Tavaly az előző munkahelyemről mikor eljöttem azutána nem sokkal szakadt le
a mennyezet pont oda ahol akkor lettem volna...
Amikor mesélték akkor úgy éreztem egy pillanatra, hogy teljsesen hamuszürke vagyok...
Na akik mesélték azoknak is így tünt..
5 perccel később pedig már absolute nem foglalkoztam vele, nyugodtan sétáltam az utcán...
Este meg 80/50e svérnyomást mértek...
Aztán mikor valami nyamvadt vírus elkapott 1 hétre, oszt ' elmentem orvoshoz (bár a munkahelyemen nem vették jó néven de elég szarul voltam) a doki elküldött szívultrahangra,
valami zörejek miatt...Akkor mikor elmentem, úgy éreztem marhára nem érdekel mi történik,
mert úgyse tudok ellene tenni semmit..Aztán mikor megvizsgált a szívultrahangos, azt mondta nincs semmi gond, ha azt mondta volna van "valami"..hmm..nem tudod, még ott se foglalkoztam vele..(már mint a szívzörejekkel)...
Ja, egyébként a témával foglalkozik az alábbi két könyv:
Dannion Brinkley: MEgmentőm a fény (Átölel a fény)
Dannion Brinkley: A békét adó fény
(Brinkley maga kétszer volt klinikai halál állapotban: elsőként villámcsapás hatására, majd húsz évre rá egy műtét közben... De a könyvben leirja, hogy ő hogyan "segitett" átmenni másoknak a túlvilágra (megkönnyitette a haldoklók utolsó napjait azzal, hogy hitelesen elmondta nekik, hogy nagyjából mi vár rájuk))
Kedves Vajk, igazad van, szerintem is magunkat sajnáljuk, amikor a halottainkat siratjuk. Most már nem is tudok sirni senkinek a halálán, mióta ezt észrevettem. Elég önző dolog azért sirni, hogy valaki miért nem maradt itt még nekem, mikor lehet, hogy odaát sokkal jobb neki.
Én nem félek a haláltól. Bár Jimmynek igaza van, hogy könnyű ezt igy kijelenteni. Ha most valaki egy pisztolyt nyomna a képembe, hát lehet, hogy berezelnék.
Van egy nagyon jó mondás: Éld minden napodat úgy, mintha az az utolsó lenne. Hiszen úgyse tudod, hogy valóban nem az-e az utolsó.
VAgyis ne hagyj elintézetlen dolgokat: akivel ki szeretnél békülni, békülj ki, amit meg szeretnél tenni, tedd meg.
Egyébként azért nem félek a haláltól, mert amióta olvastam, hallottam a klinikai halált megélt emberek beszámolóit, és úgy döntöttem, hogy elhiszem őket, mert szerintem egy halált éppen túlélt ember nem valószínű, hogy hirhajhász hazudozáson törné a fejét, ráadásul nem egy iylen eset van, hanem több ezer, és azért mindenki csak nem hazudik, szóval amióta tudok ezekről, és hiszem, hogy van élet a halál után, azóta nem félek.
Amig minderről nem tudtam, persze féltem a haláltól. Nem a fájdalomtól, nem a szenvedéstől. Attól a tudattól, hogy én, mint ÉN, vagyis egy önálló tudat, egy önálló lény, megszűnök létezni. Attól féltem, hogy megszűnik az Én-tudatom, elfoszlok a semmibe. Ez tényleg borzasztó érzés.
De a dolog szerencsére nem igy történik. Egyszerűen csak ledobjuk a testet, mint egy ruhát. Ez egyébként marha klassz dolog is, mert a test rengeteg mindenben akadályoz: nem tudunk falakon átmenni, nem tudunk repülni, elfáradunk, éhesek vagyunk, stb. A lélekkel mindez nem történik meg. A lélek szabad, határtalan.
Na persze az, hogy kinek milyen lesz a halála után, az az életétől függ. A halál során mindenkinek végig kell néznie ugyanis az élete filmjét. Ekkor úgy látja önmagát, mintha egy filmet nézne. Emellett bele kell élnie magát azoknak az embereknek a helyzetébe, akikkel érintkezett életében. Vagyis megtapasztalhatja, hogy ő mit és hogyan tett másokkal.
Ebben a helyzetben mindenkinek magának kell elbirálnia a saját életét. Nem úgy van, hogy Isten elküld ide vagy oda, hanem neked magadnak kell megitélned a saját életed. De az a vicc, hogy amikor például az ember átérzi, hogy milyen rosszat tett másokkal, nem tud mentegetőzni, nem mondhatja azt, hogy jaj, de ezt azért tettem, mert éppen rossz passzban voltam, stb. Az ember ilyenkor olyan állapotba kerül, hogy teljesen pártatlanul nézi végig az életét. Pontosan azért, mert ÁT KELL ÉLNIE mindazt, amit másokkal tett. Ilyenkor mindenkiről lehull a lepel, mindenki kénytelen szembenézni igazi önmagával.(amit sajnos sokan egy egész életen át nem tesznek meg).
Mielőtt a halálközeli élményekről olvastam volna, előtte sem zártam ki a lehetőségét, hogy van valami a halál után. Nem akartam hinni abban, hogy az élet abból áll, hogy 70 évig eszünk, iszunk, alszunk, szeretkezünk, stb., és aztán a férgek zabálnak fel. Nem, ebben nem akartam hinni. Azért nem, mert ez teljesen céltalan, értelmetlen, embertelen. És én nem akartam egy ilyen világban hinni. Az ember ugyanis azt tapasztalja az életben, hogy mindennek megvan a maga oka, célja, értelme. Nincsenek véletlenek.
Be kell vallanom, hogy mostanság nem harcolnék ellene, ha ideállna elém a Kaszás és azt mondaná, hogy vele kell tartanom, de önszántamból nem mennék el.
Céljaimat, 'miket kitűztem magamelé kilencen százalékban teljesítettem, de ha sikerül a maradék tíz százalék is, már ragaszkodni fogok az életemhez, s mindent el fogok követni, hogy tovább maradhassak itt.
Szerintem úgy kell élni, hogy az Ember mindent megtesz, ami még belefér a világnézetébe. Az életben nincsenek jó és rossz dolgok, csak amit meg merünk tenni, s amit nem(természetesen saját normáinkon belül). Kevés alkalom nyílik arra, hogy olyan dolgokat élvezzünk, amit egyszer már elszalasztottunk.
Alkoholista halálát a közelmúltban élte át egy kedves hölgy ismerősöm, s nem kívánom senkinek azt az "élményt". Amúgy sem túl jó családi környezete teljesen leamortizálódott, s az én jelenlétem is csak gond.
Szegénynek mindíg eszébe jut, hogy lehetett volna többet az apukájával, s mindíg azt kérdezi magától, hogy vajon tudta-e az apja, hogy annak ellenére, amiket csinált, ő nagyon szerette-szereti őt. Ilyenkor nem tudja abbahagyni a sírást, ami egyáltalán nem baj, legalább vannak őszinte érzései és ki is tudja mutatni őket.
A haláltól nem félek, talán soha nem is féltem, de meg kell valjam őszintén a gyászoló tömeg nagyrészétől kiráz a hideg. "Olcsó bazárt" csináltunk mára a temetésből, képmutatás és pofátlan pénzéhség jellemzi az egészet. Semmi ilyen irányú kulrúra nem létezik köreinkben, a halotti tor is elveszítette igaz jelentését.
Kicsit hosszú lett és dühös, ezért szeretnék bocsánatot kérni.
Hát persze.Igazad van.Az alkoholistákat én sem szeretem,mert amit írtál az úgy is vajn(apám is alkesz)Elhatároztam,hogy akkor hagyom abba,ha már remegek utána.A bagóval is így voltam,minden szögben szívtam(kb nyolc éve)és egyik napról a másikra abbahagytam,minden segédeszköz nélkül.Lassan öt hónapja nem gyújtottam rá.A gégerák az tényleg csúnya a tüdőrákkal együtt,de azt tudnod kell,hogy nagyapám 74 éves,világéletében bagózott,és nincs se tüdő se gégerákja,és ezt csak annak köszönheti,hogy az ő fiatalkora nem úgy telt el,hogy zsúfolt városokban dolgozott olajfinomítók árnyékában.Mert igazából ide lehet visszavezetni az egész rákos témát.A szervezet legyengül a rengeteg aromás vegyület,és égéstermékek hatására,és könnyebben támadja meg mindenféle nyavaja(lásd allergia,rák,asztma stb.)
Na nagyon eltértem az eredeti témától.Elnézést!
Alkoholista halál: az, hogy hogy hal meg egy alkoholista, az meg hagyján. Legyen elég annyi, hogy csúnyán. De még mielőtt meghalna, széthullik az egész élete, a családját is tönkreteszi, ha nem a sírba. A dohányosnak meg nagy mázlija van, ha elviszi az infarktus, mert az sincs ám garantálva. Lehet hosszú ideig (évekig!) agonizálni is, mondjuk gégerákkal. Az meg azért már nem olyan egyszerű...
Jól beszélsz,bár nem mindenben értek egyet veled.Éspedig.Nekem nemrég meghalt a bátyám,és leszoktam a dohányzásról!Pedig nem rákban halt meg,hanem repülőbalesetben.Viszont a leszokásnak van ám egy óriási előnye,mégpedig az,hogy a dohányzás intenzitásától függően havi 5-10000.-Ft-ot spórolsz meg.Egyébként egy nagyon jó haverom mondta,aki betegápoló,hogy a dohányos halál a legjobb,mert kb öt percig tart(infarktus)Az alkoholista halál már nem ennyire,mivel az elhúzódik évekig is.
Érdekes ez a topic. A téma nagyon jó. Bevallom, én félek a haláltól. Ha meg kéne halnom, legyen gyors, és akkor nincs semmi gáz. Csak a hátramaradókat sajnálom. És igaza van Vajknak. Én pl. motorozom. Ha baleset érne és úgy alakulna, inkább haljak meg, mint hogy magatehetetlen legyek egész életemre. Lehet, hogy furcsa, de én így gondolom.
A hosszú betegség is riaszt, sajnos a közelmúltban két családtagomat is elvitte egy-egy. Egyik az alkohol, másik a cigaretta áldozata lett. Nem volt egyszerű eset egyik sem. Épp ezért én is úgy döntöttem, hogy leszokom a dohányzásról.
Mert félek a haláltól. És mert nem akarok 50 évesen rákban meghalni. Most 23 vagyok. Még sok lehet hátra.
Ne izgulj a 30 miatt. Én is féltem, hogy mi lesz, de már 3 éve benne vagyok és tanusíthatom, hogy nem történt semmi.- Minden ugyanolyan, mint a huszas éveimben. Szép vagyok, fiatal, üde és fiatalon - és persze szerény - csak a gyerek lesz egyre nagyobb.
Az a gáz, hogy nem igazán tudom elhinni a különböző vallások által felépítet "élet a halál után" meséket. Szóval szerintem "kikapcsol a computer", azt annyi.
A megöregedés egész folyamata aggaszt. Most 28 évesen már teljes pánikban vagyok a közeledő 30 miatt.
Jó téma! Régebben nagyon sokat foglalkoztam vele, mostanában már csak ritkán jut eszembe...
Én valamikor kívántam a halált, most pedig,m ha nem is félek tőle, nem rettegek, de tartok tőle azért rendesen...
Miért?
Nem az esetleges számonkérés miatt, nem amiatt, hogy fájni fog-e vagy sem, hiszen,- ha minden igaz - az nem tart olyan sokáig...tudjátok miért?
Mert hiányozni fog az a pár ember, akit szeretek... önző is vagyok picit, mert azt gondolom, hogy nekik rossz lesz, ha én elmegyek, de azért az is ott van, hogy nélkülem is tudnak majd ugyanúgy élni???? Nagyon gáz amit írok? Mármint ez csúnya dolog?
Mindegy...szerintem picit mindenki önző...
Amúgy az is igaz, - valaki már írta lejjebb - ha cselekvőképtelen lenne sokáig a halála előtt...azt nagyon nem szeretném.
Persze ezt senki sem fogja megkérdezni tőlem, hogy szeretném-e vagy sem...
Még van néhány elintéznivalóm, remélem ezt tudják odafent is. :o)
Igazából nem is a haláltól félünk, hanem a szenvedéstől, ami esetleg megelőzheti. Azt hiszem inkább ez lehet a probléma. Meg az értelmetlen halál, amikor a vétlenek (pl.: autóbaleset,stb.) meghalnak. Ezeket mindig nehezen tudom feldolgozni. :(
Érdekes vélemények ezek. Ha a helyzetértékelésem nem csal, két tábor van: akik félnek, és akik nem. Az utóbbiak két altáborra oszlanak: akik várják, kiváncsiak rá és vannak akik elfogadják, megbékélnek vele.
Én ezen legutóbbihoz tartozom. A halál az indivídum szempontjából vagy egy fantasztikus dolog (mint például a születés), vagy egy teljesen közönbös valami. Az elsőnek ugye rengeteg magyarázata lehet, melyekben a különböző vallások nem szűkölködnek, a másodikra pedig nem is érdemes szavakat fecsérelni.
Marad tehát annak a kérdése, hogy mi van az "itt maradtakkal"? Erről Vajk írta a szívemhez legközelebb állót (28-as hozzászólás). A gyászolók sohasem a halottért sírnak, hanem mert önző módon magukat sajnálják a hiány miatt. (Hiszen miért is kellene a halottért sírni, amikor itthon legelterjetteb gyászszertartás -katolikus temetés- hite szerint a halott lelke a mennybe kerül.) No meg itt van a ravatalozás. Undorító perverz dolognak tartom, hogy szeretteink holttestét órákon át nézegessük a földelés előtt. Szvsz szeretteinket élőnek, életvidámnak kellene megőriznünk emlékeinkben, nem pedig egy mozdulatlan, agyonfestett élettelen testként. Bocs az off-ért.
_PT írta: "Nincs az az ember, aki képes elfogadni, hogy ennyi volt, vége. "
Már hogyne lenne. Keleten szinte mindenki. A halál tagadása, tabu-témává minősítése csak a nyugat vívmánya, s mint ilyen teljesen primitív.
Valaki írta, hogy miért kellene félni a megváltoztathatatlantól?
Hát ezaz! A megváltoztathatatlanba bele kell törődni, vagy akár szeretni kell és örülni neki ( ez utóbbi extrém ), ha nem akarsz beleőrülni. Mi értelme lenne Don Quijote-t játszani? Ha a halál ellen küzdesz, attól nem erősebb leszel, hanem gyengeségedet és hülyeségedet (ezzel nem sértegetni kívánok) bizonyítod. "Küzdj és bízva bízzál!" , mert csak remélheted, hogy jó lesz odaát, és élj úgy, hogy megérdemeld, ha meg nem hiszel ezekben, akkor élj úgy, hogy még éppen ne köpd magad szembe, ha tükörbe nézel, és ha eljön a kaszás, akkor úgy menj el, hogy megérte itt tölteni egy kis időt (legalább egy jót buliztál, most meg jön a 'másnap').
Az hogy félünk a magasságtól stb. az nem más mint a túlélési ösztön, hiszen senki sem szeretne (értelmetlenül) meghalni, még az sem aki nem fél a haláltól. Az hogy az élet természetes részeként fogom fel annak végét, még nem jelenti, hogy suicid vagyok, és hogy nem szeretnék még vagy 60 évet élni. Ha nem félnék a magasságtól (bár annyira nem is félek, csak egy kicsit), akkor nagyobb valószínűséggel esnék le. Namármost ezt nem szeretném.
"Miért fél az ember a magasságtól ? Mert ha leesik, akkor meghal."
Nem, legalabbis nehanyan(magamat is beleertve) nem ezert felnek a magassagtol, hanem azert, mert rokkantak lehetnek, ha leesnek.Eleg sok olyan embert lattam, aki kiugrott ejtoernyovel, de nem meri megigazitani a cserepet a haza tetejen. Nem hiszem(sot biztos nem), hogy tudatos dologrol van szo, mindenesetre erdekes.
Ami Joe Blacket illeti en nem szeretnek ugy elmenni.... Varatlanul, gond nelkul, felesleges idohuzas nelkul, az mar jobb ...
Heviaval egyetertek abban, hogy akkor jo, ha nincs elozmenye, ha nem jossz ra, kit hagysz itt es akiket itt hagysz fognak -e boldogulni nelkuled. Regebben eleg sokmindent csinaltam,ami veszelyes, de amiota csaladom van, feltem magam miattuk.
Justin,
kerlek ne vedd tolakodasnak, de elmeselned mi tortent a batyaddal?
Nekem a halallal kapcsolatban, mindig egy angol film jut eszembe. Biztos lattatok a Logan futasa c. filmet. (Aki nem latta; a lenyege az volt, hogy a jovoben a joletet csak ugy tudtak fentartani, ha az emberek egy bizonyos kort elerve, - azt hiszem 30 ev - nyilvanosan, amolyan cirkuszi jatekok alatt (onkent?) megsemisultek.) Felelmetes volt. Azt hiszem, ha nem is fogadom ele ezt a modot, de ha a kerdesre akarok valaszolni, nem felek a halaltol. Nem felek akkor, ha hirtelen jon, nem leszek elotte cselekvokeptelen hosszu ideig es nem leszek terhere senkinek...
„Csak annak van félnivalója......”
Nem hiszem.
Én sem félek a haláltól, pedig lehet, hogy jön a „nagy számonkérés”,
ahogy Te mondod.
Mit lehet tenni ? Majd számot adunk :)
És van még valami. Mondjuk, hogy egy filmben láttam, tehát lehet fantazmagórának is nevezni.
Az orvosok, főleg az éjszakás orvosok nem nagyon szeretik, ha zaklatják, nem hagyják aludni őket. A gyógyithatatlan betegnek fájdalomcsillapitás céljából morfiumot adnak, hogy mekkora adagot ? nem tudom.
Azt tudom, hogy a legyengült, beteg szervezet a nagy adag morfiumot már nem birja.
Lehet, hogy azt mondja valaki kegyes halál, lehet róla vitatkozni.
üdv: anyu
Helló anyuxx!
Egyetértek veled. Nagyon sok haldokló beteget ott tartanak a kórházban, s nincs mellettük senki, amikor eltávoznak, maximum a gépet lekapcsolják, míg aki otthon készül a halálra, azt a rokonai, szerettei veszik, vehetik körül.
Az hogy ki mennyire fél a haláltól, egész életbeli felfogásától is függ. Egy biztos, ahogy a buddhisták is tartják: születésünk pillanatában csak egyetlen dolog biztos, hogy meg is fogunk halni.
Dr.Jones
Én a TV-ben láttam nemrég egy filmet.
Egy magyar orvos beszélt a tapasztalatairól.
Nagyon sok halált látott már, nemcsak mint orvos, gyerekkori emlékeiről l is beszélt, amikor nem mindig vitték kórházba az embereket, otthon haltak meg és az élet természetes velejárója volt a halál, ugyanugy, mint a születés.Szerinte mindenki ugy hal meg ahogy élt. Számára is megdöbbentő volt, hogy öreg parasztok milyen méltósággal , félelem nélkül tudtak elmenni, mig mások pánikba esnek, könyörögnek,sirnak.
Sajnos saját tapasztalatom is alátámasztja ezt.
Nemrég halt meg egy kedves barátom. Egész életében vicces, jópofa ember volt. Nemsokkal a halála előtt beszéltem vele, tudta, hogy meg fog halni, de az akasztófahumora nem hagyta el. Ugyanolyan könnyedén vette a halált, mint egész életében az életet.
Spinderella, teljesen egyetértek veled.
Ha az ember folyamatosan csak attól tart, hogy meghal, egy sor rettegés az élete.Szerintem nem is leginkább a saját halálunktól tartunk, hanem attól, hogy valaki mellőlünk megy el, mert azt sokkal nehezebb elviselni itt a földön.
Bár már a halál utáni dolgok sem biztosak. A tudomány közbeszólt. Volt ugye a fényes alagút, meg a jóindulatú árnyak beszámoló klinikai halál után. Erre most azzal áltak elő, hogy ez semmi más, csak a látókéreg oxigénhiányos állapota miatt bekövetkező képzelgés.
Hát akkor most mi van a halálon túl, higgyünk nekik?
Ha van valami amitől nagyon félek, akkor az a jó öreg Joe Black.
Egyébként ha valakit érdekel, nyitottam én annak idején egy olyan topicot, hogy Te mitől félsz a legjobban? Mindenkit szeretettel várok oda is.