Az alkonyi nap visszanéz - s mily szomorún - a tájra, ellobban, parázzsá leszen a kertek déli lángja. Visszanézek, s nem szomorún, vissza, az ifjúságra - ha nem is csap magasba már, ha csitul is a lángja, de érzem, izzóbb, melegebb, mélyebb szívem parázsa.
Hogy ifju tested átsüt a halálon, másfélezer magányos éjszakámon, hogy vakmerőn és jogtalan szeretlek, hogy árvaságom ablakát beverted, hogy lelkem fölvérzi a hulló ablak, hogy a temetők rám ujjal mutatnak, hogy vén szememben nincs egyéb dicsőség, nincs más erény már, csak az ifju szépség, hogy gyüretlen hasad, tündöklő térded napkeltét lesik a didergő éjek, hogy nyitott szemmel alszom, mint a holtak, mert arcod fénye nem szünik fölöttem, s kiver a boldogság, mint a verejték - oly gyönyörű! oly elviselhetetlen!
Tudd meg, én Neked fájni akarok, emlék akarok lenni, mely sajog, mert nem lehettem eleven valóság. Tudd meg, nem láthatsz égő piros rózsát, hogy ne én jussak róla az eszedbe, akit engedtél elmenni csókolatlan. Mert minden fájni fog, amit nem adtam, és minden szó, mely kimondatlan maradt. Nem láthatsz tengert s arany sugarat, mely nem a szemem lesz s a mosolygásom s hiába hunyod be szemed, hogy ne lásson, mert a szívedbe égettem be magam. Minden hajnal, minden nap alkonyata, a rét, ahogy a harmatcseppet fogadja, a könny, a vágy, a csók, a dal, az álom, minden asszonykéz, minden férfivállon, s az asszonyod, ha karodba veszed: mert sohse voltam eleven valóság, mindenütt, mindig, minden én leszek
Magányos vándort messze utadon mindenütt utólér a gondolatom.
Tudom, hogy hol vagy és merre jársz, tudom, mid hiányzik és mire vársz, tudom, kit szeretsz és kitől kell válnod, tudom a nappalod s tudom az álmod. Tudom, ha ajkad mosolyra bágyad, tudom a kínod és tudom a vágyad, tudom az ujjongásod és a lázad, tudom, ha dac hajt s űz az alázat, tudom, ha béke enyhít s hív a harc
Merengő szemem, ki látóvá teszed, ki elindítasz utamon, hogy járjak, ki kiszínezed számomra a nyárnak sápadt virágát s két karom kitárod, hogy minden embert magamhoz öleljek: tudod-e mit teszel velem?
Honnan tudod: a könnyet és a kínt, ha látó szemmel nézem odakint, nem fog-e jobban fájni, mint a vakság?
Az úton, melyet lépésem követ, ismersz-e minden tüskét és követ, mely megsebez és gátat vet nekem?
Fáradt bimbóját halovány tavasznak hidegen néztem; ki tudja, a gazdag, pirosvirágú nyártól hogyan búcsúzom?
Két lankadt karom ujjongón kitárom, de ha ölelek, ki tudja, mi áron? Nem Júdás lesz-e, akit szivemre zárok?
Ki bízó kezem nyújtott kezedbe várod, ismerősnél, rokonnál több: Barátom, tudod-e mit teszel velem?
Szoke, pogány lány a szeretom, engem
hisz egyedül, és ha papot lát,
rettenve suttog: csak fu van és fa:
nap, hold, csillagok és állatok vannak
a tarka mezokön. És elszalad. Por
boldogan porzik a lábanyomán.
Pedig fönn a kertek felé
feszület is látja a csókját és
örömmel hull elé a búzavirág,
mert mindig hiába, megcsudálja ot
egy szerelmetes, szakállas férfiszentség.
Tizennyolc éves, és ha nélkülem van,
hallgatva ját, mint erdos partok
közt délidon jár a nyári víz s
csillogó gondot ringat magában arról,
hogy sohasem telünk el a csókkal és
szomorú. Pirul a naptól már az oszi bogyó.
Ha mennél hideg szélben
. a réten át, a réten át,
rád adnám kockás takaróm,
. öleljen át, öleljen át!
S ha körülzúgna sors-vihar
. rémségesen, rémségesen:
szívemben volna házad
. oszd meg velem, oszd meg velem!
Volna köröttem zord vadon,
. sötét veszett, sötét veszett,
mennyország volna nékem az
. együtt veled, együtt veled!
S ha volnék minden föld ura
. az ég alatt, az ég alatt:
koronám legszebb ékköve
. volnál magad, volnál magad!
Ha mennél hideg szélben a réten át,
Rád adnám kockás takaróm, öleljen át.
S ha körül zúgna sors vihar rémségesen,
Szívemben volna házad is, oszd meg velem.
Volna köröttem zord vadon, sötét veszett,
Menyország volna nékem az együtt veled.
S ha volnék minden föld ura az ég alatt,
Koronám legszebb ékköve volnál magad.
Robert Burns
(sajnos könnyen lehet, hogy nem teljesen pontos, boldog lennék, ha valaki jobban tudná)
Betöltesz, mint a friss sebet a vérzés,
s lefolysz, követve mélysötét nyomát,
kiterjedsz, mint az éjben az az éj-rész,
mikor az árnyon tompa szín üt át,
nyílsz, súlyos rózsa, minden kerti ágyon,
magány Te, veszteség és mult idő,
Te sarju-lét, mikor elhull az álom,
a túlsokat-tudó és szenvedő.
Korán szakadva rögeszmés valóktól,
gyorsan-adott tárgytól idegenül,
fáradtan részletektől, a csalóktól,
mert mélyebb énnel egy sem ízesül:
most a mélyből, amely érinthetetlen,
s amit se szó, se jel ki nem beszél,
kell csönded venned, lefelémenetben
oda, hol éj, gyász, s késő rózsa kél.
Néha gondolsz magadra - régi monda.
Ez voltál hát? Hogy felejted magad!
Ez volt a képed? kérdésed, kimondva,
mind, mi tiéd volt, égboltod, szavad?
Szavam, égboltom, kézzel fogtam egyszer,
szavam, égboltom, pusztuló, esett -
kivel ez történt, magát elfelejtse,
s ne érintse a régi perceket.
Egy végső nap - késő izzásu, tág nap,
a rejtett célhoz egy patak vezet,
magas fény fürdet régi-forma fákat,
s árnyból teremt játék-ellenfelet,
gyümölcsöt ama nap nem vár, sem érő
kalászfüzért, sem termésből magot -
játszik csak, fényét érzi, s visszanéző
emlék nélkül - minden kimondatott.