A Szabó Miklós emlékére nyitott topicban vita bontakozott ki, hoy írtak-e negatívan Antall halála után a hazai sajtóban nekrológot róla. Két ilyen példát említettem, amit (szokás szerint) kétségbevontak a mindent jobban tudók.
Nem akarom Szabó topicját tovább a témával offolni, ezért a reszőarchívból Síiposhegyi cikket (KAPU) idemásolom:
Siposhegyi Péter: A gyászolat másnapja
Újó1ag bebizonyosodott, sokat szenvedett nemzetünk egy valamit tud jól, azt azonban fenomenálisan. Ez pedig maga a gyász. Vlagyimir lljics Lenin temetése, avagy Lenin-díjas írónk Leonyid Brezsnyev valódi, valamint hivatalos elhunytát követő hivatalos búcsúztatása, falusi pedagógusnapi koccintás ahhoz képest, ahogy nemzetünk elköszönt miniszterelnökétől. Mindenki élete legjobbját nyújtotta, a szónokok, az imádkozók, a rendező Koltay Gábor, valamint a környék vegyes üzleteinek tulajdonosai, akik küzdelmes életük során egyetlenegyszer sem adtak el annyi üdítő italt és péksüteményt, mint a gyásznapon.
Amint azt a tisztelt ellenzéki sajtó és az Antall Józsefet életében nem sokra becsülők kara megállapította: a gyász nem az elemzés ideje. A polgáriasodó Magyarország békében tette a dolgát, egyedül kedvenc heti olvasmányom a Magyar Fórum volt cinikus az elhunyttal szemben. Jelenleg azonban 1994-et írunk, igy semmi akadálya nincs reagálni néhány olyan dologra, mely a koporsó mellett elmondva humánus okokból kegyeletsértő lett volna. Elsőül a hálás utókor hálájáról, hisz elhunytát leghűbben nem fakuló fényképeiről, hanem fakó utókoráról lehet megismerni. Az utókor jelesre vizsgázott hűségből, fizetett tiszteletből, valamint a történelem liberális kezeléséből.
Sajnos nem tartozom ahhoz a nemzedékhez, amely személyesen átélhette azt a szörnyű gyászt amely mindnyájunkat ért (a világ dolgozó népével együtt) nagy tanítónk és bölcs vezérünk, néhai Joszif Visszarionovics Dzsugasvili papnövendék, majd vallásalapító elhunyta alkalmából. Csak hallomásból tudom, hogy híres, hős színészünk aznap sírva fakadt a színpadon, s csak rosszízű polgári pletykák szólnak arról, hogy egyesek kimentek a vécébe keresztet vetni, megköszönve uruknak a jót. Nekem már csupán Brezsnyevem volt, csókokkal, úttörőnyakkendővel, valamint a Kis föld című önéletírás díszkiadásával. Ezen önéletirat jutott eszembe, amikor elolvastam néhai Antall József hivatalos, halála után megjelent életrajzát. Eszerint hősünk 1956 után súlyos retorziókban részesült, gyakorlatilag kettévágták karrierjét, rendszeresen kihallgatták. E három tételből az egyik igaz, valóban többször beidézték, de a vizsgálatot végző személy (ki később magas külügyi tisztségig verekedte fel magát) némi otromba gúnyolódáson és néhány korabolsevik hangnemű figyelmeztetésen kívül semmilyen más retorziót nem helyezett kilátásba. A kihallgatások célszemélyei Antall Józsefnek, a forradalomban valóban nyakig belemerült barátai voltak. Ez az enyhébb, csendesebb torzítás, hisz rég volt, és van valami valóságalapja. A súlyosabb, hogy hősünk úgy volt alapító tagja a Magyar Demokrata a Fórumnak, ahogy kedves egykori szomszédom, aki körülbelül öt éve csak üveget visszaváltani megy ki az utcára. A Magyar Demokrata Fórumot alapító személyek pontos listája publikus, azon Antall József neve nem szerepelt. Nem csupán a két lakitelki gyűlésen nem vett részt, hanem a később általa vezetett pártban sem regisztrálták az elsők között. Aki ismeri a korszak ellenzéki mozgalmainak létszámát, az pontosan tudja, hogy az alapítók tagkönyvszáma jóval ezer alatt van. Ez a ferdítés nyilvánvalóan nem véletlen, ráadásul olyan emberé, aki a házigazda jogán pontosan tudta, ki hámozta a krumplit, ki vagdalta a húst, és ki mosta a kanalat, joggal történelmivé vált kertjében. Ezzel a tévesztéssel azt az ellentmondást hivatottak feloldani, ami a lakitelki sátor alatt összegyűlő, jószándékú értelmiségiek és a később érkezett hideg pragmatista karrierista között végig feszült.
Nézzük a hivatalos életrajzzal szemben, melyek a nem hivatalos tények. Antall József a 80-as évek végéig, az általa egyébiránt nagyon ízlésesen elárult Pozsgay Imrében látta a megújulás emberét. Még arról is tárgyaltak akkoriban, hogy Antall egy megújult vezetésű Hazafias Népfront egyik funkcionáriusa lesz. A felpergő események hatására azonban előbb mégis a történelmi pártoknál kereste felbukkanásának lehetőségét. Miután édesapja nagyhírű kisgazda volt, először a Kisgazda Pártban próbált szerencsét. E tárgyalások során kiderült, hogy a Kisgazda Pártnak már vannak vezetői, hisz részben a túlélők, részben az MSZMP felkért ágensei pályáztak ezekre a pozíciókra. Amit Antallnak felkínáltak, nem volt több, mint egy szakértői státusz valamint az a lehetőség, hogy a majdani szabad választáson a kisgazdák listájáról a parlamentbe juthat. Századunk legnagyobb magyarja természetesen nem arra vágyott, hogy Vörös Vince bácsi segédcsapatának jobbösszekötője legyen. Ő a hatalom megragadására készült, így folytatta tájékozódó sétáját. Gyorsan leremizett a kereszténydemokratákkal, hisz ott éppen úgy megvolt már a vezetőség, mint a kisgazdáknál. Ekkor találkozott régi, kedves ismerősével Csoóri Sándorral, aki őszinte aggodalommal beszélt arról, hogy az MDF író-vezetőinek egyre terhesebb a különböző politikai egyeztető tárgyalásokon való részvétel. Emberünk, ki ugyan sohasem gyors észjárásáról volt híres, ebben a pillanatban érezte meg: küldetése beteljesüléséhez érkezett. Ott helyben felajánlotta Csoórinak, amennyiben úgy gondolják, szívesen tárgyal mindazokkal, akikkel nekik nincs kedvük. Ekkor már 1989-et írtunk, s a Magyar Demokrata Fórumnak választott vezetősége, sőt, ügyvezető elnöke is volt. Az ügyvezető elnök Bíró Zoltán azonban, ellentétben Antalllal, akit akkor még senki sem ismert, ismert pozsgaysta volt, viszonylag tartós párttagsággal. Félő volt az alapítók számára, hogy Bíró elnökké koronázása olcsó célpontot szolgáltatna az MDF-fel szemben. Ha a megrondító évek távolából arra gondolok, hogy sajtó útján kollégáimmal egyetemben magam is rúgtam néhányat az akkori elnökbe, úgy e feltevés nem is volt egészen alaptalan. Az MDF-nek tehát akkor éppen, ellentétben a történelmi pártokkal, első számú vezetőre volt szüksége. Antall az első nyilvános megméretésen súlyos vereséget szenvedett, hiszen ott, szabadon, meggyőzően kellett volna beszélnie, spontán összeverődött hallgatóságnak, a későbbi pozíció glóriája nélkül. Ám a feltaláló, Csoóri Sándor bizalma töretlenül megmaradt, így Antall József lehetőséget kapott az ellenzéki kerekasztalon való szereplésre. Századunk legnagyobb magyarja itt kétségtelenül fényesen szerepelt. Ez az ő világa. Kétértelmű ígéretekkel, fordulékony stratégiával dolgozni az asztal mellett. Az MDF alapító honatyái fellélegezhettek, megvan az ő emberük, az a személy, aki nem csupán ékesen tud szólni, de arra a különleges bravúrra is képes, hogy véletlenül sem azt mondja, amit gondol.
E pillanatban szükséges ejteni néhány szót Antall misztifikált képességeiről. Akik Antallt különleges tehetségű embernek tartották, elkövettek egy súlyos hibát. Összetévesztik a műveltséget a tehetséggel, az ismeretek meglétét a kreativitással. Elhunyt miniszterelnökünk kétségkívül művelt bölcsész volt. Életében sokat olvasott, kijárt iskolákat, rangos értelmiségiekkel kommunikált. Ám szellemének gyorsaságára álljon itt egyetlen adat. Videószalagra vettük egy nyilvánosan elmondott beszédét. E beszéd Antall József tolmácsolásában huszonhárom percen át tartott. A beszéd szövegét leírattuk, majd megkértük egy színész barátunkat, hogy tagolt "koturnusos" stílusban mondja fel ugyanazt a szöveget. Minden kapkodás, gyorsaság nélkül néha hatásszünetet is tartva, a beszéd néhány másodperc híján tíz percnyi volt. Nem kevesebbet jelent ez, minthogy a nagy tehetségnek kikiáltott miniszterelnök több gondolkodási időt használt fel, előre felkészülve egy közhelygyűjtemény felmondásához, mint amennyi annak tényleges időtartama. Ez a fajta, tőle máskor is látható lassúság nem a tehetség, hanem a minden szavát önmagában kontrollálni kénytelen középszer velejárója. Gondoljunk a szinte semmiből jött Orbán Viktor Nagy Imre ravatalánál elmondott, elementáris hatású beszédére. Ott bárki láthatta, valódi őstehetség tűnt fel, igazi kisugárzó erejű, már-már diabolikus személyiség. Antall művelt, közepes képességű, humán értelmiségi volt, aki élete javát leélte anélkül, hogy akár csak egyetlen időszakra is, a kiváló tehetségek közé sorolták volna. Politikusinak tekintett tehetsége nem volt egyéb mint egy mérhetetlenül karrierista ember, minden áron való küzdelme a hatalom megszerzéséért és megtartásáért.
A tisztelt utódok másik nagy érve volt mellette, hogy Antallhoz fogható ember nincs környezetében. Ez így igaz. Ez az érdem egyúttal az elhunyt legnagyobb bűne is. Ő Magyarországnak nemzetközi hírű szakértőkből, közismert személyekből álló kormányt ígért. Három és háromnegyed év alatt a magyar kormányban szereplő személyek közül összesen három olyan volt, akiknek neve nemzetközi szakértői körökben is jól cseng. E három személy Kádár Béla, Rabár Ferenc és Bod Péter Ákos. Ezzel szemben miniszter lehetett Magyarországon a színházba büszkén járó, népi gyümölcsész "tánctanár", jogismeretet közvetlenül a gazdasági bűnözők mellett kamatoztató, beszédhibás ügyvéd, a saját városában is csak szerény presztízst kivívott mérnök, valamint a legnagyobb karriert befutott magyar melegkonyhás üzletvezető, hisz ezeréves értékeinknek nincs méltóbb hordozója, mint a keresztény magyar vendéglátóipar. Ahogy a muhi pusztát a vér, úgy önti el jelenünket a közétkeztetésből maradt edények frissen lemosott leve. Ezek az emberek Antall József cinizmusa, önössége nélkül legfeljebb a magyar értelmiség harmadik vonaláig juthattak volna el. Évekre lesz szükség, míg Magyarország lakossága elhiszi majd, hogy azért, mert valaki politikus, nem okvetlenül gonosz és ostoba is. Mesterünk legnagyobb tévedése, hogy ezekkel az urakkal azt is elérte, hogy az egyébként sehova el nem kötelezett, tehetséges értelmiségiek már csak demonstratív okokból is átpártoltak az ellenzékhez, s ma több régi MDF-szimpatizáns ellenzéki értelmiségi kívánja Horn Gyula választási győzelmét, mint a Magyar Demokrata Fórumét. Ha ennek elérése tehetség, akkor a szépségkirálynőt a nyugdíjas klubból kell választani, s a világ legjobb futballcsapata a BVSC-Dreher, mely bármely
szerdán le tudja gyűrni 1 :0-ra edzőmérkőzésen a Törekvést.
Antallal kapcsolatban gyakran esik szó a kereszténységről. Kedves, volt tanárom, Bolberitz Pál tanúsága szerint Antall úgy búcsúzott tőle: keresztény Magyarországot akartam, mert annak van jövője. Antall nem hagyott maga után keresztény Magyarországot. A kereszténység politikailag nem értékelhető kategória, a kereszténység hozzáállás, erkölcsiség. Ezzel szemben Antall József állapította meg, hogy politikai ellenfélnek tett ígéret nem kötelez, magyarra fordítva, hazudni szabad, csak meg kell válogatnunk, kinek. Teológiai tanulmányaim során ilyen kitételre sem a szentírásból, sem más egyházatyák műveiből nem emlékszem, ez nem szentírás, ez tipikusan vendéglátóipar. Az egyházi intézmények jogos és helyes megszaporodása önmagában nem jelenti azt, hogy a mai Magyarország szellemében keresztényibb, mint néhány évvel ezelőtt volt. A kereszténység alapeszméje a remény, a szeretet, a szolidaritás. Soha még ennyi gyűlölet életünk során nem ömlött elénk, mint ebben az elmúlt, antalli három esztendőben. Írók akarják egymást letiltani, évtizedes barátságok szűnnek meg. A keresztény kurzusok által egyébiránt gyakran idézett Szabó Dezső híres, a Horthy-korszakra vonatkozó kitételét nyugodtan átvehetjük szó szerint. Ez itt nem keresztény kurzus, hanem görény, mert a görény sunyi, lop és büdös. Még mielőtt a nemzeti érzésűek, egy engem csak töredékrészt érintő kisebbséget kezdenének emlegetni e kitétel hallatán, gyorsan hozzáteszem, a nomenklaturisták rokonai által üzemeltetett illatszerboltok parfümfelhője valóban redukálja a szabói gondolatot, a büdös" kitétel kihúzható. Ha egy kormányzat magát kereszténynek tekinti, legalább annyi elvárható tőle, hogy a Tízparancsolat című, több nyelven megjelent röpiratot ismerje és tartsa be. S ha nem így történt, s nem így történik, nem menthető fel az a személy, akinek jótékony félretekintése mellett történhettek ezek a dolgok.
Magyarország népe nem azért vonult ki az utcára a 80-as évek végén, mert nem volt mit ennie. Ez az áldott állapot most jobban fenyeget. Azért váltotta le a rendszert, mert igazságosabb másikat szeretett volna. Az igazság tekintetében Antall József Magyarországa semmivel sem különb, mint a 80-aséveké.
"Retteg a szegénytől a gazdag, s a gazdagtól fél a szegény, fortéIyos félelem igazgat minket, s nem csalóka remény." A bizonytalan körülmények között meghalt költőtárs (MDF-vezető) által jó hamar lekommunistázott költőnk súlyos jeremiádái ma érvényesebbek, mint voltak.
Antall kritikusai gyakran vádolták azzal a miniszterelnököt, hogy a 20-as, 30-as évek Magyarországát csempészi vissza. Ez a vád helytelen. Antall egyetlen egyszer sem ült ki díszmagyarban fényképeszkedni a Várba, mint elődei. Ő ennél modernebb személyiség volt. Ezzel a modernséggel együtt veszítette el azt a képességét, hogy a múlt haladó vonásait is átvegye.
A jellem legkülönösebb játéka, hogy az itt elmondottak kizárólag a politikusra vonatkoznak. Élt körünkben egy Antall József nevű állampolgár is, akivel lehetett beszélgetni, aki civilben egyáltalán nem volt ellenszenves, s aki nagyon pontosan tudta, hogy Konrád György jelentősebb publicista Vödrös Attilánál, hogy az igazi tehetségek nem körülötte vannak, s aki amúgy, magánemberként halkan vetette meg saját kreatúráit. Személyes tragédiája az én olvasatomban ez. Egy ifjan képességes ember abban a pillanatban jut el pályája zenitjére, amikor ö már tudja önmagáról, hogy csak a szürkék hegedűse lehet. Ha egész életét politikával töltheti, létrehozhatott volna egy valóban értékes életművet. Így úgy jár majd, mint a gúla Madách egyiptomi színének végén, Lucifer jóslatában.
A hívek persze sorolják az eredményeket. Ez a dolguk. Profi hívő dolga, hogy a honoráriumért cserébe eredményeket soroljon. Ezzel szemben az a meggyőződésem, hogy e négy esztendő végén Magyarország minden tekintetben rosszabb állapotban kerül, az Antall által egyébként nagyra becsült Orbán Viktor kezébe, mint amilyen állapotban azt az elhunyt átvette. Mi ez idő alatt is csupán relatív csodákat értünk el. A kormánypárti propaganda csupán arra volt képes, hogy elismételje azt, amit az előző rendszer is naponta cselekedett. Különböző mondatszerkezetekben, okból és helyzetben elismételgette, hogy mi vagyunk a térség legjobb helyzetben lévő országa. Így volt öt, tíz, húsz, ötven, száz, ötszáz évvel ezelőtt is. Magyarországnak sohasem Szerbia vagy Románia volt a mércéje, hanem mondjuk, Ausztria vagy Olaszország. Esetleg az a Csehország, amely mára szépen, csendben visszaelőzött minket, s ma már alig akad olyan gazdasági paraméter, amelyben ne ők lennének kedvezőbb helyzetben.
Ezek után színre való gondolat, hogy Antall József a század legnagyobb magyarja volt. Megértem, hogy annak, akinek soha jó nem volt még, s nem is lehetett volna ő a legnagyobb magyar. Majd ha más állja a cechet, akkor amaz lesz a legnagyobb. De ez már politika ez már vendéglátóipar kérdése. Mint tudják, most ez következik.
Szerencsére csak néhány hónapra, mert különben a magyar történelem eljátszaná azt az abszurdot is, hogy közösen sírnánk vissza Antall Józsefet.
