viszont a biciklijével folyamatosan csöngetett, mint a villamos, ha megy. A madarak ijedten néztek a hang irányába, majd husssss... mintegy varázsütésre felemelkedtek a levegőbe, és szabályos alakzatot felvéve dél felé vették az irányt, nem felejtkezve el a kameráról, melyet ismét megtiszteltek ürülékükkel. Na ezt már nehezen dolgozta fel a toporzékoló, habzó szájú ember. Britneynek is vesznie kell, döntötte el.
... és üvölteni kezdett mint a veszett fene, A GALAMBOK, A GALAMBOK, A GALAMBOKNAK MEG KELL HALNIUK, aztán habzani kezdett a szja széle, mint ha lenyelt volna egy szappant, és remegni is elkezdett, miközben még nagyokat toppogatott.
- Faszom beléd - mondta Britney, - nekem ebből elegem van. Hazamegyek.
És így is tett. Gyorsan átöltözött, fogta a cajgáját, és elkerekezett.
"szemmel látható volt, hogy nem látja a lányt" ez teccik, ilyeneket még más is, legyen szives.
most akkor ez egy ilyen egynapos történetmesélés volt, mert az nem lenne ám jó...
ja, folytatom onnan, hogy britni elindul a padhoz, aszondja:
Benyúlt a zsebébe, és szemmel látható magokat vett elő. Fényesek voltak, elsőre azt mondaná az ember, hogy búzamag. Másodjára meggondolná, és a inkább a rozsra szavazna, de lehet, hogy mégiscsak búza lesz az. Dehát már csak ilyen az ember. Vacilláló.
A lány meglendítette jobbkezét, amiben a magok voltak, és laza csuklómozdulattal hajította azokat a férfi felé. Puhán estek a betonra.
A férfi oda sem nézett, csak a galambokat nézte, és morfondírozott magában kegyetlenül, hogy vajh melyik szarhatta le a gépét. Végül rájött. Arcára kéjes mosoly ült ki.
A lányt meglepte a bokorból kibukkanó férfi. Kicsit meg is ijedt, de mégsem futott el. A férfi lassan lépkedett, szemmel látható volt, hogy nem látja a lányt. Leült egy padra és zsebéből magokat vett ki. A levegőbe szórta, a magok hullottak, fényes héjuk meg-megcsillant a napfényben, mint megannyi drágakő. A galambok mintha csak megismerték volna az embert, rögtön leszálltak és enni kezdtek. A lány nézte a látványt és elgondolkodott. Tetszett neki a férfi viselkedése. Lassan elindult a pad felé.
már elnézést, de nem értem, most akkor nem volt leszarva a lencse mégsem, hogy ilyen jó képet csinált?
Tehát hozzátenném a történethez, hogy:
Nagyot köpött a lencsére, koszlott ingeujjával letörölgette, meg is lehelte a lencsét, megint letörölte, ezúttal a másik ingujjával. És akkor hirtelen, mint derült égből...
este lett és ő még mindíg azon gondolkozott, hogy miért is bújt be a bokorba. hát persze! szarni akart. letolta a nadráját és észrevette, hogy késő. beszart, már órákkal azelőtt.
sebaj, ha lent a gagya kiverem - gondolta. kiverte. lagzi lajcsira gondolt közben, neki ő volt a kedvence.
miután befejezte felhúzta a nadrágját és elindult hazafelé.
És akkor hirtelen, mint derült égből a villámcsapás, észrevette Britney-t, aki ott ácsorgott a játszótéren a bodzabokrok közelében. Britney a galambokat figyelte éppen, fekete miniszoknya volt rajta meg fehér póló, és a kezét hátrakuncsolta a feje mögött. Az arckifejezése titokzatosnak volt mondható.
pont ezt mondtam, hogy van akinek van fantáziája, csak elbasztam, mert pont a cornéliusszal példálództam, előre is utólagos bocsánat mindenkitől akit akaratom kívül meg még bántottam is.
Dehogy! Hemzsegek a fantáziától, de figyled mijjen lehangoló történet kerekedik éppen itt ki, rongyos ember, foltos nadrág, tökre nincs kedvem ilyet folytatni, de várom, hátha eccercsak nyer egy suzuki wagonR-t, vagy legalább talál egy kenó szelvényt, persze ezt én nem írom meg, mert asszem mégiscsak igazad lesz, fantáziátlanok vagyok, esetleg majd cornélius visszatér, és kicsinosítja a történetet.
szerintem meg ez a dilettáns getom nem értette a galambok szimbolikáját,érted, amit én természetesen elsőre felfogtam, persze ezt most nem azért mondom ám.
A fent szálló galambokra, amelyek nagy ívben szartak rá. De ő nem bánta, nem bánta egy cseppet sem, mert mozsdatlanságának áporodott bűzében nem hozott jelentősebb változást ez az újonnan érkezett szag, különben sem érdekelte volna, most nem, most csak a gépére tudott gondolni, az ő gépére, amit megszerzett, s ami új terveket és új vágyak ígéretét hozta az életébe. Elhatározta, hogy csinál egy próbafelvételt. Megnyomta a record gombot, belenézett a lencsébe, s körözni kezdett a kamerával, körbe-körbe, de csak ágakat látott maga körül meg zöld leveleket és kicsi lilás bogyókat. Bodzabokorban üldögélt éppen, azért. Kilépett a bokorból, a kamerát még mindig a szeme előtt tartva, egyszer meg is botlott, de kiért végre, és körbeforgatta a kamerát maga körül megint, majd felcélzott vele magasra, fel az égbe, és ... és elsötétült minden. Jajj, gondolta, kifogyott a film, jajj, gondolta. Megfordította a kamerát, és a lencsére meredt. Nem leszarták ezek a kurva galambok ezt is. A fenébe! Dühös volt, nagyon dühös, és tudta, megtalálta a célt, aminek ezentúl az életét szenteli majd. A galambok! A galamboknak pusztulni kell! Mindnek!
Késő este volt már, s még mindig csak ült a bokorban. Kivette a gépet rejtekhelyéről, inge alól. Szeretettel simította végig a műanyag házat, a szokatlanul apró gombokat. Nem ehhez volt szokva, nagy kamerát használt régen, állványosat, melynek még a lencséje is nagyobb volt mint ez a pici mütyür. De gép volt ez is. Nézte a gépet és gondolkodott mit tegyen most. Végignézett magán. Nézte a foltos ingét, szakadt nadrágját, repedt cipőjét, melyet talán már csak a szag tartott össze. A szag, mely már nem zavarta, de melynek jelenlétét mindig magán érezte. Nem, nem, nem kell érte pénz. Meg akarja tartani, most hogy már gépe van, újra vannak céljai is. Most már minden lehetséges. Felnézett az égre, s egy dalt fütyörészett, vidáman, boldogan, s közben kacsintott a fent szálló galambokra.
Egyébként nem szoktam írni, nem is írtam életemben soha novellát vagy bármilyen irodalmi alkotást, csak kíváncsi voltam, egy ilyen játék elindul-e? Nem a stílus volt a lényeg, a fantáziáé lenne a főszerep.
Tolvaj, ez az ember tolvaj, ellopja, ami az övé. Ez az a gép az övé, nincs mása, csak ez a gépe. Ez a gép az élete, s ezt a gépet, az életét akarják elvenni tőle. Ellökte magától a férfit. Agya egy zugában tudta még, hogy a gép nem az övé, de vágya rátelepedett énjére, s csak az őrült féltés maradt meg benne. S a menekülés, merthogy itt ellene vannak. Ez az ember, a többi ember is, akik lassan elindultak feléjük, látva a dulakodást mind-mind ellene vannak. Nekiiramodott, előnyt akart szerezni, elbújni, hogy dédelgethesse ezt a gépet, az ő gépét. Csak rohant, kersztül a parkon, át az úttesten a csikorogva fékező kocsik között, nem törődve a haragos méltatlankodásokkal, a dudálásokkal. Egy darabig még hallotta maga mögött az üldözök zihálását, cipőjüknek csattogását, de ő előnyben volt, mert ismert minden átjáróházat, sötét zugot, ahol megbújhatott, megvárhatta míg elrohannak mellette, hogy aztán egész másfelé meneküljön. Rohant, rohant a gépért, az emlékeiért, az életéért.
Szíve vadul vert, miközben remegő ujjával megnyomta a felvétel gombját. Emlékek törtek rá hirtelen, előző élete emlékei úsztak be az optikába, film a filmben, élet az életben. Pergett a film, pergett az élete. Aztán az emlékképek erősödtek, élesedtek, míg végül elnyomtak minden mást a látómezőben. Keze már csak ösztönösen mozgott, de agya máshol járt. Érezte a régi forgatások hangulatát, látta a szereplőket, híres emberek rohantak a képbe, hogy más hírességek taszítsák ki onnan őket. A film egyre gyorsabban pörgött, már szédült, rémülten kapta el szamétől a gépet. A kis emberke aggódó képpel jött vissza, valami segítheteket vagy valami ilyesmit mondhatott, ahogy sajnálkozva nyúlt a gépért. Tüdeje zihált, agya most még lázasabban dolgozott. Ez az ember a gépet akarja, a gépet akarja, ezt a gépet, ami a kezében van.
Állj, állj! Suttogta halkan, mikor már közelebb ért. A japán megfordult, ránézett, s valamit kérdezett. Agya már kezdett kitisztulni, megsemmisülten állt, nézte ezt a kis embert, nézte a kezét, a kameráját, fejét álla közé húzta, hogy ő is minél kisebbnek tűnjön. Rájött milyen lehetetlen helyzetbe került, milyen felesleges ő itt, s várta a visszautasítást, a gúnyos, felháborodott grimaszokat. Megállt, nem mozdult, de szemét nem vette le a kameráról. A turista megleptten fordult felé. Nem, nem csak meglepett volt, örült neki. Nekem? Igen, nekem örül. Istenem, mit akar ez tőlem? Mutogat, mit mutogat? Hogy én, hogy én fogjam meg a gépet? Az ő gépét? Igen, ezt akarja. Kezének remegését alig tudta visszafojtani, mikor a gépet kézbe vette. Az apa gyereke mellé ment, s mutatta neki, hogy csináljon kettejükről képet. Olyan varázslatosnak, hihetetlennek tűnt, hogy először nem is mert mozdulni, aztán hogy az apa csak tovább integetett, szeme elé vette a keresőt, s belenézett. A kék fényben látta a teret, a virágokat, a két embert, látta a háttérben a galambokat.
Állát söprűs kezére hajtotta, szeme úgy itta a látványt.
Az apa hosszan filmezte a gyereket, közben kapkodta a kamerát, hol a virágokra, hol a szökőkútra. Mit csinál ez? Mi lesz ebből majd a szalagon? Így nem lehet filmezni! Ez gyilkossággal felér! Hogy lehet ilyen ember kezébe kamerát adni? Elfelejtette hogy néz ki borostás arcát, foltos ingét, hogy már egy hónapja nem mosdott, csak a film jutott eszébe, meg hogy ezek mennyit utaztak, hogy ez a felvétel elkészüljön, s nem lesz belőle semmi.
Elindult, először csak lassan, csoszogva, nehogy kioldódjon a lelógó spárga, amit cipőfűzőnek használt, szeme csak a kamerát látta, s az embert, aki mindent elront. Nem gondolta mi lesz, ha meglátják, megérzik mosdatlan szagát, a szájából áradó bűzt az ócska pálunkától.
A tér ma valahogy lassabban népesült be, mint máskor. Még csak a galambokat látni, s néhány siető embert, akik lépteikkel sort vágnak közöttük. Arrébb nézett, nem bírta látni, ahogy ezek az ártatlan madarak szérebbennek a kíméletlen lábak elől. A galambok voltak a kabalamadarai. Ők szerencsét hoztak mindig. Most is szerencséje van, hogy itt lehet, a Téren, ez elit munka ám! Itt csak levelek vannak meg néhány csikk, a kutyapiszkot nem kell szagolgatni, mint másnak. Ránézett az órára, még öt perc. Keze megremegett, izmai megfeszültek, nem, azt kibírja, ő mindent kibír! Mi ez a kibálás, megfordult, a szökőkútnál turisták. Végre! Valami esemény! Furcsa nyelven beszélnek, kik lehetnek. Japánok gondoltata büszkén, ő felismeri a nyelveket. Az egyik kisgyerek begázolt a virágok közé, az apja, igen, biztos az apja pedig videózta. De gyönyörű gép, úgy bámulta, hogy még a nyál is csorogni kezdett a szájából lemosva a port álláról, amerre végigcsorgott.
