FIGYELEM! A topicban sajnos már nem lehetséges egyenesen az azt indító szakemberhez - Dr. Treuer Tamáshoz - fordulni az esetleges panaszokkal! Kérjük kedves látogatóinkat, hogy amennyiben sürgős segítségre lenne szükségük, ne a topicban próbálkozzanak, hanem forduljanak a megfelelő szakrendelésekhez!
Megértésüket köszönjük:
a moderátorok
Tudom, tudom-tudom, hogy nem én irányítok. Minden reggel felkelek, boldog vagyok, mert érzem magamban az erőt irányítani. Este 7-8 körül úgy csap le, mint egy hullám..és csak a reggelt várom..
Persze, ez tök egészséges!!! Az nem lenne az, ha egymás nélkül semmire sem lennétek képesek. Mi is sokat vagyunk együtt, Ő az utcára se engedne egyedül, ha tehetné, de azért mindennek vannak határa:))
Szerintem jó solog az ölelés, a puszi, szinten tartja az intimitást. Ezek nélkül hamar a hálószoba is rideggé válik.
Rengetegen szülnek csak társadalmi elvárásból, hogy hagyják már békén őket az örömszülők...vagy épp megunták egymást a házastársak...Mikolttal értek egyet, hogy nem kell mindenkinek.
Nyilván mindannyian más típusú emberek vagyunk. Természetesen külön is elvagyunk. Most is például edzésen van a férjem és jól is esett egyedül itthon lenni.
Soha nem utáltam őket. Amennyire csak tudtam, túltettem magam rajta, valahogy öregkorukra meg is bocsájtottam, különösen apukámnak. Rájöttem, miért viselkedett így, miért volt annyira frusztrált, persze a dühöngését nem a családon kellett volna kitöltenie.
Már anyám hasában rugdosott ("kirugdosom belőled a kölyködet"), mert elég idős volt mikor születtem, és szégyellte, hogy az ő pozíciójában, egy ilyen idős embernek kisbabája születik.
De nem sikerült a kirugdosás...
Már mindketten meghaltak. Anyukám 10 éve, apu 5 éve. Hogyan is tudnám utálni őket. Csak eszembe jut, mennyi rosszat (és jót is) köszönhetek nekik.
De legalább élek. Igaz, milyen életet. De mégis, nekik köszönhetem, hogy élek, nem?
Én nem mondom, hogy én semmit nem hibáztam. De nem tudtam, mit csinálok, mikor elkezdtem éhezni. Mindenki hibás, aki akkor nem törődött velem. Tanárok, osztályfőnök, osztálytársak, senki nem kérdezte meg úgy komolyan, miért nem eszem, miért fogyok.
en nem igy latom. szerintem akkor jo egy hazassag, amikor mindket fel jol erzi magat benne. en pl. nem szeretem a puszilgatos-olelgetos kapcsolatokat, nem szeretem a felorankenti telefonhivasokat, es igenis szeretem, ha elmegy kocmazni nelkulem, es egyedul vagyok otthon. a kozos programok mellett szeretek megorizni magamnak egy bizonyos merteku privat szferat.
ettol meg egy olyan hzassag is mukodhet, amiben a felek csak es kizarolag egymassal erzik jol magukat. csak en nem vagyom ilyen hazassagra.
Tisztában vagyok azzal, ki miért hibás. Már jó rég óta a saját kezemben van az életem és én csak cseszem, csak cseszem el. Az ő része a lelki dolog, de a testemet én teszem tönkre. Nem élek illúziókkal.
Vele beszélni sem lehet. Mindenre megsértődik, felháborodik. Mindegy.
Ez alatt azt értem,hogy rengeteg olyan házasságot látok,ahol éldegélnek egymás mellett,mert már megszokták egymást, de az udvarlás, kedvesség már elmúlt. Jól érzik magukat egymás társasága nélkül. Pl. Jaj,de jó,nincs itthon az asszony stb..
Mi mindenhová együtt megyünk,soha egy rossz szót nem mond rólam a férjem,inkább dicsér és áradozik rólam. Nem szeret nélkülem menni sehová. Napközben is ha úgy adódik, megölelgetjük,megpuszilgatjuk egymást. Számomra ez jelenti azt,hogy szeret. Többségében nem ezt látom a házasságokban.
Nem tudhatod. Ezeket a dolgokat el kell mondani, meg végig kell küzdeni. Ha megteszed, akkor sokmindent megkapsz, önállóságot, nyugodtságot, ilyesmit, de sokmindenről le is kell majd mondanod. Pl. arról az illúzióról, hogy mindenért ő a "hibás".
Hihetetlen, mennyire ki vagyunk szolgáltatva nekik még akkor is, mikor már a saját életünket éljük...ugyanúgy ökölbe szorul a kezem, akárhányszor bejön a szobába, rettegek tőle, hárítok, ezellen nem tehetek semmit. Örök lelkiismeretfurdalással fogok élni emiatt, pedig tisztában vagyok vele, hogy én semmit sem hibáztam.
Pedig ha ilyen rossz hatással van rád, mégis csak jobb lenne távol tartani magadat tőle - lelkifurdalás nélkül. Most mire lenne jó az, ha tönkretenné a férjed, gyerekeid életét is, ha már a tied ennyire tönkretette? Hagyni akarod ezt is? Próbálj függetlenedni tőle.
Ki kellene deríteni, mi okozza ezeket az érzéseket, amiket leírtál.
Két felnőtt nő - próbálj így gondolni magatokra egy kicsit, nem mint anya-lánya.
Nem értem, miért ártasz magadnak - miatta, ha őt ez egy kicsit sem érdekli.
Nem tilos megbántanod, és nem vagy köteles mindent elviselni tőle.
Átlagban 24-gyel foglalkozom napközben, háromféle korosztály és azért nem olyan engedelmesek a mai gyerekek,mint anno a mi időnkben. Nagyon sokszor fel kell emelni a hangomat és feszítik az idegrendszerem,pedig alapvetően nyugis típusú ember vagyok. Ez engem tökéletesen kielégít. Itthon már nem vágyom a rendezgetésre, tanításra, öltöztetésre, nevelésre.
Dehogynem! Naponta 800-an megkérdezik,nem lesz - e már nálunk gyerek. Találgatják,ugyan már miért nem. Biztosan féltem az alakom (ez igaz), szeretőm van és a férjemnek is és hasonló érdekes történetek.
A szüleim és kérdőn néznek rám és a rokonság előtt is kellemetlen.
Nem tudom leszarni, csak elmenekülni tőle sok száz kilométerre. Ennek a gondolata valami áldás. Te együtt élsz Vele? De már azt tervezgeti, hogy majd ha beindul a praxisom, majd felveszem magamhoz dolgozni, és ha babám lesz, Ő lesz vele gyesen, én meg csak gürizzek tovább tejcsárdaként. Próbáltam mondani neki, hogy képzés nélkül nem vehetem fel (azt meg nem bírná elvégezni), de hát tudja, hogy bárkit felvehetek, és még sem bírtam azt mondani neki,hogy "NEM, mert örülök, ha megszabadulok tőled, és nem akarom sem a munkám, sem a gyerekem megosztani Veled." Még messze van ez...négy-öt év...de ha belemászik az életembe, biztos, hogy megölöm magam. Ha leszek annyira erős, hogy nemet mondok, akkor sosem heverem ki a lelkiismeretfurdalást. Mert hát így van ez. Szeretem Őt...pedig Ő nem szeret, képtelen erre az érzésre. Hiába tett tönkre lelkileg, úgy érzek iránta, mintha nekem tilos lenne Őt megbántanom, viszont bármit kötelességem elviselni Tőle. Olyan, mintha mellé állnék, és ketten piszkálnánk magamat...nem tudom, ez mennyire érthető...és ez annyira a régmúltból jön...és úgy érzem, nem tudom az öngyűlöletemet sem kezelni, ha egy városban élek vele.
Nálunk pont a másik véglet volt: a pattanásig feszült síri csend. Komolyan sértő, megalázó, leromboló odaszúrt szavak. Nemtörődömség, türelmetlenség. Magunkra hagyás. A mai napig nem merek kimenni a szobámból, ha itthon vannak a szüleim, és nem tudom megmagyarázni, hogy miért. Csak azt tudom, hogy kényszeresen törekszem arra, hogy semmit se tudjanak rólam, persze nem is nagyon érdekli őket.
A fakanál nálunk is volt, miután egyszer Anyám inhüvelygyulladást kapott a verés után.
Ha betegek voltunk, sóhajtozott meg ciccegett, hogy most neki is itthon kell maradnia, soha egy szerető, kedves szavuk nem volt hozzánk. Soha.
Azt hiszem, nálunk ez a lelki terror dominált, nem a testi.
megnyugtatlak, senkit nem erdekel, hogy lesz-e valaha gyereked, vagy sem. szoval a regi tarsadalmi normak, miszerint a nonek kell 10 gyerek, mar reg kihaltak. ha nem akarsz, ne szulj, senkinek nem fog hianyozni, nyugi.
Szégyenlem, de így van: annyira nem él bennem az anyai ösztön és tudom,ez nem normális. Ennek is biztosan oka van. Néha vágyom rá,amikor jön a tavasz és elképzelem,hogy tologatom az utcán,stb...De ez oly kevés.
Az igazság az,hogy gyerekek között dolgozom, és teljesen lemerülök,mire hazaérek. Rengeteget kell egy gyereknek beszélni,hogy jól nevelt, okos legyen. Néha elképzelem,ha hazaérek és még itthon is várna egy..., inkább nem.Pedig könnyű dolgom lenne. Anyukám, "anyósom", unokahúgom készséggel állnának rendelkezésre bármikor. Mindenhová el tudnék jutni, ahová szeretnék.
Bár az is tény,hogy a testváltozástól is félnék. Így is olyan nehéz kordában tartani magam. Akkor már biztos, ki is csúszna az irányítás a kezemből... Közel negyven fele már igen nehéz az alakot megőrizni. Így is,hogy nem szültem és nem eszem tele magam. Egyenlőre még nem jutottam el odáig,hogy ez ne érdekeljen.