Ha a gondolkodása tiszta, valami alkalmas személynek el kellene magyaráznia, hogy nincs visszaút nyugodjon bele. Szvsz sokkal könnyebb ugy elmenni, ha az ember nem hadakozik. Szép példákat láttam erre már sajnos.
Én egyébként nem félek. Aki egyedül van az feltehetően nem sajnál már itthagyni semmit és senkit.
Nagyon beteg, valójában egészen közel van édesapám a kapuhoz, melyen egy jobb világba lehet lépni. Nagyon fél és bár a teste szinte teljesen felmondta a szolgálatot tíz körömmel ragaszkodik az élethez, amely már szinte vegetáció - gondolkodása tiszta és logikus. Elhiteti magával, hogy még van visszaút. Nem hívő - sajnos, pedig vallásos nevelést kapott. Abban bízom, hogy a jó isten megmutatja neki az utat és vígaszt nyujt. Most megyek aludni
Másfél hónappal ezelőtt nagyon közel voltam a halálhoz.Életben maradtam.Megváltozott bennem valami:már nem félek a haláltól.Közömbös vagyok.Nincs jelentősége.Most így érzem.De nem jó ez így,nem jó,ha úgy érzi az ember,hogy a valami és a semmi között nincs semmi különbség...
Nem félek, mert nem is ismerjük egymást. Úgy gondolom, a halál sem ismer engem, mivel még nem találkoztunk. Ha meg találkozunk, ki tudja, hogy éppen nem én győzhetek???
Az élet valóban csak biokémia.Ostobaságnak tartom a haláltól való félelmet,legfeljebb a halált megelőző fizikai szenvedést tartom elrettentőnek.Szerintem a haláltól való félelem a pszichikai zavarok egyik fajtája.
És HA van is reinkarnáció... Szerinted mi vagy az emlékeid nélkül? A személyiséged eltűnik, ha nincsenek emlékeid; azokra épülsz fel. Egyszóval, ha nincsenek emlékeid, az olyan, akárha meghalnál. És akkor tök mindegy, hogy a lelked él tovább, vagy a szivedet ültetik be. Te úgysem fogsz róla tudni...
Hát igen, mindig tudtam, hogy zseni vagyok (akit a bolondtól köztudomásúlag csak egy hajszál választ el :-))
Azért félek a haláltól, mert végleges. Nem lehet visszacsinálni, és nem lehet semmit tenni ellene. És az álomtalan álom ugyanilyen félelmetes: mivel olyankor nem vagy tudatában a saját létednek, a világnak, semminek, olyan, mintha nem is lennél.
Namármost szerintem a lét jobb, mint a nemlét, még akkor is, ha nem teljes értékű...
"Szerintem csak a test van, és ennyi. A személyiséged, a lelked, mind-mind biokémia. Ha a tested meghal, te is meghalsz" Nem mondom, hogy egyetértek (ugyanis ABSZOLÚT nemtom mi van arrafelé), de ha szerinted így van, akkor miért, illetve mitől félsz? Szerintem az "álom nélküli alvást" se érzed kellemetlennek, pedig a te felfogásod szerint valami iennek kellene következnie.
"Utálnék magatehetetlen öreg lenni, de a halált még kevésbé élvezném" Lásd az előző pontot. Szerintem a magatehetlenség rosszab a "semminél". A másik viszont, hogy csak onnan tudsz arról, hogy aludtál, hogy felébredsz utána. Nos, ez szerinted nem fog bekövetkezni a halál után, nem fox tudni smmit magadról. Ez mitől oian rossz?
"Minek az a nagy felhajtás egy hulla körül. Az egész az élők perverziója." Igazad van. Saját maguk miatt csinálják.
"Ha a halál után nincs semmi, akkor attól minden jobb, még az öregség, a betegség is." Miért?
"Minden egy, es osszetartozik" alapon szerintem azzal hogy az Élet nevű nagy csoda piciny részei lehettünk, már nyomot is hagytunk. Piciny nyomot, nem lehet majd tudni kitől származót... Egy kis porszemet tettünk egy hosszú úthoz (-: Kell több?
Egyszer régen valószínűlag napszúrást kaptam. Éppen egy közértben vásároltam, amikor hányingert éreztem. Gyorsan kimentem a közért elé és éppen azt vizslattam, hová hányjak, ahová nem feltűnő és a következő kép már csak az, hogy fekszem hanyatt a földön és beszélnek hozzám. Fogalmam nem volt, hogy hol vagyok, mi történt velem. Elájultam. Egyszerűen csak a sötétség. Akkor gondoltam arra, hogyha a halál ennyire egyszerű, akkor nem is félek tőle.
Egyébként is inkább én haljak meg először, mint a szeretteim. Nem akarom őket eltemetni, és utána nélkülük élni tovább az életemet. Inkább akkor én.
Sö vagyok!!!
Borzasztóan félek tőle. Kezdjük ott, hogy már az öregségtől és betegségtől is rettenetesen félek. Volt idő, amikor bármit megtettem volna (értsd: BÁRMIT), hogy ezt a hármat elkerülhessem, hogy örökké éljek és fiatal maradjak. Talán még most is.
Rémes volt látni pl a nagyszüleimet, (de bármelyik másik öreg embert is), akik ráncosak és rondák voltak, műfogsoruk volt és fájt a lábuk, a derekuk, 5-6 féle gyógyszert szedtek reggel-délben-este. Rájuk nézel, és tudod, hogy olyanok voltak, mint te, meg, hogy te is olyan leszel egyszer, és nem tehetsz ellene semmit, hiába futsz minden nap, hiába nem eszel zsíros ételt, hiába nem iszol, nem dohányzol, hiába varratod fel az arcod.
Ugyanez áll a betegségre. A dédanyám, a nagyanyám és mindkét testvére mind rákban haltak meg. Asszem nekem is jó esélyem van rá (persze nem lehet biztosan tudni). És félek tőle, mert nem akarok magatehetetlen beteg lenni, nem akarom, hogy fájjon.
Ettől rosszabb már csak maga a halál. Lehet róla vitatkozni, hogy van-e utána élet, tényleg 50-50% rá az esély, ha az ember hajlamos hinni az olyanokban, mint lélek. Én nem hiszek benne. Szerintem csak a test van, és ennyi. A személyiséged, a lelked, mind-mind biokémia. Ha a tested meghal, te is meghalsz. A betegség, öregség azért szörnyű, mert a saját tested fordul ellened, és előbb-utóbb megöl. Ha így nézzük, mindenki öngyilkos...
És ha mindez igaz, ha csak a hús létezik, akkor a halál után nincs semmi. Csak rothadás, kukacok.
Hogy mi lesz a tudattal? Nincs tudat. Az agyad elrohad, megszűnsz létezni. Nem fog hiányozni senki, az tuti. Csak a semmi lesz, de nem fogod érzékelni, mert nem leszel. Ez olyan képtelenség, hogy fel sem tudom fogni.
Utálom a gondolatot, hogy ugyanúgy lesz ősz meg tél, új napok, új emberek, új ruhák, új bolygókat fedeznek majd fel, és én nem fogom látni. Én nem leszek sehol. Az a hulla már nem én leszek.
Soha sem éreztem semmit, mikor egy hozzám közelálló meghalt. Nem tudtam felfogni. A temetéseket kifejezetten viccesnek találom. Minek az a nagy felhajtás egy hulla körül. Az egész az élők perverziója. Ott fekszik az illető a ravatalon, és ugyanúgy néz ki, mint addig, de az már nem ő. Semmi köze hozzá. Pont a lényege elpusztult.
Később persze, de csak sokkal később hiányoznak. De ez is olyan furcsa. Olyan, mintha még mindig élnének, és mintha soha sem éltek volna. Egyszerre érzed a kettőt.
De ha tényleg csak a hús van, akkor meg kell becsülni. Ha már mindenképpen meg kell halni, akkor inkább minnél később. Ha a halál után nincs semmi, akkor attól minden jobb, még az öregség, a betegség is. Ha már nem lehet mindenki halhatatlan... Utálnék magatehetetlen öreg lenni, de a halált még kevésbé élvezném. Én bizos nem akarnék eutanáziát a magam számára (persze ki tudja...): reménykednék, hogy az utolsó pillanatban történik valami csoda, és meggyógyulok.
Azzal kezdtem, hogy borzasztóan félek a halálól. Azért ez nem 24 órás elfoglaltság. Tényleg csak évente egyszer-kétszer alszom el úgy, hogy arra gondolok, nem fogok felébredni. A halál álomtalan álom. Ugyanúgy nem tudsz magadról, mint amikor álmodsz.
nemrég gyerekem azt mondta, anya, ha öreg leszel, nem viszlek kórházba, hanem otthon ápollak majd.
Majdnem elbőgtem magam.
Én képes leszek-e rá, ha az én anyám... ?
"kis" bölcsesség :)
kinek mekkora...
Én arra tudok gondolni, hogy ahogy a természetben is, ami elmúlik, ugyanúgy belesimul a dolgok rendjébe...
De amíg a gyerekeimet kéne hátrahagynom időnek előtte, addig nem.
És a fájdalom-egyedüllét-kiszolgáltatottság - ezektől nagyon. Voltatok már elfekvőben? mármint látogatni persze :(
Az.
Az ember nem örökéletre lett kalibrálva, valószín mentálisan is alkalmatlan 120 évnél hosszabb üzemre. Ezt szerintem kis bölcsességgel el lehet fogadni.