Gáti Oszkár és a húsevő növény 2008. június 3. 00:00
Pethõ Tibor
Elegem lett – nyilatkozta interjújában Gáti Oszkár Jászai-díjas színművész, miután látványosan szakított a győri színházzal az évadzáró társulati ülésen. A pódiumon ennél jóval többet mondott: „Hazudunk mindenkinek, barátnak, feleségnek, szeretőnek. Azt hazudjuk, jól vagyunk, sikeresek vagyunk, boldogulunk. Hazudok én is, mert túl kell élni… Morális válságban vagyunk. Valakinek el kell menni, hogy kimondhassa ezt… volt nekünk Kossuth-díjas, érdemes és kiváló művészeti vezető alkoholistánk. És vezető dramaturgunk, akinek a neve ott szerepelt a plakáton mint rendező, de mi tudtuk, köze nincs a darabhoz. Csak a kártya és a pia érdekelte.” A most távozó igazgató válaszában „szemétnek” és „húsevő virágnak” titulálta a színészt. A sajtó, talán természetéből adódóan, időnként hajlamos túlértékelni az efféle művészi vulkánkitöréseket. Mielőtt azonban a harag, a botrány lávája mindent elöntene, szükséges megjegyezni, hogy maga a jelenség egyáltalán nem egyedi. Bátran megkockáztathatjuk: természetesnek tekinthető a mindenkori színházi világban. A szerepet játszó művész túlérzékenységével van dolgunk, aki – mint a jelen esetben is – a visszásságok, a sérelmek önmagában hiteles építőkockáiból egy meglehetősen furcsa, kissé talán ormótlannak ható épületet emel. A felpörgetett emóciók, a személyes sértettség, az üldözöttség (néha egyébként jogos) képzete miatt mégis kissé torznak hat mindez. Nem feledhetjük, színjátékot látunk, maga a fellépés igazából egy önfenntartó stratégia része, mi több: önigazolás. Sok hasonló „ügyre” emlékezhetünk: 1944-ben – igaz, részben politikai okokból – Jávor összetörte Kiss Ferenc mellszobrát, Básti pedig ötvenhat őszén felpofozta a Dél-Amerikából hazatelepülő Págert, hogy aztán néhány év múlva együtt játsszanak zseniálisan Fábri Utószezon című mozijában. Latinovits Zoltán ügyeit szokták gyakran emlegetni, de nem volt mentes a hasonló kitörésektől Jászai Mari vagy – hogy külföldi példát vegyünk – Anna Magnani pályája sem. Bátran tekinthetjük ezt foglalkozási ártalomnak. Nem valószínű, hogy oeuvre-juk minőségét ezek a gyakran mesterségesen felnagyított ügyek befolyásolnák. A „botrány” túltárgyalása, szenzációként való tálalása nem érdeke egy művésznek sem. Ha történtek visszásságok, ha valaki lopott, azt ugyanakkor nyilván nem lehet kézlegyintéssel elintézni. Köztudott: folyik is hivatalos vizsgálat néhány teátrumunk háza táján (köztük van Győr is). Gáti expressis verbis nem említett ilyen ügyeket, sőt az eset után adott interjújában azt is elmondta, „konkrét kiváltó oka nem volt” az időzítésnek. Elszakadt a cérna – mondhatnánk. A kulcsot talán az a kijelentése adhatja monológjának dekódolásához, amelyet a színház- ról mint közösségi műfajról s a művészről mint „hihetetlen individuumról” mondott, „aki ragaszkodik az önállóságához”.
Talán Vörösmarty Mihály szép metaforája igaz a színházra is: „sárból, napsugárból összegyúrva” teremtette az Isten.
Pardőz:
Helyebben nem Vörösmarty...hanem, inkább Madách Imre.. Az ember tragédiája... 15. szín.
„Miért is kezdtem az emberrel nagyot, Ki sárból napsugárból összegyúrva Tudása törpe, és vaksága nagy.”
Már majdnem...:O) feledésbe merült..a PRAVDA kulturális rovatának oszlopa..aki összetévesztette Vörösmartyt Madách-csal...
Mit látnak szemeim...
Az Agyar Hírlap/ Izvesztyija..mitis ír..?
"Lektornőt akarok!
Írja Apáti Miklós...:O)..( én megértem!)
csakhát... a híres mondás..amely _pontosabban" Nőt akarok! Nőt akarok! " Apáti szerint...egy cseh filmben hangzott el...
Nos ez a cseh film...Fellini Amacordja volt..ami azért kicsinyt levon...az Izvesztyija és az olvasószerkesztő elvtársak...precizitásából..kicsinyt:O)
Mikike így folytaja:
"..egyetlen dolgot tehet az ember, megpróbál a lehető legpontosabban fogalmazni, és arra készül, hogy minden szavát meg kell védeni, ha azok pontosan adnak visza tartalmakat_ mondta Zsuzsa" idézi Orbánt, és idézi őt Apáti...
És egy kis hab..a halon:
"..van egy magyar nő akire _a közös munkát értem ezen_ sok magyar ró vágyik.." Így Apáti is..
> "Állami pénzek, ingatlanok, kapcsolatok nélkül, az Apró-klán (ez a mi Cosa Nostránk!) segedelme nélkül ti semmik sem lennétek. Ugyanis tehetségetek, az egyetlen valódi tehetségetek csupán a gátlástalanság és az erkölcstelenség, valamint a lenyűgöző akaratosság."<
ez annyira pontos látlelet a most qrmányzó söpredékről, hogy nem lehet eléggé ismételni. Ez a kretén garnitúra teljesen lejáratja a demokráciát. Semmi mentségük sincs rá.
http://www.fn.hu//belfold/20080306/paul_lendvai_magyar_hirlap/ „A magyar médiahelyzet látszólag nem különbözik a nyugat-európai általános tendenciáktól": amit egyebek közt a bulvárlapok térhódítása és a minőségi napilapok visszaesése jellemez – vallja tömören. A pénzügyek fontosságára célozva azonban idézi Kurt Tucholsky német szatirikus írót, aki szerint: „A sajtónak egyetlen abszolút kifogásolhatatlanul becsületes része van – a hirdetések rovata.”
Lendvai keserűen teszi hozzá mindehhez: „Amikor más kollégákkal együtt (…) a rendszerváltás előestéjén s utána szemináriumokat szerveztünk, nem gondoltuk volna, hogy nyugati sajtó- és médiacégek a fiatal demokratikus sajtó védelme helyett független főszerkesztőket váltanak le, illetve készek posztkommunista vagy jobboldali populista pártokkal s azok sajtó- vagy propagandafőnökeivel hamis kompromisszumokat kötni.”
Az apropót ehhez éppen a Magyar Hírlap kínálja. A lap „szomorú sorsa a svájci tulajdonosoktól az újgazdag magyar nábobig” tart, aki önmagát Görgei Artúrral, illetve Hunyadi Jánossal, csodált politikusát (Orbán Viktort) Kossuth Lajossal hasonlította össze, „figyelmeztetés mindazoknak, akik a szabad sajtó jelentőségét és funkcióját lebecsülik”. És a végszó mindehhez: „A mai Magyar Hírlap címkéje annyi szerkesztőségi tisztogatás után csak mint temetői fejfa emlékeztet az egykori színvonalas napilapra.”
Lendvai azonban a kesergést elhagyva inkábba a butaság veszélyeit taglalja. „A butaság provincializmussal vegyítve persze nemcsak aggasztó lehet, hanem egyidejűleg szinte szórakoztató is” – fricskázza meg a Magyar Nemzetet (MN), amely a Magyarok Világszövetsége svájci tagozatának az NZZ (Neue Zürcher Zeitung) ellen indított hadjáratát veszi védelmébe. Ugyanis a világ egyik legjelentősebb lapjának „magyarszakértője”, a Prágában székelő Ulrich Schmid „történelmi tényeket tendenciózusan félremagyarázó” a magyar svájciak és az MN szerint, amelynek kölni Magyar Nemzet-tudósítója felháborodva állapítja meg (Lendvai idézi): „Az újság főszerkesztője, Markus Spillmann az elmarasztalt vélemények ellenére sem volt hajlandó arra, hogy a valóságot tükröző ténykedésre intse munkatársát, sőt kitartó bizalmáról biztosította a tollforgatót.”
S még egy gondolatként a magyar állapotokról hozzáteszi: A „Magyarok Világszövetségének svájci tagozata” nyilván azért indított Schmied ellen idegháborút, „mert cikkeiben nemcsak a kormányt és Gyurcsány miniszterelnököt, hanem időnként a Fideszt és Orbán Viktort is bírálta. Ulrich Schmid tárgyilagosságával, képzettségével és tehetségével az NZZ kiemelkedő munkatársai közé tartozik” – teszi még hozzá Paul Lendvai.
Hasonló élményeket kelet-európai kommentátorok csak kommunista rendszerek idején éltek át – állítja még.
Természetesen fölösleges a tartalmi elemzés gépezetét beindítani egy szerencsétlen balfasz miatt, aki félrészegen leírja, hogy a nácizmus oka a berlini kabaré volt. Nem, nem a berlini kabaré volt, akadt ott például egy előző világháború, egy gazdasági világválság, egy imperializmusában beszorított Németország, na meg persze az államfetisizmus, nem utolsósorban Marx hatására (vö. "nemzeti szocializmus"). De már így is úgy teszünk, mintha komolyan kéne venni ezt a nyomorult senkit.
Mellesleg a kulturális hagyomány legfőbb ellensége nem az, aki kigúnyolja (jó reggelt Zsolti, te barom, ki kéne nézni a mélymagyar szarból legalább a Monty Python csoportig!), hanem aki meghamisítva és kisajátítva a maga kis önös érdekeihez használja fel.
Mindenekelőtt a tegezésről. Soha, semmilyen körülmények között nem tegeznélek le, csak akkor, ha Te ezt kifejezetten kérnéd. Ugyanis gyűlölöm azt a világot, amelyben a boltok pultjában álló bakfisok "hellóval" és "sziával" köszöntik az ötven-hatvan esztendős vásárlókat is, akik aztán zavarukban kényszeredetten visszategezik őket. Én sportot űzök abból, hogy konzekvensen "jó napot kívánokkal" köszönök, és mosolyogva nézem a hatást. Most azért tegezlek le mégis, hogy érezd, ez a világ a ti művetek (is).
Kedves János, téged is gyűlöllek. Persze nem lenne túl nagy erőfeszítés ezt a tényt becsomagolni, politikailag korrekté tenni, de már nincs kedvem hozzá. Nincs kedvem a politikai korrektséghez, ugyanis az éppúgy elmebaj és hazugság, mint ti magatok. Mint a világ, amelyet ti képviseltek.
A világ, amelyet ti álmodtok, és amelynek megvalósításán fáradoztok, élhetetlen és rettenetes. A ti világotok fogja elhozni az új borzalmakat – de erről majd később. Most először erről a "nemet mondunk a szocializmusra" nevű kampányról. Tudod, János, ha lenne kedvem és időm, szívesen beszélnék most arról, hogyan lettetek ti gazdagok. Milliárdosok. Te és a volt főnököd, harcostársad, akit szintén gyűlölök. Beszélnék arról, hogy ti az állam – bizony, János, az ÁLLAM! – pénzén lettetek azok, amik. Állami pénzeket, ingatlanokat nyúltatok le, felhasználva a régi, pártállami kapcsolatokat. Te, aki egyházi középiskolában végeztél, végül a KISZ KB zsozsóján és tagjain lettél "nagy"… Illetve, hát ilyen kicsi. Ilyen morális törpe. Ilyen moral insanity. Állami pénzek, ingatlanok, kapcsolatok nélkül, az Apró-klán (ez a mi Cosa Nostránk!) segedelme nélkül ti semmik sem lennétek. Ugyanis tehetségetek, az egyetlen valódi tehetségetek csupán a gátlástalanság és az erkölcstelenség, valamint a lenyűgöző akaratosság. Bizony, kedves János, majd egyszer, csak egyetlenegyszer meséld el, legalább önmagadnak, milyen pénzek álltak informatikai céged mögött, amelyekből milliárdos lettél. Milyen pénzek, milyen megrendelések, milyen "tenderek" és milyen kapcsolatok. S azt is meséld el majd egyszer önmagadnak, hogy ezek nélkül mi lennél ma. Mert én tudom. Egy tehetségtelen, huszadrangú orvos lennél, akit mindig odébb rugdalnának a kollégák, hogy csak beteg közelébe ne kerüljön, az isten szerelmére! (Ahogy volt ez annak idején a János kórház traumatológiáján, ahol rezidens voltál, emlékszel, János?)
De nincs kedvem erről beszélni. Ezt is unom. Hiszen már annyiszor beszéltünk róla, és annyira nincs semmi értelme. Egyszerű ez, János: ti kifosztottátok az államot, gátlástalanul és aljasul, és amióta az állami vagyon a zsebetekben van, gyűlölitek az államot, és harcot folytattok ellene. S miközben behajtjátok az elképesztő mennyiségű adókat a lakosságon, arról pofáztok, hogy az állam nem azért van, hogy adjon, és "nincs ingyenleves". Ez undorító és elviselhetetlen, János, de mindegy. Tehetitek, hiszen a magyar társadalom tetszhalott állapotban van még mindig. De egyszer majd felébred… Iszonyatos nap lesz, János, de sajnos elkerülhetetlen… Én már várom.
Végezetül pedig arról szólok, hogy majdnem mindent el lehet venni egy nemzettől, János. El lehet venni a vagyonát, a pénzét, a javait, még a szabadságát is – az a kérdés, vajon el lehet-e venni végképp az önbecsülését is? Nem tudom, János. Ti ezen vagytok, és lehet, hogy nektek sikerülni fog. Ezen vagytok, ugyanis egy nemzet önbecsülését úgy lehet elvenni, hogy elveszed tőle a múltját, a kultúráját, a hagyományait, az őstörténetét, a mítoszait. Paul Johnson teszi fel a kérdést a 20. század történetéről szóló munkájában, hogy miért éppen a németek? Miért éppen Európa egyik legnagyobb kultúrnemzete, Goethe és Heine és Wagner hazája vetette magát a nácizmus karjaiba? Elegendő ehhez a világgazdasági válság, a nyomor, a vesztes világháború, és a Vezér eljövetele? Nem, nem elegendő. Az is kellett hozzá, hogy megpróbálják elvenni a kultúráját, a hagyományait, a mítoszait.
Tudod, János, hogyan függ össze a két dolog? A híres-hírhedt berlini kabarékban estéről estére azon röhögött a törzsközönség, hogy kifigurázták Trisztán és Izolda legendáját. Levizelték, kigúnyolták, kiröhögték mindazt, ami a németeknek fontos volt és szent. A cinizmus és a múlttalanság tobzódott minden este Berlin fülledt lokáljaiban. Aztán egy este megjelentek a nagyon szőke, nagyon kék szemű, horogkeresztes karszalagot viselő német fiúk, és felismerhetetlen péppé verték a bártulajdonos arcát a pult szélén…
Nézd meg Bergman Kígyótojás című filmjét, kedves János. Sok-sok hasonlóságot fogsz felfedezni mai világunkkal. És olvass Paul Johnsont! És ne legyél olyan nagyon megelégedett és cinikus. Ugyanis az út végén majd együtt menetelünk valahová, kedves János, és akkor én rád jobban, sokkal jobban fogok haragudni. Alázat és csend és önvizsgálat, kedves János… Egy nemzettől nem lehet elvenni a kultúráját. Bayer Zsolt, főmunkatárs
A szöveg korrekt, aggodalomra nincs okod: egy fidesz-kormány "természetesen" nem fogja döntéshozói pozíció közelébe sem engedni Bíró Zoltánt. Mint ahogy Bogár Lászlót sem. Éppen az általuk leírtak okán.
Ezt a protest szavazat dolgot azonban nem igazán értem: ki ellen van(nincs) neked igerenciád most protestálni? A regnáló bűnözői hatalommal vagy annak ellenfeleivel szemben?
Na, ha ez így van, akkor tisztelettel megkérdezném a magukat mérsékeltnek tartó jobbos olvtársakat, hogy van-e alapja azon aggodalmamnak, mely szerint a jobboldal, hatalomra jutva 2010-ben ezt az urat az oktatást felügyelő kormányzati szervben úgymond hatalomhoz juttatja? Talán nem is annyira hipotetikus a kérdésem, ugyanis ez az úr Lakiteleken, Orbán Viktor társaságában mutatkozott, és igen érdekes dolgokat mondott. Kérdezem ezt azért, mert pillanatnyilag úgy érzem, hogy 2010-ben olyan túl sok ingerenciám nem lesz újabb proteszt-szavazatra, de amikor ilyesmikbe belegondolok, akkor biza elönt némi bizonytalanság. Tehát?
"Ahogy múlik az idő, úgy világosodnak lassan az elmék. Az ország népe lassan ráeszmél, hogy nemcsak hazudtak neki és hazudnak folyamatosan, hanem tudatosan tönkre is teszik. Ráébred, hogy amit kormánynak tekintett, az valójában nem más, mint laboratórium, mely kísérletet tesz arra, hogy miként lehet a Magyar Köztársaság kormányaként szétzülleszteni a Magyar Köztársaságot. Pontosabban szólva: hogyan lehet tökéletesen kiszolgáltatni Magyarországot, megteremtve legújabb kori gyarmatosításának feltételeit. Mert ma már aligha lehet kétséges, hogy erről van szó.
Ha a politikai döntések sorát nem tekinthetjük csupán sem a véletlenek, sem a nyilvánvaló ostobaságok láncolatának, akkor kénytelenek vagyunk a logikát keresni benne. Egy kormány működése során természetesen születhetnek olykor rossz döntések, a politikusok száján kicsúszhatnak szerencsétlen mondatok, de ennek a kormánynak a tevékenységében rendszer van, célratörés és logika – és ez minőségileg merőben más helyzetet jelent. Igaz, de csak felszíni jelenség, hogy a kormány nem kormányoz, hanem "kommunikál", azaz hazudozik, megtéveszt, félrevezet, az egykori országgyűlési választásoktól kezdve folyamatosan, beleértve ebbe az elhíresült őszödi beszédet, mely nem volt egyéb, mint a hazudozás bevallásával is a valódi politikai célok leplezése. Inkább szóljon arról minden, hogy hazudtunk, és ezt be is vallottuk, mintsem arról, ami a hazugságtakaró mögött zajlik! Ez is része a laboratóriumi munkának: megtudni, hol a határ, meddig hazudhatunk rendületlenül, vagyis anélkül, hogy a közfelháborodás határozott cselekvésre indítaná a társadalom zömét. A Gyurcsány-kormány agresszív politikai célratörése azonban ennél is riasztóbb.
Kétségtelen, hogy már maga a rendszerváltás első kormánya is a nemzetközi neoliberális- neokonzervatív politikai erők és a nemzetközi nagytőke markában volt. Mindmáig egyedül az Orbán-kormány tett olyan mozdulatokat, amelyekkel megkísérelte a folyamatokat a társadalmi és nemzeti érdekek felé irányítani. Nem sok ideje és lehetősége nyílott arra, hogy továbbvigye. Egy Gyurcsány-kormánynak mindenképpen jönnie kellett, hogy a majd húsz éve elindított folyamatot beteljesítse, vagyis: az önálló magyar államiságnak még a nyomait is eltüntesse. Ebben legfeljebb másodlagos szerepe van az ő személyes adottságainak, beteg személyiségének, gátlástalanságának, felturbósított hatalmi szerepjátékának. Ő a feladathoz megfelelő bábu, akit nagyobb hazai és nemzetközi erők rángatnak érdekeik szerint, s ő maga is rájátszik erre, rángatja néha maga magát is, bábu a bábut, de az irány meghatározott.
Ha csak vázlatosan is áttekintjük a folyamatot, akkor látnunk kell, hogy mire megy ki az a játék, amelyet űznek velünk. Mindenekelőtt meg kell fosztani az államot eszközeitől. Az abszurditásig végighajszolt privatizáció révén először gazdasági eszközeinek még a maradékától is. Látjuk, már a létünk elemi feltételeit is a piacra akarják vinni: a termőföldet, a vizeink feletti rendelkezést, az oktatást és az egészségügy teljes rendszerét. Meg kell fosztani védelmi erejétől, honvédségétől. Igazságszolgáltatását, jogrendszerét, rendőrségét a társadalommal szemben, idegen érdekeknek kell alárendelni, olyannyira, hogy már idegen (izraeli) irányítás alatt álló fegyveres erő is működhet az országban őrző-védő szervezet címén. Ám mindez nem elég, miután az izraeli államfő kihirdeti, hogy felvásárolják Magyarországot, hazánk utazó nagykövete (Medgyessy Péter) a napokban odautazik és a már folyamatban lévő területfoglalás folytatására buzdítja az ottani befektetőket (ingatlanok, egyetemi kollégiumok, úgynevezett tudásközpontok), majd újabb néhány nap elteltével jön a sajtóhír, hogy Izraelbe utazott a honvédelmi tárca államtitkára (Vadai Ágnes) a katonai együttműködés fejlesztésére irányuló javaslataival.
Ki tudja azt a mai Magyarországon, hogy mi folyik a háttérben, kormányzati szinten, az ország ellenében? Magyarország amúgy is a titkok országa lett, ahol ügyeket és ügyleteket kilencven évre titkosítanak. Azt, hogy mi történik velünk, éppen mi magunk nem tudjuk, de lehet, hogy még unokáink sem fogják látni a most feltöltött titokraktárakat. Azt azonban naponta tapasztaljuk, hogyan igyekeznek végképp megtörni a nemzet öntudatát és a társadalom védekezőképességét, létbiztonságát és szolidaritását. Ez a végjáték. Ha ez a kormány még 2010-ig uralkodik rajtunk, a következő kormánynak hosszú évekre lesz szüksége –a legjobb tudása és szándéka mellett –, hogy eltakarítsa a romokat, és elkezdjen újra országot építeni.
A legkevesebb, amit most a saját érdekünkben tehetünk, hogy nem várunk még éveket, míg magától is bukik ez a kormány, hanem "márciusban újra kezdjük" – a rendszerváltást."
A legkevesebb, amit most a saját érdekünkben tehetünk, hogy nem várunk még éveket, míg magától is bukik ez a kormány, hanem "márciusban újra kezdjük" – a rendszerváltást.
