ÉS 97. 05. 02. Használd egészséggel. Sok igazság van benne:
VÁSÁRHELYI MÁRIA:
Alternatív jelentés a médiatestületekről
Néhány nappal a médiatörvény hatálybalépése előtt a Miniszterelnöki Hivatal nemzetközi konferenciát szervezett, amelyen hazai és külföldi szakértők és kutatók mondták el véleményüket a magyar médiatörvényről. A zártkörű konferenciáról megjelent tudósításokból arra következtethettünk, hogy a külföldi meghívottak meglehetős fenntartásokkal és szkepszissel nyilatkoztak a hazai nyilvánosságban csak az "együttgondolkodás és konszenzusteremtés" iskolapéldájaként, az európai felzárkózás sarokköveként emlegetett törvényről. Nemcsak látnoknak nem kellett lenni, hanem valójában még az országhatáron túlról sem kellett jönni ahhoz, hogy prognosztizálható legyen: a médiatörvény kényszeresen végighajszolt kompromisszumai a hazai politikai viszonyok között nem szolgálhatnak más célt, mint a médiaháború intézményesítését. Ezt
csak azok nem akarták észrevenni, akiknek valamilyen közvetett vagy közvetlen érdekük fűződött a törvény megszületéséhez. A közszolgálati média sorsa akkor pecsételődött meg véglegesen, amikor kiderült, hogy a pártok kiket delegálnak a testületekbe. A jobboldali pártok egy része ugyanis nem egyszerűen a pártjuk iránt lojális személyeket, hanem
sokszorosan sértett, elszánt, a korábbi médiacsatákban edződött és a média szétverésének első fordulójában múlhatatlan érdemeket szerzett harcosokat, de a másik oldal jelöltjei között is feltűntek volt választási kampányfinanszírozók és más rokonok, barátok és üzletfelek. Mindennek eredményeképpen elenyésző kisebbségbe, eleve vesztes pozícióba került az a
néhány szakember, aki végül is helyet kapott a testületekben. Politikai vitákban szakmai érveket felsorakoztatni ugyanis nemcsak reménytelen, hanem elkerülhetetlenül marginalizáló vállalkozás is.
A médiatestületek elmúlt egyéves teljesítménye a legborúlátóbb várakozásokat is alulmúlta, amit alátámasztanak az 1997 márciusában a Parlament elé terjesztett testületi beszámolók is. Nem egyszerűen szomorú, sokkal inkább ijesztő, hogy az irracionálisan magas működési költségű intézmények felállításán kívül a médiatörvénynek gyakorlatilag egyetlen pontja sem teljesült, és az első év története nem más, mint a törvény megkerülésének, kijátszásának története.
A törvény szerint az elmúlt évben az Országos Rádió és Televízió Testület legsürgetőbb feladata a médiaprivatizáció előkészítése és levezénylése, a regionális műsorszolgáltatók helyzetének rendezése, a műsorfigyelő és elemző szolgálat működésének beindítása, valamint a panaszbizottság működésének előkészítése és elindítása lett volna. Az ORTT
beszámolója azonban megerősíti azt a megalapozottnak tűnő feltételezést, hogy a testület a reá kirótt feladatok egyikét sem végezte el. Önmagában ezért azonban legalább akkora felelősség terheli a kormányt, mint az ORTT-t, hiszen az elmúlt egy év történéseit tekintve egyértelműen dokumentálható, hogy a kormány lépéseit sem a törvényben foglaltak végrehajtása, hanem a különböző lobbyérdekek közötti egyensúlyozás irányította. Ugyanolyan tehetetlenül asszisztált ahhoz, ahogyan a Pénzügyminisztérium "önbeteljesítette" a médiatörvény finanszírozhatatlanságára vonatkozó jóslatát, mint ahogy saját, érvényben lévő határozata ellenére, az ORTT nyomására, "keresztbe feküdt" az Antenna Hungária privatizációja előtt is. A megalakulása utáni hónapokban az ORTT arra készült, hogy a frekvenciák pályáztatását saját maga végzi el, május végén "már ki is jelölték a jogban járatos hét főből álló privatizációs titkárságot". Mindez nem lett volna irreális elvárás egy olyan intézménytől, amely apparátusát már indulása pillanatában száz fősre tervezte, és amelyben már ősszel mintegy hatvanan dolgoztak. A testület elnöke arról is tájékoztatta a közvéleményt, hogy számításaik szerint akár 100-150 millió forintba is
kerülhet a pályázatok kiírása és lebonyolítása. Mindezek után alig egy hónappal azonban ugyancsak a sajtóból értesülhettünk arról, hogy az ORTT napokon belül szerződést köt "azokkal a pénzügyi tanácsadó cégekkel, ügyvédi irodákkal, amelyek segítségével augusztusban kiírják két-két országos rádió- és tévéfrekvencia pályázatát" - a lebonyolítási költség pedig ezzel párhuzamosan 3-400 millióra növekedett. Ennyi időbe telt tehát, ameddig a testület felmérte, hogy nem képes megoldani az önmaga és a törvény legitimációját megteremtő alapvető feladatot, első lépésben tehát ekkora árat kellett fizetni azért, hogy a pártok többsége nem szakértőket, hanem politikusokat delegált a testületbe.
Néhány hét múlva az is kiderült, hogy az ORTT nemcsak a konkrét pályáztatás lebonyolításához nem rendelkezik megfelelően felkészült szakapparátussal, de az is kétségessé vált, hogy a pályázatok kiírásához nélkülözhetetlen általános pályázati feltételeket képes-e megalkotni. Erre többek között abból következtethetünk, hogy a testület elnöke több
alkalommal azt a jogi képtelenséget próbálta nyilvánosan bizonygatni, hogy "a jogszabályban külön kiemelt első országos magáncsatornák meghirdetése esetén nem szükséges megvárni az általános pályázati feltételek véglegesítését.(...) Ezért a TV2-t és társait az ORTT akkor is meghirdethetné, ha az általános feltételek csak egy évvel később születnek meg".
Ugyanezekben a napokban jelent meg a Művelődési Közlönyben az ORTT-nek az a nagy feltűnést keltő törvényértelmezése is, amelyből kiderült, hogy az országos frekvenciák pályáztatását a testület a nyilvánosság kizárásával kívánja lebonyolítani. Végül az általános felháborodás és a parlamenti pártok tiltakozásának hatására ez a szándék meghiúsult, pedig a
Miniszterelnöki Hivatal jogi szakértője, mint az elmúlt egy év során annyiszor, ebben az esetben is "lehetségesnek és elfogadhatónak" minősítette az ORTT törvényértelmezését. Az országos tévéfrekvenciákra az eredetileg tervezett 1996. május 1-ei határidő helyett 1997. január 10-én írták ki a pályázatot, amelyből azonban olyan alapvető kalkulációs paraméterek hiányoztak, mint például a frekvencia- és sugárzási díj mértéke és megállapításának szabályai, és nem tisztázódott az Antenna Hungária sorsa sem. A rádiós pályázatok pedig, az ígérgetésekkel ellentétben, ugyancsak a kormány, az ORTT és az államigazgatási szervek remek összmunkájának eredményeképpen, mind a mai napig nem kerültek nyilvánosságra.
Bár a fentinél jóval kisebb falatnak tűnt, mégis megoldatlan maradt a regionális műsorszolgáltatók működésének rendezése is. A törvény értelmében a helyi frekvenciákat 1996. november 1-ig kellett volna az ORTT-nek újrapályáztatnia, és a pályázatok elbírálása után a frekvenciák használatára új szerződést kötnie. A feladatot azonban a testület egyik tagjának szavai szerint az ORTT "felkészületlensége és munkavégzésének hibái miatt" mind a mai napig nem végezték el. Ennek eredményeként pillanatnyilag az összes helyi stúdió működése törvénytelennek tekinthető, ami miatt közülük többen pert is indítottak az
ORTT ellen. Ráadásul a határidő elmulasztása miatt most már az ORTT-nek nemigen lesz más választása, mint hogy - a törvény céljával ellentétesen - az összes engedélyt automatikusan meghosszabbítsa.
Ugyancsak a törvény végrehajtásának elengedhetetlen feltétele lett volna az ORTT műsorfigyelő és műsorelemző szolgálatának felállítása és működtetése. Azt ugyanis, hogy a törvényben megfogalmazott, a műsorok tartalmára és szerkezetére vonatkozó előírások hogyan valósulnak meg a médiában, csak a műsorok folyamatos figyelésével és elemzésével lehet megállapítani. Azon persze érdemes volna vitatkozni, hogy ésszerű és reálisan megvalósítható-e az a törvényben megfogalmazott elvárás, hogy a műsorfigyelő szolgálat valamennyi műsorszolgáltató teljes műsorfolyamát megfigyelje, hiszen ez, csak az országos frekvenciákat figyelembe véve is, naponta több száz óra műsoridő rögzítését és megfigyelését igényli, aminek hozadéka nem állhat arányban a szükséges anyagi ráfordítással. Az efféle kérdések feszegetése azonban a legjobb esetben is akadémikusnak tűnik, ameddig arról sem alakul ki az ORTT-n belül konszenzus, hogy a műsorfigyelést és elemzést tudományos módszerekkel avagy "népképviselők" segítségével kell-e végezni. E vita megnyugtató lezárásának hiányával hozható összefüggésbe az a tény, hogy a műsorfigyelő szolgálat, a nagyralátó tervek ellenére és minden ellenkező állítással szemben, mind a mai napig nem kezdte meg működését. Ezt a feltételezést igazolja az ORTT 1996. évi tevékenységéről készített beszámolója, amely az erre vonatkozó bekezdés első mondatában ugyan arról számol be, hogy a "műsorfigyelő és elemző szolgálat működése 1996 második felében beindult", a következő mondatban azonban azt olvashatjuk, hogy a szolgálat munkájának előkészítését igen körültekintően végzi az ORTT. Utóbbi állítás valódiságát némiképp megkérdőjelezi az az ugyanebben a mondatban leírt állítás, amely részben a hazai hagyományok hiányával indokolja a körültekintő előkészítés szükségességét. Jogosan vetődik fel ugyanis a kérdés, hogy vajon milyen irányba tekintettek körül az intézmény szakértői, ha mind a mai napig még arról sem szereztek tudomást, hogy Magyarországon nem kevesebb mint 23 évig működött egy nemzetközileg is elismert intézmény, amelyet úgy hívtak, hogy Tömegkommunikációs Kutatóközpont, és amelynek főprofilja éppen a műsorfigyelés és elemzés volt. A beszámolóból egyébként egyértelműen kiderült, hogy a "98 fős létszámát mindeddig csak 78 százalékig feltöltött", jelenleg 64 főt foglalkoztató intézmény a műsorelemzésre vonatkozó törvényben előírt feladatának mindeddig külső cégek megbízásával próbált eleget tenni, mégpedig oly módon, hogy az egy év alatt sugárzott legfontosabb hírműsorainak alig tíz százalékát vizsgálták. Ha az előbbiekben a teljes műsorfolyam ellenőrzésének tervét túlméretezettnek minősítettük, akkor a jelentésben objektíválódó műsorfigyelésről ennek éppen az ellenkezője állapítható meg, nevezetesen, hogy a vizsgált időszak terjedelme, az elemzésre kijelölt műsorok típusa, valamint az igénybevett elemzési szempontok alkalmatlanok arra, hogy bármiféle érvényes következtetésre juthassunk a médiatörvény rendelkezéseinek érvényesüléséről. A médiatörvényben ugyanis a politikai műsorok kiegyensúlyozottsága mellett még tucatnyi szempont szerepel, amelyek betartása egyszerű kvantitatív módszerekkel is nyomon követhető, ám amelyekről a beszámoló említést sem tesz. Mindezt nem magyarázhatjuk mással, minthogy a műsorfigyelést éppen úgy a pártok elvárásainak kívánják alárendelni, mint az egész médiarendszer működését. Mindemellett a műsorfigyelés adatainak a jelentésben leírt értelmezése is igencsak aggályos. Önmagában abból egyébként, hogy a "parlamenti politikusokkal foglalkozó híradások 79 százalékában kormányzati politikusok szerepelnek", korántsem következik az, hogy bármiféle aránytalanság
érvényesülne a tájékoztatásban. Az ugyanis kézenfekvő, hogy a híradásokban gyakrabban szerepelnek a döntéshozói pozícióban lévő politikusok, hiszen elsősorban azokról a kérdésekről kell tájékoztatni a lakosságot, amelyek közvetlenül érintik életkörülményeit. Nehezen értékelhetőek a beszámoló afféle megállapításai is, hogy a "híradások másik feltűnő
tulajdonsága a Budapest-központúság", valamint, hogy a "TV-Híradókban Ázsia jelentősen megelőzi nemcsak Észak-Amerikát, hanem a FÁK-országokat is". Amikor azonban a beszámoló olvasásában odáig jutunk, hogy "a médiapiac megnyílásával, a műsorszolgáltatók színrelépésével a vélemény-pluralitás szintje nem emelkedett", akkor komolyan el kell
gondolkodnunk azon, hogy vajon ugyanarról az országról szól-e ez a beszámoló, mint amelyikben mi élünk. Az ORTT-n kívül ugyanis vélhetően még senki nem tudja, hogy Magyarországon már megnyílt a médiapiac, és pluralizálódott a médiarendszer.
A napokban megjelent hír szerint milliárdosra becsülhető az a kár, amely azért következett be, mert sem a kormány, sem pedig a megalakult ORTT, többszöri figyelmeztetés ellenére sem tett annak érdekében semmit, hogy idejében lefoglalja azt a sugárzási lehetőséget, amely garantálja, hogy a közszolgálati TV2 műsora többletráfordítás nélkül juthasson el a lakossághoz. A törvényértelmezési lehetőségek végtelenségét jól szemlélteti az ORTT elnökének e kérdéssel kapcsolatos kijelentése: "rendszerelméleti értelemben a törvény valóban megkövetelné, hogy a kereskedelmi tévék csak az MTV2 átállása után indulhassanak, grammatikai értelmezésben azonban ez nem követelmény". ęgy azután előfordulhat, hogy a kormány és az ORTT együttmunkálkodásának eredményeképpen okafogyottá válik az az egyébként valóban megfontolásra érdemes kérdés
is, hogy miféle "nagyhatalmi ambíciók" által vezérelve döntöttek a törvényalkotók úgy, hogy az összes európai országot lekörözve, nálunk három tévécsatorna működjön közpénzen.
Az ORTT-vel kapcsolatos számvetés végén nem kerülhetjük meg, hogy néhány szóval méltassuk az elmúlt évben létrehozott Panaszbizottság tevékenységét. A törvény panaszbizottsággal kapcsolatos rendelkezései elnagyoltak és átgondolatlanok. Amíg ugyanis az etalonként számon tartott és hivatkozott BBC-ben ugyanennél a fórumnál kizárólag a magánszférát ért sérelmek ügyében magánszemélyek tehetnek panaszt, nálunk ezzel éppen ellentétesen, csakis a kiegyensúlyozott tájékoztatás normáinak megsértése kapcsán felvetődő panaszok orvoslására hivatott a bizottság. Az egész eljárásrend olyan, mintha a törvényalkotók tudatosan a civil szféra kirekesztésére törekedtek volna. A panasz mint intézmény ebben az összefüggésben nemcsak azért válik aggályossá, mert így ezt a fórumot is a média feletti politikai marakodás színterévé alakítja, hanem azért is, mert behozhatatlan helyzeti előnyt nyújt a politikai feljelentgetésekben az elmúlt negyven évben rutint szerzett polgárok számára, ami oda vezethet, hogy a nyilvánosságban helyrehozhatatlanul eltorzulnak a tárgyilagos tájékoztatással kapcsolatos normák.
Az pedig vélhetően sokunkat tölt el kíváncsi várakozással, hogy miképpen próbál majd a bizottság érvényt szerezni annak a törvényi rendelkezésnek, amely a kiegyensúlyozott tájékoztatást az elektronikus média területén általános érvényűvé kívánja tenni. Legalábbis kétségesnek tűnik ugyanis, hogy vajon lehet-e magánkézben lévő médiákat arra kötelezni, hogy műsoraikban a közszolgálati médiákhoz hasonlóan mindenféle nézet és vélemény ugyanolyan arányban jelenjen meg, és egyetlen irányzattal szemben se tanúsítsanak elfogultságot. Az elmondottak eredményeképpen a Panaszbizottság mindegy
egyes elmarasztaló ítélete kisebb-nagyobb botránykővé válik. Ilyenkor az ORTT illetékesei türelemre intik a közönséget, mondván: maga a bizottság is még csak most tanulja a dolgát. A tanulópénzt másokkal megfizettetni azonban megkérdőjelezhető eljárás.
Azt, hogy a médiatörvény végrehajtásának financiális feltételei nem állnak rendelkezésre, először Bokros Lajos vetette fel. Az akkoriban a kormány pofozó-bábujának szerepét felvállaló pénzügyminiszter aggályait a parlament lepöccintette az asztalról. Jánosi György, az MSZP médiapolitikusa ebben odáig ment, hogy a törvény finanszírozása miatt aggodalmaskodókat keresetlenül a "finom kínai porcelánhoz hasonlító médiatörvénytől távoltartandó elefántoknak" titulálta. Ma már közismert, hogy Bokros Lajos szavai néhány hónapon belül igazolódtak, arról azonban, hogy a médiatörvény végrehajtása valójában mennyibe is kerül, megbízható kimutatás nem került napvilágra. Az ORTT az elmúlt év második fele óta folyamatosan ostromolja a költségvetést, hogy a tartalékforrást nyissa meg, és 184 millió forint helyett 736 millió forintot biztosítson számára. Anyagi igényének erkölcsi fedezetét vélhetően elmúlt évi, maradéktalanul sikeres tevékenységében látja.
Összehasonlításképpen érdemes megjegyezni, hogy az ORTT által igényelt összeg kétszerese a nagyobb apparátussal működő Alkotmánybíróságénak vagy az Ombudsmani Hivatalénak, valamint több mint háromszorosa a Gazdasági Versenyhivatal működési költségeinek. Mindez azonban csak részben tudható be az ORTT átlagosnál magasabb infrastrukturális igényeinek vagy a vezetés alkalmazottakkal szembeni szokatlan mértékű szociális gondoskodásának. A pénz nagy részét ugyanis egyértelműen a hiányzó szakértelem pótlására kívánják fordítani. Az igényelt összegből ugyanis nem kevesebb mint negyven millió forintot jelent a külső szakértők tervezett megbízási díja, aminek ismeretében önkéntelenül vetődik fel a kérdés, hogy vajon akkor mivel foglalkoznak a belső szakértők, az a közel száz ember, aki az ORTT alkalmazásában áll. Mindemellett a nyolc testületi tag egyenként négymillió forintos szakértői kerettel rendelkezik, hogy munkája során magánál is komolyabb szakértőkkel konzultáljon. A költségvetés további 138 millió forintot ütemez elő a négy országos frekvencia pályáztatásával kapcsolatos ügyvédi díjakra, és 9,2 millió forintot a helyi műsorszolgáltatási szerződések megkötésével kapcsolatos szakértői díjakra. Mindent egybevetve az ORTT 1997-ben nem kevesebb mint 365 millió forintot
kíván a hiányzó szakértelem pótlására költeni.
A költségvetési tervezet további 14 millió forintot irányoz elő a 14 panaszbizottsági tag javadalmazására. A személyenkénti évi egymillió forintos megbízási díj különösen annak fényében elgondolkodtató, hogy - értesüléseim szerint - a panaszbizottság megalakulásának idején arról volt szó, hogy a bizottság tagjai minimális havi alapdíjért és az eljáró tanács
három tagjának fizetett néhány ezer forintos eseti díjazásáért vállalják el a tisztséget.
A közszolgálati médiák kuratóriumai közül a leginkább a televízió kuratóriumának működése látszik neuralgikusnak. Az MTV működése ma lényegében nem egyéb, mint a médiatörvény teljes tagadása. A törvény előírásával szemben mind a mai napig nincs a televíziónak elfogadott közműsor-szolgáltatási szabályzata, és a határidő leteltének ellenére sem készült el a szervezeti és működési, valamint az archiválásra vonatkozó szabályzat. Nincs olyan dokumentum, amely az érvényes műsorszerkezetről adna tájékoztatást, nem lehet tudni, hogy mennyibe kerül egy-egy műsorperc előállítása, nincsenek létszám, és
költségnormák. A jelek szerint sem a televízió vezetői, sem a kuratórium tagjai közül senkit nem kísértett meg még a gondolat, hogy a médiatörvény hatálybalépésének egyéves évfordulója táján meg kellene vizsgálni, hogy valójában mennyi reklámot sugároz a Magyar Televízió. Könnyen elképzelhető ugyanis, hogy fő műsoridőben az intézmény gyakran túllépi a kereskedelmi tévék számára engedélyezett óránkénti reklámperc-mennyiséget is. Mint ahogy senkit sem zavar, hogy a törvény egyértelmű rendelkezése ellenére folyamatosan adásba kerülnek olyan műsorok, amelyeket reklámmal szakítanak meg, és rendre megszegik a gyermekműsorokra vonatkozó reklámkorlátozásokat is. Sem a törvényalkotók, sem a törvény végrehajtására létrehozott intézmények vezetőinek feje nem fő amiatt sem, hogy a Magyar Televízió fő műsoridőben sugárzott műsorainak döntő többsége szponzorált, annak ellenére, hogy a törvényalkotók ez év elején megerősítették, hogy a szponzorálására vonatkozó korlátozásokat nem enyhíti a Parlament. A magyar demokrácia hetedik évében ugyanis a szponzorálási tilalom megszegésével kapcsolatban bármiféle következmény nélkül mondhat olyat a közszolgálati televízió elnöke, hogy "bárcsak többször sérthetne törvényt a televízió".
A közszolgálatiként aposztrofált Magyar Televízió arányaiban minden idők legalacsonyabb összegét költi közszolgálati jellegű műsorokra, amelyeket a műsorstruktúrában egyébként is úgy helyez el, hogy a lehető legkevesebb nézőt érjék el, hiszen ezek a műsorok egyetlen épeszű reklámozót sem vonzanak. Ezt a tendenciát bizonyítja például az a tény, hogy a gyermekműsorok aránya a korábbi 18 százalékról öt százalékra csökkent, és míg a tévé gyermekosztályának költségvetése ebben az évben 240 millió forint, addig a minden szempontból kétes értékű űrgammák sorozat eddig félmilliárdba került. Minden egyes
takarékoskodási intézkedés azokat a közszolgálati műsorokat nyírbálja tovább, amelyek előállítása a legkevesebbe kerül. És persze nyílt titok, hogy a műsorok takarékossági okokból történő megszüntetésének kevés köze van a tévé gazdálkodásához, a takarékoskodás a jól bevált hagyományokat folytatva csupán alibi a politikai vagy személyes indíttatású "leszámolásokhoz".
Ám nem felelne meg a valóságnak, ha azt állítanánk, hogy a televízió szervezetén belül semmi nem változott. Az intézményen belüli demokráciát és nyilvánosságot ugyanis sikerült az elképzelhető legalacsonyabb szintre süllyeszteni, amit jól jeleznek a formális vezetői pályázatok, amelyeknél rendre már a pályázatok kiírása előtt olvashatjuk az újságokban a nyertesek nevét. A műsorok nézettségével kapcsolatos adatok nyilvánossága gyakorlatilag megszűnt. Ebben vélhetően fontos szerepet játszik, hogy az elmúlt időszakban megvalósított műsorszerkezeti változások, az adatok tanúsága szerint, nem nyerték el maradéktalanul a közönség tetszését.
A kuratórium sikereként könyvelhetjük el, hogy a tévé elnökének fizetését hivatalba lépése után néhány hónappal úgy emelte meg tíz százalékkal (825 ezer Ft + 200 ezer Ft költségtérítésre), hogy közben nem győzte hangsúlyozni: ezzel nem az elnök munkájával való elégedettségét kívánja kifejezni. Ugyancsak a kuratóriumnak tartozunk majd köszönettel, ha egyik napról a másikra eltűnnek a képernyőről a parlamenti közvetítések, amelyek pedig a hatalom társadalmi kontrolljának igen-igen szegényes lehetőségei közül talán a legfontosabbat jelentik. A meghallgatásról készült jegyzőkönyv tanúsága szerint ugyanis a kuratórium tagjai közül senkinek nem tűnt fel, hogy ez az "apróság" hiányzik a Peták István által előterjesztett és a kuratórium által elfogadott műsorszerkezetből.
A kuratórium sikerlistáját gazdagítja, hogy az elnökség egyik tagjával (Kovács József) egyórás portré-műsor készült, amit egy nyári vasárnap délután műsorra is tűztek. Politikai eredményként könyvelhetjük el azt is, hogy a szegényes lehetőségek ellenére sikerült leforgatni, és március 15-én műsorra tűzni azt a tévéjátékot, amelyet Pécsi Ildikó színésznő, MSZP-s képviselő rendezett. Vélhetően a "politikai másik oldal" könyvelheti el sikerként, hogy Koltay Gábor Honfoglalás című filmjét máig pontosan ismeretlen összegű százmilliókkal támogatta az egyébként gazdaságilag ellehetetlenült Magyar Televízió, és, hogy karácsony másnapján műsorra tűzték az ugyancsak a Koltay-fivérek által jegyzett produkciót. Utóbbi győzelmeknek különös értéket ad az a tény, hogy hasonló lehetőséghez az elmúlt évek során egyetlen más alkotóművész sem jutott a Magyar Televízióban.
Az elnökválasztás körüli szánalmas politikai színjáték befejezése után a kuratórium minden erejét a számára juttatott anyagiak emelése érdekében, lobbyzásra fordította. Ebben az sem akadályozta meg az elnökség tagjait, hogy az általuk választott elnök a pályázatában egy 15 milliárd forintból gazdálkodó televízió működtetését vállalta, a szerintük gazdaságilag ellehetetlenülő MTV bevételei pedig idén a legszerényebb becslések szerint is elérik a 22 milliárd forintot.
A gazdálkodás ésszerűsítésében nem ért el látványosabb eredményeket a rádió kuratóriuma sem, amely a beszámolók tanúsága szerint idejének döntő részét ügyrendi vitákkal tölti. Míg a rádió gazdálkodásának racionalizálása érdekében egyetlen hasznosítható javaslattal sem állt elő a testület, mérhetetlen vehemenciával dolgozott azon, hogy a kuratórium mandátumának lejárta előtt elfogadtassa a közműsor-szolgáltatási szabályzatot. A szabályzatban ugyanis valóra válhatott néhány elnökségi tag régóta dédelgetett vágya: azonnali hatállyal megtiltották a rádió munkatársainak, hogy más közszolgálati intézményekben külsőzzenek. Ez a megkötés értelemszerűen azt fogja eredményezni, hogy a legelismertebb és legtöbbet foglalkoztatott újságírók és szerkesztők az első adandó alkalommal elhagyják az intézményt. Az elméletileg egyébként elfogadható "átdolgozási" tilalom ugyanis a rádióban meglévő kereseti viszonyok mellett elfogadhatatlan. Mindemellett súlyos morális aggályokat is felvet az a rendelkezés, amelyben nem főfoglalkozású, havi többszázezer forintos javadalmazásban részesülő elnökségi tagok a rádióban bruttó hatvan-nyolcvanezer forintos fizetésért dolgozó legismertebb munkatársaknak tiltják meg, hogy főfoglalkozásukon kívül munkát vállaljanak.
A kép teljességéhez azonban hozzátartozik, hogy a három közszolgálatiként emlegetett média gazdasági vezetőinek egybehangzó véleménye szerint igazán nagy baj akkor van, amikor a kuratóriumok érdemi munkába fognak. A szakmai inkompetencia eredményeként ilyenkor ugyanis annyi feladattal látják el az intézmények teljes gazdasági apparátusát, hogy
napokra megáll az élet.
A három média-kuratórium beszámolója szerint az elnökségi tagok, akik tehát megbízatásukat nem főfoglalkozásban látják el, a képviselői illetmény száznegyven-kétszáz százalékán felül, havonta átlagosan fejenként nyolcvanezer forint költségtérítést vettek fel. Ezen túl a kuratóriumok átlagosan másfélmillió forintot fizettek ki az elnökségi tagok mobiltelefon használatáért. Az itt felsoroltak különösen annak fényében figyelemre méltóak, hogy a Magyar Rádió például a műsoraiban közreműködő Kossuth-díjas alkotóművészeknek négy-ötezer forint tiszteletdíjat fizet, akik pedig nem érdemelték ki e magas elismerést,
azoknak jószerivel semmit. Ezek a megalázó honoráriumok vélhetően a közszolgálatra kirótt nemzeti kulturális értékek ápolásának jegyében születtek.
Az elnökségi tagok egy része ma már nem is igyekszik titkot csinálni abból, hogy hivatását nem a törvény végrehajtásában, hanem a műsorkészítők megfélemlítésében, és a médiák tartalmának befolyásolásában és véli megtalálni. Lovas István, a rádiós kuratórium elnökségének tagja ennek igen rafinált módjára talált: megzsarolta a felügyeletére bízott média munkatársait, amikor egy, az Új Magyarországban megjelent cikkében arra hívta fel a figyelmet, hogy nyomon fogja követni, hogy a "közszolgálatinak csúfolt" rádió, és ezen belül általa konkrétan megnevezett műsorok beszámolnak-e egy olyan, Amerikában
megjelent újságcikkről, amelynek ismertetése az ő megítélése szerint nélkülözhetetlenül hozzátartozik a hazai kiegyensúlyozott tájékoztatáshoz. Kovács József, a tévé kuratóriumának elnökségi tagja egy nyilatkozatában kijelentette, hogy a jövőben a
kuratórium elsősorban konkrét műsorok tartalmával kíván foglalkozni. Csak találgathatjuk, hogy ebből a kijelentésből vajon arra következtethetünk-e, hogy a jövőben a tévés kuratórium kizárólag törvénysértéssel kíván foglalkozni, vagy arra, hogy Kovács Józsefnek az elmúlt egy év során nem volt ideje arra, hogy elolvassa a médiatörvényt.
Az elmúlt év történései felmérhetetlen károkat okoztak a monopolhelyzetben lévő elektronikus médiának. Ha volna benne irónia, úgy is fogalmazhatnánk, hogy a médiatestületek tevékenységét átpolitizáló kurátorok valójában nem tettek egyebet, minthogy "a karvaly tőke malmára hajtották a vizet." Egyéves állhatatos tevékenységük eredménye abban foglalható össze, hogy a közszolgálatinak szánt médiák tökéletesen felkészületlenül állnak a remélhetően közelgő média-pluralizmus kihívása előtt. Az irányításuk, felügyeletük alatt álló intézményeket megfosztották ugyanis attól az esélytől, hogy legalább az első lépéseket megtegyék egy szemléletében, szervezetében és gazdálkodásában megújuló intézmény kialakítása irányába, és ezáltal legalább részben felkészüljenek arra az egyébként is példátlanul nehéz helyzetre, , amelyet a kereskedelmi csatornák megjelenése jelent ezeknek a mérhetetlen pazarlásra berendezkedett, irracionálisan működő, a közönség elvárásaira fittyet hányó szocialista nagyvállalatoknak. Azáltal azonban, hogy a törvény végrehajtására szerveződött intézmények tevékenysége alapvetően a pazarlás folytonosságának megteremtésére, az egyéni és pártérdekek érvényesítésére illetve a médiákban létrehozott saját értékek lerombolására irányult, aligha van esély arra, hogy a Magyar Rádió és a Magyar Televízió érdemi választ adjon a verseny által teremtett kihívásra. Valójában nem számíthatunk másra, minthogy a közszolgálati szerepre szánt médiák már a verseny első szelétől megrendülnek, és igen rövid idő alatt összeomlanak. Ám akkor se feledjük, hogy - minden látszat ellenére - nem a verseny, hanem a politika áldozataivá váltak!
Egy év elteltével már senki nem beszél a médiatörvény minőségéről, legelszántabb hívei is mindössze annyit hoznak fel mentségére, hogy legnagyobb erénye az, hogy VAN. Bár számomra ez a kijelentés értelmezhetetlen, hiszen a demokrácia lényegét éppen nem a törvények léte, hanem tartalma jelenti, úgy látom, hogy Magyarországon ma a közszolgálati média szempontjából az is mindegy, van-e törvény, és az is mindegy, hogy mi van a törvényben. Európának ebben a térségében valódi közszolgálati médiára ugyanis csak akkor lesz esély, amikor a közjó, a közérdek, a közszolgálat és a közpénz ugyanazt jelenti majd a magyar nyelvben, mint az angolban.
(Az írás a Nyilvánosság Klub 1997. április 12-i rendezvényén elhangzott előadás szerkesztett változata)
