A viszacsúfolásról: egyszer próbáltam meg általános iskolában, tanulságos volt. Évek óta rendszeresen csúfoltak és megvertek engem azok a fiúk (páran voltak) akik az osztály hangadói voltak. Más, gyenge, visszaszólni nem merő, magányos gyereket is megfélemlítettek. Mindig megvártak iskola után, elgáncsoltak, leköpködtek és megfenyegettek, hogy ha bárkinek szólni merek, kétszer ennyit kapok. Egyszer nemcsak elgáncsoltak így napközi után, hanem amikor a földre kerültem, össze is rugdostak.
Ekkor valahogy már nem bírtam tovább szó nélkül, és teljes szívemből, gyűlölettel telve megátkoztam az egész bandát. Elég durva szavakat használtam, meg főleg furcsa, bizarr dolgokat mondtam, azt akartam, hogy legalább egy kicsit megijedjenek. Erre körberöhögtek és még jobban megrugdostak. Aztán az egyiknek eszébe jutott, hogy látható nyoma maradhat ennek rajtam és szólt a többinek, mire leléptek. Otthon, nem kevés bánattal és dühvel a gyávaságom miatt, azt mondtam, hogy elestem az úton.
Amikor középiskolás lettem, reménykedtem abban, hogy az új közösségben nem leszek célpont. Tévedtem. Akárhogy küzdöttem, jártam orvosokhoz, fizetett az amúgy is szegény családom rengeteg pénzt, olyan ronda és beteges kinézetű voltam, hogy ezen semmivel nem lehetett segíteni. A fura hangzású nevem (talán bosnyák eredetű név vagy mittudomén, de szörnyen hangzik) még rátett egy lapáttal. A korlátoltagyú osztálytársaim ezek miatt már eleve nem barátkoztak velem, no meg, mert nem tudtam eljárni sehova és nem tudtam soha új ruhában járni. Szerencsére fizikailag nem bántalmaztak, de rendszeresen kibeszéltek és kiröhögtek a hátam mögött.
Úgy bosszú gyanánt elkezdtem hihetetlen energiával tanulni, szorgalmi feladatokat vállalni. Sokszor voltam színötös, gondoltam, legalább emiatt legyenek irigyek rám.
Tönkre is tette a hajtás az egészségemet, krónikus hát -meg fejfájás formájában, rendszeresen szedtem fájdalomcsillapítókat.
Miután otthagytam azt a nyurga kis fehérnépet (a pszichológust), úgy éreztem, egyet megtanultam tőle: azt, hogy rohadtul megéri manapság pszichológusnak tanulni. Persze nekem nem járható út, mert reáltárgyakból gyengébb vagyok, oda meg nagyon kellett volna a biológia, kémia.
Sziasztok. Végig olvastam,nagyon tetszet Klia mondata. Nem szentségtörés beszélgetni ebben a korban.Szerintem nem korhoz kötött. Bizony van mikor pont így merjük elmondani azt,amit máskor nem.
ja igen agykurkász abból él hogy hallgat téged és kész ....ne hidd ,hogy nem nevetik ki a betegeket a hátuk mögött ...az szórakoztatja őket ...különben szerinted mi más....???
jobban tennéd ,ha kicsit lazára vennéd ki kit nevet ki .....nevess Te is ...
Fordultam, többhöz is. A tébé alapú esetében nem volt rám ideje és egyszer sem tudtam elmondani neki bővebben a gondjaimat. Volt egy olyan is (fiatal, halk szavú, törékeny testalkatú nő), aki egy órai beszélgetésért, mely alatt csak engem beszéltetett, ő hallgatott, bármennyire is kértem, hogy adjon konkrét segítséget, képes volt ötezer forintot elkérni. Később megtudtam, hogy ez még olcsónak számít. A mi családunk, elnézést az őszinteségért, egyszerűen szegény. Kettőnél több alkalomra nem futotta és olyan bizonytalankodva beszélt velem, hogy már az volt a benyomásom, hogy itt ő szorong, nem én. A semmiért nem voltam hajlandó fizetni, adósságba verni magam. A söprűnyélnek a sarokban is magyarázhattam volna ugyanekkora "hatékonysággal", ingyen. Sőt, ha a szomszéd néninek öntöm ki a szívemet, maximum bemondom ezzel a falurádióba a mondandómat, de legalább egy kicsit talán meg is vigasztalna. Erre a pszichiátrián azt mondták, próbálkozzam más magándokival. De hát az is annyit kér! Amire nincs pénz, arra nincs pénz, ahogy a nagymamám is megmondta, amikor a papa trabantot akart venni. Kész, a kör bezárult, megpróbálom megoldani magam. Spórolok, gyűjtögetek, mint a hörcsög, hajtom a mókuskereket, hogy a családdal közösen egyről a kettőre jussunk, vagy legalább azt megtarthassuk, amink van. Ami meg nyomja a lelkemet, azt kiírom magambból kockás füzetekbe, újabban meg ide a fórumra.
Egyébként is, hová tettem a büszkeségemet, hogy mások szemétségei miatt hajlandó vagyok még külön másoknak fizetni is, meg a lábamat lejárni, félnapokat várókban tölteni? Szerencsére már rájöttem, hogy van annak a pénznek jobb helye is. Például egy öltözet tisztességes ruha, ékszer mondjuk, aztán beállítanék a régi lakókörnyékemre és elhíreztelném magamról, hogy gazdag vagyok, aztán élvezhetném, hogyan sárgulnak azok a hülyegyerekek, ha még ott laknak.
Nem vagyok kezdő fórumozó, így azt mindenképpen valószerűtlennek tartom, hogy egy felnőtt ember még mindig azon kesereg, hogy 9 éves korában bántották az iskolatársai!
Ezt egyszerűen nem hiszem el. Ha viszont mégis igaz, akkor neked szakorvoshoz (pszichológushoz) kellene fordulnod!
Hidd el, évekig gondolkodtam és nem jutok többre, folyton arra jutok, hogy nem állok készen a veszélyek megkockáztatására. Engemet valóban sokat, sokszor bántottak óvodától mindennemű iskolákig. Barátokat szereztem ugyan, de nem mertem velük mindenben őszinte lenni, mert pletykásak voltak, ahogy mindenki körülöttem. Emellett ők ugyanúgy kiközösítettek voltak, mert mások nem álltak velem szóba.
Egyetlen ember van máig, akihez nyíltan, veszélytelenül őszinte lehetek, saját magam. Emmellett most ide vehetjük a fórumozókat, hiszen itt nem érhet engem baj, hátrány a mondandóm miatt, ha óvatos vagyok és betartom a szabályokat. Valahogy olyannak születtem, aki bármilyen közösségbe kerül is, leprásként bánnak vele.
A próbálkozásaim a népszerűség elérésére rendre megszégyenüléssel végződő szerencsétlenkedések voltak, újabb alapként szolgáltak a csúfolásokra és verésekre az erősebb, népszerű gyerekektől. Máig úgy gyűlölöm ezeket a kis szemeteket, bármi lett is belőlük, hogy azt leírni nem lehet. Persze előre látom az olyan válaszokat a részedről, hogy én tehetek róla, miért nem alkalmazkodtam, stb. Az, hogy próbáltam többször is, nem elég?
A "soha nem szabad feladni" -féle népszerű helyrerakásoktól már az ér lüktet az ember halántékán és azt hiszem, ezzel nem vagyok azért egyedül. És igenis kiállok a többi szegény és bántalmazott ember mellett, mert annyi mindenen keresztülmentem és annyi mindenre felkészültem már, hogy a büszkeségemen kívül semmit sem veszíthetek. Ők engem nem húznának le, hanem ellenkezőleg, lelkileg felemelnének, de azt hiszem, ezt felesleges magyaráznom.
Mondd, ha te kilencéves lennél és én is, és te lennél az erősebb, csúfolnál engem? Úgy érzem, igen.
"Rengeteget gondolkodtam, sok könyvet elolvastam (nem gagyi életmód -könyveket, hanem komoly viselkedéslélektannal és szociológiával foglalkozó tanulmányokat),"
A Faustot olvastad? Onnan ismerős lehetne egy figura, egy professzor, aki élete alkonyán rájött, hogy a való életet nem ismeri az, aki pusztán könyvekből ismeri! Szerződést kötött az ördöggel és belevetette magát a sűrűjébe.
Nincs új a nap alatt, de tanulságos! :)
Az, hogy neked nem (nagyon) rossz, az még nem elégséges ahhoz, hogy boldognak érezd magad, vagy legalább elégedettnek.
Ha meg nem állsz túl jól anyagilag sem, nem biztos hogy jó ötlet lenne a még csóróbbakhoz közelíteni és őket istápolni. Olyan társaságot keress, akik felfelé húznak téged is!
Lehet, hogy túlságosan rettegek és emiatt el kell fogadnom a magányt, de egyszerűen nem tudok jobbat. Rengeteget gondolkodtam, sok könyvet elolvastam (nem gagyi életmód -könyveket, hanem komoly viselkedéslélektannal és szociológiával foglalkozó tanulmányokat), és nem jutok másra, mint hogy örüljek, hogy nincs nagyobb bajom, hogy van otthonom, rendes szüleim, rendes, tisztességes, megbízható rokonaim, nem vagyok beteg, egészségesnek születtem.
Másnak ezerszer nehezebb. Persze igazságtalan más ember nyomorához méricskélve az életemet könnyebben elviselhetővé tenni, csak erre használni fel azt a tudást, melyet az emberi társadalmak problémáiról szereztem. De tudom, ha már nem segíthetek másokon, mert nem vagyok gazdag, még a középosztályba sem tartozom bele, nemhogy a jómódba, attól még lehetek megértő és együttérző.
Szívesen lennék szociális gondozó, de egy olyan ember, aki maga is fél, alkalmatlan olyan pályára, ahol elkeseredett, bántalmazott embereken kell segíteni és megvédelmezni őket az agresszortól.
Ilyen, ehhez hasonló értékelést sokat kaptam már, amikor segítséget kértem. Ez annyi számomra, mintha egy pánikbetegnek azt mondanád: Ne félj, nem lesz semmi baj, vagy egy depressziós beteget próbálnál helyretenni olyan szavakkal, hogy "ne add fel," meg hogy "ne csak a rosszra gondolj". Hidd el, akinek ilyen problémája van, mint nekem, az ezekkel a tanácsokkal nem tud mit kezdeni. Pszichológusra, pszichiáterre nincs pénzem, a tébé alapú ellátás pedig tapasztalataim szerint nem tud érdemben segíteni rajtam (a szakember futószalagon foglalkozik a betegekkel, nincs idő a problémák megbeszélésére, mert nyolcezren vannak még aznapra egy orvosra.) A hangulatjavító, szorongásoldó gyógyszerek mindegyikének a tájékoztatóján szerepel, hgy hatása nem teljesen ismert. Ez a megfogalmazás szintén sokatmondó. Így azt kell megállapítanom, hogy a kör bezárult számomra, kimerültek a lehetőségeim, ha nem akarok rajtaveszteni, bele kell nyugodnom.
Szerintem túlzottak és alaptalanok a félelmeid. Az átlagnál én is bizalmatlanabb vagyok, de nem vagyok rosszhiszemű. Ha újonnan ismerek meg valakit, akkor nem elsősorban az jár a fejemben, hogy mikor ver át (vagy meg), hanem a közös pontokat keresem benne. A hibákat, rossz szokásokat, bogarakat, emberi gyarlóságokat is igyekszem tolerálni. Mert nekem is vannak!
Véleményem szerint nem lehet, és nem is érdemes úgy élni, hogy mindig a lehető legrosszabb potenciális következményt vázoljuk fel magunk előtt és ezért nem merünk belevágni semmibe, nem merünk emberekkel kapcsolatot teremteni!!!
Mert akkor ilyen erővel ki se lépjél a kapun, mert azon nyomban a fejedre esik a legfelső emeletről egy 2 kg-s virágcserép és neked annyi! Még zöld jelzésnél se menj át a zebrán, mert tutira akkor jön egy szabálytalanul közlekedő autós és elgázol, te meg tolószékbe kerülsz.
A neten való ismerkedéssel kapcsolatban nekem másfajta negatív tapasztalataim voltak. Akiket így ismertem meg, egyikük sem volt Hasfelmetsző Jack, de a többségük magának való, unalmas ember volt, akik önszántukból éltek elszigetelve, bezárkózva, nem szerettek kimozdulni és túlságosan szűkszavúak voltak.
Konkrétan attól félek, hogy gyanútlanul összeismerkedem valakivel, aki aztán kimutatja a foga fehérjét, elkezd erőszakoskodni, megfélemlíteni, eltartatja magát vagy egyéb módon kihasznál. Az asszonyverő típusú férfiak tudják magukról, hogy milyenek és ezért titkolják a nő elől a valódi természetüket, amíg az valamilyen módon rájuk nem lesz utalva (lakás, gyerek, pénz). Bár láthatnám egy -egy emberen azonnal, hogy megütne -e engem, ha úgy hozza a kedve. Tévedés, hogy tapasztalt lennék, de igencsak utánajártam a dolgok veszélyeinek minden téren (könyvtárak, rendőrségi újság,Internet). Attól is félek, hogy egy olyan emberrel kerülök össze, aki valamilyen csellel kiforgat a vagyonomból. Nem elég ugyanis gyanakvónak lenni, a veszélyek idejében való felismerése és a jogban való tájékozottság teszi az embert védetté a támadásokkal, bűncselekményekkel szemben és én tudom, hogy ilyen téren soha nem lesz megfelelő szintű a tudásom (mert túlságosan szertelen és szétszórt a gondolkodásom, feledékeny vagyok és gyakran nem veszek észre olyan dolgokat, melyek mindenki más számára nyilvánvalóak, több értelemben is.) Nem akarom az életemet és a tetőt a fejem felett kockáztatni. A barátokról is lehetne mit mesélni, bűncselekmények százai köthetőek ahhoz, hogy tapasztalatlan fiatalokat barátaik fosztottak ki, vagy juttattak a lakásmaffia karmai közé. Sok ember ilyesmi miatt lesz hajléktalan. Az is érdekes gyakorlat a törvény részéről, hogy az agresszor a házban marad, amíg az áldozatoknak kell földönfutóvá válniuk egy idő után, mert otthonból is kevés van és azok is ideiglenesek a bántalmazottak számára. Hát köszönöm, nem szeretném, ha egy ember aki állítólag "szeret" engem, elfoglalná az én tulajdonomat és még verne meg fenyegetne is. Hangsúlyozom, nem a saját tapasztalataim, másokéi, de ettől még komolyan veszem őket. Okos ember más kárán tanul, a buta meg a sajátján se.
Mégis mitől rettegsz?? Csak nem egy nem kivánt gyermektől?? Gondolom, ha itt próbálkozol, akkor egy-két lehetőséget már kipróbáltál, de valami gond lehet a hozzáállásoddal, ezért aztán nem jött össze a pártalálás. Ha már mindenáron csak egy partnerrel tudod elképzelni az életedet, akkor javaslom, hogy próbálj meg minél több barátot találni, aztán még az is elképezlhető, hogy az egyik barátságból több lesz, esetleg szerelem. Nem feltétlenül kell egy hét után megházasodni, bőven elég akkor, ha mindketten úgy érzitek, hogy a másik az igazi, vagy még akkor sem. Viszont egy kellemes partner mindenképpen megér egy kellemes nyarat, vagy ki tudja mennyit.
Szerinted hogyan ismerkedjen az, aki retteg, hogy bajba kerül? Erre hiába mondják nekem, hogy próbálkozzak, barátkozzam, nyissak, ilyen divatos semmitmondó fordulatokkal nem tudok mit kezdeni. A való életben mindenki tudja, hogy nincsenek kulturált helyek ténylegesen valamit is érő kapcsolat keresésére. Aki pedig nem eléggé tájékozott az internettel kapcsolatban, az hiába óvatos a maga módján, veszélyeknek teheti ki magát. Tényleg, talán le kéne szállnom a magas lóról, de annyi helyen látom, hogy akik kompromisszumot kötöttek ilyen téren, azoknál sem garantált a boldogság. Szerintem igen nagy baj az, hogy az emberekben benne él valami irreális boldogságkép, és azt hajszolják. Van, aki csak a napi boldogságérzetet hajtja és dob félre mindenkit, akit megun (örömelv), van, aki meg pont az ilyenektől akarja távol tartani magát és hosszú távon gondolkodik. Be kellene végre nekem is látnom, hogy az egymás kölcsönös segítése és a szeretet a lényeg, nem a napi pici hülyeségek, gondnak sem nevezhető kis bosszúságok miatt a saját igazunknak a bősz védelmezése. Szinte biztos vagyok benne, hogy én sem tudnék megfelelően kezelni egy másik embert, aki több lenne számomra, mint barát. Egyszerűen a boldogság minden percben elérhető valahol, csak a szemellenzős szerencsétlen ember sokszor nem veszi észre. Az is igaz viszont, hogy nem szabad, hogy az élet csak ennyiből álljon, igazi nagy érzelmek is kellenek, legalább annyi, hogy van egy szövetségesem, aki mellett kitartok akkor is, amikor nem alakul minden úgy, ahogy az ötéves tervecskémben előírtam. Viszont én olyan vagyok, hogy sajnos megijedek a rossz példáktól és nem merek ilyen téren nyitni, mert félek, hogy egy leendő agresszort fogok ki. Nem akarom ellutrizni az egy szem életemet, bárki is mondja, hogy a szerelem vak, nem kéne annak lennie.
Számomra nem egészen egyértelmű, amit leirtál. Ha csak beszélgetni akarsz, arra valóban nagyon alkalmas a fórum, viszont ha ismerkedni is, akkor valóban más eszközökhöz is kell folyamodnod.
Elnézész kérek, hogy csak úgy betörök ide, de észrevettem valamit, ami szerintem oka annak az igényünknek, hogy névtelenül kommunikáljunk. Magam is azért beszélek sokszor másról a környezetemmel, mint ami igazán fontos lenne számomra, mert a körülöttem élők többsége nem azt nézi, hogy mit mondok, hanem azt, hogy én mondom. Ráadásul többen szeretik azt rendreutasítani, helyretenni, kioktatni, akin látják, hogy ez megtehető vele. Egy nick mögé bújt embert persze nem lehet bántalmazni azért, amit mondott, bár ha van olyan meggondolatlan és kiszolgáltat személyes információkat, akkor annyi. Egy biztos, fizikailag is létező kapcsolatok kialakítására én nen szívesen használnék telefonos vagy újsághirdetést, de fórumot sem nagyon. Én vagyok az tudniillik, aki túl sok rosszat hall mindenről az életben, ezért inkább ki sem próbálja. Így meg az emberekkel nem tudok másról beszélgetni, csak érdektelen dolgokról, a fórumokat kivéve. Kíváncsi lennék, más hogy látja ezt a problémát.
Kedves vagy. Sajnos a kommunikáció hiánya nem helyszín kérdése. Ludas vagyok én is a dologban. Minden - az egymással való beszélgetésünk is - a fiúnk körül forgott. Észre sem vettük, hogy közben elidegenedtünk egymástól. Mikor kiürült a ház, kirepült a fióka a fészkéből, üresek maradtunk mi is. De, ami késik, nem múlik. Remény mindig van. Vagy, ha nem, akkor már úgyis mindegy. Mentsük, ami menthető. Ha csak egymást eleresztve (értsd a törzsasztal találkozókat, a chatet, a számitógépes társakkal való heti összejövetelt) lehetséges, akkor úgy kell megpróbálni. Aztán majd meglátjuk.
Köszönöm. Természetesen nem szentségtőrés. Ha otthon nem akar, akkor vidd magaddal sétálni. Pl. a János-hegyen nagyon jókat lehet sétálgatás közben beszélgetni.
Nem illik, de nincs mit szégyenkeznem.Életkorunk nem érdem, hanem állapot. Megszenvedtünk minden egyes évünkért. Nos én 49., a férjem 51. éves. Szilveszterkor leszünk 30. éves házasok. Egy fiúnk van, 26. éves.Négy éve nős. Nem velünk laknak. Unokánk nincs. A fényképem is fenn van az indexen. 40+topicban Tölgy a napokban tette fel. Szigeti séta címen, ha jól emlékszem, csak rá kell klikkelni és láthatod a képtárban.
Tudom, most jön: akkor miért csodálkozom. Ennyi év után ugyan már mit akarhatok. De én igenis akarom, hogy beszélgessenek velem. Nem érzem magam öregnek, sőt most szeretnék újra élni, nagybetűkkel. Olyan nagy szentségtörés ez?
Igen a chat bulik! Lehetséges, bár a helyzet az, hogy én még csak index bulin voltam. Egyébként a chatra ritkán megyek fel. Lentebb valamelyik hozzászólásomban már kifejtettem, hogy miért. Az indexes találkozók nem jelentettek csalódást, sőt igen jól éreztem magam. Valóban csak akkor lehet felhőtlen a dolog, ha külsőd, csak az ápoltság szintjén foglalkoztat, és sem magadtól, sem a Ttársaktól nem várod el a topmodellséget. Elvégre nem lehet mindenki az, ugye? Egyetértünk?
ja, és a chates bulik királyak, mostmár fel kell elevenítenem a buliba járást chates szinten :)
persze csak akkor királyak, ha nem mondtad, hogy te vagy a topmodell :)) és nem ott döbbensz rá, hogy mégsem, meg, ha zavar a külsőd, akkor inkább maradj otthon, persze, ez nem erősíti az abbéli hitet, hogy te tényleg létezel, és igaz amit mondasz, akkor válsz -igazán!!!- hitelessé, ha legalább egy képed fent van valahol a chat unofficial/official honlapján vagy elmentél egy találkozóra.
Fogas kérdés. Megpróbálok hiteles választ adni. Nem lesz könnyű. Talán már nincs mit mondanunk egymásnak? Nem, ez így nem igaz. Ennyi év után már szó nélkül, egymás gondolatában olvasunk. Ez is fél igazság. Valóban ismerjük egymást, de annak még nem szabadna kizárnia az egymással való kommunikációt. Megszokás, kényelem? Ez is benne van, de ... Feladom, magamnak sem tudom megmagyarázni az okát. Talán ezért nyitottam ezt a topicot, hogy valaki megmagyarázza, miért van az, hogy másokkal akár órák hosszat is, itt a monitor előtt, bármiről tudunk beszélgetni, és ugyanez a legközelebbi hozzátartozónkkal nem megy. Hogy miért? Visszaolvasva a topicot pár válasz már van, de még mindig nem igazán értem, miért csak nick mögé bújva mernek az emberek sallang nélküli önmaguk lenni? És, ha mint én a reális, való világban magamat adom, akkor legkevesebb kakukktojásként néznek rám. Miért?
láttam, hogy chat a táma, gondoltam ,megosztom tapasztalataimat ezügyben. kb az origó beindulása óta folyamatosan ott vagyok, kisebb-nagyobb szünetekkel.
Eleinte mindennap fent voltam, és írtam ki a sok okosságot magamból, találkozókra jártam, randikat kezdeményeztem, és vállaltam, ha hívtak.
mostanában nem mindennapos ez nekem, de 2 hetente biztos, hogy megtalálható vagyok az egyik szobában.
Nem is annyira a magány visz rá (hogy a témába vágjak), hanem az, hogy megtudhatom, milyen is a bent lévő ismerősök/ismeretlenek aktuális kedve/világnézete/stbstb nem lehet unatkozni.
csak egy baj van, amikor hallgatásba burkolózik egy chat, vagy csak privát szinten fut, amiből úgysem érzékel semmit a külső szemlélő (ti. aki nem privizik) mottóm: a chat halála a privi.
mivel teljesen kizárunk mindent -a chat által- a betükön kívül, nagyon jól el lehet játszani az asszociációkkal, másodlagos/n-edleges jelentésekkel, meg a többi meta-metakommunikációs eszközökkel, ha jól csinálod, akkor már megérte.
javul a gépelési teljesítményed is (zárójelben)
általában egy chat mindig belterjes egy kicsit, van egy mag minden szobában/csatornán akik félszavakból is... ha ide bekerülsz (állandó/visszatérő jelenlét a feltétele) akkor máris tagja vagy egy csoportnak, és ez mindig jó dolog, ha nem vagy antiszociális beállítottságú.
huh, nem is tudom, hogy népszerűsíthetném még jobban a chatelést, mivel nekem nagyon bejött.
általában este 11 után beindul a "buli", ami annyit tesz, hogy lemorzsolódnak a "szia, hogy hívnak?" kérdésre leszűkült agyú elemek, és lehet figyelni, hogy milyen kis közösség alakult ki, ahol mindenki tud már majdnem mindent a többiekről, mivel nyitottabb az ember, ha nincs hozzá arca ...ha értitek mire gondolok ;)...
mindig törekedtem arra, hogy magamat adjam, de rájöttem, hogy, ha megfeszülök is, akkor sem tudok úgy viselkedni teljesen, mint IRL, mert nincsenek meg az eszközeim hozzá, és az eszközök hiánya egy új eszközt ad a kezembe, a megfoghatatlanságot (persze egy kis összeesküvésselmélet, meg gondolatrendőrség bejátszik) és ettől (na most belegabalyodtam a mondatba) teljesen érdekes és valahol bizarr lesz az egész.
na, befejezem, mert lejár a munkaidőm ;)
majd még írkálok
