Minden, ami van, versre méltó és ami nincs, az is. Az esti szélben fodrozódó kék tó, a lányok ajka is, a köd, a kés, az alma is, a dombok halma is; s mi meg sem álmodottként száll az éjben, mind úgy eseng, hogy édes dalba térjen, ha belehalna is! A föld beszéde zúg az árban, ez szól a dalban is. Szivünk egy kis szivet visel magában, mely hű, ha ő hamis, vigyáz a fényre alva is, zenél hallgatva is, csak őt sebzi meg a szerelmes ének; minden, ami van, fáj a szív szivének és ami nincs, az is.
Imádott ősz te nagybeteg Meghalsz ha orkán dúlja majd a rózsakerteket Ha leesett a hó a Szőlőkarókra
Szegény kis ősz Az ért gyümölcsök és havak Gazdag fehérségébe halj Fönn a magasban Már karvalyok köröznek A csacska zöldhajú kis hablányok fölött Kik sohasem szerettek
Messzi mesgyék között Szarvasok üzekednek
Ó hogy szeretem én bús évszak ezt a zsongást Hangját a magától hulló gyümölcsnek A szelet és erdőt ahogy lásd Elejti levelét egyenként mint a könnyet
A lombot Ha lehullik Egy vonat ha Elhúz itt Az életet Ha múlik
Oly kis lelkem van, hogy ilyen parányi nincs senkinek talán. Beszélek én, de hangom is pici, hát nem figyelsz reám, azt sem tudod, hogy katona vagyok, mert én nagyon kis katona vagyok, engem nem is látsz, csak a kardomat; van ám sok kardom, forgatom, villogtatom, suhogtatom, még tisztelgésre is kirántom, szigorú az én kapitányom, nem szól, de süvölt cudarul, fél ám a bokor, lelapul. S tudod, én olyan katona vagyok, hogy nem magam ülöm meg a lovat, hanem a lovam engem: csiga meg lepke meg esőcsepp meg szöcske ül a nyeregben, de nem haragszom, oly piciny szívem van, nem fér abba harag, ha indulok, megyek gyalog, viszem a lovamat, s ha fáradok se búsulok, inkább dúdolgatok, este, ha feljön a csillag, elhallgatok.
Hajolj felém, tanulj meg engem, próbád meghallani csepp hangomat, hogy rám ismerj, ne légy olyan magad, olyan tökéletesen egymagad, ha egyszer neveden szólítalak a föld alatt, s feléd fordítom sose látott, igazi arcomat.
Ó álmodó, micsoda álmokat szoríthatsz fáradt szemhéjad alatt, míg a nappalok szörnyű szőttesét meg nem nyugvó agyad úgy fejti szét, hogy mégis, újra, szebben összeáll, rívó élet és mosolygó halál a képen összebékél, elpihen, s magára lel a sértett értelem. A múltra hág az új fényben derengő puhaszájú és érzékeny jövendő, s nyomában ott léptet félénk lovon a rózsástalpú, szelíd hajadon, a hajnali reménység, szép húga; az ég meggyűrődik, alázuhan, a szél csücskeit összehúzza, meg is köti, botjára szúrja, elindul vele vándorútra, s a föld ott marad egymaga, se teteje, sem ablaka, s akkor kinyitja viola szemét a bársony szerelem, s ott lebeg súlyos mosolya a föld felett, mint kupola. Ó, álmodó, nincs hit szivemben, nincs isten, aki óvna engem, anyámnál is öregebb lettem, s a halál egyre közelebb, — terítsd arcomra álmodat majd, mint egy szemfödelet!
Francis Jammes: A HÁZ RÓZSÁVAL LENNE ITT TELI (La maison serait pleine de roses et de guêpes)
A ház rózsával lenne itt teli s dongó darázzsal. Vecsernye szólna délután lassúdad kondulással; a szőllőfürtök áttetsző kövek ilyenkor, s lassan szundítanának benn az árnyékos lugasban.
Ó, hogy szerethetnélek itt. Tiéd e szív, merész huszonnégy évem, gőgöm és egész fehér rózsáktól illatos költészetem tiéd;
és mégsem ismerlek, hiába minden hát, nem élsz. Mert azt tudom, ha élnél, vélem élnél, velem lennél te itt, velem rejteznél ott a réten, nevetve csókolnál, fölöttünk szőke méhek, mellettünk hűs patak, s a lombok összeérnek.
A napfény hullna csak, hallgatnánk, hogy sziszegne, mogyorócserje vetne apró árnyékot füledre, s már nem nevetnénk, mert kimondhatatlan volna szerelmünk, és a szánk némán egymásra forrna; s érezném ajkaid pirossán, mily varázslat! a rózsát, szőllők jóízét s mérgét a vad darázsnak.
Francis Jammes:Ima azért, hogy a szamarakkal mehessen a Paradicsomba
Add meg, Uram, hogy olyan napon szólítson el az ég, amikor porzik az ünnepi vidék. Szeretnék, ahogy itt lent szoktam, valami kedvemrevaló utat választani a Paradicsomba, nagy csillagokkal rakottat. Fogom majd botomat, megyek az országútra, s így szólok a szamarakhoz, barátaimhoz: Francis Jammes vagyok és az égbe indulok, mert a Jó Isten a poklot nem ismeri. S folytatom: Jöjjetek, kék ég barátai, kik csak fületekkel hessentitek, szegények, szelíd állatok, a bögölyt, botot s a méhet…
Óh hadd lássam velük együtt Szent Színedet, hiszen úgy szeretem, amikor fejüket lehajtják szelíden, és megállnak, keresztbe téve kis lábukat, hogy reszket az ember szíve. Előtted állok majd, s mögöttem a fülek ezre s mind, kik kosarakat cipeltek görnyedezve, vagy tollseprős kocsit húztak, s bádogkocsit, púpos kannák előtt roskadozó csacsik, tömlőhasú terhes nőstények, rogyadozók, s akiknek lábszárán kis nadrágocska lóg kék és szivárgó sebeik miatt, melyeket kimarnak és körülülnek makacs legyek. Hadd járuljak, Uram, eléd e bús seregben. S add meg, hogy angyalod bennünket elvezessen a lombos patakokhoz, ahol cseresznye leng dús fürtökben, sima, mint a kacagó leányhús, és add meg, hogy a lelkek édenében égi vized fölé hajolva, olyan legyek én is, mint ők, akik szelíd s nagy szegénységüket az örök szeretet tükrében nézegetik.
1elore nincs siker; vak vagyok & süket (& hülye:))
de a kedvencek muködik
még mindig nemtom mi van
nálad dalia minden normális? (már félre ne érts, hehe)
mekkora para!! nem látok ki a fórumra:((( ha valaki erre jár, adjon életjelt, legalább 0-t, télleg nem tudom, mi van. bejön a Tasztal, és nincs rajta topik:(( mi a szösz van?