Így múlik a világ dicsősége. Mészáros nemrég viszonylag korrekt, de mindenképpen eredeti intellektus volt a Magyar Hírlapnál. Ma a Népszavának és a 168 órának dolgozik. E mélyrepülését az utóbbiban követte el:
Egy szocialista úr
Múlt hét hétfőjén Juszt László új produkciója jóvoltából a Magyar ATV-n láthattuk azt az
interjút, amely a Mikroszkóp Színpadon készült Kovács Lászlóval, és ez a terjedelmes
beszélgetés sokmindent más megvilágításba helyezett a szocialistákkal kapcsolatban.
Mindenekelőtt magát az elnököt, Kovács Lászlót.
Hiszen a legnagyobb ellenzéki párt vezetőjének eleddig nemigen adatott meg ilyen
időtartamú televíziós szereplés; a közszolgálati média "természetesen" nem kínál számára
ehhez fogható fórumot, és a kereskedelmi adók is többnyire csupán egy-egy aktuális ügy kapcsán szólaltatják meg. Arra, hogy az MSZP elnöke árnyaltabban, kifejtőbben beszélhessen, hosszú idő után most először nyílt alkalma, Hardy Mihály és Forró Tamás kérdéseire. És ez a "hosszabb táv" nagyon jót tett Kovácsnak. Korábbi szereplései, parlamenti felszólalásai
is elegendőek voltak ahhoz, hogy Göncz Árpád leköszönése után átvegye a népszerűségi listák első helyét, de most, ebben a műsorban mutatkoztak meg igazán a pártelnök médiaszemélyiségének sajátos erényei.
Kovács, akit némelyek még saját pártjában is előszeretettel "áztatnak" azzal, hogy szorgalmas, ám halvány, közérthető, de túlságosan is visszafogott, ezúttal, hogy kifuthatta formáját, meggyőzően rácáfolt a - mi tagadás - tendenciózusan rosszindulatú értékelésekre, mégpedig egyszerűen azáltal, hogy higgadt okfejtései teret kaptak. Meglehet, ez jelzi azt is, hogy Kovács nem "egyperces" politikus, akinek az a kétmondatos riposzt az erőssége, amelyben szellemi kapacitása ki is merül. Valószínű, hogy agyonegyeztetett, mindenki szájából szabatos egyformasággal hangzó szlogeneket nem érdemes rábízni. Nem is elmés közmondások, népi szentenciák és jelszóigazságok kinyilatkoztatójaként alkalmazandó; mindez Kovácsnak rosszul állna, mert az ő egész metakommunikációja is azé a gondolkodó emberé, aki akkor fogalmazza mondandóját, amikor beszél, és nincsenek előregyártott fordulatai, betanult patentjei.
Ami persze nem jelenti azt, hogy az egykori külügyminiszter improvizál. Ha valahol, hát a diplomáciai szolgálatban megtanulhatta, milyen veszélyes a rögtönzés, a felkészületlenséget intuícióval pótló meggondolatlanság. Kovács éppen hogy olyan közszereplőnek mutatkozik,
aki nem tekinti magát csalhatatlannak, csakugyan szorgalmasan tanul és tájékozódik, nem kapkodja el a véleményét, de amikor kimondja, már rábízza magát spontán fogalmazáskészségére. És ez a fajta magabiztosság áthatja szavait; nem mellékesen pedig
némileg fejlettebb agyműködésre vall, mint amilyennel az előregyártott elemekből retorizáló szajkópolitikusok rendelkeznek.
Hallgatósága ezt a kreatív képességet csakúgy értékeli, mint a nyugodt észérveknek
megfelelő előadói modort, a minden hepciáskodástól mentes kiegyensúlyozott fejtegetés
hangvételét. Akik Kovácsot eleddig kárhoztatták kissé talán pedáns stílusáért, nem vették -
vagy nem akarták - észrevenni, hogy ennek az őszülő, ízléssel öltözött, mértékkel mosolygó
férfinak van egy rendkívüli erénye majd valamennyi politikustársához, mégpedig nem csupán
a saját pártbéliekéhez képest. Kovácsból magától értetődő megbízhatóság sugárzik.
Mondhatni, egy régivágású konzervatív korrektsége, jólneveltsége. Ha ránéz az ember, nem
az jut eszébe róla, hogy melyik pártot képviseli, hanem az, hogy lám, egy önazonos,
megnyerő tekintetű, disztingvált úr.
Hogy ezért a szocialisták közül jónéhányan idegenkednek tőle, az őket minősíti. Az
okosabbjának azonban fel kell ismernie, hogy Kovács személyes jellemzői csak hasznára
válhatnak pártjának. Hogy nekik ez idő szerint éppen erre az imázsra van a legnagyobb szükségük. Mert a "csendes" Kovács népszerűsége nyilvánvalóan abból fakad, hogy az
embereknek mélységesen elegük van a lármás többiekből, a szüntelenül ellenségkereső, harcra kész nagyszájúakból. Elegük van a bombasztokból élő semmitmondókból, és
bizony elegük van a fiatalságuk egykori varázsát kiárusító, mindentudó új fiúkból, akik naponta oktatják ki az ország egyik felét arról, miért kell utálnia a másik felét.
Kovács jovialitása, tárgyszerűsége és kivált önuralma itt és most egyáltalán nem unalmas. Ellenkezőleg: egyre izgalmasabbnak tetszik, hogy ez a csakazértis kulturált magaviselet a saját szívós, kitartó módján miként emelkedik ki ellenfeleiéi közül - éspedig azáltal, hogy
olyan emberi és társadalmi értékeket őriz, amelyekre nem oly nehéz ráismerni, hisz ott élnek majd mindenki ösztöneiben, sőt, az úgynevezett kollektív tudattalanban is, még ha az egymást követő primitív és neoprimitív korszakok elfedték is őket. Kovács csakugyan az európai civilizáció képviseletét jeleníti meg ebben a politikai őserdőben, amint nem tágít halk határozottságából.
A szocialisták problémája pedig a legkevésbé sem az, hogy vajon elég átütő erejű, elég
karizmatikus, elég populáris jelenség-e Kovács László. Az ő igazi gondjuk éppenséggel
abban rejlik, vajon lesz-e, mondjuk, féltucat olyan tisztségviselőjük, akinek hitelessége,
rokonszenvmutatója akár csak megközelíti az elnökét. Ha az ember ma elnézi a kínálkozó
választékot, hát nem lesz könnyű kiállítani egy Kováccsal kompatibilis csapatot. És nem
azért, mert az idősebbek nem engedik megfiatalítani a szocialisták vezetését. Hanem azért,
mert nemigen látni a számottevő fiatal aspiránsokat. Maga Kovács persze előzékenyen
hangoztatja, hogy ott állnak mellette tettrekészen az utóbbi évek kiforrott tehetségei - de hát
mit is mondhatna egyebet. A tény ezzel szemben az, hogy míg a régi gárda korifeusai jórészt
elhasználódtak, és - tisztelet az elenyésző kivételnek - egyébként sem voltak meggyőzőek
soha, addig az újabb garnitúra tagjai "nem jönnek át a rivaldán".
Sok múlik majd ugyan a párt programján, azon, hogy mennyire tudnak megszabadulni a
lózungjaiktól, mennyire találnak józan, reális egyensúlyt a társadalmi szolidaritás égető
szükségének kielégítése meg a gazdasági motor egyenletes működtetése között. Magyarán
az a kérdés, milyen lesz az a bizonyos ideadaptált szociáldemokrácia, amit meghirdetnek.
De legyen bármilyen jól kimunkált és meggyőző egy politikai program, tudjuk, hogy nem
egyedül azon múlik az eladhatósága. Sokkal inkább azokon, akik megpróbálják eladni. És
Kovács László olyan "eladó" ebben a politikai boltban, amilyennel a vevők szívesen
találkoznak. Mert nem tukmálja tolakodón a portékáját, de nem is néz át rajtuk
modortalanul, nem igyekszik lyukat beszélni a hasukba, de megadja a kellő felvilágosítást.
Elhisszük neki, hogy nem rajtunk akar meggazdagodni, inkább a szolid üzletmenetben
érdekelt.
Kovács képes megtartani a törzsvevőket, és bizalmat ébreszt az alkalmi vásárlókban is.
Ahogy mondani szokás: jó cégér. Akár egymagában is.
Mészáros Tamás
