Népszabadság 2000. 12. 16.
Egy szelíd demokrata
Szabó Miklós: Viszonylag békésen
--------------------------------------------------------------------------------
Alig két hónappal Szabó Miklós váratlan halála után, december elejére már kötetben jelentek meg az elmúlt három évben a Mozgó Világban havonta publikált írásai. A csaknem harminc dolgozat nagyobb része könyvkritika, recenzió, a terjedelem hozzávetőlegesen harmadát pedig átfogóbb tematikájú, de egyenként legfeljebb ha tíz-tizenöt flekknyi esszék teszik ki.
Nem méltatva most Szabó Miklós – nevezzük így – közéleti szerepét, tanári, politikusi munkásságát, érdemes megjegyezni: azok közé tartozott (s hány ilyen él közöttünk), akit környezete kiemelkedő tudású emberként tartott számon, de aki nem hagyott hátra ismereteit arányosan tükröző életművet. Így viszont, ha valaki minden előismeret nélkül venné kézbe ezt a könyvet, semmi esetre nem gondolná, hogy nem egy sokkönyves szerző munkáját olvassa. Az úgynevezett alkalmi írásokban érzékelhető a mögöttes enciklopédikus tudás.
Azt talán túlzás lenne állítani, hogy az elmúlt bő száz év történeti monográfiája sejlik föl e kis kötetben, de egy eszmetörténeti vázlat körvonalai mindenképpen kirajzolódnak.
A hosszabb lélegzetű írásokban Szabó Miklós a XX. század olyan meghatározó eszméiről, jelenségeiről ír, mint az antiszemitizmus, a politikai előítéletek, az antifasizmus úgynevezett revíziója, a kommunista rendszerek természete vagy a – nevezzük így – küldetéses értelmiség szerepe általában és az 1990 utáni Magyarországon.
Az ez utóbbiról szóló dolgozat, Az írástudók szereptévesztése (e címet a kötet két ciklusa egyikének élére is kiemelte a szerkesztő), világos szemléltetője Szabó Miklós gondolkodásnak, s írásai erényeinek: intellektuális éberség, határozott és szuverén vélemény az uralkodó ítélettől függetlenül, többnyire történeti perspektívában felvázolt problematika, lényegre törő, szikár előadás, amelyet olykor anekdotikus megjegyzések „lazítanak”, máskor aforizmaszerű megállapítások vagy emelkedett metaforák tömörítenek. Adhattam volna az „intelligencija” mandátuma lejárt címet is – írja esszéje elején. Tárgya ugyanis a küldetéses, vátesz értelmiség, azok, akik a puha diktatúra éveiben, de térségünkben hagyományosan is, a rendszerrel szembeni ellenállás fő elveit és következtetéseit megfogalmazták. A demokrácia létrejöttével azonban alapvetően megváltozott helyzetük – mondja.
Szabó Miklós, aki belülről élte át az írástudónak nevezett értelmiségi dilemmáját, látta az elmúlt tíz évben talán a legvilágosabban és fogalmazta meg a legemelkedettebben az új helyzet teremtette drámát: „Az írástudói szerepzavar alaphelyzete, hogy mindenképpen árulóvá lesz. Ha »destruktív« kritikájával árt pártjának, akkor a párt árulója lesz, ha opportunista módon elnézi az eszmék felvizezését a gyakorlati megvalósulásban, akkor az eszmét árulja el.” A háború véget ért, a békének nincsenek már katonái. Mózes nem léphet az ígéret földjére.
Érdemes kiemelni: Szabó Miklós azon kevesek közé tartozott, akikkel kapcsolatban a rendszerváltás után az a látszat teremtődött, mintha inkább balra, mintsem jobbra mozdult volna el korábbi politikai nézetétől. Holott ő maradt, aki korábban volt, csak a világ változott. A kommunista rendszerben ugyanis a liberális demokrácia normarendszere alapján aktív ellenzéki volt, s mint ilyen megszenvedte a Kádár-korszakot. 1989/90 után viszont intellektuálisan már nem találta érdekesnek az előző rendszer örökségét, ez alig foglalkoztatta. Izgatta viszont, hogy milyen politikai szükségletet elégít ki az 1945 előtti korszak egykori politikai kultúrájának újjászületése, s általában is a politikai jobboldal új hangja. Érteni kívánta, ami ekörül történik, hiszen kevesen ismerték nála jobban ennek a világnak az ideológiáját, a múlt századba visszanyúló gyökereit. E kötetből is kitűnik: ez a tematika érdekelte leginkább. Könyvkritikáit nem számítva, külön írást szentelt az antifasizmus jobboldali revíziójának, a jobboldal új hangjának, s A kommunizmus fekete könyve ürügyén annak, hogy mennyiben lehet és érdemes összehasonlítani a náci és a kommunista rendszereket.
Igényes történészként persze nem képviselhetett mást, mint azt: a kommunista rendszer lényegét nem lehet a kivégzések és politikai foglyok létszámából megismerni. Számára evidencia volt: azt kell elemezni, miért lett szörnyű a kommunista diktatúra, és nem elfogadható az a (a napi politika által használt, az áldozatok szempontjából méltányolható, de történetinek egyáltalán nem nevezhető) szemlélet, amely szerint, aki a rémtetteket megismeri, ebből megérti a lényeget. (Tegyük hozzá, bár ő ezt nem említi: ugyanez elmondható a náci rezsimről is, ha elfogadjuk, hogy történelmi szempontból a lényeg elsősorban a miért és a hogyan, és nem önmagában a mennyi kérdésekre adható válaszokban kereshető.)
Mindettől elválasztható, hogy ha a halottak, áldozatok számlálásával nem, akkor más módon lehet-e különbséget tenni a kétfajta szélsőséges totalitárius rendszer között? Szabó Miklós általában intellektuális és nem érzelmi alapon közelítette meg témáit. Kár lenne tagadni azonban, hogy az e könyvben szereplő, szubjektívebb hangot is megengedő írásaiban, miként a napilapokban közölt publicisztikáiban is, miközben a tárgyilagos elemzés dominál, a szenvedélyes meggyőződés is vezette tollát. Így érveinek, bizonyítékainak hiányosságai olykor szembeszökők, s világos: tétele hitre vagy érzelemre épül.
Végül is, saját normáját is némileg félretolva, belemegy a vitába, hogy melyik diktatúra a „jobb”, pontosabban persze, hogy melyik a rosszabb – a jobboldali. Azzal érvel – egyebek közt –, hogy a baloldali diktatúra olyan értékekkel élt viszsza, mint például a nincstelenek kiszolgáltatásának megszüntetése, amelyek a XIX. században a civilizált világban elfogadottá váltak. Ezzel szemben a jobboldali diktatúrák alapelve, az elnyomás, a népek közötti rangkülönbség összeegyeztethetetlen a nyugati normarendszerrel.
Ha nem foglalkozna a megválaszolhatatlan kérdéssel, hogy melyik a jobb, illetve a rosszabb szélsőséges diktatúra, hanem megmaradna annál, hogy mitől és miért lett szörnyű egyik, s a másik, akkor is világossá tehetné: miért volt vak ideig-óráig vagy hosszabb ideig az európai értelmiség számottevő része a kommunista diktatúrával szemben, ugyanakkor miért hittek összehasonlíthatatlanul kevesebben a náci eszményekben.
A társadalomtudományi munkákról szóló recenzió akkor jó, ha szól magáról a könyvről mint műről, de arról is, amivel a könyv foglalkozik. Ahogy Szabó Miklós írja: „a könyv apropójából s mindannak alapján, amit a könyvből meg lehet tudni, a könyv tárgyáról”.
A Mozgó Világban megjelent, könyvekről szóló írások többsége túlmegy a recenzált mű tárgyán, jellemzően valami átfogó keretbe helyezi a konkrét témát. Mondhatni: Szabó Miklós számára gyakran csak apropó az olvasott könyv – szerencsére, hiszen ettől lesznek izgalmasak az írások. Meg nem született műveinek virtuális léte jól érzékelhető abban, hogy milyen könnyeden, hihetetlenül biztos kézzel, és persze ami még fontosabb, letisztult, koherens világképpel, nem mellékesen, a háttérben nagy tárgyi ismerettel (ami egyébként inkább csak fel-felsejlik) nyúl a szerző témáihoz.
A műfaj alkalmas arra, hogy a napilapokból megismert publicisztikai erényeit felvillantsa, rövid, nemegyszer aforizmatikus tételeket jegyezzen le, amelyeket itt legfeljebb érthetővé kell tenni, de a bizonyítással nem szükséges pepecselni. Az élőszóban halkan és olykor kamaszos zavartsággal előadó Szabó Miklós tabudöntögető, polgárpukkasztó hajlama ezekben az írásokban mutatkozik meg igazán. Azt írja például, hogy Magyarország már a monarchiában is egyfajta utolsó csatlós szerepet játszott. (Nem sokan merték leírni az „utolsó csatlós” kifejezést az elmúlt tíz-egynéhány évben!) Mert – mondja – a magyarság volt a Monarchia összetartó ereje, az egyetlen nemzet, amely nemzetként kötődött a birodalom megmaradásához, mivel Bécs nélkül fenntarthatatlan lett volna a történeti Magyarország.
A revizionizmussal úgy élünk együtt, mint a balsorssal – írja Szakály Sándor könyve ürügyén. A két világháború között a trianoni szerződést kellett revideálni, 1958 és 1988 között a marxizmust, 1990 óta az ország második világháborús részvételének politikai értékelése a revízió tárgya.
Magyarország második világháborús részvétele indirekt magyar–román háború volt, ahol a felek azért lőtték az oroszokat, hogy egymásban tegyenek kárt – jelenti ki. A magyar politikai nyelv legviszszataszítóbb szava: túlélés – írja Szabó Miklós Romsics Ignác XX. századi magyar történelemről szóló műve kapcsán. Ugyanitt: a „kádárscsina” nem az 1989-es demokratikus fordulathoz való erőgyűjtés szakasza volt – mondja az elmúlt rendszert megszépítő véleményekkel szemben –, hanem a „brezsnyevi pangás sajátos magyar útja”.
Az írások zöme ugyan történeti kérdésekhez kapcsolódik, de ahol „aktuálpolitizál”, ott persze még inkább alkalmazza az ilyen frappírozó fordulatait: egy az egyben a korábbi MDF a mai Fidesz – írja Csizmadia Ervin két liberalizmust kereső könyvéről szóló bírálatában, majd később, Szalai Erzsébet írásairól szólva más formában megismétli: a politikai palettáról nem az MDF tűnt el, hanem az eredeti Fidesz.
Horn előtt nagy múlt tornyosul, Orbán mögött pedig nagy jövő áll – írja a magyar politikai szürrealizmusról szólva.
Csak egyetértően lehet hivatkozni a könyv ajánló szövegére: Szabó Miklós egyszerre történész, politikus és publicista.
Kis túlzással, jóságos tanító bácsiként kezeli mások dolgozatait. Miközben írásait olvasva megtudja az ember, hogy a maga értékrendje szerint hova teszi az adott könyvet, soha nem lehengerlő a kritikája. Nincsenek emberekkel, tárgyiasult munkákkal szembeni indulatai, ő eszmékkel vitatkozik, azokat veti el.
Amikor az írásból kitűnik, hogy nem ért egyet a szerző állításaival, elhibázottnak véli a mű alapjául szolgáló elképzelést, akkor is a realizmus diadaláról beszél, mármint arról a Lukács György-féle tételről, hogy rossz ideológia alapjáról is lehet a valóságot érvényesen ábrázolni. Ilyenkor is kiemeli, hogy milyen hozadéka van az adott könyvnek. És ha már ilyen erényt sem talál, akkor az okoz érzékelhető örömet, hogy milyen jó ürügyet teremtett az elvetett munka a „helyes” álláspont képviseletére.
Mindez nem azt jelenti, hogy megállapításai olykor nem vághatnak a szerző elevenébe, nem sértik sokak érzékenységét. Nyilván nem öröm egy közgazdásznak azt olvasni önmagáról, hogy a gazdasági romantika nézetét osztja, amely idealizálja a hagyományosan értelmezett termelést és diabolizálja a kereskedelmet és a pénzügyi szférát. Nem öröm egy politológusnak, amikor megalapozatlan kísérletnek nevezik a kétféle liberalizmusról szóló kitalációját. Nem öröm Antall József híveinek, ha azt olvassák, hogy Horn, Torgyán és Orbán sikeréhez hozzátartozik, hogy olyan politikai antitalentumot kellett felülmúlniuk, mint a rendszerváltás utáni első miniszterelnök. Persze, hogy a személyes érzékenységen túlmenően is ki-ki jócskán találhat e könyvben vitára ingerlő, túlságosan sommásnak tetsző megállapításokat. Szabó Miklós szelíd ember volt, de nézeteit következetesen képviselte, s ehhez hozzá tartozott, hogy amivel nem értett egyet, azt határozottan utasította el. Egy szelíd demokrata, aki szilárdan, olykor harcosan állt az „ideológia frontján”.
„A demokrácia nem csupán struktúrát és procedúrát jelent. Demokraták nélkül a demokrácia nem életképes” – olvasható egyebek közt A szelíd republikanizmus című írásában. Szabó Miklós nemcsak demokrata volt, hanem sokat tett azért, hogy mások is azok legyenek, s ez a könyv, illetve írásai fontos dokumentumai ilyen irányú tevékenységének.
Végezetül: a Mozgó Világot nem is elsősorban azért illeti köszönet, mert alig két hónappal Szabó Miklós korai és hirtelen halála után már kezünkben tarthatjuk ezt a könyvet. Érdemük még nagyobb: ha nem kérik fel, hogy legyen rendszeres szerzőjük, ezeknek az írásoknak a többsége bizonyosan meg sem születik. (Szabó Miklós: Viszonylag békésen. Helikon, Mozgó Világ. 241 oldal, 1200 Ft)
Pető Iván
--------------------------------------------------------------------------------
