Hol nincsenek ajtók, nincsenek zárak, a lelkek most is szabadon szállnak, várnak reménnyel, mint az utolsó levél a vén diófa ághegyén, s ha az aranyló hajnali fényben gyöngéden elbocsátja már a száraz ág, földbe simulva küldi megnyugvó utolsó sóhaját, s átlényegült, féltő erővel újra táplálja a fát, mert nincsenek ajtók és nincsenek zárak, a lelkek most is szabadon szállnak...
"De nem sajnállak, elveszett rímek, ti, Miket az úton elrebegtem én - Mert érezem, hogy szótalan szerelmünk Édes beszéde - legszebb költemény".
/Gyóni Géza/
ahogy elémbe tárod, megringatod s riszálod felborzolt öledet.
S mert rám is gondolsz néha, finom, keskeny és léha kezeddel, asszonyom, áldást osztón, szerényen oda kapsz, hol szemérmem ágaskodik kevélyen, mint egy vörös torony.
Délutáni vers
Látlak, ugye Te is látsz engem?
Lelkem lelkeddel ölelkezzen,
távollétedben lassan túlárad
bennem az irántad érzett
szerelem könnyeim gyöngyházként
Hívtalak szóval, zenével az éjszaka énekével bűvöltem az enyhe szellőt, homlokomon sötét felhőt, nem jöttél virradatban, elmaradtál fényes napban, de mire újra este lett, a világom már szétesett.
*
Hívtál engem, nem mehettem. Hamis szóra nem feleltem. Fals zenének hangjaival, csalogattál csalfa szóval. Sötét erdők sűrűjében, csapdát állítottál nékem. Homály várt a virradatban, lábam törtem volna abban. Fényes napban szerte jártam, de rád én ott nem találtam. Hívhatsz te már reggel, este, nem vágyom a közeledbe. Tiszta nyelvet nem beszélsz te, füled sincs, hogy értelmezze. Légvárakat építsz sorba, gyenge szellő majd elfújja.
Nem amit adsz: a szád szétnyíló rése, nyelved hegyén a méz, a csorgatott, s nem ágyékodnál a lágy hajlatok, s nem a szíved felgyorsuló verése,
nem combjaid árnyékos kikötője, nem csípőd, melled, vállad vagy szemed! Mind véletlen, nincs benne érdemed, te sem vagy más, mint gének eredője.
Ahogy adod: a hozzámsimulásod, lendületeid, habozásaid, ahogy magad a bőröm alá ásod, ahogy a karod húz és eltaszít, ahogy olvadsz és oldasz az öledben: ez már te vagy. És csak te. Csak mi ketten.
Te édes, messziről s közelről, s oly fehér, oly gyönyörű, Mary, hogy ritka és csalóka illatra gondolok, mely fátyolos-fakóra kopott kristályüveg vázából rejtve kél -
Te látod éveim, s tudod, hogy bennem él határidőtlenül ugyanegy rózsa bokra, s ugyanegy nyár virít vakító mosolyodra, a nyár, mely multba hullt, s messze jövőbe ér.
És szívem éjszaka szólni szeretne olykor, vagy, mely rád illenék, a legszebb névre gondol, s fölujjong holmi szón, mely dib-dáb suttogás
testvéri szájon, ám - kincsem csöpp foglalatja - te megtanítsz reá, hogy ize-méze más, amikor csöndesen rácsókolom hajadra.
Arcod keresem a naplementében, Amit máshonnan látunk,Te meg én. Neked az óceánról ragyog vissza, Nekem a fák közt szűrődik át a fény. Arcod keresem a csillagok közt, Amit együtt nézünk talán, A csillagokkal beszélek és közben Akaratlanul is meg-megérint a magány.
Arcod keresem az arcok közt, Megtörve már és e keresés közben Más arcok találnak rám. De szemükbe nézve nem látok mást, Csak egy arcot,egy látomást, Melyet keresni fáj, Mely szüntelenül mindig szemem előtt lángol: A Te arcod!
Zimonyi Zita
(töprengés)
elröpíti-e hozzád a gondolat
érzékekről felszálló óhajomat,
a sürgetést, hogy jöjj hamar,
elröpíti-e hozzád a gondolat,
hogy két ág puha-pihe tövén
esengve hív-vár a fészekmély,
elröpíti-e a gondolat sietve
verdeső vágyamat szívedhez,
Szeretem a szádat, az izzadtságot, a lihegést, ahogyan közeledünk a közös láz felé, ahol már a fém is megolvad, ahonnan majd reggel visszatérünk. Ne mozduljunk el, maradjunk itt örökre ezen a névtelen napon. Ne adjunk neki nevet, hogy ellopni se tudják. És ha egyszer mindenünkből kifosztanak, ha nem közlekednek már a buszok, és az évszakok menetrendje elveszik, csak ennyi, legalább ennyi maradjon meg.
Mikor a márciusi este A sziget mellett Elsimítja a vizet, S a part menti tükörre Barna téli ágak képe vetül Egy árnyalatnyi zölddel, Mit a megpendített rügyek Halványan belekevernek. Hozzá nyugatról szelíd derengés A mai nap tűnő fénye, Vízbe hulló szikrája. Túloldalról meg a parti fák Lassan kúszó hosszú árnya, Mélyebb színek... Melyet egybemos a pillanat. S a víz fölé hajló füzek alatt, Az újra elveszett nap határán, A különös fényben Elidőz a folyó, Mielőtt vissza nem tér soha, Akkor, de csak egy pillanatra, Mielőtt az alkony vakká tenne, Úgy hiszem, pont ilyen...ilyen volt Szemed színe, Mellyel néz a csendes este.
Kék-arany álom
Holdfényben árnyékod elterül
Csillagok ragyogják léptedet
Aranyra festik az éjkék eget
Sziluetted hűs selymére vetül.
Magasba repülni volna jó
Súlytalanul szállni veletek
Eggyé válna lelkemmel lelketek
Lehetnék én is égi fényfolyó.
Csillagként mutatnám merre menj
Hogy a boldogságra rátalálj
Örömödben te is csillaggá válj
Fényedtől pokolból is lehet menny."
Új kezdés? Régi vég? Ki mondja meg Meddig lehet és mikor elég? Mit szabad és mit tilos? Keserű a mézed vagy édes? Tekinteted hívogat, vagy haragos? Rejtelmek, titkok mindenfelé, Varázslat köde száll, sötét az ég. Mennem kéne, de nem tudok nélküled, S ha tudnék is, ugyan minek?
Megismertem a holnapot: terád hasonlított, terád, miránk - lobogott
és nyugodt volt, mint a láng, - s mint a mi éjszakánk, amelyen megéreztük forró és röpítő és egybeforró embersorsunkat, a szerelmet, - én azt, hogy hiába ölellek, te azt, hogy hiába ölelsz, ha nincsen más, csak ez a perc, hogyha mögötte meg nem érzed és meg nem érzem az egészet, a szilárd anyagot,
ami vagy és ami vagyok, és ami egy törvénybe fog bolygókkal és liliomokkal, tó méhében a teleholddal, vérrel, háborúval, örömmel, mindennel, ami volt az ember, és ami most s amivé válik, s amit születéstől halálig sejt és tud és tesz, mit hozzáad a léthez,
hogy életté váljék, hogy a rend kormányozza a végtelent, az értelem, amely szavak nélkül is szól, és sejtet sejtre rak agyunkban -
a holnapról akartam szólni, a holnapról, mely már valódi, mert fölismert s el nem téveszthető, tiszta, elérhető, mint a friss levegő -
igen, a holnapról akartam szólni, s szóltam a szerelemről, szerelmünkről, hiszen ő éreztette meg velem, milyen lesz: szívem szelídítette a boldogsághoz, rendhez - - - - - - - - - - - - - - - - - - - és akkor, amint ránk hajnalodott, megpihent bennünk - új csókra gyűjtve erejét - a csók.
Végül nem bán már az ember semmit, semmit, csak szeressék! Jaj! úgy vágyik valakire, hogy eltűri azt is már, hogy ne szeressék! Úgy menekül, kapaszkodik! Csak az kell, hogy legalább a szíve tessék! Fél egyedül. Csak karolják! - s már eltűri, hogy a szíve ne is tessék. Megszelídül a magánytól, s csak annyi kell végül már, hogy meg ne vessék. Egyedül az éjszakákat?! - Ó, nem, inkább eltűri, hogy meg is vessék. Egyedül megérni itten betegséget, csapásokat, ezüstös karácsonyestét? Egyedül felérni ésszel a múlást, azt, ami van, és azt, mi lesz még?! Jaj, nem! Végül nem bán már az ember semmit, semmit, - azt se, hogy szeressék. Ó végül már azért sír csak, hogy valakit szeressen még, szeressen még. Legyen aki megengedje: - rágondolva tölthessen el egy-egy estét.
