Miért szép? - és miért nem? Mert nem vagy itt velem, de szorítod két kezem, mert édes fejed súlyát, ölembe mégis érezem. Mert hajnal van, két óra, szemem kinyílt hívó szódra. Hiszed vagy sem, itt vagy akkor is, ha nem vagy. Bár a távolság mérhetetlen, mégis itt vagy, s ez nem véletlen...
Oly későn jön majd, hogyha eljön egyszer, Olyan későn és oly magánosan, Hogy ráismerni még az este sem mer És az út se, amelyen átoson... Oly későn jön majd és magánosan.
A lámpát én addigra már eloltom És míg elborít búsan a setét, Magányom mélyén az álomba fojtom A várakozás keserű hevét, Amíg elborít búsan a setét.
S mikor szememben már kérdés se rebben És minden emlék fénye kialudt, Tán éppen akkor gondol rám a csendben, Kit lassan-lassan hoz felém az út... Mikor már minden emlék kialudt.
Talán az ajtómon is bekopogtat, Nevét nem mondja, szótlanul belép, A bánat addig már félholtra koptat S már nem várom senki jövetelét, Mikor az ajtón szótlanul belép.
Ugy jön a csendes esti pillanatban, Mint elkésett, régvárt illúzió, A szerelemről mond majd gondolatban Bűvös szókat, miket hallgatni jó, Mint elkésett, régvárt illúzió.
Lehet, hogy majd felébreszt a sötétben Szava, mely lágyabb lesz, mint a homály, És ott maradnánk halkan, szótlan, tétlen, Hogy kik is voltunk, azt se tudva már Körülöttünk hallgatna a homály...
A dal szárnyára veszlek,
s elviszlek, kedvesem,
a Gangesz-parton a legszebb
ligetbe röpülsz velem.
Ott szelid holdsugárban
virágzó kert susog.
Rád, nővérünkre várnak
a lenge lótuszok.
Ibolyák enyelegnek halkan,
fenn csillag nyúl magosan.
Mese csordul a rózsák ajkán,
rejtelmesen, illatosan.
A gazellák rád függesztve
szemüket, néznek komolyan,
és hallod, amint messze
morajlik a szent folyam.
Leheverünk a gyepre,
hol pálmák árnya ring,
s álmodjuk mindörökre
szerelmes álmaink.
Egy tehén szerelmes lett a szép bikába minden vad bikának legvadabbikába. Vonzalmát megírta egy marhalevélben nagyjából eképpen:
Hatalmas Barom! Bocsássa meg, hogy pár sorommal zavarom. Tudom, mily elfoglalt milyen megbecsült Ön mégis tollat ragadott csülköm hogy amit a marhanyelv elbőgni restell így adjam tudtára, Mester! Ön, ismervén jól a tehénszív rejtelmét tudja, hogy nem minden a napi tejtermék. Amíg szorgalmasan duzzasztom tőgyemet gondolatom egyre Ön körül őgyeleg. Muú! Minden bikák közt legelőkelőbb! Midőn megláttam a legelő előtt elpirultam, elsápadtam, vágy reszketett felsálamban, s úgy éreztem, kéj oson keresztül a rostélyoson. Muú, hogy forrt a vér szívembe, hogy tódult a bélszínembe! Az a perc, mit Ön velem tölthet maholnap megrázza majd egész pörköltnekvalómat. Ám míg Önről ábrándozom kérődzve vad féltés öl a szívemig férkőzve és átjárja ó mind a kín velőscsontom, mócsingjaim. Már bánom e merész vágyat, hisz Ön büszke tenyészállat csupa gőg, mely után az egész tehéncsorda bőg. De ne féljen Bikaságod! Ha nem szeret, félreállok. Nem fog látni levert búsnak, mert beállok leveshúsnak. Ám, ha mégis kegyes szívvel veszi e levelet és megszánja az Önért égő tehenet válaszoljon hamar rája, Üdvözli Önt a marhája.
Ím a levél. Ráírva a kelte. Az úton a posta előtt le is pecsételte. De a postáskisasszony nem vette fel...
Hol nincsenek ajtók, nincsenek zárak, a lelkek most is szabadon szállnak, várnak reménnyel, mint az utolsó levél a vén diófa ághegyén, s ha az aranyló hajnali fényben gyöngéden elbocsátja már a száraz ág, földbe simulva küldi megnyugvó utolsó sóhaját, s átlényegült, féltő erővel újra táplálja a fát, mert nincsenek ajtók és nincsenek zárak, a lelkek most is szabadon szállnak...
"De nem sajnállak, elveszett rímek, ti, Miket az úton elrebegtem én - Mert érezem, hogy szótalan szerelmünk Édes beszéde - legszebb költemény".
/Gyóni Géza/
ahogy elémbe tárod, megringatod s riszálod felborzolt öledet.
S mert rám is gondolsz néha, finom, keskeny és léha kezeddel, asszonyom, áldást osztón, szerényen oda kapsz, hol szemérmem ágaskodik kevélyen, mint egy vörös torony.
Délutáni vers
Látlak, ugye Te is látsz engem?
Lelkem lelkeddel ölelkezzen,
távollétedben lassan túlárad
bennem az irántad érzett
szerelem – könnyeim gyöngyházként
Hívtalak szóval, zenével az éjszaka énekével bűvöltem az enyhe szellőt, homlokomon sötét felhőt, nem jöttél virradatban, elmaradtál fényes napban, de mire újra este lett, a világom már szétesett.
*
Hívtál engem, nem mehettem. Hamis szóra nem feleltem. Fals zenének hangjaival, csalogattál csalfa szóval. Sötét erdők sűrűjében, csapdát állítottál nékem. Homály várt a virradatban, lábam törtem volna abban. Fényes napban szerte jártam, de rád én ott nem találtam. Hívhatsz te már reggel, este, nem vágyom a közeledbe. Tiszta nyelvet nem beszélsz te, füled sincs, hogy értelmezze. Légvárakat építsz sorba, gyenge szellő majd elfújja.
Nem amit adsz: a szád szétnyíló rése, nyelved hegyén a méz, a csorgatott, s nem ágyékodnál a lágy hajlatok, s nem a szíved felgyorsuló verése,
nem combjaid árnyékos kikötője, nem csípőd, melled, vállad vagy szemed! Mind véletlen, nincs benne érdemed, te sem vagy más, mint gének eredője.
Ahogy adod: a hozzámsimulásod, lendületeid, habozásaid, ahogy magad a bőröm alá ásod, ahogy a karod húz és eltaszít, ahogy olvadsz és oldasz az öledben: ez már te vagy. És csak te. Csak mi ketten.
Te édes, messziről s közelről, s oly fehér, oly gyönyörű, Mary, hogy ritka és csalóka illatra gondolok, mely fátyolos-fakóra kopott kristályüveg vázából rejtve kél -
Te látod éveim, s tudod, hogy bennem él határidőtlenül ugyanegy rózsa bokra, s ugyanegy nyár virít vakító mosolyodra, a nyár, mely multba hullt, s messze jövőbe ér.
És szívem éjszaka szólni szeretne olykor, vagy, mely rád illenék, a legszebb névre gondol, s fölujjong holmi szón, mely dib-dáb suttogás
testvéri szájon, ám - kincsem csöpp foglalatja - te megtanítsz reá, hogy ize-méze más, amikor csöndesen rácsókolom hajadra.
Arcod keresem a naplementében, Amit máshonnan látunk,Te meg én. Neked az óceánról ragyog vissza, Nekem a fák közt szűrődik át a fény. Arcod keresem a csillagok közt, Amit együtt nézünk talán, A csillagokkal beszélek és közben Akaratlanul is meg-megérint a magány.
Arcod keresem az arcok közt, Megtörve már és e keresés közben Más arcok találnak rám. De szemükbe nézve nem látok mást, Csak egy arcot,egy látomást, Melyet keresni fáj, Mely szüntelenül mindig szemem előtt lángol: A Te arcod!
Zimonyi Zita
(töprengés)
elröpíti-e hozzád a gondolat
érzékekről felszálló óhajomat,
a sürgetést, hogy jöjj hamar,
elröpíti-e hozzád a gondolat,
hogy két ág puha-pihe tövén
esengve hív-vár a fészekmély,
elröpíti-e a gondolat sietve
verdeső vágyamat szívedhez,
Szeretem a szádat, az izzadtságot, a lihegést, ahogyan közeledünk a közös láz felé, ahol már a fém is megolvad, ahonnan majd reggel visszatérünk. Ne mozduljunk el, maradjunk itt örökre ezen a névtelen napon. Ne adjunk neki nevet, hogy ellopni se tudják. És ha egyszer mindenünkből kifosztanak, ha nem közlekednek már a buszok, és az évszakok menetrendje elveszik, csak ennyi, legalább ennyi maradjon meg.
