Nem akarok hinni a szememnek, hogy az Országos Örmény Önkormányzat néma a napokban kirobbant magyar-örmény-azeri ügy kapcsán, melyben a magyar állam csúfos módon levizsgázott a világ előtt, amit csak tetéznek az utólagos frázispufogtató mentegetőzések.
Ugyan amikor a magyar parlament megtagadta a bunyevácok elismertetését, az örmény kisebbség vezetőitől nem volt szerencsém látni egyetlen együttérző betűt sem, én mégis teljes mellszélességemmel lojalitásomról biztosítom őket, és nem azért, mert bennem most bármiféle megvilágosult örménybarátság szállt volna meg, hanem azért, mert humánus lényként végtelenül elítélően tekintek egy olyan brutális esetre, ahol egyik ember egy védtelen alvó embertársát szabdalja fel baltával csupán csak azért, mert egy ellenségesnek tekintett nép fia.
Tehát ez nem politikai, vagy etnikai hovatartozás kérdése!
Ha örmény tette volna ezt hasonló okok miatt és körülmények között egy azerbajdzsánnal (bunyevác egy horváttal, vagy horvát egy bunyeváccal), akkor is ez lenne a véleményem.
Szerettem volna dr. Serkisian Szeván elnökkel szót váltani, de a honlapjuk szerinti elérhetőségekkelnem volt szerencsém, pedig munkaidő alatt próbálkoztam.
Marad a levelezés, kíváncsi leszek az elnök reagál-e rá, vagy pedig bölcsen hallgat, magában mondván: a kenyeret adó kezébe nem harapunk bele.
Nincs olyan nyelv, mely művelése, megőrzése ne lenne fontos a világ számára, hiszen a mindenkori kultúra olyan szegmenséről van szó, aminek a feledtetése, annak elsüllyesztése majd halála bűn.
A bemutatásra kerülő nagyszerű egyéniség(ek) akár követendő példa is lehetne Orbán Viktor, Pálinkás József, Vizi E. Szilveszter és tettestársaik előtt.
Az alábbi szövegtartalom a WikiSzótár legfrissebb hírlevelének egy részlete.
"Ahogy előző számunkban ígértük, ebben a levelünkben tovább ismerkedünk azokkal a nagy nyelvészekkel, akikre alapozzuk a munkánkat. Ma Szentkatolnai Bálint Gábor (1844-1913) erdélyi nyelvésszel ismertetünk meg írásunkban.
Bálint Gábor egy kis székely faluban: Szentkatolnán született 1844. március 13-án. Mire leérettségizett, tizenkét nyelvet beszélt! Tanulmányai után megismerkedett Fogarasi Jánossal (1801-1878), akinek nyelvészeti fő műve az első magyar értelmező szótár: A magyar nyelv szótára, amely hat kötetes műként 1862 és 1874 közt jelent meg. Ezt Czuczor Gergellyel együtt szerkesztette - ma így ismerjük: "a Czuczor-Fogarasi szótár".
Fogarasi János a Magyar Tudományos Akadémia tagja is volt, és Szentkatolnai Bálint Gábort az ő ajánlására küldte ki az Akadémia 1871-ben Oroszországba a Kaszpi-tenger partján élő mongolokhoz, hogy tanulmányozza nyelvüket. Így jutott el Szentkatolnai végül Mongóliába is. 1874-ben tért haza, 1875-1877-ben a Budapesti Egyetem (ma ELTE) magántanára volt, majd részt vett gróf Széchenyi Béla (gróf Széchenyi István, "a legnagyobb magyar" fia) indiai expedíciójában. 1879 és 1892 között az oszmán birodalomban dolgozott, ekkor bejárta a Közel-Keletet és újabb nyelveket tanult meg.1893-1912 között a Kolozsvári Egyetem ural-altáji tanszékének egyetemi tanára volt. 1895-ben részt vett egy újabb kaukázusi expedícióban.
Megszerzett tudása alapján szembehelyezkedett az addigra már "hivatalos" finnugor eredeztetéssel, semmilyen nyomásra sem ismerte el annak létjogosultságát. Utolsó (legfontosabb) műveit magánkiadásban hozta nyilvánosságra, szembeállva a politikai elnyomással. A kolozsvári évek alatt a tőle tanuló diákok olyan nyelveket ismerhettek meg, mint sehol Európában. Bálint Gábor a városban kiváló lehetőséget kapott: az "Erdélyi Múzeum" folyóirat leközölte tanulmányait, majd ott jelentek meg kaukázusi, kabard (észak-kaukázusi nyelv) tanulmányai is. 1901-ben újraértékelte a magyar honfoglalást, és megállapította, hogy a magyarok ősei a hun birodalom népei közé tartoztak.
Beszélt és tanított 30 nyelven, írt mongol, török, tatár, kabard és dravida nyelvkönyveket. Ő az egyetlen, aki tudása és önfeláldozó kutatásai révén képes volt mélyebben betekinteni a magyar eredeteként esetlegesen felmerülő nyelvkbe, összehasonlítani azokat, és megtalálni a valódi forrást. 1913. május 26-án váratlanul Temesváron hunyt el."
(Zárójelben: lám, nem csak Lomb Katókból áll a világ.)
Ím egy példa arra, hogy a Horvát-Magyar Államszövetség közös nemzetiségi politikája miféle módon zülleszti le a bunyevácok esetében egy több évszázada gyökeret eresztett nép múltját és jelenét, annak dokumentált történelmét és hagyományait, miként kerekít cinikus kutyakomédiát köré, olyan köntösbe bújtatva, mely vagy túl kicsi, vagy túl bő, de sehogyan sem passzol rá.
Az elmúlt hónapok során környékünk minden temetőjét alaposan bejárván, Csávolyon találtam a legszebb bunyevác sírhantokat hol gazdagon márványból, hol műkőből, ritkán puritán módon csupán fából készült keresztekkel, emléktáblákkal.
Az ezekben a sírokban nyugvók emlékét köpik le azok a mai behódoltak, akik megrendelésre gyalázatos csúfságot űznek egy derék nép fiaiból és lányaiból.
Mindezek tetőzéseként még arra is van képük a honlap gátlástalan szerkesztőinek, hogy "hrvatski jezik" címszó mellett tartalmilag anakronisztikus módon a bunyevác nép himnuszával kérkedjenek.
Legalább a refrént fordítaná le valaki nekik, hogy szembesüljenek saját bugyutaságukkal: nek se znade, da Bunjevac živi!
Kolo igra, tamburica svira, Pisma ječi, neda noći mira; Svud se čuje, svud se šorom znade, Da Bunjevac dušu ne izdade. Veseli se svaki mu se divi, nek se znade, da Bunjevac živi. Veseli se, svaki mu se divi, nek se znade, da Bunjevac živi.
Nije majka rodila junaka, Ko štoj sinak divnih Bunjevaka; Nit će majka roditi junaka Ko Bunjevca, taka veseljaka. Kolo vodi svaki mu se divi, nek se znade, da Bunjevac živi. Kolo vodi, svaki mu se divi nek se znade da Bunjevac živi.
Ni divojke ne biše u nane K’o štoj ćerka bunjevačke grane; Svilu nosi, a zlatom se krasi, Crne oči, crne su joj vlasi. Kolo vodi svaki joj se divi, nek se znade da Bunjevka živi. Kolo vodi svaki joj se divi, nek se znade da Bunjevka živi.
Ori pismo, tambur tamburice, Nek se čuju daleko ti žice; Nek se gori a i doli znade, Da Bunjevac dušu ne izdade; Prelo kupi svaki mu se divi, nek se znade da Bunjevac živi. Prelo kupi svaki mu se divi, nek se znade da Bunjevac živi.
Talán éppen ilyen jelenségek mellé érdemes idézni II. János Pál pápa szavait: "A nemzetek jogait emberi jogoknak kell tekintenünk a közösség szintjén."
Hiteltelenné teszi a kormány kisebbségi és nemzetpolitikáját, ha az új alkotmányból kihagynák az elmúlt két évtizedben megszerzett kisebbségi jogokat. Kállai Ernő szerint a kormány radikális változtatásai húsz évvel visszavetik a kisebbségi közösségek helyzetét.
A kisebbségi ombudsman "pofátlanságnak" tartja, hogy az új alaptörvényből a jogalkotók kihagynák az elmúlt két évtizedben már megszerzett kisebbségi jogokat. Ha ez megtörténik, akkor szerinte a kormányzat kisebbségi és nemzetpolitikája hiteltelenné válhat. Kállai Ernő pénteken, budapesti sajtótájékoztatóján azt mondta, hogy Magyarország új alkotmányának nyilvánosságra hozott tervezete szisztematikusan leépíti a kisebbségi érdekképviseletet és intézményrendszert, megnyirbálja a már eddig megszerzett jogokat, és a kétharmados többségű kormány radikális változtatásaival nemhogy előmozdítaná a kisebbségi közösségek életét és jogaik kiszélesítését, hanem azt két évtizednyi visszalépésre kényszeríti.
A nemzeti és etnikai kisebbségi jogok országgyűlési biztosa úgy fogalmazott: ha a készülő alkotmányban nem biztosítják újra a már korábban lefektetett jogokat, így a kisebbségi önkormányzatok és intézmények, valamint a kisebbségi nyelv és kultúra védelmét, illetve a kisebbségek parlamenti képviseletének megteremtését, akkor a kormány kisebbségpolitikája - beleértve a soros magyar EU-elnökség fő prioritásaként hangoztatott egységes európai romastratégia megalkotását - hiteltelenné válik.
Kállai elfogadhatatlannak nevezte, hogy míg az új alkotmány védené a magyar nyelvet és a siketek, némák jelnyelvét, ugyanakkor pusztán tiszteletben tartja a hazai nemzetiségekét és népcsoportokét, és ez ellentétes több európai jogszabállyal és keretegyezménnyel. Véleménye szerint ezt a hiányosságot nem ellensúlyozza az a kitétel, hogy joguk van az anyanyelvük használatához és a saját nyelven való névhasználathoz.
Bár továbbra is államalkotó tényezőként ismernék el az ország lakosságának 10 százalékát kitevő 13 nemzeti és etnikai kisebbséget, nem rendelkeznek arról, hogy a kisebbségek is részesei a nép hatalmának. Kimaradt az az állami kötelezettség is, hogy biztosítani kell kollektív részvételüket a közéletben, így elveszthetik a kisebbségi önkormányzati rendszerből adódó alkotmányos jogukat - sorolta. Kifogásolta azt is, hogy a kisebbségi törvény a jövőben nem lenne sarkalatos (kétharmados) törvény, így akár egyszerű többséggel lehetne szűkíteni a kisebbségi jogokat.
Kállai Ernő, akit Sólyom László akkori államfő javaslatára 2007. június 11-én hat évre választott meg az Országgyűlés a nemzeti és etnikai jogok biztosának, utalt arra, hogy a tervezet szerint saját hivatala mellett az állampolgári, a jövő nemzedékek, illetve az adatvédelmi biztos intézménye is megszűnne, helyettük az Országgyűlés egyetlen embert választana a feladatok ellátására. Az [origo] információi szerint a posztok összevonásán nemcsak Kállai, hanem a többi ombudsman is fölháborodott. Miközben a változás győztese az egybiztosos rendszert már régóta szorgalmazó Szabó Máté állampolgári biztos lehet.
Kállai Ernő azt mondta, hogy a kisebbségi és nemzetpolitikáért felelős államtitkároknak, így Szászfalvi Lászlónak és Balog Zoltánnak, valamint Semjén Zsolt miniszterelnök-helyettesnek "két kézzel kellene dörömbölniük, lemondásukat kiabálva, Orbán Viktor ajtaján", és figyelmeztetni, itt az utolsó lehetőség, hogy rendet tegyenek, felülvizsgálják a jogalkotók az álláspontjukat."
**********
Nicsak, milyen keményen fogalmaz a kisebbségi ombudsman.
Vagy talán ez a határozottság csak olyankor kerül felszínre, amikor önmaga és saját népe érintett hátrányosan egyes változásoknak köszönhetően, lásd pl.: "egységes európai romastratégia"!
Amikor a bunyevác nép sorsa kerül az asztalára, akkor kibúvót találva nem tekinti magát kompetensnek?
Idézem: "Kifogásolta azt is, hogy a kisebbségi törvény a jövőben nem lenne sarkalatos (kétharmados) törvény, így akár egyszerű többséggel lehetne szűkíteni a kisebbségi jogokat."
Na igen, vagy némi változtatással, akár erre is számítani lehetne: "Kifogásolta azt is, hogy a kisebbségi törvény a jövőben nem lenne sarkalatos (kétharmados) törvény, így akár egyszerű többséggel lehetne biztosítani a kisebbségi jogokat."
Milyen érdekes, ugyenez a hatóság egy alkalommal, amikor merő kíváncsiságból, vajon miként reagálnak, panaszt nyújtottam be nekik, hogyan bánnak Magyarországon a bunyevác kisebbséggel, nem bizonyult ilyen vehemensnek.
"Gyűjtésük során különös hangsúlyt helyeztek a nemzetiségek zenéire. A hanganyagok nagy számban tartalmaznak román, cigány, szász, zsidó, szlovák, lengyel, ruszin, hucul, szerb, horvát, bunyevác, sokác anyagokat is. Meggyőződésük, hogy a Kárpátmedencei zenei együttélés példát mutathat többek közt az egységesülő Európának."
"Három kultúra, a magyar, a szerb és a horvát-bunyevác találkozóhelye, ez és a szecessziós stílusban épült városközpont adja meg a város igazi hangulatát."
"A magyar ige a bunyevácba kerülve rendszerint megváltoztatja képzőjét: firkál – firkat, gurigál – gurigat, hancúrozik – hancurat se, kalapácsol – kalapačat, lófrál – lofrat, magyaráz – madžarat, pisál – pišat, sántít – šantat, sántikál – šantikat v. šantucat, tolmácsol – tolmačat, versel – versat, vásárol – vašarit stb. Gyakran egy új elemmel is kiegészül az ige: csutakol – čutakovat, filkózik – filkovat, gáncsol – gančovat, gazdálkodik – gazdovat, kormányoz – kormanjovat, korteskodik – kortešovat, lóg – logovat, ministrál – miništrovat, mulat – mulatovat, palántál – palantovat, pártol – partovat, pislog – pišlogovat, leszurkol – surkovat, slingel – šlingovat, tapsikol – tapšikovat, tromfol – tromfovat, virraszt – virastovat, voksol – vokšovat stb."
A jövevényszavak jelenléte egyes nemzetek nyelvében megszokott és természetes dolog, de ez esetben nem világos előttem, hogy a rangos szerző milyen ok miatt sorolja a magyar igék közé a korteskodik(sic!), a slingel, a tromfol és a voksol kifejezéseket, hiszen ezek is más nyelvekből kerültek a miénkbe.
És az teljesen mindegy, hogy ez jobb-, vagy baloldali kútfőből fakad, lényeg, hogy valakiknek eszébe jutott, hogy jelenségként az érintetteken kívül másokat is irritál.
Lelki szemeimmel máris látom, miként fog a horvát műköpennyel felruházott hazai szláv népek színvallásának köszönhetően a tényleges horvátok száma jelentős mértékben csökkenni.
Erre egyébként már a közelmúltban lezajlott választások is lepellerántó képet mutatnak, ha az adatokat alaposan szemügyre vesszük. Családi/baráti klánok születése, na az az, ami a választási kutyakomédia fő jellemzője e velejéig romlott hazug világban.
Négy esztendő elteltével éppen mostanában aktuális beidézni a Népszabadság rangos újságírója, Tanács István írását, akár még összehasonlításként is a ma kialakult helyzettel kisebbségi választások terén.
Már a cím is vonzó, vajon a nemes célt milyen mértékben sikerült mára teljesíteni, illetve vajon az elmúlt ciklusidő alatt sikerült-e a törvényi változásoknak eleget tenni?
„Nincs még egy olyan állam, mint Magyarország, ahol vannak kisebbségi jogok, de nincs meghatározva az igénybevevők köre” – mutat rá Pap András László, az MTA Jogtudományi Intézetének főmunkatársa. A kisebbségi jogok tekintetében ugyanis a szabad identitásválasztás elve az irányadó, vagyis mindenki az, akinek vallja magát. Mint azt az országgyűlési biztosok jelentése is kiemeli, a magyar jogszabályok ennél többet nem segítenek. A téma szempontjából mérföldkőnek tekinthető 2005-ös alkotmánybírósági határozat ugyan az egyén nyilatkozatához kötötte e jogok gyakorlását – így (utóbb megsemmisítésre kerülő) jegyzékben kell regisztráltatniuk magukat például a kisebbségi választások résztvevőinek –, e nyilatkozat ugyanakkor nem ellenőrizhető. Adatvédelmi és kisebbségi jogi okokra hivatkozva nem kell bizonyítani a hovatartozását például annak a 286 roma diplomásnak sem, akiket a kormány felzárkóztató programja keretében januártól alkalmaznak majd a közszférában. „A jelöltek a pályázatukban nyilatkoztak e tényről, így ezt a kiválasztás során a programot koordináló szerv nem vizsgálta” – válaszolt kérdésünkre a Kormányszóvivői Iroda.
Az országgyűlési biztosok javaslata az ehhez hasonló hiányosságokat úgy küszöbölné ki, hogy a továbbiakban, a kedvezményezett nyilatkozata mellett, a közösség, vagyis a kisebbségi önkormányzatok, illetve a civil szervezetek is állást foglalnának arról, hogy az adott személy a tagjuk-e. Ajánlásaikat többek között az illető közösségi tevékenysége alapján; a kultúra, illetve a nyelv ismeretére vonatkozó kritériumokat tartalmazó szempontrendszer alapján fogalmazhatnák meg. Az így gyűjtött információkat pedig diszkréten kezelnék."
_________________________
Diszkréten? Magyarországon? Bármit is? Hahhaha!
Amúgy meg szép kis röntgenkép ez, a kisebbségi kérdéseinkről.
„Nincs még egy olyan állam, mint Magyarország, ahol vannak kisebbségi jogok, de nincs meghatározva az igénybevevők köre” – mutat rá Pap András László, az MTA Jogtudományi Intézetének főmunkatársa. A kisebbségi jogok tekintetében ugyanis a szabad identitásválasztás elve az irányadó, vagyis mindenki az, akinek vallja magát. Mint azt az országgyűlési biztosok jelentése is kiemeli, a magyar jogszabályok ennél többet nem segítenek. A téma szempontjából mérföldkőnek tekinthető 2005-ös alkotmánybírósági határozat ugyan az egyén nyilatkozatához kötötte e jogok gyakorlását – így (utóbb megsemmisítésre kerülő) jegyzékben kell regisztráltatniuk magukat például a kisebbségi választások résztvevőinek –, e nyilatkozat ugyanakkor nem ellenőrizhető. Adatvédelmi és kisebbségi jogi okokra hivatkozva nem kell bizonyítani a hovatartozását például annak a 286 roma diplomásnak sem, akiket a kormány felzárkóztató programja keretében januártól alkalmaznak majd a közszférában. „A jelöltek a pályázatukban nyilatkoztak e tényről, így ezt a kiválasztás során a programot koordináló szerv nem vizsgálta” – válaszolt kérdésünkre a Kormányszóvivői Iroda.
Az országgyűlési biztosok javaslata az ehhez hasonló hiányosságokat úgy küszöbölné ki, hogy a továbbiakban, a kedvezményezett nyilatkozata mellett, a közösség, vagyis a kisebbségi önkormányzatok, illetve a civil szervezetek is állást foglalnának arról, hogy az adott személy a tagjuk-e. Ajánlásaikat többek között az illető közösségi tevékenysége alapján; a kultúra, illetve a nyelv ismeretére vonatkozó kritériumokat tartalmazó szempontrendszer alapján fogalmazhatnák meg. Az így gyűjtött információkat pedig diszkréten kezelnék."
_________________________
Diszkréten? Magyarországon? Bármit is? Hahhaha!
Amúgy meg szép kis röntgenkép ez, a kisebbségi kérdéseinkről.
<!--
Minden a filmről
A játszma folytatódik (Ocean’s Thirteen), színes, feliratos amerikai krimi, 122 perc, 2007, rendező: Steven Soderbergh, szereplők: George Clooney, Brad Pitt, Matt Damon, Al Pacino, Andy Garcia, Don Cheadle, Bernie Mac, Elliott Gould, Ellen Barkin, Casey Affleck, Scott Caan, Eddie Izzard, Eddie Jemison, Vincent Cassel, Carl Reiner.
Idézek az írásból: "A kisebbségek parlamenti képviseletének lehetősége levezethető az Alkotmányból, és az 1993-ban elfogadott kisebbségi törvény ezt elő is írja."
Kérdezem én: miként várhatja el egy állam a polgáraitól a törvénytiszteletet, ha maga az állam is - függetlenül politikai hovatartozásától - alkotmány- és törvénysértő módon viselkedik hosszú-hosszú éveken keresztül?
És vajon emiatt miként nézhet 1993 óta Magyarországra az EU (pláne, mióta tagállammá váltunk), valamint főként azok a szomszédaink, ahol magyar kisebbség él?
Egyáltalán miként tekinthet a világ, egy saját alkotmányát és törvényeit semmibe vevő Országra?
Hol van nekünk erkölcsi alapunk arra, hogy a határon túl élő magyarok "érdekében" verjük valaha is az asztalt?
Gyakran olyan esetben, amikor egy álszent asztalverés nem hogy javukat szolgálná, hanem kifejezetten káros kihatással jár életükre.
Íme a legújabb hirtelenjében megbicsaklott, szokásos "verik a magyarokat" szenzáció!
(Régi bejáratott, de átlátszó módszer: kifelé mutogatva elterelni a figyelmet súlyos belhoni gondjainkról.)
Szerencsétlen barom Szerbiában talán fel sem képes fogni ésszel, milyen kihatással járhat a hamis tanúvallomása. Na de mi is várható egy olyan eszementtől, aki saját magát képes - ki tudja valójában milyen ok miatt - kiherélni?
Ugye, ugye ..., íme egy írás, mely hatalmas pofon a torkukat odítva rekedte rasszistázók és antiszemitázók számára.
Ilyenkor tépjék rongyosra a szájukat, amikor közvetlen érintettséggel bírók állnak elő mindazzal, amit címkézve olyanokra is imádnak ráhúznak ballib feszültségkeltők, akik legfőbb "bűne", hogy merik észrevenni a körülöttük történeteket, merik látni is, és nem csak nézni, mit művelnek egyesek - különféle érdekcsoportok tagjaiként - a többség rovására.
Valahogy mintha nem igazán szíveskednének a hangulatkeltők tudomásul venni, hogy annak a zsidó kezdeményezésnek, mely e nép nemzetiségi elismertetésére irányult a közelmúltban Magyarországon, legfőbb ellenpropagandistái is zsidók voltak. Olyan zsidók, melyeknek igencsak nem volt ínyére megosztani másokkal is a kezükben szorongatott hatalmat.
Valamit tudomásul kellene venni: nem igaz, hogy minden cigány lop; nem igaz, hogy minden zsidó kizsákmányoló! De viszont a világ olyan, hogy van szar ember, és jó ember.
Igen, előfordulhat, hogy lop az ember, még a jó ember is, mert az adott szituációban rákényszerűl, egyszerűen nem tudja a felmerülő problémáját másként megoldani. (Hogyan is mondta mostanában valamelyik filmben riportfilmben a kábítószer csempészésért halálra ítélt rab? A haláltól nem félek, de az éhezéstől nagyon!)
De ha zsigerből lop, megszokásból, "népszokásból", netán sportból, ha szüksége van rá, ha nem, az bizony kommersz bűnöző, az bizony a meglopottakkal szemben érzéketlen szar ember.
Persze az sem mindegy, ki az áldozat! Magyarországon az államtól lopni általában bocsánatos bűn, de ha ez magánszemély rovására történik, az már keményen elítélendő. Elítélendő és üldözendő kéne, hogy legyen! De mégsem az, azaz tessék-lássék az.
Na azért ebben az esetben se feledkezzünk meg arról, hogy ha az államtól lopunk, akkor jó sokat lopjunk, hogy annak egy része elegendő legyen azoknak az ügyvédeknek, akik arra hivatottak, hogy kihúzzanak bennünket a szarból.
Visszatérve: lehet itt jó ember cigány, zsidó, albán, szír, magyar, sváb és bunyevác, ahogy szar ember bárki, hiszen ez nem a nemzetiségétől, nem a vallástól, nem a bőrszínétől függő kérdés.
De ha a szar emberre ráolvassuk szar mivoltát, akkor talán a szintén szar emberek szíveskedjenek befogni a mocskos pofájukat, és nem rögvest rasszistát, antiszemitát kiáltani. Majd ha ténylegesen ilyenekkel találkozunk, azokra ráolvassuk ezt a címkét mi jó emberek, mert ez a mi privilégiumunk, és nem a szar embereké.
Nagy örömmel olvastam Bodoky Tamás higgadt, kiegyensúlyozott írását.
Találtam valamit, ami a magyar állam miatt nem is ide passzolna, mivel a zsidók - hasonlóan a bunyevácokhoz - etnikailag nem elismert népe ennek az országnak, na de ki nem köp az olyan államra, mely történelmi tényeket semmibe véve nemzettagadó és népellenes.
"A Haifai Egyetem által kiadott új tanulmány szerint komoly esély van arra, hogy a 21. század első felében Izrael megszűnik létezni. A zsidó államot valószínűleg nem az iráni atombomba, vagy az arab hadseregek inváziója törli el a térképről. A lehetséges okok demográfiai jelenségekben keresendők."
Ennek vetületében nem is tűnik már annyira elrugaszkodottnak a zsidók Európába, azon belül főként Magyarországra történő folyamatos vándorlásáról.
Ezt ma már nem is tagadja senki sem, mitöbb eljutottunk oda, hogy ez is természetessé vált ebben az országban.
Számomra egy dolog szembeötlő az írás kapcsán.
Mégpedig az, hogy ellentétben más hasonló témakörű írásokkal, ez alatt - 8 órával a megjelenést követően! - nem lehet egyetlen hozzászólást sem találni.
Tanulva ebből a 0 számú hozzászólásból, én sem fogok itt tüzetesebb elemzésbe bocsátkozni, az mindenesetre elgondolkodtató számomra, ha a professzor szerint az "ország vízfejűsége" okozza majdan Izrael vesztét, vajon a mi országunk közismert vízfejűsége, tetézve a zsidó - és egyéb - beáramlásokkal, mit fog minálunk eredményezni?
Lehet, hogy nekem lesz igazam?
Legyen egy önálló Budapestország a körülötte lévő perifériával, a többi pedig maradjon meg Csonkánál is csonkább-Magyarországnak!
Ugye-ugye, milyen szép csendesen sikkadt el a nagy felháborodást kiváltó sztori.
Mert az ilyenek csak addig élnek, míg azt a sajtó szükségesnek véli. Erre hol a ballib, hol a jobboldali médiának van meg a nyomós oka, de akadnak esetek, amikor idilli összhang jellemzi őket egy-egy galádság tálalásakor.
Az érzelmekre pörölycsapásszerűen ható jól bejáratott kulcsmondat mindig is a VERIK A MAGYAROKAT jajkiáltás volt, mert nem is igaz szívű magyar ember az, aki nem vállal legalább lélekben sorsközösséget azokkal az áldozatokkal, melyek kisebbségként élnek zömében az adott szomszédos ország területén. "Természetesen" a mi előadásunk szerint szinte hiánytalanul ebből az etnikai alaphelyzetből fakad minden olyan konfliktus, mely során el-elcsattan pár pofon, durvább esetben bordák közé nyomódik egy bugylibicsak.
Mit számít az, hogy akadnak vidékek, ahol az összeakaszkodást mindig is afféle össznépi sportnak tekintette a nép, és hát bizony, ha akadt is néha-néha nemzetiségi felhangja a torzsalkodásnak anno, sztorik nélkül élni képtelen médiák hiányában - oh békebeli idők - nem lettek felfújva, megtörtént a fiaskó, ideig-óráig duzzogott egyik fél is meg a másik is, aztán csak-csak eljött a megbocsátó nagy pillanat, amikor sok-sok nagyfröccs együttes fogyasztása mellett ismét együtt támasztották a kocsmapultot.
Na de, ha már dívik ez a magyarverő trendi, ugyan kukkantsunk ezek előfordulásaira földrajzi értelemben!
Ugye a fő helyszínek jelentős hányadában Magyarország szomszédos területei?
Ezek közül pedig rendszeresen visszatérő módon Szlovákia, Románia és Szerbia.
Na de, kérdem én, vajh' mi a helyzet a többi szomszéddal?
Náluk felhőtlen módon éli szeretetteljes körülmények között életét a magyar kisebbség?
Létezik, hogy Ukrajnában, Horvátországban, Szlovéniában és Ausztriában legfeljebb a szoros kebelreölelés okoz testi fájdalmat véreinknek?
Vagy ezekben az országokban sokkal lekvárabb a többségi lakosság, mintse hogy bármi miatt is szembe merjen egyszer is szállni legendásan harcias magyarjainkkal?
A fene sem tud ebben a kérdésben eligazodni, mindenesere én nem igazán szoktam látni olyan hírveréseket, melyek szerint ukrán/horvát/szlovén/labanc soviniszták már megint megtámadták magyarul beszélő honfitársaikat.
Vagy igenis történnek ezeknél is esetek, csak azokról valamilyen ok miatt hallgat a hazai sajtó? A helyiekről nem is beszélve.
Szóval, ha pityókás legények közötti kakaskodásként van az egyik országban elkönyvelve, ha kicsit folyik az orra vére valakinek, vagy éppen elszáll pár odvas foga a kliensnek, akkor talán így kellene kezelni a többiben is.
Vagy pedig, ha má pedig nyakas módon juszt is etnikai üldözésről akarjuk meggyőzni a szinte kizárólag ránk figyelő világot, akkor legyen sztori a sztori az összes szomszédunk tekintetében.
Magasságos ég, hány országra kéne nekünk ferde szemmel néznünk a golóbison, ha minden egyes olyan eset nyilvánosságra kerülne, ahol időnként bántalmazásban van részük amúgy legendásan békés természetükről híres testvéreinknek ...?
Minálunk elvétve sem merül fel olyan képtelenség, mely később ne bizonyulna legalább részben megalapozottá.
*****
Miért is jutott nekem eszembe ezeket az írásokat éppen a "Nemzetiségi kérdések" című témakörbe idézni?
"A közlemény szerint a félreértelmezett sorok nem ázsiai vagy más külföldi migráns tömeges betelepítéséről szólnak, hanem 'egyrészt a migráció globális szinten tapasztalható hatásait értékelik, illetve ezen keresztül a hazánkba legálisan érkező külföldiek társadalmi integrációját célozzák'."
Vajon bocsánatot fog-e kérni, a végtelenül lekezelő és pökhendi államtitkár?
"Ez annyira abszurd, hogy már a politikai folklór részének sem tekinteném. Semjén Zsolt értesülései nem egy titkos kormány-előterjesztésből, hanem egy diagnózisból származhatnak" – mondta a Hírszerzőnek Kondorosi Ferenc igazságügyi államtitkár. "Természetesen aggasztják a kormányt a negatív demográfiai folyamatok, de amiről Semjén Zsolt beszél, legfeljebb diktátorok agyában fogalmazódna meg" – mondta.
Többek közt Horvátország Európai Uniós csatlakozásáról, a magyarországi horvát kisebbség helyzetéről és az eszéki egyetemen létrehozandó magyar tanszékről volt szó Stjepan Mesic horvát és Sólyom László magyar államfő találkozóján Pécsett.
Horvátország felkészült az európai uniós csatlakozásra, Magyarország pedig eltökélt, hogy a szövetségen belül is segítse a szomszédos állam integrációs folyamatát - jelentette ki Sólyom László szombaton Pécsett, miután megbeszélést folytatott Stjepan Mesic horvát államfővel. Horvátország felkészültségét személy szerint is mindenhol hangsúlyozom, kiemelem. A horvát államfő és én is remélem, hogy a csatlakozás minél előbb bekövetkezik – mondta a köztársasági elnök.A baranyai megyeszékhelyen rendezett horvát napok alkalmából tartott találkozón szóba került a magyarországi horvát kisebbség helyzete. Ennek kapcsán Stjepan Mesic megjegyezte, rendkívül jó tapasztalatokra tett szert a pécsi Miroslav Krleza Horvát-Magyar Oktatási Központban, ahol a horvát kisebbség képviselői azt mondták neki: "nagyon jól vannak".
Sólyom szerint jogos igény, hogy a magyarországi horvátoknak képviselete legyen a parlamentben, erre viszont csak akkor kerülhet sor, ha Magyarországon megvalósul a parlamenti reform, a létszámcsökkentés és ezzel együtt a választójog átalakítása. A magyar alkotmány azonban nem követeli meg a parlamenti képviseletet, csak az önkormányzatokat - mutatott rá Sólyom László.
Minden eddiginél több horvát kisebbségi önkormányzat alakult
A megbeszélésen az államfők az önkormányzati választások kapcsán áttekintették a kisebbségek helyzetét. Az őszi kisebbségi önkormányzati választáson csak az szavazhatott, aki magát egy nemzetiség tagjaként regisztrálta. Bár a hazánkban élő horvát 90 ezres horvát kisebbség mindössze egynegyede regisztrált, a választáson mégis minden eddiginél több, 115 horvát települési kisebbségi önkormányzat alakult.
Szóba került a Balkán, főleg Szerbia, Bosznia Hercegovina, s ennek kapcsán Horvátország és Magyarország helyzete is. Az a szerepünk, hogy segítsük ezen országokat, fenntartva az uniós perspektívát, az ottani demokratikus folyamatokat és a gazdasági fejlődést - mondta Sólyom László. A köztársasági elnök megemlítette, hogy magyar részről igényként merült fel az eszéki egyetemen egy magyar tanszék, kollégium, valamint a városban magyar nyelvű rádió beindítása.
Sólyom identitásuk megőrzésére buzdította a horvát kisebbséget
A megbeszélést követően a magyar és a horvát államfő megnyitotta a hetedik, az önálló horvát szövetség születése alkalmából, ezúttal Pécsett rendezett országos horvát napokat. Sólyom László beszédében azt hangsúlyozta: a magyarországi horvát kisebbség különleges helyet foglal el a hazai kisebbségek között, mert a két nép együttműködése közös történelmi gyökerekre támaszkodik. Kiemelte, hogy a két ország jószomszédi kapcsolatai napjainkra tovább erősödtek, valódi tartalmakkal bírnak, s a jövőben még dinamikusabbá válhatnak. A magyarországi horvátokat arra buzdította, őrizzék meg identitásukat, amely egyaránt érték a magyar és a horvát államnak. Magyarország ebben a törekvésükben, lehetőségeihez mérten, támogatni fogja közösségeiket.
FORRÁS: MTI
_____________________________________________
"Horvátország felkészültségét személy szerint is mindenhol hangsúlyozom, kiemelem."
Vajon ilyenkor Horvátország háborús bűnöseit fedező viselkedése, semmit sem nyom a latban megítéltetésük terén?
"... a horvát kisebbség képviselői azt mondták neki: "nagyon jól vannak."
Igen, zavartalanul művelve mindazt, amit művelhetnek, nagyon jól elvannak :(...
"Sólyom szerint jogos igény, hogy a magyarországi horvátoknak képviselete legyen a parlamentben ..."
Jogos igény az összes honi kisebbség részéről!
"Bár a hazánkban élő horvát 90 ezres horvát kisebbség mindössze egynegyede regisztrált, a választáson mégis minden eddiginél több, 115 horvát települési kisebbségi önkormányzat alakult."
Hahh, tán nem, hogy háromnegyede nem volt hajlandó horvátnak vallani magát?
Végre ezt is megértük!
Végre kiviláglik, hogy a tupírozott és terelgető statisztikák mily mértékben hamisak!
Igen? Minden eddiginél több?
Miközben az önmagukat horvát nemzetiségűnek valló választopolgárok száma, a hivatalos, de hamis adat negyedére csökkent, addig a jól ismert horvát bedaráló gépezet tette dolgát, és újabb településeken újabb legkevesebb 5-5 személyt sikerült rávenni arra, hogy kisebbségi képviselőnek jelöltesse magát, és azok holdudvara - családtagok, jóbarátok, jószomszédok - serény voksolása segedelmével önkormányzattá alakulni.
Működik ez, ha hagyják, csak éppen nem mindenki olyan idióta, hogy ne lásson át ezen a rostán.
"Sólyom identitásuk megőrzésére buzdította a horvát kisebbséget"
És a bunyevácokat ki fogja identitásuk megőrzésére buzdítani?
"A megbeszélést követően a magyar és a horvát államfő megnyitotta a hetedik, az önálló horvát szövetség születése alkalmából, ezúttal Pécsett rendezett országos horvát napokat."
Érdekes, arról miért nem beszél senki, hogy kisebbségek esetében a szövetségi formáció okafogyottá vált?
Ami csak arra jó, hogy minél több igen jól fizető funkciót tudjanak, a vastagon tejelő Horvátország helyi vazallusai feneke alá tenni, annak széles választékú velejáróival egyetemben, lásd: szolgálati ....., szolgálati ........, szolgálati ........, és sorolhatnám még hosszasan a szolgálati lehetőségek verzióit.
Oh, verőfényes Adria, ha te mesélni tudnál ...
"Sólyom László beszédében azt hangsúlyozta: a magyarországi horvát kisebbség különleges helyet foglal el a hazai kisebbségek között, mert a két nép együttműködése közös történelmi gyökerekre támaszkodik."
Bizony, bizony ..., ez így igaz!
Na ezekről a bizonyos "közös történelmi gyökerekről" tudnának sokat mesélni kedves barátaink, mint Nevenka Basic Palkovic, mint Mijo Mandic, valamint Süge Attila, kik rangos és szakavatott értői a témakörnek, még Vízi E. Szilvesztert és kisebbségkutató munkatársait is szívesen szembe ültetném a felsoroltakkal.
Igen, létező e műfaj gyakorlóinak jelenléte nemzetiségi palettánk berkeiben.
Is.
Igen, akadnak, kik nemzetiségi égisz alatt megélhetési (esetleg lenyúlási) forrásnak tekintik az ebből adódó lehetőségeket, de hát, ha az önkormányzati szféra nem jelentéktelen hányada sem karitatív okok miatt vállal képviselősködést és egyéb azzal járó javadalmazott tisztségeket, hanem hogy dagadjon a bugyelláris.
Ez az etnobiznisz dolog egyébként is enyhén szólva túllihegett, hiszen ebből bizniszt űzni főként az országos önkormányzatok házatáján leledzők számára adott lehetőség, a települési kisebbségi önkormányzatok nem arról híresek, hogy valami rettenetesen nagy támogatást kapnának akár az államtól, akár saját településüktől. Általában karcsú a büdzsé, nem nagyon lehet abból ficánkolni.
Persze akadnak kivételek, akadnak kivételezettek itt is, mint mindenhol.
No de!
Akasztják a hóhért? Lába törik a sebésznek? Istenkáromló lett a pap? Megbotlik a ló? Elsápad a fekete? Kétszer kettő, néha nem négy? Bűnvádi eljárás folyik jogász ellen?
Bizony mindegyik morbid, de nem példa nélküli jelensége világunknak.
Mindenki megcsúszhat, megtévedhet, de ha valaki tendeciózusan teszi azt, ami felróható rá, az bizony már nem tudható be véletlennek, figyelmetlenségnek.
Akadnak embertársaink, melyektől a tyúklopást persze, hogy bűnnek tekintjük, persze, hogy bosszantó a megkárosított tulajdonos számára, de inkább olyan féligmeddig elnézően kezelt a kérdés, mondán, mit tegyünk, ezek már csak ilyenek. Tiltsd meg a görénynek, hogy rájárjon a baromfira, ha egyszer a vérében van a vadászösztön.
No de, mint mondottam, mennyivel másabb bűnkategória az, ha példa okért gyermekek ellen irányuló a cselekmény, ha gyermekeket károsít meg valaki!? Lelkes fiatalok közösségi élete gyakorlását csorbítva. Közösségi életük gyakorlásában úgy korlátozva őket, hogy - mondjuk ki - meglopottnak tekintsék magukat!
Én egykori kisebbségi önkormányzati képiselői, pontosabban elnöki időszakomban számtalan esetben jártam ki támogatást különféle, főként kulturális célokra, és minden egyes esetre jól emlékszem, hogy még a kevés is milyen hálát váltott ki, hiszen vidéken egyik folklóregyüttes, népzenei formáció, színi kör sincs elkényeztetve, minden fillér sokat jelent működésükhöz, kiteljesedésükhöz, felszínen maradásukhoz.
Nos, az ilyeneket megkárosítani (amit konkrét közösségi célra szán egy team, azt senkinek sincs joga önös célra fordítani), bizony rendkívül aljas tett, bizony sokkal jobban elítélendő, mint az elbagatellizált tyúklopás.
Különösen akkor, ha a nagyságrend a megszokottól lényegesen jobban zsebbemarkoló. Ha nem egy tyúkocska, hanem több száz tyúk lába kél.
Bizony, akadnak szituációk, amikor az ember kénytelen eljárást indíttatni, nincs helye hezitálásnak, nincs helye bratyizásnak, eltekintésnek.
Valami ilyesmi történik vidékünkön is nemzetiségi berkekben, na de konkrétan majd a folyó eljárás lezártát követően ecsetelném a gusztustalan ügyet.
"A Lika lakossága 1712-ben 2110 családból állt, ebből 1561 vlach (74 százalék), 204 család bunyevác, vagy katolikus vlach (9,6 százalék) és 299 (14,2 százalék) a horvát család. A családok majdnem 84 százaléka tehát pasztorális eredetű, amelyek magukkal hozták a patriarchális és patrilineáris struktúrájukat, és ezek a családok képezik a Lika lakosságának túlnyomó többségét. Ez az összetétel a továbbiakban sem nagyon változott."
A horvátországi Krajna területén 1989-től egyre inkább eszkalálódó etnikai konfliktusok a szerbek és horvátok között a történésztársadalom számára ismerősként hatottak. Ismét fegyvert ragadtak a granicsárok! Vagy: ismét a granicsárok ragadtak fegyvert! Az 1990. augusztusában kirobbant fegyveres felkelés eredményeként 1990. október 1-jén a Szerb Nemzeti Tanács által autonómnak kikiáltott Krajnai Szerb Autonóm Terület, az 1991. februárjában és májusában csatlakozott további területekkel együtt nagy vonalakban a Határőrvidék régi területeivel azonos. Összességében 1991-ben a horvát területek 28 százaléka, mintegy 882 ezer lakossal szerb ellenőrzés alatt állt. 1991. május 12-én ennek a területnek a szerb lakossága 99 százalékban a Szerbiához való csatlakozásra szavazott.
A szerbek a politikai elnyomást olvassák a horvátok fejére, az állandó megkülönböztetést, és diszkriminációt, mindezt “köszönetként, Európa és a kereszténység védelmezőinek”, illetve azok utódainak.
A mindkét oldalról nyilvánosságra hozott képek tanúsága szerint az emberélet nem sokat számít ebben a konfliktusban. Az erőszak-képzetek és a férfiasan harcoló hős mentalitása ezen a területen hagyományokra tekintenek vissza, hiszen a Krajna szerves részét alkotta a horvátországi osztrák Határőrvidéknek, amit csak száz évvel ezelőtt polgáriasítottak. Mintegy 400 éven keresztül volt a terület határvidék.
A katonai akciók mikéntje óhatatlanul felveti az erőszak és brutalitás okainak a kérdését. A hajdani határőrvidék területén egy militarizált társadalom prototípusa alakult ki. A kérdés ezért jogosnak tűnik: elképzelhető-e, hogy egy akkumulálódott erőszak-potenciál aktiválódott a szerbek és horvátok között kitört konfliktusban. Egy történelmi időkből átmentődött erőszak-képzettel állnánk szemben? A látszat ellenére próbáljuk meg az elhamarkodott, szimpla “igent” kikerülni, mert a probléma sokkal összetettebb ennél, és túl nagy a veszély, hogy egy elhamarkodott válasszal éppen a történész alkosson új sztereotípiákat, vagy a már meglévőket erősítse.
Első kérdésként tisztázni kell, hogy milyen összefüggésben állnak egymással az erőszak történelmi időkből származó képzetei az egyik oldalon, illetve a jelenkori erőszak-képek a másik oldalon. Az egyszerű transzformáció-hipotézis máris nem tűnik olyan egyszerűnek, ha figyelembe vesszük, hogy a múltban felgyülemlett erőszak-potenciál és agresszivitás, mind a horvát, mind a szerb granicsárok részéről akkoriban közös ellenség ellen irányult; a jelenben azonban a valamikori szövetségesek, etnikai konfliktusban, egymással állnak szemben. Ha tehát a krajnai erőszak-képzetek történelmileg meghatározottak, akkor tisztázásra vár, hogy ez a transzformációs folyamat hogyan tudott az egyik erőszak-mintából a másikba átmenni, és mikor és hol találhatók ebben a folyamatban törések. Kaser szerint a két minta között nagyon is létezik összefüggés, de nem a politikai események szintjén, hanem mélyen, a mentalitás-struktúrák szintjén. A mélyben meghúzódó összeköttetés a balkáni patriarchátus. Ez a jelenség kísérte végig a múltban az erőszak-képek kialakulását. Hasonlókat állítanak más történészek is (pl. Hans-Michael Miedling), de amikor a jelenbe transzferálják a jelenséget, elfelejtik, hogy ennek a hagyományos patriarchális világnak éppen a szétszakadozása teremtette meg a jelen etnikai konfliktusaiban felszabaduló erőszaknak a feltételeit.
Az ún. balkáni patriarchátus területe nem korlátozódik sem a Határőrvidékre, sem csupán a szerbekre, hanem a Kupától délre eső területektől egészen Görögország északi részéig húzódik, magában foglalva Szerbiát, Bosznia-Hercegovinát, a valamikori Határőrvidék területeit, Montenegrót, Albániát, Macedóniát és a nyugat-bulgáriai területeket. Minden valószínűség szerint időszámításunk előtt alakult ki a nehéz ökológiai feltételek között, ellenséges politikai környezetben. A balkáni patriarchátus képezte a Dinári- és Pindosz-hegység pásztortársadalmai számára a túlélési stratégiát. A legfontosabb hordozó rétegét a vlachok képezték, akik még egy, a római uralom alatt felvett román dialektust beszéltek (Észak-Görögország, Albánia és Macedónia vlachjainak nagy része még ma is ezt a dialektust beszéli). Azt azonban figyelembe kell vennünk, hogy az idők folyamán ezek a vlach csoportok asszimilálódtak, elsősorban a görögök, szerbek és albánok soraiba. A késői középkortól ezért a vlachokat mint transzhumáló pásztorkodást folytató szociális réteget tartják számon, nem pedig mint etnikai egységet.
A balkáni patriarchális ideológia sarkpontja a patrilinearitás elve volt. Ez, a valamikor a történelem előtti időkben kialakult elv a római korra – a balkáni területek kivételével – eltűnik Európában. A patrilinearitás nem jelent mást, mint hogy kizárólag a férfiági leszármazás releváns a társadalom reprodukciója és az egyén szociális státuszának szempontjából. A női származási ág teljesen ki volt iktatva. Ez a első látásra lényegtelen momentum messze ható következményeket vont maga után. Először is számolni kell a tagadhatatlan előnnyel, ami abból származott, hogy a születendő gyerekek kizárólag az egyik rokonsági oldalhoz tartoztak, ami élelmiszertermelő, és intenzív munkát kívánó szubsztinencia-gazdálkodást folytató társadalmakban nem elhanyagolható tényező, ugyanakkor ez az elv egyben az erőszak egyik forrását is képezte, hiszen hiányzott a kettős biztonság, ami egy esetleges analóg anyaági öröklés esetében fennáll. Az apai ágat tehát minden áron védeni és biztosítani kellett, ami pl. azt vonta maga után, hogy egy házasságon kívül született gyereknek, valamint az anyának drasztikus következményekkel kellett számolnia – sok esetben a halállal. A házasságon kívüli gyerek felborította volna a szigorúan őrzött patrilineáris rendet. Ennek a származási rendszernek a fontossága mutatkozik meg a férfiági ősök kultikus tiszteletében is. Ezek az ősök ugyanis a mindenkori élő generációk esetére is nagy befolyással bírtak, az élők pedig megpróbáltak az ősökhöz méltó életet élni. Hogy ez az ősökhöz méltó élet a mindenkori férfitársadalom vetülete volt, az magától értetődik. Az ős-kultusz egyik következménye a vérbosszú. Egy férfin elkövetett gyilkosság, vagy más bűntény a család ellen, nemcsak az élők becsületét sértette, hanem az ősökét is. A patriarchális logika szerint az ősöket csak az elkövető vérével lehetett kiengesztelni.
Történetileg szemlélve, a balkáni patriarchátus agresszív potenciálja mindig akkor aktiválódott, amikor a fennálló politikai és szociális rend inogni kezdett, amikor az államok megbuktak, és ellenséges kormányok kerültek hatalomra. Biztos és stabil körülmények között a patriarchális minta ismét visszahúzódott. A hosszú oszmán hatalom alatt a patriarchális rendszer azonban több szinten is aktiválódhatott.
Az egyik ilyen szint volt a Határőrvidék. A XVI. század közepe táján kialakult oszmán és Habsburg birodalom közötti határterület ideális helyet kínált az agresszív férfihatalom kibontakozásának. Ez a territórium – részben fedi a mai Krajna területét – az állandósult harcok következtében nagy mértékben elnéptelenedett, a házak és falvak elpusztultak. A terület biztosítása érdekében egyrészt erődítményeket kellett építeni, másrészt pedig telepesekkel ismét benépesíteni az elnéptelenedett vidéket.
A Habsburg oldalon ezt személyes szabadság ígéretével, illetve földesúri hatalom alatt nem álló telek adományozásával biztosították. Ellenszolgáltatásként a kapott telek, illetve a határvidék védelmét várta el Bécs. Az új szociális rend kiépülésének a feltétele az addigi tulajdonosi réteg, a horvát nemesség kikapcsolása volt, amit az udvar konzekvensen keresztül is vitt, ezáltal megteremtve a Horvátországtól független határvidék alapjait. Eleinte Grácból, majd a XVIII. század elejétől Bécsből történt az igazgatás, ami a katonai parancsnokság hatáskörébe tartozott. A horvát közigazgatás alól teljesen kivont területen a régi szociális rend megszűnt, ezzel új, az adottságokhoz alkalmazkodó társadalom jöhetett létre.
A beígért privilégiumok elsősorban a török előnyomulás miatt legelőterületeiket elveszített pásztorközösségeket vonzották. Az ortodox vallású vlachok a XVI. század második felétől nagy számban lépték át a határt és telepedtek le az osztrák oldalon. Úgy tűnik, ezek a vlachok viselték a reguláris csapatok mellett a XVI. és XVII. században a védekezés terhét. Ők formálták meg nyilvánvalóan a kialakuló granicsár-társadalom jellegét és értékrendjét. Hogy ezek a letelepülő vlachok vlach identitással, vagy már egyfajta szerb identitással rendelkeztek-e, még nyitott kérdésnek számít. Mindenesetre ezek a vlach-famíliák számíthatók a mostani krajnai szerb felkelők elődeinek.
A mai Krajna horvát népessége lényegében két különböző csoportból tevődik össze. Az egyik csoport tagjai, akik elsősorban a mai Krajna területére telepedtek, a bunyevácok, a katolikus vlachok. Egy 1712-ből származó háztartásszámlálás a Knintől északra fekvő Lika területén (a mostani Krajna része) azt mutatja, hogy a katolikus vlachok patriarchális rendje nagyban hasonlított az ortodox vlachokéra. A mai horvátok elődeinek egy másik csoportja a horvát hátországból települt át, a beígért privilégiumok reményében. A Lika lakossága 1712-ben 2110 családból állt, ebből 1561 vlach (74 százalék), 204 család bunyevác, vagy katolikus vlach (9,6 százalék) és 299 (14,2 százalék) a horvát család. A családok majdnem 84 százaléka tehát pasztorális eredetű, amelyek magukkal hozták a patriarchális és patrilineáris struktúrájukat, és ezek a családok képezik a Lika lakosságának túlnyomó többségét. Ez az összetétel a továbbiakban sem nagyon változott.
A Határőrvidék erőszak-potenciálja, különösen a mai Krajna területén, lényegében két forrásból táplálkozik. Az egyik a már elemzett férfias-agresszív balkáni patriarchátus. A családoknak mintegy 85 százaléka jöhetne szóba, csak a likai példánál maradva, a patriarchális minta hordozójaként. A másik forrás maga a Határőrvidék, ami a maga szigorú katonai társadalomszerkezetével mintegy három és fél évszázadon keresztül létezett. Egyik-másik történelmi munkában, mint az akkori Európa legnagyobb kaszárnyáját emlegetik. Nehéz elképzelni számunkra, hogy a XVIII. század második felétől egy szigorúan lezárt területen kizárólag katonai közigazgatás létezik, az látja el nemcsak a katonai, de a civil feladatokat is. Minden döntést csupán egyetlen szempont befolyásolt, hogy katonai szempontokból hasznos-e vagy nem. Ehhez jön a talán még nem is kellően vizsgált szempont: az élet állandó veszélyben van. A granicsár családok generációi éltek ilyen körülmények között. A fegyver állandó és természetes kísérőjük volt. Ellenséges támadások, elhurcolás, lángoló falvak kísérték végig a családok életét, legalább a XVIII. század elejéig.
A XVIII. század közepétől az oszmánok már nem jelentettek jelentős katonai fenyegetést a Habsburg tartományokra nézve. A lehetséges demilitarizálás azonban még intenzívebb militarizálásba torkollott. Miután a katonai határőrcsapatokat egyre kevésbé a saját terület védelmében vetették be, a feloszlatás ellen viszont fegyveresen védekeztek, új feladatokat kellett számukra találni. A határőrfeladatok mellett vagy helyett, egyre inkább reguláris csapatokat biztosítottak a Birodalom számára, mégpedig zsold nélkül. Ezek mint elitcsapatok a Habsburgok európai hadszíntereire kerültek. Ehhez azonban a katonai közigazgatásnak erőteljesen be kellett avatkoznia a családok életébe. Így pl. a háztartásfelosztás betiltásával biztosítani lehetett, hogy családonként legalább egy férfi tartósan katonai szolgálatot lásson el. Ennek természetesen az lett a következménye, hogy nagy családok jöttek létre, amik 50-60, sőt néha 100 főt számláltak.
A balkáni patriarchátus és a katonai társadalom értékrendje a mai Krajna területén találkozott a férfiasság kultuszával, és ideális keretét alkotta az erőszak-képeknek. 1881-ben, miután a felső-szlavóniai határterületeket már 10 évvel korábban integrálták, a Határőrvidéket feloszlatták és a terület ismét Horvátország fennhatósága alá került. 700 ezer granicsár (kb. 47 százalékban szerbek) lett Horvátország polgára, aminek a lakossága egycsapásra 1,2 millióról 1,9 millióra ugrott. A mai Krajna területén a szerbek alkották a többséget. A két országrész integrációját a 350-400 évnyi különböző fejlődés megnehezítette. A többé-kevésbé modern társadalmi berendezkedésű, működő infrastruktúrával rendelkező Horvátországhoz egy teljesen más Horvátország csatolódott, amely még a civil közigazgatást sem ismerte. Ez a társadalom nem ismerte a nemességet, a polgárságot, nem voltak városai, nem ismerte az adózás intézményét – csupán néhány kézművessel és pappal rendelkezett –, és legjobb esetben is borzasztóan szegénynek számított. A betagozódás a határterületek lakossága számára sok teherrel és megpróbáltatással járt. A régi katonai közigazgatás civil közigazgatásnak adta át helyét, az erdők és legelők szabad használatát felszámolták, az adókat érzékenyen felemelték, bevezették a dohánymonopóliumot. A fegyverviseletet, a kitüntetések és ékszerek viselését megadóztatták, ami egyenértékű volt az általános lefegyverzéssel.
A katonai határőrvidék integrációja hosszú időn keresztül nem vezetett nemzeti feszültségekhez a horvátok és szerbek között, holott, miután a horvátok az “anyaországhoz” csatlakoztak, a szerbek viszont idegen fennhatóság alá kerültek, ez elvárható lett volna. Eleinte hatott az évszázados közös tapasztalat. A nemzeti tudat, különösen a szerbeké, ebben az időben még elég kialakulatlan volt a granicsárok körében.
Az erőszak – eleinte szerbek és horvátok részéről szolidárisan – az új állam ellen irányult, amelyik a gyors és tapintatlan integrációt szorgalmazta. A szociális elégedetlenség zavargásokban és felkelésekben mutatkozott meg, már két évvel a betagozódás után. A zavargások ugyan a horvát hátországban kezdődtek és a magyar felségjelek ellen irányultak, a valamikori Határőrvidékre való átcsapás után azonban a határőr-családok gazdasági és szociális elégedetlenségeként nyilvánultak meg. Mind a szerb, mind pedig a horvát falvakban voltak zavargások, az első és a legtöbb halott mégis a szerb falvakban volt található. Véletlen vagy nem, de a mai Krajna szerb falvaiban volt a legerősebb az elégedetlenség és egyben az erőszak is. Ezeknek a felkeléseknek azonban szociális és gazdasági, nem pedig nemzeti okai voltak.
Hosszú volt az út, amíg a történetileg akkumulált erőszak-vetületek a valamikori fegyvertársak ellen fordultak, és a krajnai szerbek etnikai harcosokká váltak. A szerb–horvát viszony a Határőrvidék feloszlatása óta eltelt mintegy 100 évben néhány nagyon kemény próbát állt ki. A viszonylag kedvező feltételeket biztosító időszakokat, mint például a zágrábi szerb–horvát koalíció (1905–1918) időszakát a feszültségekkel teli Sz-H-Sz időszak (1927-ig) váltotta fel. Ezt ismét egy enyhébb periódus követte, a legerősebb horvát párt, a Horvát Parasztpárt, és a legerősebb szerb párt, az Önálló Demokratikus Párt együttműködésének köszönhetően, ami egészen az állam 1941-es bukásáig tartott. Meg kell jegyezni, hogy a horvátországi szerbek a 1941–44-es időszakban, ami a Független Horvát Állam usztasa rezsimjét és a szerbek ellen elkövetett népirtást jelentette, nem a csetnikek zászlaja alatt szervezték az ellenállást, hanem nagy számban a kommunista partizánok közé álltak. A hosszú és közös tapasztalatokon, valamint a patriarchális struktúrák és a militarizált társadalom bevált szimbiózisán alapuló szolidáris kötelék a II. világháború után kezdett töredezni. Úgy tűnik, hogy a történetileg felhalmozott erőszak-képzetek a kívülről láthatatlan nacionalista fantáziák szintjére transzferálódtak.
Ehhez elég, ha pillantást vetünk a világháború utáni horvátországi szerb lakosság demográfiai fejlődésére, ami a számok összehasonlítása szerint nyugodt növekedést mutat. Az 1948-as 544 ezres szerb lakosság 1991-re 581 ezerre nőtt. Ehhez azonban figyelembe kell vennünk, hogy a háború után sok szerb család hagyta el Horvátországot, a szerbiai telepítő program keretében a Vajdaság és Bácska elhagyott német falvaiba költözve. A szerb emigrációt azonban a szerb imigráció lényegében kompenzálta, csak Jugoszlávia fejletlen vidékeiről költöztek Horvátországba. Az 1991-es népszámlálás adatai szerint a horvátországi szerbek 18,4 százaléka Horvátországon kívül született. Ez azt jelenti, hogy a szerb lakosság mintegy ötödrésze már nem osztja a történelmi tapasztalatokat a helyi szerbekkel és horvátokkal, de azt is jelenti, hogy a betelepedett szerb családok a gyökerek hiányában máshogy értelmezik a nemzetiségi kérdést, mint a granicsár-családok leszármazottai.
Egy másik megközelítés az antropológiai-pszichológiai tényfeltárás lehetne. A második világháború után a patriarchális-militáns struktúrák leépülése a beindult modernizálási folyamatok függvényében, a mostani háború miatt leállt, sőt a képek tanúsága szerint ezek a struktúrák újjáéledtek. Megalapozott feltételezés szerint a modernizálási folyamat (mobilizálódás, migráció, betelepülés, elvándorlás a centrumok irányába, stb.) a tradicionális identitást érzékenyen érintette. A komplex háztartási, családi és rokonsági kötelékek hirtelen lazulása, illetve felbomlása a hagyományos szociális környezet felbomlásához vezetett, ami az addig nem domináns nacionális identitásmintát juttatta jelentős szerephez. Régi és új egymás mellett egzisztáltak, amikor a jugoszláv állam bomlásának tünetei a helyzet eszkalációjához vezettek. Múlt és jelen, történetileg felhalmozott patriarchális agresszió, fegyverek, nemzet, határőr- és hős-misztika diffúz egymásrahatásban, amit csak megsejteni lehet, de magyarázni nem. Ezen az alapon magyarázható lenne az erőszak-képzetek megmaradása, illetve azok átértékelése. Ez a magyarázat azonban csak behatárolt területre érvényes, hiszen nem alkalmas a jelen jelenségeinek, mint szükségszerűeknek a megalapozására. Csupán bizonyos specifikus magatartási struktúrák elemzésére alkalmas, amikre destruktív politika épülhetett. A horvátországi szerbek számára 1989-ben “szinte pánikus önmagára találási folyamat” indult be, és mivel nem állt rendelkezésükre megfelelő intellektuális réteg (ez is a Határőrvidék öröksége), ezért a mítoszokra alapozott, nemzeti- és átértékelt erőszakképeken nyugvó mobilizálódás kikerülhetetlen, és – az említett antropológiai-pszichológiai okok miatt – lehetséges is volt.
Karl Kaser: Zum Problem der Erhaltung von Gewaltvorstellungen. Am Beispiel der ehemaligen österreichischen Militärgrenze (Az erőszak-képek megmaradásának problémájához. Az egykori osztrák katonai Határőrvidék példája). In: Eggert Hardten–André Stanisavljevic–Dimitris Tsarkis (Hgg.): Der Balkan in Europa, Frankfurt am Main, stb. 1996, 123-134. p.
Ez a cím indított el bennem, egy már majdnem elfeledett gondolatot.
Egy olyan gondolatot, mely nem is akármilyen különbözőségünkről szól, más délszláv népekkel történő összehasonlításban.
Ez nem más, mint hogy a cigányság egyaránt megtalálható például úgy a szerbek, mint a horvátok között, de a bunyevácok között nem létezik ez a népcsoport.
Ennek okát nem ismerem, miért alakult így, de gyanítom, hogy identitástudatuk mindig is olyan erős olt, hogy nem dívott köreikben a felhígulás, nem volt jellemző a vegyesházasságok létrejötte.
Ha nemzeti sajátosságokról esik szó, akkor ez a szempont mindenképpen olyan egyediséget jelent sok egyéb más mellett, ami tovább erősíti az önálló nemzeti lét kétségtelen jogosultságát.
Csak nagy erők bevetésével sikerült a szlovén rendőrségnek megakadályoznia vasárnapra virradó éjszaka, hogy mintegy 200 ember megrohamozza Ambrus község roma telepét.
A fővárostól 30 kilométerre fekvő község lakóinak a haragja azért fordult a mintegy 40 fős roma közösség ellen, mert az szerintük beszennyezi a környék lakossága által használt ivóvízforrás vizét.
A romák már a hét elején egy közeli erdőbe menekültek a többség haragja elől, majd szombaton visszatértek a telepre. Ezt látva mintegy 200 szlovén gyűlt össze, hogy "kiürítse" a roma telepet. Szándékuk végrehajtásában csak 100 rendőrnek sikerült őket megakadályoznia. (MTI)"
Na most, ha az én valamelyik hozzátartozómat, Magyarországon élő falassák egy felbőszült csoportja különösen kegyetlen módon meggyilkolná, nagyon nagy valószínűséggel - ez 100 százalékot kíván jelenteni - nem igényelném a Magyarországi Falassák Országos Érdekvédelmi és Polgári Szövetsége által emiatt létrehozandó támogató alapítvány bárminemű segítségét is!
A cinizmusnak is van határa!
Faggyú helyett kenjék az alapítványukat a hajukra ...
