nagyanyámnak 3 gyereke volt, egyike apám,mégsem engedte leválni őket és folyamatosan hergelte a fiait a menyei iellen,illetve főleg apámat anyám ellen,mert a másik fiú leállította(a harmadik sosem nősült meg, mindig vele lakott,egyszer ugyan meg akart nősülni,de akkor azt mondta nagyanyám,ha elveszi azt a nőt,akkor ő majd jól kitagadja a fiút az örökségből.
Végzős pszichológus hallgató vagyok, és a szakdolgozatomban egy érdekes kérdést vizsgálok: ellenállóbbá, erősebbé tesz-e valakit, ha testvér mellett nő fel, vagy sem. Ehhez szeretném kérni a segítségét mindazoknak, akik EGYKÉK és a közelmúltban (legfeljebb 1-2 éve) költöztek el a szülői házból (pl. koliba mentek, saját lakásba költöztek, albérletbe költöztek, stb.). Ha igaz rád a leírás, és szívesen segítenél nekem, akkor kérlek töltsd ki a kérdőívemet, kb. 10-12 percet vesz igénybe:
Nagyon szomorú a történeted. Nálam is hasonló "defektek" vannak, 41 éves vagyok.
Mégis csupa jó dolog derül ki a hsz-ből:
1. Férjnél vagy és van gyereked.
2. Jóban vagy az anyósoddal (ez nagyon ritka, irígyellek érte :DDD!).
3. Jó a viszonyod a munkatársakkal (ez sem túl gyakori a mai versengős világban!)
4. Van erőd írni az index-re, tehát keresed a társaságot.
5. Az anyukád rossz kapcsolata az öcséddel nem a te hibád. Az öcséd kitört. A folyamat megállt. (Az, hogy az öcsédnek csak egy gyereke van nem jelenti azt, hogy nem szeretne még többet. Beszéltetek erről?)
6. Anyád mintájából máris kitörtél, hiszen képes vagy őt kívülről látni. Az írásaid erről tanuskodnak.
7. Van önismereted. Ez nagy fegyver a lelki bajok ellen.
8. Gondolsz még egy babára, esetleg. Különben miért írnál ebbe a topicba?
Nem a napi kapcsolattartás a baj, hanem hogy elvárják és beszámoltatják a férjemet minden lépéséről még most is - 50 felett. Amikor az ember már azért telefonál, hogy ne vágják a fejéhez, hogy jézusmária "már három napja nem beszéltünk".
Ha az ember akkor telefonál, amikor jólesik és örülnek, hogy jelentkezett az már egy más jellegű kapcsolat. Amikor feszültség van amiatt, hogy nem 50 percig tartott a beszélgetés, hanem csak 8 percig, akkor van a baj.
Miért kell a szeretetet a telefonhívások gyakoriságával és tartamával méricskélni?
Heló, igen, a leszakadási probléma tényleg veszély lehet, de nem biztos! (Én egyke vagyok.) Szerencsére szüleim nagyon szuperül "elengedtek", soha nem fogtak vissza semmitől, vagy nem jobban, mintha 15 gyerekük lett volna. Én a mai napig napi kapcsolatban vagyok velük - mért ne lennék, én ezt nem tartom kórosnak, ha ők nem jelentkeznek, én ugyanúgy ideges vagyok, hogy mi van, mintha én mulasztom el. Szerintem ez így természetes, mert gondolok rájuk, tudni akarom, mi van velük (nem utolsó sorban a kutyámmal, aki náluk/velük él!! Ugyanígy napi kapcsolatban vagyok néhány baráttal is. Szerintem ha fontos az embernek egy kapcsolat, bármilyen is, az nem baj, ha napi szinten fenntartják. Persze ha bűntudatból meg zsarolással, na az más tészta. Szerencsés vagyok, hogy nálunk ilyen nincs. :)
Milyen igaz, amit írtál. A férjem egyke és soha nem tudott leválni az anyjáról. Érezte és tudja, hogy az anyja rátelepedett, ezért elköltözött kb 200 km-re, hogy "ne kelljen minden vasárnap a mamánál ebédelni", de mégis, állandóan bűntudata van.
Az anyja meg szítja a bűntudatát azzal, hogy örökösen szemrehányásokat tesz neki: "már két napja nem hívtál fel, miért nem hívsz minden nap, nem is mondtad, hogy itt, vagy ott voltál, a nagymamamát bezzeg naponta felhívtad, most már nincs is anyádra szükséged".
Bár ez mind mind halálra idegesíti a férjemet, akkor is felhívja és inkább bül-bül hangon beszél a mamával, csakhogy csitítsa a saját bűntudatát, az anyja meg jól kiszedi belőle az infokat, utána jól kipletykálja a férjem előző házasságából származó lányaival. Azok meg boldogan vájkálnak a pletykában és manipulálják az apjukat. Ráadásul a férjem mindezt látja, de mivel elvált az anyjuktól bűntudata van és inkább nem szól semmit, csakhogy ne veszítse el a gyerekei szeretetét.
A helyzetből adódó rosszkedvét meg én kapom meg...
Lehet, hogy mégis kellene szülnöm még egy gyereket. Nagyon szeretnék még egyet a 2 éves mellé (tudom, már leírtam párszor), de nem adok sok esélyt a házasságomnak az anyósom és a férjem lányai miatt. Pedig soha nem szidom őket, anyósomat soha nem bántottam meg, de nem fogadtak el. Offoltam, bocs.
Szerintem az egykék talán legnagyobb problémája a szülőktől való elszakadás.
A családban és az ismerőseim között is több eset fordult elő, hogy a testvér nélkül felnőtt ember képtelen elszakadni a szüleitől ( főleg a fiú az anyjától).
Tudom, hogy ez általánosítás és nyilván a testvérek között felnőtt embereknél is előfordulhat ilyen, de az egykék szerintem jobban ragaszkodnak az anyukájukhoz, és az anyuka az egyke gyerekéhez.
Van a családunkban egy házaspár, ahol mindketten egykék, és iszonyatos harc volt, hogy melyikük szüleinél lakjanak. Majdnem elmaradt az esküvő is emiatt, de már mindketten" benne voltak a korban "és más dolgokban jól kijöttek egymással.
Aztán az életük úgy alakult, hogy egy évet egyikük szüleinél egy évet másikuknál éltek, aztán olyan is volt hogy mindenki a saját szüleinél lakott, csak hétvégén találkoztak( merthogy 150 km-re lakott a két család).Végül meghalt az egyikük anyukája és ez eldöntötte a problémát.Amúgy nekik több gyerekük született mindezek ellenére.
Ez csak egy eset, és szerintem meglehetősen patológiás is, de annyit megér, hogy az egykét nevelő szülők figyeljenek arra, hogy a gyerekük le tudjon válni róluk, ha eljön az ideje, ne kössék túlzottan magukhoz, mert azzal a gyerekük felnőtt ,önálló életét tehetik tönkre.Ismerek több felnőtt férfit, aki szükségét érzi,hogy az anyukájához járjon naponta beszámolni a dolgairól. Én csak azt szoktam erre mondani, hogy "cicizni " jár.
Meg ráadásul az egyke felnőtt nagy felelősséget érez az idősödő szülei iránt, a szülei csak rá számíthatnak, szerintem ez még plusz teher lesz az amúgy is lelkiismeretesebb egyke vállán felnőtt korában.
Érdekes ez, sokszor hallom, tapasztalom, h aki "egyke", az szintén egy gyereket akar, mertmertmert. Talán, mert ez ismeri, ebben érzi otthon magát.
(Nálam nem így volt, de ez a szüleim miatt, helytelenül azt gondoltam, h azért volt olyan a gyerekkorom, amilyen, mert nem volt sokáig testvérem, már tudom, h nem azért, ettől még sok gyereket szerettem volna és élvezem is, h ennyien vannak.)
Fenntartom, h főleg kis korban, a szülőkön múlik a testvérkapcsolat. Ha a kicsik hozzáérnek a fiamhoz, mindig azt mondom, h megsimogattak. Mikor hazajön, h köszönjön nekik, keresték őt napközben stb. Nem is nagyon van féltékenység. Ugyanekkor mondhatnám, h megütött a kistesód, hagyhatnám, h ne is foglalkozzon velük. Direkt van, mikor egy ágyba rakom mindőjüket, a kicsik is fürödnek már Matyival - hogy szokja a közös együtlétet, érezze természetesnek. Ettől vannak külön programok, csak vele és közös, mikor mind megyünk.
Magam ugyan nem vagyok egyke, de az anyukám az, és ezzel kapcsolatosan had' osszak meg veletek egy gondolatot.
Apukám erős ráhatására lett testvérem, mert anyu úgy gondolta, egy is elég. Ma már ő is másképp látja. Kései gyerek lévén aránylag korán elvesztette a szüleit, az egyetlen unokatestvére néhány hónapja halt meg. Nem maradt senki, aki vele együtt emlékszik a gyerekkorára, kora ifjúságára. Vannak gyerekei, unokája, nagy család veszi körül, de az mégsem ugyanaz. Persze ez nem olyasmi, ami naponta foglalkoztatja, de látom - mondja is - hogy ha ezen elgondolkodik, bizony nagy hiányérzete van.
Szóval én hálás vagyok a testvéremért, és ha a sors is úgy akarja nekem is több gyerekem lesz.
Jelentem, én egyke vagyok, most született kisbabám, és ő is egykének készül, bár még nem tudja... :)
A testvéres érdeklődőknek: merem remélni, hogy igen, egy egyke is lehet "rendes" meg "normális", én kb 20 éves koromig nem is gondoltam arra, hogy mivel nincs tesóm, én más lennék a többiektől. Ekkor hallottam először ilyen véleményt, hogy az egykék esetleg valamivel "rosszabbak", mint azok, akiknek van testvérük. Teljesen meglepődtem!! Azon is, mikor csodálattal jegyezték meg, hogy jééé, te egyke vagy? Nem is látszik rajtad! Nem mondhatnám, hogy jól esett.
Számtalan testvérpárt ismerek, ahol az egyik gyermek az elképzelhetetlenségig el van kényeztetve, a másik nyilván ennek a levét issza, sőt utálják egymást. Én - egyke létemre - el se tudom képzelni, hogy ha lenne testvérem, utálnám! Ez olyan, mintha a szüleim utálnám. Mindig is szerettem volna, ha van testvérem, mégsem éreztem a hiányát soha.
Nekem mindenem megvolt, igen, de szüleim nagyon figyeltek, hogy ne halmozzanak el túlzottan. Osztoznom is kellett az unokatesóimmal, én vagyok a legidősebb, természetes volt, hogy én engedek nekik, ami az enyém, az bizonyos fokig az övék is. Sokszor volt nálunk vendég gyerek, akár hetekig is, persze, volt féltékenykedés, de melyik testvérpárnál nincs? Tehát: szerintem sokkal több múlik a szülői nevelésen, az egyke gyereknek is ugyanolyan tökéletes, teljes élete lehet, mint akinek 4 testvére van, oda kell figyelni, hogy a szülő vezesse rá olyan szocializációs dolgokra, amit esetleg a tesótól tanulna meg.
A kérdésre, hogy egykék mikor házasodnak meg szülnek: én meg voltam győződve, hogy huszonpár évesen anyuka leszek. A sors nem úgy hozta, 28 voltam, mire megtaláltam a párom, és 30 múltam, mire Tomi megszületett. Mindig több gyereket terveztem, de most, hogy ő itt van, azt hiszem, 2 gyerek meghaladná az erőnket, inkább nem vállaljuk. (Pont ahogy valaki írta, Tomit magunknak szültem, csak miatta nem fogok még egyet szülni, mi meg úgy érezzük, hogy egy elég nekünk. Teszem hozzá, páromnak 2 testvére van/volt, a bátyja nemrég haét meg.)
Szóval marad az egy baba, aki az én elvárásaim szerint - magamhoz szóló elvárásokra gondolok - későn jött, és bár könnyen ment minden, mégsem érzem, hogy fel lennék készülve még egyszer ugyanerre. De nem hinném, hogy bármi köze lenne az egykeséghez. Barátaim, akik velem egykorúak, 2 kivételével sem házasodtak vagy alapítottak családot előbb, vannak, akik nálam idősebbek, mégsincs még baba. Én vagyok az egyetlen egyke, a többieknél mindenhol van 1-2 sőt 3 tesó.
Aki egykét akar nevelni, bátran vágjon bele, csak arra figyeljen, hogy az ő feladata a testvér szerepét is betölteni néha, vagy pedig "helyettesítésről" godoskodni - kis barátok, unokatesók, stb.
amit a harmadik bekezdésben írtál azt teljességgel megértem, hasonló cípőben járok: se nagymama, se barátnő a közelben, apuka inkább a tévé előtt fekszik...
igen, segítség nélkül nagyon nehéz vidámnak és jókedvűnek lenni.
a "miért nem szülsz még egy gyereket" kérdés pedig, hát...miért kerteljek, szinte saját magamhoz intéztem, mert nálam is hasonló kételyek vannak, hogy kell-e mégis, vagy legyen egyke, nem tudom... (Jó, nem egészen egyke, mert van már egy felnőtt gyerekem).
Azzal viszont nem értek egyet, hogy azért szüljünk, hogy "legyen a gyerekünknek testvére". Ez nem elég jó ok még egy gyerek vállalására. Azért szüljünk, mert majd megszakadunk, hogy legyen még egy, vagy még kettő, mert mi akarjuk, ne a meglévő gyerekünk, vagy a környezetünk követelje ki. Nem. Csak magunk miatt szüljünk.
Ha meg úgy döntünk, hogy egy gyerek elég, akkor elég. Nem mindegy, hogy ki mit mond, vagy gondol?
Ja, faggatózás van. Eleinte én is elmondtam, most már csak közeli ismerősöknek, mindenki másnak, igen, van. Ezzel is véget lehet venni a faggatózásnak. Egyébként tényleg van :)
Köszi, h leírtad! Ez másik verzió, hogy a kérdéseikkel egyidőben a megfelelő mélységben elmondani, de nem megyek elébe: egy ovis szerintem nem tudja helyén kezelni, eldönteni, kire tartozik ez és mi a súlya (értsd semmi, de pl. az óvónőkkel sem közlöm, mert nem számít, nem tartozik rájuk és az ovis éveket sehogy sem érinti...)
Attól, h otthon nem láttak semmit, pl. nagyszülőknél, barátnőknél láthattak ;)
Nálunk ez nagy prioritással ment sokminden miatt. A lombikok között költöztünk, ember sokat dolgozott/nyelvvizsga, de nagyon akartunk ismét menni, hogy ha nem lennék terhes, akkor legyen időnk próbálkozni, mielőtt visszamegyek dolgozni, akkor már nehezebb lett volna egyeztetni a gyerek-férj munkája-én munkám 3szöget; plusz ha kell, akkor időben indulhasson az örökbefogadás.
Akkor férj vigyázott a gyerekre (tanít, így lombik csak nyáron :) és :( ), illetve 1x (punkció) a család, 1x ismerős. De ha ügyesebb vagyok, akkor hamarabb keresek bébiszittert.
Én konkrétan sehogy sem tervezem "elmondani", majd csak felnőtt (? 18 év) korukban, "normál" esetben sem köti senki a gyerek orrára hogy milyen pózban alkották :) Nyilván, ha nyúz tesóért, akkor lehet rá ingerenciád, de talán elég annyi, h rajta vagyunk. Nem szégyellem a lombikot, csak szerintem a gyerekek nem tudnának mit kezdeni az infóval. De még agyalunk ezen mi is, majd a setecskék_szeretik_egymást témakörnél meglátjuk ;)
mint ahogy az "anya életvidám és kicsattan az öbizalomtól" is...)
Izé, azért 3 kicsi gyerekkel ez nem mindig van meg :)
A "sikerült": mind lombikgyerekek, megvolt az esély, h egy lesz csak, vagy egy sem - sk. Erre mondható, h sikerült, de inkább az, h oltári nagy mázlink volt. Anno abban egyeztünk meg férjjel, h ha nem, akkor örökbefogadás.
Persze, h nem a testvér léte az egyenes út az egészséges lélekig, fontos a család maga. Ha van rá lehetőség, akkor viszont jó.
18 év korkülönbség nem jó, de pl. a 6 idővel jó lehet, 20-30 évesen már simán összenőnek :)
Ez teljesen így van. Én 18 évig voltam egyke - ami a gyakorlatban azt jelenti, h örökké. Most 3 gyerekem van: egy 2,5 éves, két 0,5 éves. A "nagy" egy kedves, nyitott gyerek volt, mégis azt kell mondjam, h ég és föld a különbség a mostani és a fél évvel ezelőtti viselkedése között: olyan nyitottsággal, kedvesen fordul a gyerekek felé, megszokta, h nem ugrok minden szavára (nem volt kóros, de nyilván kevesebb idő az övé), mert épp szoptatok/etetek, ha a kicsik sírnak, vigasztalja őket, visz nekik játékot, énekel stb. És még csak fél éve vannak tesói. Közben vannak olyan időszeletek, mikor csak vele vagyok, van, mikor csak egy-egy tesókával.
Én örökké érzem azt, amiről itt szó van: nem tudok annyira természetes lenni, mint egy 2-3 tesós felnőtt. Könnyen barátkozom, oldódom, de...
sziasztok, a lényeg lemaradt, hogy testvérsorrend és párkapcsolat összefüggéseit keresem, tehát egyke pl. hamarabb házasodik-e??? vagy később? Elsőszülött inkább elsőszülöttel, vagy többedikkel házasodik? Segítenétek abban, hogy ezeket kitaláljuk? köszönöm, üdv. somors
Sziasztok egykék! Egykeség témát kutatok pszichológia-szakdolgozatomban, és hamarosan le kell adnom, kevés egykét sikerült találnom. Egy 15 perces tesztet kellene kitöltenetek, és később cserében elküldöm, hogy mire jutottam. Miben különböztök egykék, ha egyáltalán különböztök??? Lehet, hogy az elsőszülötteknek nehezebb lesz későbbi életük folyamán, vagy nektek nehezebb? Kérlek titeket, ha van ennyi időtök gyorsan jelentkezzetek, a dragon.orsolya@gmail.com címre, és küldöm a tesztet, hogy tölthessétek. Kérlek segítsetek! köszönöm mindenkinek!!!!
jó téma...én egy 27 éves csaj vagyok..egyke,ezért azt móndttam ha férjhez megyek és remélem egy érzelmes férjet kapok aki szereti a gyerekeket és nem lesz bajom,és ő támogatni fogg 2 gyereket szeretnék.Rossz vólt egyedül...tudod miért mert anyum minden figyelmét rám forditoota és ez sókszor idegölő vólt.
A kisfiam tudomásul vette az egyke létet és megértette a maga módján - sajnos - nem lehet testvére, hacsak a férjem el nem válik és másik családot alapít:))) Néha rossz neki, mert a szomszédságban nincsenek korabeli gyerekek. Ő koránál érettebbnek látszik gondolkodásában. Óvodás korában rengeteg probléma volt az önbizalmával. Óvoda előtt nyílt barátságos kisgyermek volt, majd kaptak egy óvónőt, aki egy év alatt leamortizálta az egész csapat önbizalmát. Másik óvodába vittük, ott meg kellett küzdenie egy fél évig tartó beilleszkedéssel, ami sikeres volt. Ott lettek barátai is, az első óvodában a gyerekek is frusztrálták egymást. Nagyon aljasul viselkedtek egymással csak, hogy érezzék az uralmat a másik felett. Az iskolában pedig - tanítóik - meglepetésére egy év alatt egy nagyon jó kis közösség alakult ki. Az egymás elleni fizikai erőszakról történő leszoktatást követően gyakran kérik, hogy találkozzanak a közeli játszótéren, rendszeresek a szülinapi buliknak nevezett közös játékok, amit szerencsére szülők is hasonlóan kezelnek. Úgy érzem az általános iskolai évek, ha így maradnak rendben lesznek, de hát a jövőbe nem látok. Nos én már a terhességem alatt szembesültem azzal, hogy inkább a nagyanyjának, mint az anyjának tartanak a kisfiamnak, pedig még most sem őszültem meg. A 20 év körüli kismamák nem viselkedtek valami toleránsan. Úgy hogy mire megszületett a fiam akkora megtanultam rántani egyet vállamon és bevettem a "leszarom" tablettát. Mit tudnak ezek rólam, akiknek számítok azok úgy is tisztában vannak a helyzettel. Különben egy másod unokatestvéremnek 44 éves korában született fia a 16 éves lánya mellé. A világ nem dőlt össze, már a főiskolát végzi.
A testvér utáni vágy szerintem normális. Nekem három gyerekem van, és a legkisebb a mai napig mondja néha, hogy úúúúgy szeretne kistestvért. Vagy hogy milyen kár, hogy nincs vele kb egykorú testvére. Mert a bátyjai 6 és 7 évvel idősebbek. Tényleg számíthat a kis korkülönbség az ő szempontjukból, mert az játszótársat jelent, a fiúk nem reklamáltak :)
Az önbizalom meg.... azt hiszem az az alapja hogy dicsérni rengeteget, kényeztetni, megölelni ÉS az, hogy legyen szabad hibázni... valahogy úgy, hogy tudjon arról, ha nincs rendben amit csinált, vannak következmények és máshogy kéne, de ne döngöljék miatta földbe, ne utasítsák el őt magát is, és lássa, hogy bíznak abban, hogy tudja máshogy is. Nehéz nagyon :)
persze, hogy lehet "rendes ember" :) De mit értesz ezen tulajdonképpen?
Ahogy én nézegetem az egykéket, kétkéket, háromkákat a környezetemben, meg a családomban, a testvér - egyke különbség leginkább abból szokott kiderülni, hogy ahol több gyerek van, ott sokkal gyorsabban tanulnak meg másokra is figyelni, mások helyzetébe beleélni magukat, vagy például osztozni, és könnyebben fordulnak ők is mások felé segítségért meg támogatásélrt. Vagyis természetesebb nekik, hogy nem egyedül vannak a világban, nem ők a világ közepe .
De például ahol a legnagyobb gyerek jó pár évig egyedül volt, ott már hasonló szokott lenni ebből a szempontból, mint egy egyke.
Szóval azt hiszem, szociális szempontból a gyerektársaság jobban számít, mint az, hogy ténylegesen van-e testvér, meg az is jobban számít, hogy otthon minden, de minden az egy szem gyerek körül forog-e (vagy pl van-e neki is feladata, kell-e figyelnie vagy tekintettel lennie mondjuk a szülőkre), sőt még az is számít, hogy van-e mondjuk legalább egy halacska vagy aranyhörcsög, ami a gyerek gondjaire van bízva, az ő felelőssége.
37 évesen született a fiam, utána kiderült, hogy pajzsmirigy betegségem van és 40 évesen kis gyermekes anyaként - költözés miatt - elvesztettem az állásomat. Ha mindez nem történt volna meg velem 5 évvel ezelőtt - azaz most 45 éves vagyok- biztos lenne még gyerekem. Én is egykeként nőttem fel, sőt anya nélkül, tele ezernyi rigolyával, amit a férjemen kívül lehet senki sem viselne el. Azt hiszem inkább határozottabbnak kellene lenni, mit is akartok.
