Hat persze hogy minden neyelven egyszerre hat a javulas. Mert a kerdes nem a nyelv strukturajaban hanem a beszed strukturajaban van. A kulcs az esetek tobbsegeben-ahoo nincsenek fiziologiai problemak, a dadogo kezeben van.
Érdekesen hangzik. Azt írják, hogy ők úgy közelítik meg a dolgot, hogy a dadogást nem a beszéd zavara okozza, hanem a tapasztalatlanság az emberekkel való kommunikációban. Félelem bizonyos szociális helyzetektől,vagy bizonyos emberekkel való beszélgetéstől.
A maga a program valószínűleg nem sokat használ az ittenieknek, mivel csak külföldön hozzaférhető, ha nem tévedek.
Viszont a felvétel talán hasznos lehetne többünknek. Megoldható lenne, hogy hozzáférhetővé teszed valahol a net-en, ahonnan letölthetnénk? Rapidshare-en vagy valahol máshol?
Ha levetjuk a dadogastol mu uton kelletkezett plusz felelmet a kommunikaciotol akkor a sajat methodosunk alapjan eredmenyeket erunk el. Azzok az eredmenyek tovabb buzditanak minket ujabbra es egyszerre csak megertjuk,nem is olyan nagy dolog ez. Amikor elfogadjuk a sajat dadogaszunkat elfogadtatjuk a kulvilaggal is..
Én csak nagyon ritkán dadogok amikor olyan kedvem van, mert tetszik, meg illik hozzám, szoval nem feltűnő, meg mittudomén. Persze van hogy véletlen is, az sem baj. szeretem.
Ha nagyon elkerekedik a szemük, megmondom miért is teszem. De szerintem bőven észrevették már addigra, hogy nem tudok egy értelmes szót kinyögni... A nagylevegő számolás duó mindig megteszi a magáét. Ezalatt rendezni tudom magam.
lyankor meg szoktam állni, számolok háromig (néha hangosan, hogy tudják, mire föl van szünet) nagylevegő, újrakezdés, és akkor rendben van a dolog...
Te ezek szerint jobban ki vagy békülve magaddal, mint én. Engem zavar, ha mások észreveszik, hogy dadogok, ha esetleg szóvá is teszik, az meg különösen.
Neked hogyan szoktak reagálni, amikor minden átmenet nélkül számolni kezdesz?
Ha nagyon ideges vagyok, akkor én is el kezdek dadogni. Ez viszonylag újkeletű 10-15 éves :))) olyankor meg szoktam állni, számolok háromig (néha hangosan, hogy tudják, mire föl van szünet) nagylevegő, újrakezdés, és akkor rendben van a dolog...
Nekem nem jött le egészen a korábbiakból, hogy te is dadogó vagy/voltál, vagy csak foglalkozol dadogókkal és a gyakorlatban nem éled meg ezt a problémát?
Próbálj meg rettegni, próbáld meg átlépni az ördögi kört - relaxáló gyakorlatok, pozitív hozzállás, efféle. Ha pedig előjön, nagy levegő, és kezdd el elölről, lassabban a beszédet.
Mikor rámjön, kétségbe szoktam esni. Nálam tavaly októberben kezdődött. Egy vita (családi perpatvar) alkalmával szörnyű dolgok derültek ki. El akartam kezdeni mondani valamit és egyszerűen nem tudtam kimondani, elkezdtem dadogni, de olyan szinten, hogy még a gyermekeim sem értették napokig, amit mondok, a környezetem meg egyáltalán nem. Orvos, pszichológus, pszichiáter, mindenki segíteni akart, mert a szakmám olyan, hogy a beszéd elengedhetetlen. Hónapokig tartott. Ma is, ha felidegesítenek, újra és újra előjön. Rettegek tőle és mégis, akik a legfontosabbak, a gyermekeim, elfogadták tényként és soha nem gúnyolódnak, ha néha előjön.
Beleolvastam a topic legelejébe... mit mondhatnék... kicsit ideges lettem... nem azon, amit írtak egyes emberek... hanem éppenséggel azon, hogy mennyire igazakat írtak... a bizonytalanság érzéséről, a szeretethiányról, stb.
Az az igazság, hogy én ezekre nemrég jöttem rá... tehát nem hatott újdonságként, amit olvastam... és mégis felzaklatott... mert olyanért kell "szenvednem", amiről én a legkevésbé tehetek! Mert szenvedek... mert nem tudom megvalósítani önmagam... mert félek, hogy nem leszek elég jó a kis "szépséghibámmal"...
Jaaaaj... de nehéz ezen túllépni. Az ember azt hiszi néha, hogy OK, mostantól együtt élek vele, mert "nincs más" választásom... de utána csak beleolvasgat a topicba... és felháborodik azon, hogy mennyire nincs egyedül... hogy mennyire sokan vannak azok, akiknek hasonló szeretethiányos gyerekkora volt...
Mérges vagyok... a szüleimre... és minden szülőre, aki önzősségéből adódóan "megnyomorítja" a gyerekét...
Hát igen... jól mondod... nem engedheti meg magának... velem mégis megtörtént. Én például annyira utáltam magam a dadogásom miatt, hogy bizonyos dolgokat (pl. barát) totál kizártam az életemből... nem akartam, hogy megtudják, hogy dadogok és utána elhagyjanak... nekem így volt egyszerűbb... legalább is azt hittem. De ugye azért hittem azt, hogy nem tudnák ezt elfogadni tőlem, mert én se tudtam magamat így elfogadni...
Mellesleg az én dadogásom nagyon érdekesen periódikusan bukkan fel meg tűnik el... arra még nem jöttem rá, hogy mikor és miért van jelen vagy nincs. De példuál voltak a főiskolán olyan vizsgáim, amikor a vizsga előtt napokkal elkezdtem magamnak hajtogatni, hogy "nem fogok dadogni, nem fogok dadogni" de amikor odaültem a vizsgáztató elé, olyan ideges voltam, hogy egyetlen szót is alig tudtam normálisan kinyögni. Utána meg voltak vizsgák, amikor azt mondtam, hogy lesz*om... és flegmán ültem oda... és szinte teljesen folyékonyan beszéltem... :-)
Utána új (ismeretlen) emberekkel általában totál folyékonyan beszélek... csakis személyesen... a telefon az más tészta...
No, a lényeg, hogy jól mondja Szabolcs (remélem szólíthatlak így): nagyon fontos az optimizmus, a pozitív gondolkodás és az önelfogadás! Nagyon sok múlik ezen!
Nem a dadogásodat kell szeretned, hanem Magadat így, ahogy vagy. Egy beszédhibás nem engedheti meg magának azt a luxust, hogy letargiás vagy depressziós legyen. Csak azt tudom mondani: otpimizmus, pozitív gondolkodás, önelfogadás, és ez ki fog hatni előbb-utóbb a beszédre is.
Különös, de konkrétan eddig nem is gondoltam bele, hogy elfogadom-e magamat a beszédemmel. De most így... tényleg van, hogy felbosszant, vagy szinte letargiába sodor a dadogásom.
Na ebben nagyon igazad van! Nem azért kell bármit is tenni magunkért, mert azt hisszük, hogy úgy majd jobban megfelelünk másoknak! Magunknak kell megfelelni... magunkat kell megszeretni... dadogással vagy anélkül... de ahhoz, hogy dolgozni tudjunk a probléma megoldásán, ahhoz először dadogással együtt kell magunkat elfogadni magunk előtt! Mert ha utáljuk magunkat és azt mondjuk, hogy sohase fogok tudni folyamatosan és folyékonyan beszélni, akkor tényleg sohase fog összejönni...
Ez azt jelenti, hogy pszichésen rögzült a dadogásod. Tudat alatt félsz a megszólalástól, a beszédtől mások előtt. Ezt kellene legyőzni. Nehéz ügy...
Én is ezzel a problémával küzdök. Ha valaki talált valami módot arra, hogy előrelépjen a probléma megoldásában, akkor ossza meg velünk.
Itt nem olyasmire gondolok, hogy "minél többet kell emberekkel beszélni", mert ezt valóban használna, de probléma jellegébők fakadóan éppen ez okozza a nehézséget...
Jól mondod Dnash: a tudatalattin a lényeg! Olyan infók és emlékek vannak oda elraktározva, amiket nagyon nehéz módosítani!
Persze... az is igaz, hogy nem a dadogás a legnagyobb probléma a földön... de annak, akinek ezzel együtt kell élnie annak egyértelműen egy jelentős probléma... mint ahogy nekem is! :-(
"Rám ez a diagnózis totál stimmel. Elég problémás gyerekkorom volt... és habár tisztában vagyok azzal, hogy ez a "győzzük meg magunkat, hogy értékesek vagyunk" dolog működne, nagyon nehéz ezt "beprogramozni", amikor kicsi kora óta azt hallja az ember, hogy semmire nem jó, vagy semmit nem csinál jól."
Ez a rész rám is teljes mértékben illik, és egyet értek vele.
Csináltam én is régen légzőgyakorlatokat, de attól méginkább úgyéreztem, hogy másképp nem felelek meg másoknak. Ezért nem is volt nagy hatása rám. És bár mostmár tudom, hogy sokmindenre jóvagyok, és egész jól csinálom a dolgaimat, de a tudatalattimban ez még nem jelent meg. Ezekszerint ott még mindig "félek".
Én is úgy gondolom, hogy nem a dadogás a legnagyobb probléma a világon, de az is igaz, hogy mindenkinek megvan a maga keresztje.
Új vagyok itt, habár már egy ideje olvasgatom a fórumot. Én szentül meg vagyok győződve arról, hogy minden dadogás pszichés eredetű... hiszen minden az agyban dől el! Az enyém az tuti az...
Van egy könyvem, az a címe, hogy "A lélek nyelve a betegség" és abban azt írják, hogy a dadogó gyerek (mert legtöbbünknek ott kezdődik) attól fél, hogy beléfojtják a szót, nem lesz elég ideje elmondani amit akar (mert senkit nem érdekel), ezért elkezd gyorsabban beszélni, ami megzavarja és dadogni kezd... és ahogy hallja magát dadogni, még idegesebb lesz aminek a vége, hogy jobban dadog. A gyógyulás útjához az van írva, hogy meg kell magát győznie arról, hogy nem értéktelen, és hogy igen is kíváncsiak rá az emberek.
Rám ez a diagnózis totál stimmel. Elég problémás gyerekkorom volt... és habár tisztában vagyok azzal, hogy ez a "győzzük meg magunkat, hogy értékesek vagyunk" dolog működne, nagyon nehéz ezt "beprogramozni", amikor kicsi kora óta azt hallja az ember, hogy semmire nem jó, vagy semmit nem csinál jól.
Nem tudom, hogy mennyien ismeritek a Horthy Miklós fia (Horthy István) özvegyének az önéletrajzi regényét... hirtelen nem ugrik be a címe, de nagy siker volt. Azt hiszem, hogy "Becsület és tisztesség"... vagy valami ilyesmi. Megrőkönyödve olvastam, hogy a Horthy Ilona (aki a könyvet írta) gyerekkorában erősen dadogott... és az ő bevallása szerint a speciális légzőgyakorlatok "gyógyították ki" a dadogásból. Neki ugye nagyon fontos volt, hogy ne dadogjon, mert mint ismert személy sok beszédet mondott tömeg előtt, rádióban, stb.
Lehet, hogy hülyén hangzik, de én csak nemrég jöttem rá arra, hogy ha tud az ember normálisan beszélni, ha nem, ez nem akadályozhatja a karrierje vagy csak a normális jövője kialakításában (meló, új emberek megismerése, stb.) mert abból nagyon nagy baj lehet! Én túl vagyok a nagyon nagy bajon (rák) és már tudom, hogy nem a dadogás számít... habár ez nem jelenti azt, hogy szívesen élek ezzel együtt... de ha nagyon elegem lenne belőle, akkor biztos vagyok benne, hogy tennék ellene valamit... mert ott vannak a speciális légzőgyakorlatok, az agykontroll, a meditálás... és mindenek előtt az ÖNSZERETET!!!
Na... jó nagy bölcsességeket hordtam itt össze... de azért remélem, hogy nem estek nekem, hogy "ugyan már, miket beszélsz..."