A kintieknek nem tűnt fel a beszédhibád? Ha megakadsz, akkor mennyi idő alatt tudsz túljutni a blokkon? Vagy a te megakadásod nem "látványos"?
Vannak olyanok, akiknek pl. görcsösen ráng az arca az erőlködéstől, ha nagyon megakadnak. Ezt pl. nehéz könnyen venni. Én is inkább nem szólalok meg, ha érzem, hogy megakadnék, hogy ne lássák rajtam, hogy erőlködöm, ami hiba, de ez van.
A Demoszthenész klubba egyszer régen elnéztem, de valahogy koncepciótlannak tűnt az egész. Valahogy hiányzott a szervező erő, vagy valami elképzelés, hogy mi is akar lenni ez a dolog. De az is lehet, hogy csak kifogtam egy kevésbé sikerült alkalmat. Mindenesetre azóta nem voltam és egyelőre nem is valószínű, hogy fogok menni.
Hu de regen nem irtam mar ide. Fel eve amerikaban vagyok de majusban hazamegyek. Itt kint nem is foglalkoztam a beszedhibammal talan azert mert keveset beszeltem magyarul es ha angolul megakakdok akkor arra fogom hogy nem vagyok meg perfekt.
Visszaolvastam a topicot es a hullamzas temahoz csak annyit szeretnek hozzatenni hogy teljesen termeszetes hogy ha nem megy mindennap ugyanugy a beszed, nekem ha rossz napom van akkor nem eroltetem a dolgot probalok atlendulni. A rossz napok elkerulhetetlenek de ha kuzdunk ellenuk akkor sokkal jobban visszautnek.
Mas. Hallottatok mar a Demoszthenesz klubbrol? Regen aktivan resztvettem benne es most szomoruan latom hogy kezd szetesni ,a talalkozokra alig mennek el paran....hianyoznak az uj arcok. Majusban hahazamegyek akkor szeretnek kicsit megint klubbolni, tehat ha kozuletek valaki szeretne talakozni hasonlo emberekkel akkor gondolkodjon el azon hogy leugrik egy klubdelutanra.
Tudom, tudom. Napi szinten van nekem is tapasztalatom a témában, úgyhogy tisztában vagyok a dolog nehézségével.
Az első dolog tapasztalataim szerint az, hogy tudatosítani kell, hogy ezt nem mások csinálják veled, hanem te csinálod magaddal. Mármint azt, ha szégyelled magad a dadogásod miatt, kínosan érzed magad, stb.
Ha ez megvan, csak akkor jöhet a következő lépés, hogy csökkented az energiát, amit saját magad táplálsz ezekbe az érzésekbe.
Ez tipikus önelfogadási probléma, szerintem. Azon rágódni, hogy milyen szar érzés volt, pedig a másik már valószínűleg rég el is felejtette vagy túllépett rajta.
Minden csoda három napig tart. Aki először találkozik vele, az elsőre persze, hogy furcsállja, vagy zavarban van, de az ember alkalmazkodó lény, úgyhogy ez is odakerül a többi közé a polcra, mint olyan dolog, ami a másik ember része és el kell fogadni.
Én az utóbbi időben tudatosan odafigyelek arra, hogy odafigyeljek dadogás közben, hogy milyen érzések vannak bennem, és tudatosítsam azt is, hogy ettől nem dől össze a világ.
Saját tapasztalatból mondom, hogy a dadogók sokkal, de sokkal többet foglalkoznak ezzel a dologgal, mint a nem dadogók, akik körülvesznek. Saját magunk számára nagyítjuk fel a dolgot és ezt kell megtanulni, hogy minél kevesebbet foglalkozzunk vele, ne rágódjunk rajta napokig.
Ha te magad teszed ezt az életed központi problémájává, akkor tényleg az lesz.
Ne gondolj a dadogasodra. Ha egy lepcson gyorsan futsz le,eszedbe jut hogy ez tul gyors biztos megbotlasz. Ha arra koncentralsz hogy most,most mindjart nagyot fogok dadogni akkor egesz biztos ugy lesz.
Adódik a kérdés, mert ezt nem említetted, hogy csak akkor zavar a szemkontaktus, ha dadogsz, és ekkor "csapod le" a tekinteted, vagy mindig, függetlenül attól, hogy esetleg éppen folyamatosan beszélsz?
Érezted, hogy lenéz egy kicsit? Csak te érezted vagy éreztette is veled? A legtöbb ember még nem találkozott dadogóval, ezért nem mindig tudják, hogyan reagáljanak.
Ha pl. mosolyog, akkor ez nem feltétlenül azt jelenti, hogy kinevet. Lehet, hogy egyszerűen csak zavarban van, mert nem tudja hogyan kezelje a helyzetet.
Egyébként ilyen személyes megismerkedés előtt meg is lehet említeni, hogy problémád van a beszéddel. Akkor nem fogja a másikat sem váratlanul érni a dolog.
Úgy kell venni a dolgot, mint a motorgyűjtő. Elfogadni, hogy ez van és túllendülni rajta.
Nem rossz ötlet, de engem valamiért nagyon zavar a szemkontaktus. Ha "összeakad" a tekintetem a beszélő partnerrel általában mindig lecsapom a tekintetem. Lehet nincs ez így jó és eröltetni kellene szemkontaktust?
Mi a helyzet sorstársak? A héten voltunk apuval egy veterán motor gyűjtőnél, akinek több mint 300 db veterán motorja van és ő is dadogot. De Ő egyébként nagydumás csávó volt, csak mikor beszélt néha bedadogosodot, de utána nem zavartatva magát simán ment neki tovább a beszéd. Az én dadogásom sajnos ennél súlyosabb. A lényeg hogy erőt adott számomra hogy jobban merjek beszélni másokkal nem zavartatva magamat még ha dadogok is. A másik meg hogy neten összeismerkedtem egy gyerekkel akit szintén érdekel a repülés, ma találkoztam vele személyesen. Sajnos most se valami fényesen ment a beszéd, de éreztem hogy lenéz emiatt egy kicsit. :( Na mondjuk Őt minősíti az ilyen dolog. Ti egyébként hogy élitek meg az ilyen dolgokat? Na bye, minden jót!
Telefon+szemkontaktus témában azt szokták ajánlani, hogy vegyél egy kis zsebtükröt és saját magaddal tartsd a szemkontaktust beszéd közben.
Ez kb. szimulálja azt, mintha szemtől szembe beszélnél valakivel és itt is arra kell ügyelni, hogy ha előjön a dadogásod, akkor is tarts folyamatos szemkontaktust magaddal. Vannak, akiknek ez segít.
Én még nem találtam meg azt, hogy mivel függ össze. Egyszer csak úgy jön, egyszer pedig semmi. Majd megpróbálok figyelni rá, hátha sikerült meglátnom az okát.
A szemkontaktus jó, de nekem inkább a telefonnal van problémám, itt ez nincs. :(
De ezt az ötletet még nem hallottam, hogy próbáljam ki azokat, amiktől félek, lehet legközelebb nem lépek vissza ilyen helyzetbe, hanem belemegyek. :)
Pedig ez a megoldás. Nem mintha én könnyen boldogulnék vele. Rohadt nehéz, én tudom...
Nekem is vannak hullámzó időszakaim. Néha semmilyen problémám nincs, máskor meg egy szót is alig tudok kinyögni. Ez fontos, hogy az ember megpróbáljon rájönni, hogy mi változott az életében, a lelkiállapotában, ami kihozza a dolgot. Nekem pl. olyankor szokott lenni, amikor elbizonytalanodok magamat és a jövőmet illetően, és emiatt feszültebb vagyok.
Szóval a megoldás egyrészt az, hogy könyörtelenül bele kell menni az olyan helyzetekbe, amiktől félsz, mert a félelem felnagyítja a dolgokat és magadban egyre rémítőbb képet festesz, hogy mi fog történni, aminél a valóság általában sokkal enyhébb kimenetelű. A másik az, hogy ne törekedj a folyamatos beszédre. Tudom, könnyű mondani. Vállald azt, hogy dadogsz és tarts szemkontaktust. Különösen akkor, ha előjön a dadogásod.
Ha ezeket sikerül megvalósítani, akkor sokat fog javulni a beszéded, mert kevesebbet fogsz azon aggódni, hogy mi lesz, ha dadogni fogsz és nem tudod elmondani, amit akarsz.
Így az idő elteltével, mindig úgy vagyok, hogy vannak napok, mikor teljesen semmi gondom nincs a telefonálással, viszont mindig becsúszik 1-2 nap mikor teljesen vissza esek, és nem tudom mitől. :(
Kipróbálni azokat, amiktől félek? :) Hát, így elsőre ez elég bizarr, hogy ettől múlik el. :)
Elszántam magam, hogy mindenképp megyek előre, és nem adom fel. Minden reggel a telefont a fülemhez tartva, hagrögzítőre beszélek, és visszahallgatom. Mintha jobb lenne már, amiket azóta telefonáltam, nem mondom, hogy tökéletes, se jelentősen jobb.
Klassz ez az iromány. Sok hasznos dolog van benne, ami megfogott. Az egyik ilyen: "you can change what you are doing, and stuttering is something you are doing, and not something that happens to you."
Leginkább annyi, hogy kitartóan kell próbálkozni és nem föladni... Ez egyes-egyedül Rajtad múlik. Azon, hogy Te le tudd győzni ezt a félelmedet.
Vannak iskolák, amelyek azt javasolják, hogy kísérletezz. Hívogass föl telefonszámokat, kérdezd meg, mikor indul vonat ide és oda, lehet-e még erre és erre az előadásra jegyet kapni stb. Ezeknél a hívásoknál próbálj meg lassan, ütemesen, sok levegővel, nagy hangsúlyokkal beszélni. Aztán ha megszerezted az önbizalmat és a hitet, hogy sikerülhet, az már egy lépés a siker felé.
Persze, hogy emberfüggő. Ha egyes emberekkel - gondolom, akikkel közelebbi és oldott viszonyban vagy - nincs ilyen gondod, akkor ez emberfüggő. Másképpen nézve pszichés és nem organikus eredetű. Valószínűleg az áll mögötte, hogy tudat alatt is attól tartasz, hogy mások mit szólnak ehhez. Ezt a félelmet kell valahogy kikapcsolni - baromi nehéz, nem kétlem...
Lehet ember függő ez? Mármit azzal az emberrek függ össze, kivel beszélek? Ma egy is egy 5-10 perces beszélgetésem volt egy távolabb dolgozó munkatársammal, munkával kapcsolatos információkat kellet elmondnom neki, és gond nélkül ment. Érdekes, nem tudok rájönni az összefüggésre, hogy bizonyos embereknél miért jelentkezik, hogy telefonba csak dadogva tudok velük beszélni, és vannak olyanok akikkel gond nélkül? Vagy csak lehet nekem volt ma jobb napom?
Délelött próbálgattam azt, hogy a telefonom hangrögíztőjét bekapcsolva telefonba beszélek, és aztán visszahallgatom magam. Érdekes, hogy volt egy mondat aminek az elején kicsit elkezdtem dadogni, de ez visszahallgatáskor alig tünt fel, pedig mikor beszéltem úgy éreztem jobban dadogok.
A telefon minden dadogós ellensége. Van, aki pl. külön készül a telefonálásra, előtte meditál, lemegy alfába, imádkozik stb... Szerintem mindaddig, amíg olyan nagy problémád nem volt ezzel - gondolok arra, hogy telefonon nem tudtál elmondani valakinek valamit, vagy nem tudtál rendelni egy pizzát -, ne foglalkozz vele. Úgyis kivárják, amit mondani akarsz, ha meg nem, az őket minősíti. S amint elkezdesz nem görcsölni rajta, egyszer csak a telefonálás is jobban fog meni.