Tisztelt asztaltársak!
Erre az akcióra vártam. Kiragadott részlet helyett a teljes interjú, amelyet indokol, hogy a html csak egy hétig él.
Idézet:
"Szentmihályi Szabó Péter
író
Az utóbbi időben nagyon sokat járom az országot, és sose tudom, milyen minőségemben érdeklődnek
irántam, de legutóbb nagyon megijedtem, mert néztem a noteszomat és láttam, hogy több politikus neve van benne, mint íróé. Ebből gondoltam, hogy egy kicsit átlendültem a másik mezőnybe, pedig mániákusan igyekszem hessegetni a politikát, amennyire tudom. Túl rövid az ember élete ahhoz, hogy azokkal a mindennapi hülyeségekkel foglalkozzon, amivel a politika kell, hogy foglalkozzék. Viszont nehéz lemondani
arról az elemi jogról, hogy megpróbáljunk beleszólni a saját sorsunk alakulásába. A szüleim és általában az a nemzedék, amelyik átélte a negyvenes, ötvenes éveket, nagyon sok mindenen ment át. Én ifjú emberként sohasem értettem, hogyan hagyták, hogyan engedték, hogy ez megtörténjen velük. Elhatároztam, én bizony
nem fogom engedni, hogy velem ilyen dolgok megtörténjenek, és ha arra kerül a sor - keresztény szellemiség ide vagy oda -, a fegyveres erőszaktól sem riadok vissza, hogy megvédjem azokat az értékeket, amelyeket szentnek gondolok.
- A családról, a gyermekkorról mondjunk valamit.
- Édesapám újságíró volt egy jobboldali lapnál, szerencsére a szerkesztőség bombatalálatot kapott, elvesztek az iratok, a stáblisták, így a kommunisták nem tudtak neki kellemetlenkedni. Ô eredetileg jogász volt, később aztán teljesen más életpályára kényszerült: régészkedéssel foglalkozott, a nyelv régészete érdekelte nagyon.
Élete legnagyobb művét sikerült is megjelentetnem posthumus, az etruszkok és az ősmagyarság kapcsolatáról.
De írt történelmi regényeket és drámákat is. Nagyon sokat tanultam tőle. Fölösleges is lenne ezt különösebben részletezni, mert hát az embernek vagy jó az édesapja, vagy nem jó. Nekem jó édesapám volt, akire fölnézhettem. Például franciául úgy tanultam meg - iskolában soha nem tanultam ezt a nyelvet -, hogy volt egy
francia nyelvű gyermeklap, amiben képregények voltak, az egyetlen francia nyelvű lap volt, amelyik bejöhetett az országba. Édesapámat megkértem, hogy ezeket fordítsa le nekem, figyeltem, hogyan ejti ki a szavakat és így
lassanként rám ragadt a nyelv. Elég szegények voltunk, mint az ötvenes években a legtöbben. Ma már eléggé kihalófélben van a család, viszont van egy nagylányom, két unokám és egy nagyfiam, akivel most együtt élek, mert tavaly meghalt a feleségem.
- Mi akart lenni diákkorában?
- Elég sok minden akartam lenni. A régészet nagyon vonzott, sok ilyen könyvet olvastam és a nyelvekkel is jó viszonyban voltam. Csakhát Magyarországon elsősorban az avar kori és a római kori régészettel lehetett volna foglalkozni, én pedig nem akartam az egész életemet múzeumban eltölteni. Aztán emlékszem, egész kicsi
gyerekként már gyűjtöttem az akkori szörnyű politikusok arcképeit - a Szabad Népből vágtam ki ezeket -, meg az életrajzaikat, a politika is borzasztóan érdekelt. Főleg az nem fért a fejembe, hogy ilyen ember alatti lények
irányítják az emberiség sorsát. Ez akkor annyira fölbosszantott, hogy arra is gondoltam, politikus leszek. A vége az lett, hogy Fekete István bölcsességét fogadtam meg. Ôt atyai barátomként tiszteltem, 17 éves koromban diákként levelet írtam neki, így ismertem meg. Szellemileg is, erkölcsileg is nagyon segített engem. Ô
tanácsolta, hogy "édes fiam, az irodalom mindig legyen a szeretőd, de mellette legyen egy tisztességes foglalkozásod". Hát az én tisztességes foglalkozásom a tanítás lett. Gimnáziumban, egyetemen tanítottam, most is a Pázmány Péter Katolikus Egyetemen tanítok, korábban pedig az ELTE-n, mindig is angol irodalmat tanítottam, most már 31 éve. Emellett mindig szerkesztettem könyveket, újságokat, legtovább a Szépirodalmi Könyvkiadónál dolgoztam. A folyóiratok közül legszívesebben a Galaktikára emlékszem vissza.
- Kamaszkorom kedvenc folyóirata...
- Egy angol nyelvű lapot is csináltam, a Hungarian Observert, azt is nagyon szerettem. Úgyhogy a tanítás, az írás és az újságírás együtt töltötte ki az életemet. Tettem egy kis kitérőt is, mert amikor kicsaptak az összes középiskolából egy '56-os megemlékezés miatt, és rendőri felügyelet alá kerültem, egy díszmű kovács
műhelyben kaptam állást, mert csak nehéz fizikai munkát vállalhattam.
- Fiatalabb olvasóinknak mondjuk el, mivel járt a REF.
- Nekem azzal járt, hogy egy nyomozó megédesítette a magányomat időről időre; megnézte, éppen mit csinálok, tehát nem nekem kellett jelentkeznem a rendőrségen. Ennek a díszmű kovács üzemnek két telephelye volt, az egyik Albertfalván. Akkor döbbentem rá, hogy ez a legjobb dolog a világon, mert ha az ember hiányzik, mindig azt hiszik, a másik telephelyen van.
- Ezek után hogyan került egyetemre?
- Még Pannonhalmán, ahol ez az '56-os megemlékezés volt, megnyertem a középiskolás tanulmányi versenyt magyarból, így elvileg fel voltam véve az egyetemre. Csakhát ez harmadikban esett, amikor még nem volt érettségim, aztán pedig történt, ami történt. De aztán '63-ban az amnesztia után az elvtársak legnagyobb
csalódására felvételi nélkül bemasírozhattam az egyetemre, így lettem magyar-angol szakos diák. Azt is elmondhatom, bár nem nagyon feszegették eddig az életemnek ezt a részét, hogy az egyetemen aztán beléptem a KISZ-be, mert mint mindenki, én is úgy gondoltam, hogy az oroszok az én életemben biztosan nem fognak kimenni, és egy nemzet nem engedheti meg magának, hogy a legjobbjai perifériára szorulva, alantas
munkákat végezve éljenek, vagy külföldre távozzanak, valahogyan meg kell próbálni változtatni a dolgokon és erre ez látszott alkalmasnak. Az Írók Szövetségének KISZ-titkára is voltam egy rövid ideig, amíg ellenforradalmi
tevékenység és klerikális uszítás miatt le nem váltottak. Ezt csak azért hoztam így elő, mert a mai napig úgy gondolom, hogy a szocializmus nem volt egy rossz ötlet. A szovjetek nélkül és az itt tevékenykedő csatlósaik nélkül, akik ma már az amerikaiak csatlósai, ezt egészen elviselhető dolognak képzeltem volna el. Máig igazságosabbnak tartanám, mint ezt az ideológia nélküli pénzközpontú kapitalizmust. Erre a másság képviselői azt szokták mondani nekem, hogy ez romantikus antikapitalizmus. Lehet, hogy romantikus, de akkor is azt mondom, nem szívesen élek olyan országban, ahol emberek állampolgári jogon megfagyhatnak, vagy a híd alatt alhatnak. Vagy ahol az egykor volt és remélhetőleg soha vissza nem kerülő belügyminiszter, Kuncze Gábor
megélhetési bűnözésről beszél, elfogadólag. Ahol létezhet megélhetési bűnözés, és még el is kell fogadni, ott én nem szívesen élek. A rövid KISZ-titkárságom idejéből van egy kedves történetem. Volt egy piros pecsétem, amit mindig magamnál hordtam. Egyszer egy étteremben ülve, odajött hozzám egy tenyérjós és ismeretlenül
panaszkodni kezdett nekem, hogy őt mennyire üldözik, meg zaklatják a rendőrök. Én meg akkor már elég sokat ittam, s azt mondtam, na várjon, adok én magának egy igazolást. Benyúltam a táskámba, elővettem a pecsétet, papírt, tollat és írtam egy igazolást, hogy ez X.Y. és a VI. kerületi - mert ugye ott volt az Írószövetség -
KISZ-bizottság megbízásából jósol tenyérből. Nem tudom, azóta mi lett vele.
- '56-ban hány éves volt?
- Tizenegy éves voltam, és ez volt az én iszonyú nagy szerencsém, mert szerintem, ha egy kicsivel idősebbvagyok és nem ilyen kis pisis, akkor biztos, hogy én is lövöldözni kezdek.
- Ennek ellenére nem próbálta meg?
- Ott voltam a Rádió előtti tüntetésen a szüleimmel, mert olyan helyen laktunk, a Szentkirályi utcában, ahol az események sűrűje volt. Úgyhogy pontosan tudom, mi történt. Máig is emlékszem, úgy kezdődött, hogy az ÁVÓ-sok a tetőről egész üvegtáblákat kezdtek ledobálni a tömeg közé, aztán könnygáz-gránátokat, végül
elkezdtek lőni is. Mi akkor elmentünk haza, de mire az Uránia mozihoz értünk, ahol a lakás volt, már meg is indult az ÁVÓ-sok szuronyrohama. A továbbiakban aztán az erkélyről néztem végig a forradalmat. Felemelő volt. De a legjobban arra emlékszem, hogy a sarki közért hatalmas üvegtábláját az egyik lövés betörte és az
nagy csörömpöléssel a földre zuhant. Ez volt az a pillanat, amikor boldogan felsóhajtottam: nem kell az orosz leckémet befejezni, mert másnap biztosan nem lesz tanítás. Ez volt számomra az abszolút felszabadulás.
Éjszaka, amikor kerepeltek a géppuskák, ott a házunk tetején is, az nekem andalító zene volt, mert tudtam,hogy most szünet következik.
- Fordítóként mivel foglalkozott szívesen?
- Az angolon kívül legtöbbet oroszból fordítottam. Volt egy Szovjet Irodalom nevű folyóirat, ami az összes szocialista országban megjelent különböző nyelveken. A Szovjet Irodalom persze nem volt annyira jó, hogy havonta felfrissítően hatott volna, tehát többnyire elképesztően rossz írások voltak benne, de jól megfizették a fordítást. A műfordítók többsége a jó szerzőkre hajt rá, ez az allűr mindenkiben megvan. Én meg azt mondtam, nekem jöhetnek a legrosszabbak is. Volt egy kedvencem, úgy hívták, hogy Maxim Tank. Mindig bementem a szerkesztőségbe és kérdeztem, hogy van Maxim Tank vers? Annyira pokolian rosszak voltak, hogy azt már szinte élvezet volt fordítani. És kértem, kaptam is egy szovjet díjat, azt hiszem Budapesten adták át, s egyszer
jártam Moszkvában is. A folyóiratnak Király István volt a főszerkesztője, aki nekem sokat segített, abban az értelemben is, hogy ha valami hülyeséget csináltam, azt elsimította. Ezt azért tartom érdemesnek megemlíteni, mert az ötvenes évek leggyűlöltebb embereinek egy részével ilyen módon kapcsolatba kerültem. Például Kuczka Péter barátom is ilyen volt, aki a Galaktikát szerkesztette, és akit halálosan gyűlöltek a saját kortársai.
Én viszont egy másik generációhoz tartoztam, szinte nagyapai viszonyban voltunk.
- Mondana egy példát a "hülyeségei" közül?
- 1975-ben volt Ady születésének 100 éves évfordulója, ebből az alkalomból Miskolcon rendeztek egy vándorgyűlést és engem kértek fel a bevezető előadás megtartására. Azzal kezdtem, hogy amíg Magyarországon szovjet megszállás van, addig Adyról érdemben nem is lehet beszélni és így tovább. Na, az előadás után mindjárt szünetet rendeltek el. A szünetben jöttek hozzám a bátrabbak gratulálni, hoztak konyakot, hogy koccintsunk. Csak arra emlékszem, hogy ott ültem, mert fölállni már nem tudtam, sorban jöttek gratulálni és mindenkivel koccintani kellett. Aztán vége lett a szünetnek, de akkor már nem tudtam fölállni. És ez volt az iszonyú szerencsém, mert a következő, amire emlékszem, hogy egy vadidegen miskolci lakótelepi lakásban
ébredtem, nem volt otthon senki, nem tudtam, hol vagyok, be voltam zárva. Kiderült, hogy egy ottani
irodalomtörténészhez vittek haza, ahol kialudtam a mámoromat. Úgy sikerült az egészet elboronálni, hogy ó, hát a Szentmihályi már részeg volt, amikor az előadását tartotta, akkor is. Ebből csak azt akarom kihozni, hogy aki nem élt akkor, az ezt az időszakot nem is értheti. Sokkal izgalmasabb időszak volt, mint a mai. Pontosan
lehetett tudni, mire megy ki a játék, ki hol áll és mit akar. Alkupozícióban voltak az írók, mert akkor Magyarország sokkal értékesebb volt a Nyugat számára. A szocialista országok között egy más kategóriát képviselt, különösen '56 miatt, úgyhogy itt minden kimondott vagy leírt szónak külön értéke volt, odafigyeltek rá Nyugaton. '89 után hatodrangú hellyé vált az ország, és az egész értelmiségünk is leértékelődött. Kit érdekel
ma, hogy egy magyar író mit mond? Az egész világot Amerika uralja, és nincs rivális. Ezért volt izgalmasabb és a mából nézve érthetetlenebb is az Aczél-korszak. A mai ésszel felfoghatatlan, hogy egy olyan írófejedelem, mint Illyés Gyula, nem tudta elérni, hogy saját folyóirata legyen, vagy hogy a népieknek legyen egy folyóiratuk.
Egész életében nem tudta elérni, hiába próbált meg bármit. Itt megint elmondanék egy kis anekdotát. 1981-ben értesítettek, hogy József Attila-díjat kapok. Persze elhíreszteltem mindenkinek a környezetemben, majd három
nappal a díjátadás előtt vadul kerestek a Művelődési Minisztériumból. Pozsgaynak a helyettese, Tóth Dezső miniszterhelyettes hívott fel és mondta, hogy vissza kell vonni a díjadat, mert a szovjet követség tiltakozott. Ez csak azért érdekes, mert ezek szerint a szovjet követségen volt egy költészeti referens. Előre tudták, kinek akarnak díjat adni, és odafigyeltek erre. Ez csodálatos dolog volt, hogy az ember ennyire fontos, hogy ilyen őrületekkel foglalkoznak. Bár lehet, hogy az amerikai követségen is van egy ilyen referens. Ez azért történt, mert néhány szovjetellenes versem besikeredett az új kötetembe. Tehát az ember alkupozícióban élt. Egyszer például azt mondtam Tóth Dezsőnek, aki egy kedves alkoholista volt, egy cinikus, de nagyon értelmes ember,
hogy én nem szaladgálok a Szabad Európához, viszont megpályáznék egy amerikai ösztöndíjat, engedjetek ki.
És ő átlátta ennek az ötletnek a racionalitását és elintézte, hogy mehessek. El is nyertem ezt az amerikai ösztöndíjat, így mentem el Los Angelesbe vendégtanárnak 1983-ban. Addigra már a '81-es eset is elhalványult, úgyhogy még ugyanabban az évben megkaptam a József Attila-díjat is. Ezt csak azért mondtam el, hogy látni lehessen, ez így ment. Ma nincs ilyen szerepe az irodalomnak.
- Hogyan került közel a MIÉP-hez?
- Kezdettől a Magyar Demokrata Fórumot támogattam, az Antall-Boross-kormány idején a Külügyminisztérium sajtófőnöke is voltam. Amikor azonban jött a Horn-Kuncze-kormány, életem legnagyobb csalódását éltem át.
Komolyan mondom, hogy lelkibeteg lettem. Egyszerűen nem tudtam elképzelni, hogy ez a nép visszaszavazza a saját megrontóit. Hónapokig úgy jártam az utcán, hogy néztem, vajon ez is hazaáruló, ez is, ennyien? Úgy éreztem, hogy az MDF gyöngesége és mulasztásai tették lehetővé, hogy ezek visszajöttek. Akkor éreztem
meg, hogy a Magyar Igazság és Élet Pártja az egyetlen olyan erő, amely képes végérvényesen megállítani, hogy ezek tovább országoljanak. De a MIÉP-hez való közeledésembe belejátszott a Térdre magyar című versem is, amely az Új Magyarországban jelent meg először, aztán a Magyar Fórumban is. Ez a vers a '45 utáni
évtizedekben ritka pályafutást mondhat magáénak. 1996. március 15-én szavalta el először a Parlament előtt Csurka László, akkor 100 ezer ember megismerte, és később sok millió példányban terjedt el. Egy kicsit ennek is köszönhetem, hogy a párt közelébe kerültem. Immár elválaszthatatlan kapcsolatban vagyunk, hiszen a MIÉP külügyi kabinetjének a vezetője is vagyok.
- Ön szerint mi lesz a MIÉP jövője belátható időn belül?
- Mondhatnék mindenféle szépeket, dehát ennek nem lenne hitele. Inkább azt mondom, hogy a minapi
Népszabadságban a főszerkesztő-helyettes egy egész kolumnás cikket közölt, aminek az a lényege, hogy a MIÉP meghatározó erő lesz.
- Meglepő éleslátás.
- Úgyhogy az ellenfeleink is biztosak abban, hogy legalább olyan pozícióba kerülünk, mint a Haider-féle Szabadság Párt Ausztriában, és legalább annyira indokolatlan a tőlünk való félelem. Voltaképpen azt hiszem, minden magyar ember, ha megismerné a mi nézeteinket - leszámítva néhány elmekórtani esetet -, azt mondaná, hogy igazatok van.
- Mit gondol az európai uniós csatlakozásról?
- Szerintem ugyanúgy, mint a NATO esetében, nem nekünk van szükségünk rájuk, hanem nekik miránk. Ez kicsit hetykén hangzik, de ha belegondol az ember, így van. Ide még ingyen pénz nem érkezett. Innen mindenki csak vitt. Az oroszok is, az amerikaiak is, az európai multik is. Itt eddig mindenki megtalálta a számítását, csak a magyarok nem."
Eddig az idézet.
Záró megjegyzés kedves pvcpadlónak! Mi lesz, ha kiderül, hogy én nemcsak KISZ - titkár, de a Párt , így nagy P-vel VB. Elnökségi tagja is voltam?
SZSZP politikai pályafutásával már foglalkoztam az indexen, rá lehet kereni.
Tiborc
