogy a hajdani bérgyilkos, aki akár várandós anyákba is pengét mártott, méghozzá szemrebbenés nélkül, most mintha aggódna. Bólintott neki, hogy folytassa.
- A lány, uram - bökte ki végül Brelock.
- Hogyan? - felelte szórakozottan.
- Úgy tunik, rosszul van, mióta leereszkedtünk a völgybe. Elobb csak bágyadtnak tunt, mintha csak kótyagos lett volna, aztán elore bukott a lova nyakán, úgy vergodtünk keresztül a városon, de mióta az erdoben haladunk... Lockarra ügyeltem, ahogy parancsolta, de mivel állandóan a babája mellett forgolódott, em volt nehéz szemmel tartani a lányt sem, akinek rosszabbodott az állapota. - Kis szünetet tartott, Zadhan arcát fürkészte, ám az távolinak tunt. - Azt hiszem, a halálán van, uram! - tette hozzá végül, megnyomva a mondat végét.
Zadhan, noha hallotta a bérgyilkost, s szemei a romos várra irányultak, gondolatban mással volt elfoglalva. Mintha... mintha... erolködve próbálta megfogalmazni, mi is játszódik le benne, de nem találta a választ. Mióta a völgybe értek, kísértette az a kényelémetlen érzés, hogy figyelik: egy könyörtelen szempár minden mozdulatát számon tartja. Aztán ahogy átvágtak a városon, az érzés csak erosödött, és most, hogy az erdobe értek, szinte bizonyosra vette, hogy nincsenek egyedül. És most, ahogy a kapu elott állomásozik maroknyi a seregével...
"Az ördögbe, mi történik?" - próbálta fókuszálni a gondolatait, de nem ment. Az irányítás kicsúszott a kezébol, s hirtelen érzése, észlelések árja zúdult rá. A végére akart járni ennek a rejtélynek, mielott d'Ashtent kézre keríti, s korábban mintha úgy érezte volna, hogy e vár udvarán megtalálja a válasz legalább egy kérdésre - nevezetesen arra, hogy Dwyllon földi nyughelyén porlad e vagy sem -, mégis, itt a kapuk elott kezdett elbizonytalanodni. "Jobb lenne visszafordulni?" - vetodött fel benne a kérdés, s a kétkedo hang - cérnavékony, erotlen, gyerekes hang, a félelem hangja - nem tágított: "Ki tudja, mi vár rád a várban, kapitány, ki láthatja elore, miféle söztét kutatkba kell majd belenézned, ki sejthetné, milyen útra tévedsz, ha felnyitod ama sötét könyveket, melyek évszázadokig pihentek dohos, penésszagú üregekben, mielott a Sárkány hívei..."
- Nagyuram! A lány a halálán van! - hallotta, s körülnézett. A tisztás. A katonák. A lány. A vár - villant az eszébe sorban, s megnyugodva érezte, hogy ismét ura elméjének, képes logikus irányt szabni gondolatainak.
- Vezess! - vetette oda Brelocknak, s az elsietett.
A katonák idoközben letáboroztak - már ha annak lehet nevezni azt a szedett-vedett lemálházást, amit végrehajtottak -, s furcsa, bamba arckifejezéssel meredtek maguk elé, mintha megvakultak volna. Zadhannak fogalma sem volt, valójában hol járhatnak - futólag eszébe jutott, hogy néhány másodperccel ezelott maga is hasonló látványt nyújthatott, míg Brelock fel nem rázta -, de nem is volt ideje ezen töprengeni: görnyedten kuporgó, köpenyes alak képe bontakozott ki elotte, aki - ha jól vette ki az egyre halványuló fényben - valamit tart kezei között. Közelebb lépett, és már tudta is, mit: nem élettelen tárgyat, hanem egy embert. Ishmelda magatehetetlen, merevnek tuno testét, a köpenyes férfi pedig nem más, mint Lockar.
- Mi történt? - kérdezte, ám hangja rekedten elcsuklott, mintha nem csak a gondolkodás, de a beszéd is megterhelo lenne.
- ó, nem tudom! Nem tudom, de az én hibám! Nem lett volna szabad megengednem... meg kellett volna akadályoznom, hogy... a sötétség! Ó, a sötétség! Uram, irgalmazz! - motyogott Lockar. zadhan az álla alá nyúlt, maga felé fordította a fejét, s látta, hogy a fiú arcán patakzanak a könnyek.
- Nem lett volna szabad! Nem lett volna szabad! Az ereje túl kevés ellene! Gyenge még! Nem akart várni!- rikoltozta, s miután Zadhan kiszabadította kezei közül Ishmeldát, a földet kedzte szaggatni.
Zadhan a lányra összpontosította figyelmét.
- Fáklyát! - szólt közben hátra.
Ishmelda, úgy tunt, életben van, a pulzusát legalábbis ki tudta tapintani, de semmi egyéb jel nem mutatott arra, hogy még nem halt meg. Orcája fehéresen világított a sötétben, ám többet nem láthatott.
- Hol késnek a fákylák, McKinnon?! - bodült hátra a feketeségbe.
- Azonnal, uram, azonnal. Dolgozunk rajta - habogta helyettese.
- Egy redves fáklyát kell meggyújtani, ez nektek a munka, mikor talán ostromra kéne készülnünk?
- Uram, én... nem értem. ilyet még sosem tapasztaltam. Mintha a tuz.. ellenállna... menekülni akarna. Hiába gyújtjuk meg, ellobban...
S a rémült MacKinnon szemléltette is, mire gondol: a láng csakugyan fellobbant a fáklyán, de mire megemelhették volna, hogy fénye szétterüljön, a láng... nos, igen, ha nem a saját szemével látja, Zadhan maga sem hiszi el... a láng megremegett, leszakadt a fáklyáról, és elenyészett a sötétben.
- Átkozott legyek, ha tudom, mitol van! - morogta McKinnon, s Zadhanra jeges borzongás tört: "Hiába vagy a legkeményebb katona a király talpnyalókkal telezsúfolt seregében, az éjszaka igazi hatalmáról még nekd sem lehet fogalmad!", mondta Dwyllon akkor. "Hamarosan leszáll az éj!", mondta még - és most éjszaka van, a leheto legsötétebb és legkietlenebb éj, amiben csak része volt. Éj, amiben a fény nem hajlandó meggyulladni, mert túl eros a sötétség hatalma. Éj, amelyben hangok szólnak az ember fejében, felerosítve legrejtettebb félelmeiket is. Éj, melyben a harcosok oktalan birkákká válnak, belso poklaik vagy mennyországaik vidékein tanyázva. Éjszaka, a végtelen, testet öltött, kézzel fogható fejeteség, a borzongás és rettegés hona, a józan észt elsöpro éjszaka, a férfiembert vinnyogó, nyáladzó idiótává változtató éjszaka, amely...
- Amely? - meredt bambán maga elé, s rádöbbent: megint más irányította a gomndolatait, megint más gondolkofott a fejével. Körbetekintett, de senkit sem látott maga körül, csak a hús puha érintésébol tudta, hogy Ismelda hever a karjaiban, s - legalábbis remélte - emberei, parancsot várva, köréje gyultek.
- Éjszak, amelyben el kell döntened: mit teszel most! - tudatosult benne a felismerés, és rádöbbent, hogy ami a döntést illeti, egyedül van.
Mindazonáltal jóval elmúlt már éjfél, mikor a két lovas maga mögött hagyta a Bladeen vizének csobogását,
elmaradt mögöttük az ódon kőhíd íve, s beértek Bladeen utcáira. S ebből következően teremtett lelket sem
láttak sehol; az egyenetlen kövekkel kirótt sikátorokon csend honolt, melyet csak néha szakított meg
egy-egy macska nyávogása, olyannyira, hogy lovaik patkójának ütemes kopogása már-már szentségtörően
hangos zajnak tűnt. Bras lovának patája alól egyszer csak jókora patkány surrant egy kapualj árnyékába,
s a ló idegesen felhorkant. Ettől a zajtól mintha magán Brason is úrrá lett volna valamiféle megszállott
idegesség, megsarkallta hátasát és űzött tekintettel hajtani kezdte a város közepe felé. Frongard lépést
tartott vele, ám közben nyugtalan pillantásokat vetett Fortin Lordjára; azt azonban óvakodott
megkérdezni, hol is akarna csillagászt találni ura ezen az éji órán. No, nem mintha Gul Brasnak fogalma
lett volna erről, gy aztán, mikor megérkeztek a Szent Kutat övező térre, lekászálódtak lovukról s kikantározták őket, tanácstalanul pillantott körbe az épületek között terjengő homályba, s félig magának, félig a világnak megjegyezte: - A csillagászoknak legalább ébren kellene lenniök így, éjnek évadján is, hiszen nappal aligha kutathatják a csillagok titkait! S ekkor megszólalt mögötte egy hang a sötétben: - Alighanem, uram, alighanem. S ha meg nem sértelek, én ismerek is egyet.
Bras úgy perdült meg, mint akit darázs csípett meg. Frongard veszélytől tartva kardjához kapott. Nem láttak azonban mást, mint valami setét csomagot egy bitófaszerű tákolmányról lógni. Bras közelebb lépett, s akkor látta, mi az: vaspántokból összerótt kosárszerű kalodában ember függött. Keze-lába meglehetős kényelmetlen pozitúrában, kétrét hajtva, öltözékén valmi fekete kulimász ragacsa - nyilván tojásokkal dobálták meg az istenadta nép rendes és kedves időtöltése okán -, szeme azonban élénken, mondhatni jókedvvel villogott üregében.
- Nem kell tartanotok tőlem, nagyúr - mondta csúfondárosan. - Lennék bár akármilyen mestere a kard forgatásának, jelen helyzetemben egy egeret sem igen tudnék lekaszabolni.
- Igen, azt látom - felelte Bras, s intett Frongardnak, eressze le kardját. - Beszélj hát, ki vagy, mi juttatott ebbe a dicstelen pozícióba, s legfőképpen pedig miféle csillagászt emlegettél nekünk!
- Thorn vagyok, mesterségem szerint Myrton király tolvaja volnék- azaz csak voltam.
- Te, vigyázz, hogy mit beszélsz, fattyú! - fortyant fel Frongard - A király nevét feketted be!
Bras intett, hogy hagyja. - Igen, tudok róla, hogy kegyes és jó királyunk efféle nem éppen nemes és hirdetendő eszközöket is felhasznál dicsőségünk folyamatos fényesítésére - mondta csendesen. - T vagy hát Myrton mestertolvaja. S lám, ezúttal nem voltál mester?
- Nem - mondta Thorn sötéten. - Bizonyos igen fontos írásokat kellett Thulin egyik nagybecsű papjától megszereznem, s ezúttal rajtakaptak; Frynnek, Thulin nagyméltóságú főpapjának legalább annyi kéme van ebben a városban, mint ahány naplopó Myrton udvarában - s abból pedig igen sok akad. Igy aztán kifüggesztettek ide erre a kellemes helyre napozni kicsit, s legalább Bladeen csürhéje is szórakozik kicsit, amikor éppen nem a Szent Kúttól gyógyulást remélőket kopasztja pőrére.
- A csillagász - vetette közbe Bras türelmetlenül. - Csillagászról szóltál!
- Nos, igen, nagyúr. Ismerek egy csillagászt, csakugyan.
- Itt, Bladeenben? - kérdezte Bras mohón.
- Itt, uram, sehol másutt. Szabadíts ki innen, s én elvezetlek hozzá.
Gul Brast vagy a Föld csodálatraméltó ereje vonzotta maga felé, vagy valami taszította kifelé abból a szűk kis kamrából - de úgy vitték a lábai lefelé a kolostor kissé dohszagú, a rengeteg csoszogó szerzetespapucsos lábtól simárakopott lépcsőin, mintha menekülne valamitől. Talán valóban menekült; talán az a gyűlölködő tekintet ott a hátában keresztülfúrta gerince csontjait s mozgásra késztette az idegeket;talán csak képzelte az egészet - mindenestre fellélegzett, amikor az épület négyszögű udvarára ért, felnézett egy pillanatra az égboltra, ismerős alakzatokat keresett szemével, majd földibb dolgok felé fordította tekintetét s az udvart pásztázta végig.
Frongardot az udvar sarkában pillantotta meg; egy leánnyal beszélgetett, kinek arcát kámzsa födte
el, de derekának ívén, tartásán, keze mozdulatán látszott, igen fiatal még. Bras hozzájuk sietett. Közeledtére Frongard felfigyelt: karonfogta a leányt, néhány lépéssel elébe siettek s egyszerre hajtottak térdet Fortin Lordja előtt.
- Uram, ez itt Morwyn, a húgom, kiről már beszéltem neked - szólt Frongard.
Bras kézcsókra nyújtotta kezét. A leány félrevetette kámzsáját, hogy ajkát Bras gyűrűjére hajtsa, s a lord ekkor megpillantotta dús, barna, leomló haját s egészen sötétkék, szinte ibolyaszín szemét.
- Légy üdvözölve, húgom. - mondta Bras csendesen. Remélem, jól viselik gondod ebben a kolostorban. Szavamra, nem túl barátságos hely egy ilyen fiatal leánynak.
- Nem panaszkodhatom, nagyúr - felelte a leány meglepően mély, csendes hangján. - Ha elfoglalja magát az ember a kert dolgaival s könyvek tanulmányozásával, a napok itt is éppoly gyorsan telnek, mint másutt.
- Hát csak vigyázz magadra, húgom - óvta Bras, s beletekintett azokba a mélykék szemekbe. - Bátyáddal ki tudja, milyen messzeségekbe s milyen veszélyek közé megyünk - egyhamar nem térünk vissza, hogy segítsünk rajtad.
- Megteszem, amit tudok, nagyuram. S ha erőmből telik, talán egyszer magam is segítségedre lehetek.
- Meglehet, Morwyn, meglehet. Olyan idők ezek, hogy ami az égben van, a földre száll, ami alant van, előbúvik a mélyből, s fiatal leányok komor férfiak sorsát dönthetik el egyetlen szavukkal.
Morwyn felkapta fejét ezekre a szavakra, tekintetében egy pillanatra éles fény villant. Bras moccanatlan
nézett rá egy percig, majd szemét el sem fordítva így szólt:
- Frongard, indulnunk kell.
- Máris, uram? Azt gondoltam, az éjszakát itt...
- Nem lehet, Frongard. Az idő... nos, még azt sem tudom, mennyi időnk van. - hirtelen eszébe villant, hogy a csillagász nevét meg sem kérdezte gyors távoztában. - Találnunk kell valakit, aki útbaigazít. S aztán... - elhallgatott.
-S aztán, nagyúr? - kérdezte halkan Frongard.
- Aztán föld alá szállunk, barátom.
Frongard magához vonta húgát, megölelte s a fülébe súgott valamit. A leány szeme megrebbent, de aztán viszonozta az ölelést, majd térdet hajtott Gul Bras előtt s szótlanul elsietett az udvaron át. Bras azon kapta magát, hogy tekintetével követi, amíg el nem tűnt az árnyak közt.
- És most hová, uram? - kérdezte Frongard.
- A városba. Kerítenünk kell egy csillagászt.
- Állj! - kiáltott Zadhan, és felemelte a kezét. A kisded csapat, amely hajnaltól feszített tempóban tette meg az uatat Morgyrtól idáig, megkönnyebbülten lélegzett fel, hosszabb pihenőt remélve. Ám csalatkozniuk kellett: Zadhan csak szokásos taktikai utasítások kedvéért akasztotta meg a menetet.
- Az ott a völgyön túl már Vhal Noz Khalid, ami Sebhelyes utolsó ismert rejtekhelyéül szolgált annak idején. Behatolunk a kastélyba és átkutatjuk. Ha az a fattyú még mindig a közelben bujkál, azt akarom, hogy hozzátok elém - ha nincs ott, akkor is minden valamire való mozgatható tárgyat hozzatok elém! Leereszkedünk a völgybe! Tartsátok nyitva a szemeteket!
Ezzel megindította lovát, s ereszkedni kezdtek az enyhe lejtőn. Széles, bár rövid völgybe jutottak, és jódarab utat megtettek már, mire Zadhan érzékei riadót jeleztek: valami nincs rendjén. Nyugalmat sugalló, visszafogott mozdulatokkal minden iránynban óvatosan körbetekintett, de a tereptárgyak sehol sem kínáltak fedezéket az esetleges ellenfeleknek; a völgy közel-távol kihaltnak tűnt.
Éppen ez az! - riadt Zadhan. - Az üresség és a csend. Mintha még az ereszkedő menet keltette zajok - paták dobogása, lovak nyihgása, katonák fújtatása, s szerszám csörgése - is halkabban hallatszottak volna, mint rendesen. A fák és a bokrok némán álltak, közönyösen szemlélve az utazókat. Szellő sem rebbent, madár sem dalolt, csak a tökéletes, néma, kietlen, mindent elborító csend vette körül őket, mintha maga az idő is megállt volna, s a völgy élettelen díszletté vált volna valamely komédiában... Vagy tragédiában?!
Zadhan háta hirtelen lúdbőrözni kezdett. Érzékei arra ösztönözték, hogy sarkanytyúját lova véknyába vágva, vágtát vezényelve robogjon át a völgyön, ám fegyelmezte magát, s megtartotta a tempót, amely mellett minden lépésnél végigfürkészhette a tájat. A végén már úgy érezte, hogy gerincoszlopát tüzes tűkkel böködik, koponyája belső falán pedig milliónyi hangya sürög-fürög, ámn továbbra sem látott semmit. Így hagyták maguk mögött a völgyet. Mikor újra szabadon lélegezhetett, s meghallotta a madarak énekét, rájött, hogy alighanem csak másodpercek kérdése volt, hogy nem tört ki pánikrohamban...
- Kapitányom... - suttogta mögötte McKinnon erőtlenül.
- Nyugalom. Akármi is volt az, már elmúlt - morogta Zadhan, kezét a fegyverén nyugtatva, szemével az utat figyelve.
Nem emlékezett erre a vidékre; talán azért, mert akkor egy helybéli kaluzolta őket, s ő a rövidebb utat választotta? S a következő csalódás: akkori benyomásai alapján falut várt, s tessék, kisvárosba ért. A Sebhelyes menedéke, a romos kastély ugyanakkor minden kétséget kizáróan erdős területen állt. Alighanem másik úton kellett volna megközelíteniük a települést, amely nem vezet át a városközponton - konstatálta.Immár kövezett talajon csattogott a lovak patája, s a körülöttük egykettőre összezáródó házfalak megsokszorozva verték vissza a zajt.
- Merre találjuk a Vhal Noz Khalid várához vezető utat? - tudakolta McKinnon egy iparosforma legénytől, aki jöttükre megtorpant, s eltátott szájjal bámulta a katonák felvonulását. - Nem hallod, fickó?!
- Igen? - kérdezte az álmos, bamba hangon, mint aki most ébredt.
- Vhal Noz Khalid! - tagolta McKinnon, mire az iparos szeme tágra nyílt, és váratlan elevenséggel hadarni kezdett:
- Nem, én nem! Nem én voltam! Be sem tettük a lábunkat arra a helyre, ahogy a nagyúr megparancsolta! Higgyen nekünk, nem mi voltunk!! - el akart szaladni, de mozdulatai, miként a beszéde, lassúak, zavarodottak voltak, tagjai lomhán engedelmeskedtek akaratának, így egy katona könnyedén beérhette, s egy lábai elé vetett dárdával felbuktatta.
- Miféle nagyúr? S miért akartál elszakadni? Beszélj! - csattant Zhadan hangja.
- Óó, könyörgöm, uram, ne bántson, szegény inas vagyok, és amióta megbüntettek érte minket, nem merészkedtünk a nagyúr hajlékának közelébe... - a fickó szemeiben páni félelem uralkodott, és amikor "nagyuráról" beszélt - és nem Zadhant értette alatta, ehhez kétség sem férhetett -, összehúzta magát, mintha így akarna védekezni az ütlések ellen.
- Figyelj rám, ember! - szállt le a lóról Zadhan. Megnyugatónak szánt, határozott hangon kezdte: - Királyurunk nyugati seregeinek főkapitánya vagyok, a legnagyobb úr ezen a vidéken. Áruld el nekünk, ki adott parancsot a vár elkerülésére, ki büntetett meg, amiért ezt megszegted, s mikor? Ha segítségünkre leszel, nem érhet több bántódás.
A fickó hallgatott.
- Nos?! - rivaltt rá; mire az inas arca grimaszba torzult, himbálni kezdte magát előre-hátra, előre-hátra, egyre gyorsabban, s összefüggéstelen motyogása erősödött. Zadhan közelebb hajolt, mert még így sem hallotta.
- Én... én... fájni fog... tűz... megint. Nem! - motyogta a szerencsétlen, s Zadhan rájött, hogy ez az ember félelmében megtébolyodott.
- Ő... jaj, ne... irgalom!... Azt mondta, meghalt, de él! Fekete köpeny... vak szem... és az a borzalmas forradás az arcán! Ó, istenek!
Az remegni kezdett, aztán felrikoltott, és előredőlt, mint egy zsák. A nagy izgalomtól elalélt.
Zadhan hirtelen megfordult. Katonái kör alakzatba rendeződve, egyelőre fegvertelenül néztek szembe a köréjük gyűlt sokadalommal. McKinnon feszülten, parancsát várva pillantott reá, nem tudván eldönteni, mit tegyen. A városlakók közül valamennyi ember tekintetete ugyanolyan, mint a szerencsétlen inaslegényé, valamennyiük arckifejezése álmatag, és valamennyien úgy álldogállnak körülöttük, mintha fogalmuk sem volna arról, hol vannak, s mit tesznek éppen...
De egyre többen lettek. Egyre szélesedett az embergyűrű. Nem úgy tűntek, mint akik tudják, mit akarnak, de így vagy úgy, fenygetést jelentettek.
Zadhan felkapott a lovára.
A tömeg mozgolódni kezdett.
A kapitány felemelte a kezét.
A tömegből kinyúlt egy kar.
- Emberek! - vezényelte Zadhan.
- Jövevények... Idegenek... - kezdte rá valaki a sokaságban, melykre futőtűzként terjedtek tova.
- Előre! - rikoltotta Zadhan, s nekieresztette lovát. A paripa nyugtalanul felnyihogott... ("Jövevények! Idegenek!" - skandálta a tömeg), s keresztülovágtázott az embergyűrűn, amelyik megzavarodva szétnyílt előtte. Emberei követték, s jónéhány utcát maguk mögött hagytak már, mire zadhan megálljt vezényelt. Egyfelől fogalma sem volt, merre kell menniük, hogy a kastélyt elérjék, másfelől perzselte a szégyen: akárhogy is hányta magában, a dolog úgy festett, hogy csapatával együtt menekülésre kényszerítették. "Mégse harcolhatok félkegyelműek ellen!" - fortyant föl erre magában, s nekilátott szemügyre venni a teret, ahová jutottak. Ismerős cégért vett észre, s eszébe jutott: néhány évvel ezelőtt megfordultak itt.
- Pihenő, emberek! - leugrott a nyeregből, átballagott a kihalt téren, s belökte az ajtót.
- Üdvözlégy, nagyuram! - sietett eléje a kereskedő. - Mivel szolgálhatok?
- Egy fekete bársonyba burkolt, aranydíszekkel ékesített kötetet keresnék - felelte Zadhan hanyagul.
- Ó, uram, rossz helyen jár. Ócskás vagyok, az igaz, de könyvek nem tartoznak a portékáim közé. A pórnép nem tud olvasni, minek is vásárolnék én könyvet?
- Márpedig vásároltál! - reccsent rá Zadhan. Mostanra már világosan emlékezett erre a boltra: katonája, aki a Sebhelyes kivégzését követően a pincében rábukkant a kötetekre, másnap reggel, pénzt remélve értük, eladta azokat az egyetlen heylén, ami csak szóba jöhetett: itt, az ócskásnál, melynek boltja inkább a zsibvásár képét idézte benne. Zadhan azért emlékezett minderre, mert a "szerencsés megtaláló" hadnagy volt, s csak a tiszteknek állt jogukban betérni a városba, míg a katonák az erdőben táboroztak... s összesen három hadnagy kísérte el őt arra a kalandra.
- S ha vásároltam volna? - enyhült meg az ócskás, üzletet szimatolva.
- Jól tennéd, ha megmondanád, ki vette meg azokat a könyveket.
- Ó, uram, nem emlékszem én már arra.
- Dehogynem emlékszel! - vágta rá zadhan, s egy aranydukátot villantott elő.
- Nos, csakugyan. De... de... - kezdett dadogni a fickó, ugyanúgy, mint az iménti szerencsétlen.
- Ki vette meg a könyveket? - ismételte meg a kérdést, mielőtt a boltbost elragadja a roham.
- Nem... nem... én nem...
- Emlékezz! Emlékezz! - üvöltötte a fickó arcába. - A nevet akarom, ember! - s megrázta a boltost, hogy a csontjai is ropogtak belé.
- Tűz.. fájni fog... nem akarom... Gloda Led nagyúr... nem mondtam semmit...
Zadhan megbizonyosodott arról, hogy jól hallotta e a nevet, majd átadta a dukátot. Tanácstalanul indult vissza katonáihoz. Gloda Led nyári szállása néhány óra lovaglás innen, odáig stimmelt a dolog, de miért érdekelte volna Glodát az a néhány könyv? Gloda a művészeteknek élt, bőkezű mecénás hírében állt, de mivel nem tudott olvasni, aligha adott volna pénzt azokért a kötetekért.
- Kapitányom? - érdeklődött McKinnon.
- Átkutatjuk a kastélyt. Ez az út kivezet a városból. Nemsokára meg kell pillantanunk - morogta szórakozottan, mert már emlékezett az útra. Még akkor is Gloda leden rágódott, mikor - jó háromnegyed óra lovaglás után, immár az erdők körülfogta mezőn - eléjük tárultak Val Noz Khalid romjai.
frászt... dolgozni kell, meg hideg lesz és alighanem hó; de legalább a szokásos éttermemben jó a bélszín
fagyos szemöldökről meg szó sincs, nem akarlak én sürgetni, csak oly nagy volt a lendületünk az elején, megszoktam:-)
Doki, szinte hallom azt a fagyos tónust a hangodban... elképzelem, ahogy összevondod a szemöldököd... :( hidd el, szégyenpírban ég az orcám, de tényleg... :((
Nem, ne egyeztessünk. Az adagot meghozom. Hanem ez a külföldi út, ez igen kellemesen hangzik :)