FIGYELEM! A topicban sajnos már nem lehetséges egyenesen az azt indító szakemberhez - Dr. Treuer Tamáshoz - fordulni az esetleges panaszokkal! Kérjük kedves látogatóinkat, hogy amennyiben sürgős segítségre lenne szükségük, ne a topicban próbálkozzanak, hanem forduljanak a megfelelő szakrendelésekhez!
Megértésüket köszönjük:
a moderátorok
Magától nem jut el semmi sehova, olyan nem lesz, hogy egyszer csak hipp-hopp, készen álltok rá - anyagi okok miatt?? ezt komolyan is gondoljátok, vagy viccelsz? mi nélkülözést jelentene nektek egy purdé? (én mondjuk nem szeretnék hozzátok születni, de ez magánproblem)
Én vagyok az első (remélhetőleg az utolsó felesége). Nincs gyereke neki sem.
Ő mindig úgy beszél,majd ha lesz gyerekünk, akkor....
Nincs kedvem figyelmeztetni, 37 elmúlottam. Nem tudom, a majd mit jelent nála. Egyenlőre anyagi okok miatt nem tervez ő sem gyereket,de ha esetleg eljut odáig,hogy rendben vagyunk, vajon mi lesz?
hat igen... nalunk van a hazban egy neni, tok jo arc. szoktam neki vasarolgatni, amikor elromlik a lift, meg felugrunk hozza a kutyaval, amikor gyanus arcok jarnak a hazban "bundat venni", cserebe lejon a kutyakkal pacsizni, amikor napkozben nem vagyunk itthon, meg minden ragacsos cuccot idehord a kolykoknek. na o sose szult, viszont eleg aktiv tarsadalmi eletet el, mert KEDVS. szvsz ez a titka.
Nem igazán. Ahogy a dolgok állnak, olyan nagyon öreg nem is leszek. Persze soha nem lehet tudni, de valahogy nem tudom elképzelni, hogy megérjem a hatvanat. Úgyhogy az unokáimat már úgyse nagyon látnám, ha holnap szülnék, akkor sem.
És idősebb korban sem csak az unokák jelenthetik a boldogságot.
Csak mégis úgy gondolom,hogy az a normális,ha egy nő harmincon felül már vágyik egy gyerekre,főleg ha már 14 éves kapcsolatban van.
Úgy érzem, nálam nincs valami rendben és próbálom nap mint nap a dolog szép oldalát nézni. Néha sikerül is,de aztán hirtelen megváltozik minden.
Félek attól is,hogy idősebb koromban nagyon magányos leszek és akkor jövök rá,hogy mégis kellett volna. Most még elvagyok. Vannak hobbyjaim,igyekszem formában tartani magam. Míg más neveli a gyerekét otthon munka után és biciklizek és előfordul,hogy futni járok. Betegségemnél fogva figyelek magamra, próbálom kondiban tartani magam, ruhákat vásárlok,eladók, körmöt festek,stb. Elég ego vagyok. De nekem ez az élet. Így érzem jól magam.
De sokszor kellemetlen amikor korombeli nőkkel vagyok egy társaságban gyerek nélkül.
Tőlem senki nem kérdezget már semmit. Régesrég mindenki tudja, aki számít, hogy nem akarok gyereket. Ha netán valaki új mégis megkérdezné, hát megkapja a választ, többnyire békén hagynak utána. Még a miért nem kérdés is ritka szokott lenni, de ha van, azt mondom, hogy valahogy soha nem is igazán akartam, ami így is van. És akkor már általában békében hagynak, volt egy megátalkodott nagynénikém, aki mindig gyötört, hogy márpedig egy nőnek gyerek kell, de ő meg már meghalt. Úgyhogy béke van.
Úgy lelombozott, hogy nem tudtam letölteni az egészet, de sajnálom rá a lóvét, az a hülye pd is egy vagyon, pedig kicsit csalódom benne, szerintem nem a nekem valót választottam :s Szóval nem adod kölcsön, megvan neked? :)
Csá, jöttem fórumozni :) Visszajöttem ma olvasni, mert hiányzott ez a kis kegyhely, pokolbéli víg napjaim mindenkori arénája. jólesik most pár tiszta hang.
Timóka, én sem szültem még gyereket, szintén 37 vagyok. Hidd el, nem nehéz olyannak lenni, aki mosolyogva és tudván, amit tud és érezvén, amit érez vagy éppen nem érez, ez utóbbit is felvállalva, benső derűvel azt tudod mondani az embereknek, hogy még nem jött el az ideje, és ennyi. Aki nem érti, bekaphatja.
Valahogy nem bírtam nyugton lenni, folyamatosan beszélnem kellett valakihez, akkora volt a belső feszültség. A gáz az volt, hogy a beszédtől se enyhült.
Nagyon nehéz. De még magam is ámulok és bámulok, hogy mennyi erő van bennem. Erő enni...rendszeresen, és két falatnál többet. 24 órás erőfeszítés, de már most látom az értelmét. A nem-evés is nagy erőfeszítésembe került az elején, de az hülyeség volt:))
Boldoggá tesz...nem is gondoltam volna, milyen érzés kiegyensúlyozottnak lenni, és mennyire jó az éhségre evéssel válaszolni úgy és annyit, hogy azzal megbékéljek. Hol rontjuk el...
Marha szarul voltam, beszédkényszerem volt. Egész nap a nővérek és a terapeuták agyára mentem, rendkívüli egyénit kértem, meg a nővérszobában ücsörögtem és csak mondtam és mondtam stb. A terapeuták három körül leléptek, maradtam a nővér nyakán aki alig várta az ügyeletes pszichiátert, akit a Lipótról küldtek fel. Megjött, rávetettem volna magam az új áldozatra, de az egyszerűen nem értette, hogy mit akarok tőle (vagy nem akarta), egyfolytában azt kérdezgette, hogy miért is akarok én most hozzá beszélni (kizökkentésnek jó lett volna, csakhogy az ürge tényleg nem vette le a helyzetet).
Adott valami plusz gyógyszert, nulla hatás, továbbra is gyötörtem a nővért és egyre csak szarabbul lettem. Oké, fiatal doki volt nagyon, de szakmailag nulla.
Munka...kaja nélkül nem tudok koncentrálni, egyszerűen meghülyül az ember, ha nem kap elég cukrot az agya...pár hét múlva kezdek...nem akarom elszúrni, nagyon fontos nekem, fontosabb, mint enni-nem enni mizéria...
Bár Ő amúgy elég lelkizős. De ez jó, mert segít abban, hogy a problémáimat kezeljem és oldjam meg és ne az evéssel próbáljak mindent megoldani. Nélküle meghaltam volna már. Vele pedig boldog vagyok és ha szépnek lát, még a végén el is hiszem:D