Belőlem valaki útravált, útra a jobbik részem, kiment belőlem, itthagyott, csak úgy, észrevétlen, félre se néztem, annyi volt, csak annyi volt, egy szót se szólt, hirtelen elment, itthagyott, valaki útravált, a jobbik részem.
Belőlem valaki útravált, és én utánanéztem, jól van, hát menjen, tűnjön el az én jobbik részem, először úgy tűnt semmi sem változott azzal, hogy hirtelen fogta magát a hűtelen s útravált belőlem a jobbik részem.
Azóta járom nélküle a végtelen világot, s valahogy mindent nélküle már más színben látok, hosszasan nyújtózik minden út, valahogy nincsen semmi úgy, minden szó mástól eltanult, mióta útravált a jobbik részem.
Győzni sincs kedvem nélküle, énekelni sincsen, szórakozottan szórom el sok nagy régi kincsem, talán egy nő volt, tán gyerek, aki belőlem elveszett, elvitte minden kedvemet magával hűtlen ringyó jobbik részem.
Arcomba vág, úgy ébredek, a fény az izzadt ágyban, ténfergek, csavargok nélküle, tán erre vártam, mit se kell már itt féltenem, tán erre vártam ez jó nekem, kicsusszant belőlem hirtelen a kígyó hűtlen kígyó jobbik részem.
Keshedt, vigyorgó arc tekint rám a rossz tükörből, tompák a szagok, máz a szín és a csend csörömpöl, félre se néztem - annyi volt, elszállt belőlem, itthagyott, magával vitte, nincs titok, nincs titok, útravált a jobbik részem, nincs titok, mióta útravált a jobbik részem, nincs titkom, mióta útravált a jobbik részem.
Én már úgy vagyok jó, ahogy így vagyok Én már nem leszek másik Matatni szeretek, álmodok Egész kipusztulásig Azért van csak, mert itt hagyott Mit is mondhatnék, nincs titok Magával vitte itt hagyott Valaki útra vált a jobbik részem
Lehűlt és besötétedett, összevesztünk és én vártalak: a Blahán minden villamossal szemeztem, ahogy egyre mentek, egyre egyformábbak lettek, az idegeimre ment a tömeg. Már fáztam. Csak megölelhetnélek, gondoltam, és az egészet elfelejteném. Már mindegy volt, ahogy havazni kezdett. Egész testemben éreztem, ahogy fagy, és végre megnyugodtam, hazasétáltam a hóban a szatyrokkal. A konyhaasztalon kint hagytad a vajat, egy félig evett szendvicset a számítógép mellett, az erkélyajtótól pedig sáros lábnyomaid vezettek a konyha felé. Felmostam, elmosogattam, közben bekapcsoltam a zenét. Feldíszítettem a fát, mielőtt lefeküdtem, hogyha éjjel, átfagyva becsöngetsz, rend fogadjon, és békében bújj be az ágyba mellém.
Sok millió éve ennek, de semmi se változott, ma is így vagyunk a nővel, hol áldott, hol átkozott, nyögünk, hogyha velünk van és hogyha elhagy, akkor is, ezt csináljuk, amíg élünk, így jön el az aggkor is, amíg ez a világ világ, össze sose békülünk, tragédiánk egy mondatban: sem velük, se nélkülük!
Alkotni vagyunk, nem dicsérni. Gyerekeink sem azért vannak, Hogy tiszteljenek bennünket S mi, Atyánk, a te gyerekeid vagyunk. Hiszünk az erő jószándokában. Tudjuk, hogy kedveltek vagyunk előtted, Akár az égben laksz, akár a tejben, A nevetésben, sóban, vagy mibennünk. Te is tudod, hogyha mi sírunk, Ha arcunk fényét pár könnycsepp kócolja, Akkor szívünkben zuhatagok vannak, De erősebbek vagyunk gyönge életünknél, Mert a fűszálak sose csorbulnak ki, Csak a kardok, tornyok és ölő igék, Most mégis, megfáradván, Dicséreteddel keresünk új erőt S enmagunk előtt is térdet hajtunk, mondván: Szabadits meg a gonosztól. Akarom.
Ne csodáljátok, hogy lakásom zárva, és a császár termeibe se lépek. Tavasz van s én most kinn, a kertben járva a virágok piros, lila és sárga szirmairól tanulom a beszédet.
Édes galambom, jut-e még eszedbe Az a mosolygós nyári alkonyat, Amikor szép fejed szivemre hajtva, Elárulád te titkos álmodat? Öt éve már s im én eljöttem érted A régi szóval lázas ajkamon, Te álmodod-e még a régi álmot, Eljössz-e hozzám, édes angyalom?
Koldús vagyok, a költöző rigónál Egy árva fillérrel se gazdagabb, Puha pompa és cifra szolganépség Nem vár az ócska nádfödél alatt. Csak két galamb búg rád a tiszta dúcból, Pintyőke szól a jázminágakon S csak én fogadlak egy könnyel szememben, Eljössz-e hozzám, édes angyalom?
Szépségednek se lesz sok bámulója, Betakar holmi névtelen zugoly, Hová nem hallik a világ morajja, Síró kacaj és kacagó sikoly. Ifjúságod nekem virítva hervad, Mint vadszegfű sívó domboldalon, Nem lesz, ki érted írigyeljen engem - Eljössz-e hozzám, édes angyalom?
De nékem szentebb lészel, mint a szentek És drágább lelkem üdvösséginél S köréd szerelmem olyan glóriát fon, Mint semmi gyémánt, semmi égi fény. Virágait szépséged erdejének Szivembül csendült dalba foglalom S bár engem elfelednek, mindig élsz te - Eljössz-e hozzám, édes angyalom?
S hűséges szívednek jutalmaképpen Mást néhány dalnál nem is adhatok, Hiszen tudod, hogy napszámos szülémtől Örökül én csak jókedvet kapok. S amig majd engem tüske, kő kivérez, Te sem pihensz ám bársonypamlagon - Eljegyzett társa küszködéseimnek, Eljössz-e hozzám, édes angyalom?
De hogyha a nap szárnyait behúzva, Kék tengerek vizében elpihen, Ujult erővel én ölembe veszlek S megnyúgoszunk a tüzhely enyhiben. Szedve a boldogság virágait, míg Álomba ringat lágyan két karom S virrasztalak, mint fösvény drága kincsét - Eljössz-e hozzám, édes angyalom?
S ha alkonyúló napja életünknek A sírhalomnak szélein pihen, Megifjulunk a csöndes, tiszta multnak Ránk visszahulló fényin, enyhiben. És együtt hagyjuk itt e szürke földet, És együtt föd be jeltelen halom. Madárdalos, selyemfűs, vadvirágos - Eljössz-e hozzám, édes angyalom?
Édes galambom, jut-e még eszedbe Az a mosolygós nyári alkonyat, Amikor szép fejed szivemre hajtva, Elárulád te titkos álmodat? Öt éve már. S im én eljöttem érted A régi szóval lázas ajkamon: Te álmodod-e még a régi álmot, Eljössz-e hozzám, édes angyalom?
Szemed oly mély midőn szomjazva ráhajoltam Tükrében arcukat bámulták a napok Beléhal mind akit reménye elhagyott Szemed oly mély lehull az emlék benne holtan
Sirály sikolt a vad tenger dühe remeg Hirtelen kiderül s szemed színe megolvad Felhőből szab kötényt a nyár az angyaloknak Sosem oly kék az ég mint a búza felett
Hiába űzi a menny bánatát a kék szél Fénylőbb a te szemed ha benned könnyed ég Féltékeny rá a friss esők utáni ég Legmélyebb az üveg kékje a repedésnél
Hétfájdalmú anya ó nedves ragyogás Hét tőr ütötte át a színek szőtte prizmát Legélesebb a nap ha könnyben úszva int rád Kékebb az írisz is ha pettyezi a gyász
Balsorsban a szemed kettős rést nyit hol újra Éled a mágusok csodája mikor a Barlangban reszketőn meglátták Mária Kabátját a szerény jászol fölé borulva
A szavak májusán egyetlen száj elég Minden sóhajnak és minden éneknek éppen De annyi csillag ég hogy szűk nekik az ég fenn Add kölcsön két szemed iker igézetét
A gyermek szédülőn képektől és csodáktól Nem tárja két szemét olyan kerekre mint Szemed ha ámulón s áltatva rám tekint Mintha vad szirmokat nyitna valami zápor
Villámot rejt szemed levendulája tán Hol dúlt szerelmüket emésztik tünde férgek Lehulló csillagok szálán lebegve élek Mint süllyedő hajós augusztus éjszakán
Zsákmányom lett ez a dús rádium de máris Égeti ujjamat mint tiltott lángfolyó éden százszor is villanó illanó Szemed az én Perum Golcondám Indiám is
Egy fényes éjszakán a világ szerteszét Törött egy zátonyon jelzőtűz gyúlt a szirten S én a tenger fölött ott láttam égni híven Elza szemét Elza szemét Elza szemét
A nők jók voltak hozzám, jók maradnak. Csak jó szavuk volt hozzám, szép szavuk. Mit bántam én, igaz-e vagy hazug. Csak szívtam eperízét a szavaknak, narancsízét a csóknak. Megrakott gyümölcsöstálról minden zamatot. Mikor megláttak, első örömükben felcsillogott egy szép kép a szemükben: vonagló, édes testük, kicsinyítve. Bekeretezte a szemöldök íve. Eltettem ezt a kedves, szép medalliont, sötét mezőben szép nő teste hajlong. Volt, akinek megfogtam a kezét, a derekát és nem kellett beszéd. Lelihegte az álruhát magárul és úgy borult rám, mint aki elájul. A másik azt szerette, ha könyörgök, lihegve könyörögtem, hogy szeressen, lihegve könyörögtem, hogy eresszen. És ő elhúzta száját, szép kis ördög és ujjacskáiról kacagva, könnyen törölte le a vérem és a könnyem. Fantasztikus kalandok a homályban! Egyiktől a másikhoz... Símatestű aranyhalak! Mint zsonglőr, úgy dobáltam a szívemet. És nem hangzott el eskü. Nem volt előtte és nem volt utána se bánkódás, se zokszó, semmi jel. És búcsú sem volt. Így ment el Zsuzsánna és Margit és Teréz és Gabriel.
Latin palotaként emelkedett szívem, Márványok, gránitok javából összehordva; De szenvedélyeim, mint barbár szittya-horda, Csóvát dobtak reá és dúlták esztelen.
Leomlott. Csend honolt a törmeléken. Emberi nyom sehol, csak kígyók, baglyok odva. Bíborszín s hófehér kövét benőtte dudva, S az út helyén szeder burjánzott végtelen.
Hosszan, magánosan elnéztem, hogy mivé lett. Sugártalan napok, csillagtalan vak éjek Félelmes korszakán lelkem pokolra szállt.
De jöttél végre Te, sugárba öltözötten; S hogy hontalan frigyünk meglelje otthonát: Palotám romjain egy kunyhót építettem.
Általában két nadrág van, (a) a saját (b) vagy más nadrágja
Amikor saját nadrágot húzunk le, előnyünk, hogy egyedül lehetünk. Ám amennyiben más nadrágjáról van szó, minimum ketten kell hogy legyünk. Úgy az ember a másiknak is lehúzhatja esetleg a nadrágját. (dualizmus)
Egy fontos szempont azonban a résztvevőknek a neme. Ha ők különböző nemekhez tartoznak, nem nagy baj, ha egymás nadrágját elcserélnék, mert minden nem saját nadrágot hord.
Noha általában a nemek a nadrágról felismerhetők, az nadrág nélkül is látható. De nadrággal vagy nadrág nélkül mindenki továbbra is megtarthatja saját nemét.
Általában két nemet különböztet meg az ember: a férfiét és a nőét. S ezek képviselőit azáltal ismerjük fel, hogy már nadrág nélkül a férfi beletűnik a nőbe, mikor is azt mondjuk: egymásba olvadtak.
Eme olvadás időleges. Azután a nadrág újra felhúzatik.
Egymásba olvadni, legyünk bár különféle neműek nadrágban nem lehetséges.
Kedves egyetlen drága, gyémánt szemű szerelmem, Úgy, hogy azt leírni se lehet, úgy hiányzol nekem. Csak néhány röpke órája vagy tőlem s szívemtől távol, Mégis úgy hiányzik a tőled kapott mézédes mámor.
Hiányzik félénk pillantásod s szép fényes barna szemed. Szívem félve remeg szívedért, rossz ezek után már nélküled. Most már soha el nem engedném a kicsi kezed, ha tehetném. Bárcsak még szemem szemed tükrébe ég, mellettem lehetnél.
Hiányzik, izzó lelkemben élő kedves arcod, zamatos mosolya, Ajkad isteni nektárnál, és méznél édesebb boldogító csókja. Mint hegyi patak csobogása, hiányzik hangod nagyon nekem, Szavaid csengése, mint ezüstpénz csilingelése, nagy kincs nekem.
Hiányzol, mint növénynek az éltető fényesen szikrázó napfény, Ez a színtiszta igazság, most hiányodtól könnyezve bevallom én. Hiányzik, kecses dolgos újaid csiklandozó és simogató bársonya, Hiányzik, szerelemtűztől forrón izzó szíved, szívem vánkosa.
Szép hullámos hajad, szívemet megnyugtató, részegítő illata, Újaid könnyű szerelembilincse, karod féltő és szorító katlana. Hiányzol, mint megfáradt szomjas őznek a hűs patak tiszta vize, Vagy csillagfényes nyári estén, a távoli halk és szép tücsökzene.
Magadért, és ezekért a csodákért szeretlek kimondhatatlanul téged, És ha tőlem, féltő szívemtől távol vagy, ha nem vagy itt velem, félek! Életem vékony fonala, és izzó szívem boldogsága, kezedbe vagyon téve, Rendelkezz vele, szívem-lelkem egyetlenem, drága szerelemkirálynője.
Vagy a levegő, amelyet beszívok, a táplálék, amelyet visz a vér, a látásom vagy - tán meg is lepődném, ha tenszemeddel rám tekintenél; - vagy, észrevétlen, mint ahogy a kéz, a szív, az agy, a gondolat, akármi, életem része, melyet bármikor keresetlen is meg tudok találni; - s mint a bonyolult óramű, ha elvész egy alkatrésze, s tiktakja kihagy, olyan lennék nélküled; és csak akkor, csak akkor tudnám igazán: ki vagy.
Kegyelemre várva
Lásd, én a fájdalmak erdeiből jöttem,
Ahol a tarlott fák ágai közt, sohasem
Festi lilára a Nap, égő sugarát, -
S még nem láttam a teremtés érckapuját -
Mint egy idegen nézek szét, közöm sincs már,
A káoszba rohanó, mammoni vágyhoz, lásd,
Úgy megyek el, ahogy jöttem, reménytelen,
Kitaszított és árva, Jézusi gyermek.
Udvaromban, tobozokat morzsol a szél,
Kolduló bánat ül jajongó szívemen,
Soha el nem múló, harmadnapos gyászt ül,
A hiábavaló, keserű értelem.
Kora hajnali könnyek hullnak a ködben,
Teremtőre várva, aki majd megvigasztal -
Reszketeg a Hold is, hamuszín riadtan,
Ájulat némán ülök, kerékbe törten.
A Hold hamujában keresek szavakat,
Könnyes folyókon is szeretetre vártam,
Hiába minden, ha egyedül maradtam -
Darabokra törten, lelkemben halállal.
Órák, napok jéghártyás ablaküvegét lehelgetem, hogy meglássalak. Gyönyörû arcod tanulom utcán, sínek között, örök életveszélyben, nem tudom hova tartó villamosokon.
Kívüled élek, olyan bátran, hogy abban már megláthatnád a vacogást, ha egyszer közelrõl szemügyre vennéd. De, nem is ismersz.
Én vagyok az, aki meg tudom szelídíteni szemöldököd egymást-maró kígyóit, aki nem félek, hogy összezúzódom fekete köveiden, aki talán még megbirkózom egyszer iszonyú angyalaiddal, aki be merek lépni hozzád a magad-fonta kettõs rács mögé és enni adok neked naponta és megitatlak. Nem is tudsz róla, lehajtott-fejû.
Érted-e még az egyszerû beszédet? Bogozd ki göbös sorsodat. Segítek, Aztán visszaadom.
Kívüled élek, ilyen siralmas bátran. Te itt keringsz, még oldozatlanul, csontjaim fehér izzószálai tízezer voltos áramában.
