FIGYELEM! A topicban sajnos már nem lehetséges egyenesen az azt indító szakemberhez - Dr. Treuer Tamáshoz - fordulni az esetleges panaszokkal! Kérjük kedves látogatóinkat, hogy amennyiben sürgős segítségre lenne szükségük, ne a topicban próbálkozzanak, hanem forduljanak a megfelelő szakrendelésekhez! Megértésüket köszönjük: a moderátorok
Nézd, én nő vagyok. Volt egy ugyanilyen fiatalkori kapcsolatom, ami hasonlóképp ért véget. Ugyanígy hívogat keresget már több mint 10 éve. Ha érdekel a véleményem, vagy hogy miért állok így hozzá, elmondhatom ha érdekel.
"Ha szakember lennék én sem osztogatnám itt az ingyen tanácsokat, mert ez a szakmájuk, ebből élnek meg."
Nézd, ez Te vagy és eléggé el nem ítélhetően igazad is lehet, de azért van ezzel ellentétes gyakorlat is, még pedig szép számmal a neten. Remélem, azért itt is felbukkanhat valaki (szakember), de ettől függetlenül is minden javaslat érdekel.
'kibicek' ikszdé Hát ki kell ábrándítsalak, mert ide nem járnak szakemberek, ide beszélgetni járnak az emberek a problémájukról. Ha szakember lennék én sem osztogatnám itt az ingyen tanácsokat, mert ez a szakmájuk, ebből élnek meg. Szóval ha szakember véleményére vagy kíváncsi, fordulj szakemberhez.
7és fél éve nem beszéltetek? Mégis mire vársz akkor? Ha neki fogalma sincs az érzelmeidről, miért nem mondod el neki? Tudat alatt nem hiszem hogy ráfog jönni.
Nos, igen... Ide jutottam. Fogalmam sincs, hogy mennyire tipikus/általános a problémám, vagy mennyire patologikus/egyedi. Tanácsot szeretnék kérni, minden komoly ötletre nyitott vagyok.
Előzmények:
7 éves párkapcsolat. Volt. Gimnáziumi szerelem. A Legnagyobb, életemben. Társ lehetett volna, a Párom. De vége lett (nem részemről). A casus belli banális volt, ürügyet szolgáltattam. Olyat, ami fájdalmas bár, de idővel, szeretettel és szerelemmel, elfogadással úrrá lehetett volna rajta lenni. Gondolom én. Nem így történt. Szóval elhagytak. Ennek 7 és fél éve.
Azóta? Vegetálás. Pótcselekvések. Szublimáció. Menekülés önmagam és az egyre terhesebb, nyomasztóbb jelen elől.
A jelen: változatlan. 7 és fél éve. Hetente álmodom a volt Páromról. Mindig megrázó egy ilyen álom. Többnyire álmomban boldog vagyok és ígéretes a jövő vele. Megbocsát nekem és tervezzük az életünk. Máskor szomorú az álom, de mégis jó, mert vele lehetek. (Volt egy igazán megdöbbentő eset. Megálmodtam egy halálesetet, ami a családjában történt és mint utólag megtudtam: valóban így volt!)
Aztán felébredek és a valóság mindennél sivárabb. Ilyenkor nagyon erősen hív a halál, minden életkedvem elpárolog. Üresnek, lidércesnek érzem a valóságot. 7 és fél éve egyszer sem beszéltünk egymással, az érzelmi szál nincs elvágva, még rituálisan se. Erre zérus esély van sajnos.
Mit tegyek? Minden jel szerint képtelen vagyok elengedni őt és "rá vagyok kapcsolódva". Szeretem. Egyre kevesebb a reményem, hogy valaha is túl tudnék jutni rajta. A tudatalattim (?) nem engedi. Nem akarja elengedni. Valami radikális módszer kellene, mielőtt nem késő. Mert ebben a szörnyű vergődésben, érzelmi haláltáncban nem élhetek évtizedeken át, főleg nem úgy, ha lenne valaki más, aki az életem része lenne (természetesen ilyen körülmények között nem volt, most sincsen és nem is lesz, amíg a szívem a múlt földjében gyökerezik...).
Rosszalkodó, kis szarkölkök sokasága alkotja a budapesti fiatalságot. Drog, pia csajok haverok fanta buli. Ennyi szóval lehet jellemezni az itt lévőket.
Budapesten? Budapesten nagyon sok a vagány ,sznob ivadék, akiken az ember legszívesebben átmenne egy tankkal. Ami pedig engem illet, sajnos úgy vagyok ezzel a fiatalkori szorongással, hogy a szorongás irigységet vált ki bennem, az irigység pedig nyilvánvalóan gyűlöletet eredményez.
bakker Pesten pont az van hogy senki nem törödik senkivel, nem néznek egymásra max véletlen üres szemmel. még akkor sem bámulnának meg ha lila taréjjal rövidgatyában szállnál fel a villamosra... de tudom hogy ez nálad nem így van, máshogy érzed, ez csak egy megjegyzés volt.
Nekem ilyen élményem akkor volt amikor randiztam a férjemmel azaz akkor még pasimmal és láttam,hogy jön szembe a járdán és én meg felé mentem .....na az ilyesmi érzés volt.Cidrizett a lábam és tuti megbotlottam valamiben.Ráadásul olyan érzésem volt,hogy mindenki minket néz és még végig is néztem magamon ,hogy Úr Isten meztelen vagyok vagy mi van????:))))))))))))
Nekem volt már olyan,hogy azt hittem mindenki engem néz,de akkor max csak botladoztam. Amúgy mivel táncoltam,és sokszor voltam színpadon,kezdtem megszokni,hogy néznek :))))
Volt már valakinek olyan "élménye", hogy mikor rá tőr a szorongás, és közben gyalogol, elkezd be feszülni aláb és lemerevedik. Ezután ilyen idétlen merev járásod lesz. Nekem akkor szokott lenni, mikor azt képzelem hogy mindenki engem néz. Ez "nyílt terepen" fordul elő. Magyarán akinek a lábába megy, és nem a vállába mega hátába. Valaki?
Reméljük. Biztos nem lesz baj. Én is után már nagyon szerettem járni,ahogy visszaemlékszem. Csak hát ugye oviig a gyerek sokat van az anyjával,és ezt meg is szokja :)) remélem lesz valami klassz kispajtása is majd :)
Voltunk már az oviban ,nagyon tetszett neki!Amikor viszem első nap,ott lehetek vele egy kicsit aztán mennem kell.Azt mondja az óvónő rosszabb ha lát a gyerek és elfogja várni hogy ott legyek én is.Biztosan sírni fog odabenn én meg odakinn! Néhány napig elkísérem ,aztán talán megszokja.:)))))
Igaz ne beszéljünk róla,csak annyit,amennyi Tabitha miatt szükséges,hogy segíthessünk neki.
Örülök,hogy megy a fiad oviba,de nem volt beszoktatás? Mondjuk az én időmben csak fogtak,bevittek,otthagytak és kész. Az első 3 napban lázasra sírtam magam,hogy haza vigyenek,mert nem akartam anya nélkül lenni.aztán rájöttek a turpisságomra:)))
Sajnos én is tapasztaltam,hogy ezek a dolgok annyira megkeményítik az embert,hogy szinte zombi lesz belőle.Nem reagál úgy a dolgokra ahogy kellene.Én ennyire nem merültem bele a dologba,de közel álltam hozzá.Nem érdekelt senki és semmi és kemény volt a lelkem mint egy darab jég!Nem tudott meghatni senki gondja baj.Arra gondoltam kit érdekel ha nekem szar az életem legyen másé is az.Nehogy már nekik jobb legyen.Szerencsére az évek alatt ez azért enyhült.Na nem lett belőlem egy "Kedves Nővér" de most tudok foglalkozni mással is nem csak a nyűgömmel.