Nos, megtaláltam végre a verset és az alkalmat, és részemről topikzárásnak szánom, bár írhattok bele, ha akartok. Köszi, Gyulám.
Tímár György: Víz, nap
Miért néztek rám megütközve? Én
most se lennék ily dúlt, se kapkodó, ha
ütni is megtanulok idején.
A gyöngeségnek kín a csattanója.
Minél egyszerűbb tények kellenek.
Víz, nap. Egy kézszorítás. Egy pohár bor.
Ne kérdjétek a vérzőt, merre megy,
inkább, hogy mi volt, amiből kilábol.
Nem hiszek már, csak ezt a fényözönt.
A nyár még tisztán tekint a szemembe.
Áltattam magam – ez magányba dönt.
(S az őszinteség barátokat teremt-e?)
Mindegy. Nem alkuszom. Ti többiek
éljetek tovább fondorkodva, félig.
Szánó mosolytól én már nem éledek;
kik ráfizettek már, talán megértik.
Hát ne nézzetek megütközve rám:
míg rideg vagyok, új remény a részem.
Élek, mint part a vadvizek után:
letarolva, de nagy termésre készen.
