Keresés

Részletes keresés

Izéura Creative Commons License 2021.04.08 0 1 9167

Bálint vitte a frankzappa.blog.hu oldalt - ott azért sok dolgot lehet olvasni.
A bolt (a Rákóczi úton volt) tudtommal megszűnt.

Előzmény: OkayDonkey (9165)
Törölt nick Creative Commons License 2019.05.16 0 0 9166

Frank Zappa egy zseni volt. Ezzel mindent elmondtam róla.

OkayDonkey Creative Commons License 2018.09.10 0 0 9165

Sziasztok. Nemrégiben elolvastam a Zappa életéről szóló könyvet, és ott láttam egy Zappa rajongói boltról szóló hirdetést. Rágooglizva akadtam erre a fórumra, és megdöbbenve láttam, hogy idősebb nálam. Nagyon szeretem Zappa zenéjét, és játszom is, így meg szeretném kérdezni, hogy él-e még ez a fórum, illetve viszi-e még valaki magyarországon a Zappa örökséget?

balkan_kobra Creative Commons License 2018.06.19 0 0 9164

a rap indulása 1966-ban

 

https://www.youtube.com/watch?v=girnJH7tvpM

 

Frank Zappa - Trouble Every Day

balkan_kobra Creative Commons License 2017.09.26 0 0 9163

zappa

Előzmény: balkan_kobra (9162)
balkan_kobra Creative Commons License 2017.09.26 0 0 9162

imádtam, de meg kell mondanom, hogy nagyon rossz gitáros, bár van egyéni hangja

Strasszer Creative Commons License 2017.09.07 0 0 9161

Megdöbbentő.

Nagyon jó srác volt.

kaviat Creative Commons License 2017.09.07 0 0 9160

bakker : (((

Előzmény: eref (9157)
eref Creative Commons License 2017.09.07 0 0 9159

Valami hirtelen jött betegség, nem tudom pontosan. A Facebookról tudom. 

Előzmény: anzixxx (9158)
anzixxx Creative Commons License 2017.09.07 0 0 9158

Nagyon sajnálom! :( (még úgy is, hogy nem volt mindig felhőtlen a "kapcsolatunk", de mindörökké emlékezetes marad számomra az Adrian Belew-val készített közös interjúnk).  Lehet esetleg tudni, hogy mi volt a halálának az oka?

Előzmény: eref (9157)
eref Creative Commons License 2017.09.07 0 0 9157

Szomorúan tudatom az olvasókkal, hogy tegnap elhunyt mmBálint, a topik rendszeres hozzászólója, Frank Zappa lelkes magyarországi propagátora.

anzixxx Creative Commons License 2013.08.06 0 0 9156

:(

Elhunyt George Duke, a fúziós jazz egyik legnagyobb alakja

A Supremes korábbi tagja, Scherrie Payne közölte a hírt, hogy 67 éves korában elhunyt George Duke dzsesszzenész a Los Angeles-i St. John's kórházban. Egy évvel élte túl feleségét, akinek az emlékére adta ki az előző hónapban a Dreamweaver című nagylemezt, amelynek nagy sikere[...] Bővebben! Tovább »

forrás: Blog.hu

mmBálint Creative Commons License 2013.07.30 0 0 9155

Érdekes és amúgy meglepő az eredeti oldalnak és pár más oldalnak is nem is csak a létéhez vagy "táplálásához" való viszony, hanem annak mint értéknek a megbecsülése, fenntartása, gondozása. Nálunk is egyértelmű elhatárolódás volt minden ezirányú törekvéstől (ami végül az eredeti honlap elsorvadását, majd lenullázását, teljes eltűnését hozta most januárban), ahogy elég mostoha sorsúnak látom az egyik Pink Floyd oldalt: borzasztó nehezen áttekinthető, jóformán csak bennfentesek álltal látogatott (amit a nehéz átteinthetőség is generál), illetve szerintem ez a szerkezeti nehézkesség az ami a fentlevő anyagok gondozását, javítgatását, használhatóbbá tételét is gátolja. Már a fórumokon sem igazán van élet, a tartalmat, az összegyűlt ottani tudás (ha van) nemigen lesz közkinccsé, a magyar wikipédia is messze informatívabb és jobban használhatóbb.

 

Na mindegy, csak el-elcsodálkozom azon, hogy milyen kis energia kellene ahhoz, hogy ha valami MEGVAN, akkor az fennmaradjon, hozzáférhető, javítható, kezelhető: hosszútávon is életbentartható maradjon (például a tematikához is méltó formában), és ez érthetetlen okokból miért marad olyan gyakran el. :-)

 

Apropó:

 

 

Előzmény: eref (9149)
mmBálint Creative Commons License 2013.07.21 0 0 9154

Köszönöm! :-)

 

ezalatt a kertek alatt mi szerveződik:

 

 

Terry Bozzio szólókoncert - Trafó, 2013. október 27., - vendég: Borlai Gergő!

Előzmény: vjozso (9153)
vjozso Creative Commons License 2013.07.19 0 0 9153

Minden tiszteletem a tiéd ezért az oldalért!!  

Előzmény: mmBálint (9150)
eref Creative Commons License 2013.07.09 0 0 9152

Kösz az infót.

Előzmény: mmBálint (9151)
mmBálint Creative Commons License 2013.07.09 0 0 9151

(bocsánat, azt hiszem elrontottam a linket - ebben talán jó):

szia - a dolog alakulása követhető volt annak idején a még élő honlapon (azaz az erről való viták, bár egy részük sajnos "hátul", csak a beavatottaknak láthatóan folyt), illetve itt is visszamemlékeztem rá egy kicsit; a dolog lényege hogy senkinek nem volt fontos a dolog - nekem viszont igen, így aztán ki is zártak ;-), ezért kellett megcsinálnom az új honlapot (na mondjuk az is lassan 3 éves lesz :-) ).

 

 

mmBálint Creative Commons License 2013.07.09 0 0 9150

szia - a dolog alakulása követhető volt annak idején a még élő honlapon (azaz az erről való viták, bár egy részük sajnos "hátul", csak a beavatottaknak láthatóan folyt), illetve itt is visszamemlékeztem rá egy kicsit; a dolog lényege hogy senkinek nem volt fontos a dolog - nekem viszont igen, így aztán ki is zártak ;-), ezért kellett megcsinálnom az új honlapot (na mondjuk az is lassan 3 éves lesz :-) ).

 

A fontosabb dolgok át vannak emelve, így a veszteség nem olyan óriási - és mivel a régi helyen a szerverhasználati díjat sem fizette senki, így január elsején szőröstül-bőröstül megszűnt az egész. Aminek fényében mondjuk kicsit komikus színezetet kapnak az akkori viták és az én kizárásom. :-)

 

Zappa PONT!

 


király.

Előzmény: eref (9149)
eref Creative Commons License 2013.07.09 0 0 9149

Mi történt a www.zappa.hu webhellyel?

cd4sale Creative Commons License 2013.07.08 0 0 9148

Sziasztok,

eladók az alábbi FZ / Mothers CD-k:

 

Chunga's Revenge

Fillmore East June 1971

Just Another Band From L.A.

Waka/Jawaka

The Grand Wazoo

Over-nite Sensation

Apostrophe (')

Roxy & Elsewhere

One Size Fits All

Zoot Allures

Zappa In New York

Studio Tan

Sleep Dirt

Orchestral Favorites

Tinseltown Rebellion

Baby Snakes

 

Az összes lemez garantáltan eredeti, megkímélt állapotú, 1995-ös Rykodisc kiadások, kivéve a Tinseltown Rebelliont, ami az 1998-as Rykodisc "re-remaster". Ár 1500 HUF/db, kivéve a Zappa In New Yorkot, ami 2000 HUF, lévén dupla CD.

 

cd4sale@mailbox.hu

mmBálint Creative Commons License 2013.05.04 0 0 9147

egy interjú 1982-ből:

 

20 kérdés (Playboy, 1982)

Frank Zappa 30-nál is több albuma között olyan rock-klasszikusokat találunk, mint a "Lumpy Gravy", "We're Only In It For The Money", "Hot Rats" , "Sheik Yerbouti" és a "Burnt Weeny Sandwich" . Most lánya, Moon Unit is a rock-rivaldafénybe katapultálta magát a Pláza-lány című[...] Bővebben! Tovább »

forrás: Blog.hu

 

"Nem szeretem a kábítószereket. Próbáltál már beszívott figurával beszélgetni? Nincs mondanivalójuk. Hullák. Nem mintha a hosszas ücsörögni és cseverészés lenne a szenvedélyem, mert nem az. Szeretem viszont tenni a dolgomat és haladni vele. Nagyjából akkor beszélgetek csak valakivel hosszabban, ha interjút adok. Mikor dolgozom, akkor is: minél kevesebb duma, annál jobb. Ebben az országban a legtöbb ember kábítózik így vagy úgy. Ezzel tudják egyedül elviselni a hétköznapi szarságokat. De ez is a probléma része, hiszen a drog a gondok elöli elrejtőzésben segít csak."

mmBálint Creative Commons License 2013.04.14 0 0 9146

Sok évvel ezelőtti (2005?) vélemény a We're only In It For The Money-ról:

 

Ungawa:

 

Mielőtt bármit írnék a lemezről, feltétlenül tisztázni kell, hogy az a We’re Only In It..., amit én ismerek, a ‘84-ben a CD-kiadás számára újrakevert, ‘85-ben kiadott változat. Beszámolók alapján Zappa 1. borzalmas merényletet követett el önmaga és az eredeti lemez ellen, mikor a dob- és basszuszólamokat újravette, 2. Chad Wackerman és Arthur Barrow szégyellhetik is magukat, hogy résztvettek ebben a disznóságban, 3. és úgy általában érthetetlen az egész.

 

Tény, hogy az egyetlen szám, aminek ismerem az eredeti változatát is (Let’s Make The Water Turn Black) egészen másképpen szól itt és ott. (Nekem ez volt amúgy életem első CD-je, még 1991-ben, és egyből feltűnt, milyen tisztán és hiperjól keverten szól ez a régi album - fogalmam sem volt persze Zappa manipulációjáról. Aztán jól meglepődtem.) Vajon miért követett el Zappa efféle merényletet? Ha végigtekintünk Zappa életművén, szembeötlő a következő paradoxon: egyrészt Zappa igazán remekül rakta össze nem csak az egyes lemezeit, hanem sokszor az egymást követő művei is számtalan keresztutalást, közös zenei, szöveges, vagy éppen egyéb társművészeti motívumot tartalmaznak (lemezborítók!), így végeredményben minden, amit csinált, egyetlen, hömpölygő, szinte élőlényként lélegző művé állt össze. Másrészt azonban életművében semmi sem lekerekített, tökéletesre csiszolt, egyetlen lehetséges formába öntött, hanem állandó változásnak, át-, meg-, feldolgozásnak kitett, lerombolt-újrafelépített részegység, s mint ilyen, azonos súllyal esik latba a félperces ötletcsíra és a húsz éven keresztül dédelgetett mű. Zappa sokat, sok iróniával emlegetett kifejezése a Conceptual Continuity, emellett pedig érdemes megemlíteni meleg szavait, amikkel a fraktálok elméletéről emlékezett meg ; ezen a nyomon lehet elindulni, ha valaki tovább akarja gondolni életművének fent említett jellemzőit.

 

A most tárgyalandó lemezünkre visszatérve mindenesetre talán érthetővé válik, miért nem tartotta szentségtörésnek, ha egy hajdani, úgynevezett legendás lemezéből 15 év elteltével valami teljesen mást csinál. Persze meglepő, ha mindez annak megjelölése nékül történik, hogy nem az eredetit halljuk, nade van-e egyáltalán eredeti, ha minden képlékeny, változékony, a múló idő szabad prédája... nem akarnék erre ideológiát építeni, zárjuk le inkább a témát azzal, hogy ha valaki az eredetit akarja hallani, azt is beszerezheti, hiszen a Ryko ‘95. körül kiadta az eredeti ‘68-as felvételek technikailag némileg feljavított változatát. Mostanában a „kultikus” státuszt valami furcsa okból lihegő elismeréssel kell emlegetni ; Zappa, aki inkább a kultuszok rombolásában lelte örömét, nagyon következetesen a saját kultuszát is rombolta. Ezt pedig nem sokan engedhetik meg maguknak - és nem csak a popkultúrában, hanem a „magaskultúrában” sem.  

 

Csak a pénzért csináljuk, mondja a lemez címe; alighanem a rocktörténet egyik legtökéletesebb mondata. Egyszerre vág oda a lemeziparnak, a tollasodó rocksztároknak, s ami elsőre nem nyilvánvaló, a dalokat hallgatva azonban egyre világosabb lesz: azoknak is, akiknek a legjobban fáj, a rockzene naiv rajongóinak, akik gondolkodás nélkül bevették mindazt a maszlagot, amivel akkor és azóta is ellátják őket a pénzükön meggazdagodó kőkemény, őszinte, lázadó, kitaszított művészek. Nem szép dolog belerúgni a gyengébbe, de Zappa mégis az egyetlen lehetséges ponton ragadja meg a porblémát: a zeneipar irányítói aligha fognak sírva fakadni a(z általuk) milliószámra eladott protest-songoktól, azoknak kell megmondani: hülyék vagytok, akik végső soron változtatni tudnának a dolgok menetén. Sokan leírták már: a  We Are Only...  lemez az „ellenkultúra szembeköpése”, a „hippimozgalom sárbatiprása”; én inkább azt érzékelem, hogy Zappa durvasága annak az embernek a kétségbeesését fejezi ki, aki az általa gúnyoltakkal azonos célokat vall, de náluk sokkal tisztábban látja, hogy a másoktól készen kapott felszínes jelszavaikkal éppen a világmegváltással ellentétes irányban menetelnek, pontosan azoknak az érdekeivel összhangban, akik ellen indulataik irányulnak.

 

De az is lehet, hogy ez nincs így, csak így akarom gondolni. Én ugyanis abban a furcsa helyzetben vagyok, hogy nekem sokat jelentettek-jelentenek a Zappa által gúnyolt „ellenkulturális” értékek. Ha ma csak nevetni tudok már magán a kifejezésen is, nem akarok úgy csinálni, mint aki mindigis ilyen érett, cinikus, leereszkedő pozícióból szemlélte azokat a bizonyos hatvanas éveket. Amikor megszólal az  Absolutely Free c. számban a csembaló, akkor én agyilag fogom, hogy ez annak a bizonyos zenei korszaknak a komolyzenei igényeket támasztó, enyhén sznob-szagú zenei blöffjeit idézi, mégis sokkal inkább a számomra kedves zenét hallom, mint a paródiát: nekem tetszenek ezek a dalok, mert tetszettek tizenéves koromban is, amikor még azt hittem, hogy jelentenek valami többet (és a nyolcvanas években, Magyarországon, alighanem jelentettek is, különösen az iskolai klubdélutánok és osztálykirándulások sivár Modern Talking-, C. C. Catch-, Depeche Mode- és Milli Vanilli-lidércnyomása idején). Ha Zappa köpköd, akkor engem is szemen köp, és én mégis élvezem. Tudathasadásos állapot, kétségtelenül.

 

Lehet-e egyszerre szeretni a  Hey, Joe t, és ennek a mérgező paródiáját, a  Flower Punk ot? Úgy tűnik, lehet. Furcsa módon a paródiának ugyanaz adja az erejét, mint az eredetinek: az a tökéletes sorrendben feljátszott, és a dal végéig monoton ismétlődő öt akkord plusz egy riff: ennyi elég a rockzenéhez, ez adja az erejét, ezt szereti benne azok többsége, aki szereti. A jó paródia a formát parodizálja, kevésbé a tartalmat; ezért érzem szánalmasnak, amit mondjuk Gálvölgyi János csinál, és ezért zseniális, amit Karinthy - vagy éppen Zappa: a forma mélyére ás, azt nagyítja fel, teszi láthatóvá. Nem az eredeti gyengeségéről akar meggyőzni, hanem minden határon túl hajtja az értékét: ha Ady nagyon adys verseket írt, akkor Karinthy megmutatja, hogy még nála is adysabb verseket tud írni. Régóta úgy gondolom, hogy Hendrix dalai nem a tökéletes gitártudásra épülnek, hanem egyfajta zseniálisan eltalált-kidekázott minimalizmusra. Zappa pedig éppen ebből csinál viccet, az már csak a ráadás, hogy mindezt megspékeli egy hasonlóan zseniális szöveggel.

 

Általában elmondható, hogy a lemezen Zappa legtökéletesebb dalai közül szerepel jónéhány. Az olyan szerzeményekben, mint mondjuk a Let’s Make The Water Turn Black vagy a Take Your Clothes Off When You Dance nem is tudom, mit csodáljak jobban: a zappásan megbonyolított, agyafúrt dallamot, vagy azt, hogy Zappa ezekre a dallamokra még szöveget is tudott írni. Szöveg és zene egysége talán a Let”s Make... -ben éri el a csúcsát, mindkét komponens annyira bizarr, hogy azt már fokozhatatlannak érzem, és a csoda az, hogy együtt még bizarrabb az egész. Ha ehhez még azt is hozzáteszem, hogy önéletrajzi könyve szerint megtörtént esetet ábrázolt a szövegben, akkor nem érzem túlzásnak azt az állítást, hogy a dalt hallgatva az abszurditás csúcsain járunk. (A Take Your Clothes... -ból pedig csak azt a profetikus sort emelném ki, miszerint „there will come a time when you won’t even be ashamed if you are fat!”) A paródiák és a sok vicces pillanat ellenére a lemez hangulata sok helyen mindazonáltal inkább balladisztikusan szomorkás. A Mom and Dad például már annyira, hogy zavarbaejtően igazinak hallatszik, semmint paródiának. Ugyanakkor itt ismét fontossá válik az a már érintett jelenség, miszerint Zappánál mindennek helyi értéke is van: a Who Needs The Peace Corps?-tól a Nasal Retentive Calliope Music-ig terjedő első rész igazában egyetlen nagy ívet alkot, nem nagyon érdemes ebből semmit kiragadni.

 

A hippik mellett azért még sokan megkapják a magukét, elég csak a Harry, You’re a Beast mini-tragédiájára gondolni, melynek szereplői inkább átlagos amerikai mintapolgárok lehetnek, mintsem virággyermekek. A lemez második része sem csak felhőtlen röhögés: az Idiot Bastard Son különlegessége, hogy Zappánál viszonylag ritka direkt szókimondással, zeneileg is hangsúlyozottan egyszerű eszközökkel ad elő egy klasszikus protest-songnak is beillő esetet. Csakúgy, mint a szállóigévé lett What’s The Ugliest Part Of Your Body?-ban, mintha itt is csak azt sugallná: lassan mondom, hogy te is megértsd. Bizonyára ezért is olyan vérfagyasztó. Ha a virággyermekek műanyag álomvilága volt a kor abszurditásának egyik tünete (és Zappa haverjainak furcsa történetei a másik), akkor az Idiot Bastard Son-ban az abszurditás felelősei, a Kongresszusban ülő nácik is megjelennek. És talán nem véletlen, hogy ezek után még egyszer visszatér a figyelmeztetés: a legrondább testrészed az agyad, az elméd ; nehogy beérjük azzal, hogy minden baj miatt a politikusokra mutogatunk. A Krómplatnis Végzetmegafon baljós hangmontázsa a végén, a hozzátartozó Kafka-idézettel igazán méltó lezárása a lemeznek. Légy résen, ne hagyj magadból hülyét csinálni ; nem olyan jól hangzó jelszó, mint, hogyaszongya, Givpísza cseeeensz, de azért legalább annyira hasznos.

 

A lemez, gyönyörű hangmontázsai ellenére, nem a zenei előrelépés eklatáns példája Zappa pályáján, de ez nyilván műfajából következik. (A zenei csillagugrást ezidőtájt Zappa a We Are Only...-val nagyjából párhuzamosan felvett Lumpy Gravyn és Uncle Meat-en hajtja végre.) Mindenképpen rögzítsük azonban, hogy Ian Underwood személyében egy remek, meghatározó zenésszel bővült az immár „klasszikus” Mothers, így Motorhead Sherwooddal, Don Prestonnal és az amúgy tehetségének nem megfelelő kihasználtsága miatt panaszkodó Billy Mundival együtt már igazán ragyogó, jól képzett zenészek álltak Zappa rendelkezésére. Formálódott az első „bármit lejátszó” csapat, miáltal Zappa egyre inkább elhagyhatta polgárpukkasztó allűrjeit, és elsősorban a zenére koncentrálhatott.

mmBálint Creative Commons License 2013.04.12 0 0 9145

sokévvel ezelőtti vélemények a Helsinki Koncertről:

 

balint

 

Az én véleményem: Gyorsan megtámadnám a Volume 2 - A Helsinki koncert című albumot. Nem azért mert rossz, vagy csapnivaló, hanem mert vannak jobbak ebből az időszakból, és ez azokhoz képes egyáltalán nem kiemelkedő. Illetve van egy nagyobb gondom is: nem tetszik a keverés, baromi hangos a lábdob, valahogy kilóg az egészből, nem jó. Ami nem tetszik még, azok a szólók: se Napoleon, se FZ nem szólózik itt túl szépen, unni szoktam - bár tudom, sokaknak más erről a véleménye. Néhány héttel korábbi a Dub Room Specialban is hallható koncert - kilométerekkel jobban szól, jobb szólókkal, szerintem jobb hangulattal. Mintha nem is két hét, de legalább pár év lenne a különbség. De a Roxy felvételeket is jobban szeretem ennél. Egy: gyönyörűen szólnak, kettő: gyönyörűek a szólók, három: az atmoszféra is egészen kivételes. A Big Swifty (volume 1) valami elképesztően gyönyörű. És talán a pozan puhasága, meg a kis közönség, a kis hely okozta intimitás miatt az egész olyan meleg, belsőséges. És ti, hogy látjátok? B

 

zoli

 

Én nagyon bírom a Helsinki koncertet. Jó a hangulata. Van rajta finn tangó. És a lábdobok pedig csak szóljanak! A sorozatból ez az egyik kedvencem. Többek között azért, mert teljes koncertet tartalmaz. Ha részletesebben szeretnék hozzászólni a témához elő kéne vennem a kazettáimat, de itt nincs deck... :)

 

Ungawa

 

az biztos, hogy részletesebben végig kellene hallgatnom a Helsinkit, mert régiek az emlékeim róla. mindenesetre további (természetesen szigorúan szubjektív) érveim mellette: - ezen van Zappa legjobban sikerült (egyetlen igazán jól sikerült...?) rögtönzött színpadi hülyéskedése: Room Service - ezen van Zappa legjobban sikerült rögtönzött "kedveskedjünk valami házi specialitással a házigazdáknak"-blokkja: Satumaa (Finnish Tango) - ez Zappa leginkább sodró hangulatú koncertje, a legőrültebb hangszerelésekkel (RUTH! RUTH! RUTH!) a szólók - hát istenem, van, hogy Zappa nem hibáz rá. én éppen azért szeretem a gitárszólós lemezeit, mert ott egyben, sűrítve vannak a szólói. sok szólóját egyes lemezeken legszívesebben kidobnám a francba.

 

Ungawa

 

nekem a Helsinkiben éppen az tetszik, hogy (Zappánál legalábbis) minimális hangszerelést alkalmaz, mert relatíve kevesen voltak. úgyhogy az összes olyan felvetés (ami egyébként teljesen jogos), hogy máshol esetleg gazdagabb a hangszerelés, az nekem ebben az esetben fokozza a Helsinki hatását: nagyon bírom ezt a "kamarahangzást". a szólókat igyekeztem tőlem telhető lelkiismeretességgel hallgatni, és döntő többségük szerintem kifejezetetten jól sikerült, de persze ez is szubjektív.

 

mB

 

Egyébként tényleg érdekelne, hogy másnál hogy szól ez a CD, mert még azt is el tudom képzelni, hogy az enyém hibás, mert TÉNYLEG kilóg a lábdob, ami semmi más felvételen nem érződik így, kalózokon sem. A hangszerelés: tudom, hogy ugyanaz a hangszerpark, mint a Dub Room-on, önmagában szeretem is, de pont az azonosság miatt meglepő nekem, hogy amott telítettnek, emitt üresEBBnek hangzik ugyanaz a felállás. Tegnap végighallgattam egy 74 novemberi koncertet - jobb volt, de lehet hogy a dolog gyökere ott van, hogy hozzám érzelmileg nem áll közel Zappa akkori szólózása, például. Volt itt egy 15 perces Trouble Every Day meg egy 15 perces Montana, remek pillanatokkal, de - érzésem szerint sok elbizonytalanodással, tétovasággal. Valahogy olyanok a szólók, mintha teljesen leszakadnának a dal egészétől. Persze, tudom, ez ismerős, általános Zappánál, de nem ennyire. Az RDNZL is ilyen - iszonyú húzása van a főtémának, és hopp, megállunk, és egy egész más világ kezdődik, még a Zappai montázs-világ viszonylatában is. Szóval különös, de a Dub Room (74 aug) nekem TÉNYLEG jobban szól, tényleg jobban együtt vannak. Jellemző különben, hogy ebbéli véleményemben teljesen egyedül maradtam, az igazán expertek szerint a 74 ősz-tél a legjobb időszak. Úgyhogy számûzetésbe vonulok. Éljen 73 nyaraaaaaaaaaaaaaaaaaa!!!!! Boáz

 

Wolf

 

A Helsinkin azt is szeretem, hogy Zappa nem szólózza szét a számokat. (a szólóit majdnem mind jobban szeretem külön hallgatni.) a pedálos szólói pedig nagyon tetszenek, tényleg a fiatalkori bluesos vakarászásaira emlékeztetnek, sok ironikus felhanggal. kitérőként hozzátenném, hogy mivel elfelejtettem kazettát cserélni az autóban, ezért az elmúlt hetekben végighallgattam vagy háromszor a Guitar-t, és teljesen ki vagyok ütve. Hihetetlenül jó érzékű válogatás. szinte nincs is minőségingadozás a szólók között. a Sexual Harrasment eleje pedig a zenetörténet kiemelten nagy pillanatainak egyike. :) (időnként rámjön a nagyotmondás kényszere, micsináljak...)

 

Ungawa

 

Helsinki Concert - Bevezetés

 

A Helsinki koncert Zappának azon korszakában készült, melyet műfajilag leginkább a jazz-rockhoz kötődőnek szoktak jellemezni, bár a zene nagy részére legalább ilyen találónak érezném mondjuk a kortárs kamarazene megjelölést is. Chester Thompson, és a hangzást énekével és billentyűs játékával is döntően meghatározó George Duke valóban élvonalbeli jazz-zenészek, a frontember, Napoleon Murphy Brock is kedvelte ezt a műfajt, valamint Tom Fowler, a basszista is képes elég jazzes hangzásokra. Az igazi Zappa-hangzást egyrészt Ruth Underwood, a brilliáns ütőjátékos hölgy, valamint maga Zappa hozta a közösbe, utóbbi itt még talán nem is annyira gitárjátékával, hanem természetesen a szerzeményeivel, abszurd színpadi ötleteivel és a közönség helyenkénti (itt éppen viszonylag szelíd) provokálásával. A zenekar hangzása ezen a felvételen hihetetlenül tömör és kifejező: Zappára amúgy sem jellemző a töltelékszólamok alkalmazása, de itt valóban, bármelyik zenész kerül, akár csak pillanatokra is, az előtérbe, vagy csak hallatszik ki a kíséretből, szinte végig nagyon jó, ízes, időnként kifejezetten virtuóz dolgokat hallhatunk. Az pedig néha már egészen döbbenetes, hogy a hat zenész egyes helyeken mekkora hangzavart ("telt hangzást") képes kelteni. Zappától szokatlan módon nagyjából egyben és vágatlanul kapjuk a koncertet, így igazán hiteles lenyomata lett egy 70-es évek közepi Zappa-koncertnek, ebben jóformán egyedülálló a hivatalos sorlemezei közül, és kétségkívül haozzájárul sajátos bájához. Végül brilliáns példája annak, Zappa mennyire igényes, összeszedett, ihletett, kamuzástól és rutintól mentes koncerteket tudott adni a világnak (számára legalábbis minden bizonnyal) egy meglehetősen félreeső zugában is; erre enyhén szólva is csak kevés rock-banda képes.

 

Helsink Concert - 1. rész

 

Nagyon nehéz kiemelni egyes momentumokat a lemezről, annyi remek dolgot lehet hallani. Vicces például, ahogyan az évekkel később kiadott Joe’s Garage lemez egyik dalának akkordmenete feltűnik a nyitó Tush-tush-tush-ban. Az általam általában elég unalmasnak talált Stinkfoot-ban magávalragadó a wah-pedálos, tökös-dögös gitárszóló; mint már említettem, Zappa (az én fülemnek legalábbis így jön át) ebben az időszakban még mélyen a rockhagyományokba ágyazodó, kevésbé újító, de már itt is nagyon egyéni gitározást művel, leginkább még a saját, 60-as évek elején felvett blues-szólóit idézi. Az Inca Roads lendületes, szép, és Napoleon jóvoltából fuvola is feltűnik benne, ha valaki nem zárta volna egyből szívébe ezt a nagyon szeretreméltó figurát, ezután biztosan megteszi. George Duke is nagyon magáénak érezhette ezt a számot, nagyon szép itt is a szólója. Az RDNZL-Village Of The Sun-Echidna-Don’t You Ever Wash That Thing sorozat a zenei tökéletesség és ihletettség csodálatos zappai példája, magával ragadó kamarazene, messze túl a jazz-rock határain. Ruth, aki talán soha nem kapott szólólehetőséget Zappától (nyilván nem is vágyott rá) valami olyan bensőséges bársonyossággal simogatja a xylofon fáját, amire talán csak ő volt képes. A Village Of The Sun a Roxyn kivételes példája annak, hogy Zappa is tud gyengéd-nosztalgikus hangulatba kerülni. Helsinkiben mintha kifejezetten sportot űznének abból, hogyan lehet kirázni a kisujjukból, helyenként dupla-tripla sebességgel ezt a kedves kis számot – érdemes fülelni, ahogyan az általában szenvtelen stúdiózenész Chester Thompson hogyan csempész bele a szaxofonszóló utáni részbe egy kis „antidobolást”. A Pygmy Twylyte igazán vérfagyasztó és lehengerlő, a koncert egyik csúcspontja, ami nem kis dolog egy ilyen viszonylag egyszerűbb számtól. A Room Service szerintem Zappa legjobban sikerült színpadi bohóckodása, sokadszorra sem unom, és a koncert lendületét sem akasztja meg, inkább csak kis pihenő a két rész brutális zenei tömbjei között.

 

Helsinki Concert - 2. rész

 

A következő Idiot Bastard Son érdekes, de nagyon szépen sikerült kakukktojás, Napoleon csodát tesz vele, a Cheepnis ennek a korszaknak egyik legjobb slágere, bár a Roxyn hallható változatot nem tudják felülmúlni. Én nagyon szeretem az Approximate c. számot is, itt sem rossz, a vicces kórussal, és a Dupree’s Paradise-ban is kivételesen jól sikerült Duke-szólót hallhatunk, az elharapózó színpadi akciók miatt itt mégis kissé leül a koncert. A nagyon vicces Satumaa (finn tangó) lendíti tovább a dolgokat (már legalábbis annak, aki szereti az ilyesmit; az eredeti egyébként meghallgatható Aki Kaurismäki több filmjében is, így például a Távolban úsznak a felhők címűben). A következő négy szám igazi zappai magaslatokban szárnyal, számomra a Dog Breath-hez hasonló számok a legesszenciálisabb Zappát jelentik, és minden csapatának kötelező volt tökéletesen játszani ezeket. Ami viszont nagyon meglepő, és Zappánál talán soha nem fordul elő: a végére szétcsúszik a koncert. Zappatörténeti jelentőségű ugyan a Whipping Post felbukkanása, és a Montana elején is vicces a zenekar többszöri rendreutasítása, de (talán éppen a poén rögtönzött volta miatt) Zappa végül kiválasztja a lehető legunalmasabb tempót az amúgy sem főművei közé tartozó számnak, és ezt már nem is tudja korrigálni. A végén a nyúlfarknyi téma a Big Swiftyből ugyan elég bizarr ebben a formában, de talán nem véletlen, hogy ezután már nincs visszaút, elköszönnek és hazamennek a zenészek. Ezzel együtt a Helsinki koncert igazi antológia-darab, a számomra legszeretetreméltóbb csapat igazi jutalomjátéka. Mindenki tudása legjavát mutathatja meg, mind a csapatjátékot, mind a szólózást tekintve. A végére érve pedig talán nincs az a szőrös szívű Zappa-ellendrukker, akit ne győzne meg a zene arról, hogy 11 éve a zenetörténet egyik leginvenciózusabb, legegyénibb, legtehetségesebb alakja távozott közülünk.

mmBálint Creative Commons License 2013.03.16 0 0 9144

Minden interjúk szülőanyja, no. 2/b

Az 1992-es Frank Zappa interjúfolyam második részének második harmada (negyede); a beszélgetőtárs Matt Groening és Don Menn. A teljes szöveg a Best of Guitar Player 1994-es Zappa-különkiadásában jelent meg, az eredeti szöveg a lenti linkek mentén vagy szkennelve a Zappa Books[...] Bővebben! Tovább »

forrás: Blog.hu

mmBálint Creative Commons License 2013.02.07 0 0 9143
mmBálint Creative Commons License 2012.11.16 0 0 9142

Tekintve hogy 74-es cikk* és csak 1970-ig emleget lemezeket, hajlamos vagyok azt hinni hogy az írás a következő oldalon folytatódik - jó lenne megszerezni az egészet. Nincs ötletetek?...

 

* más forrásból is, a wiki is '74-re teszi a sorozatot

gyrk Creative Commons License 2012.11.16 0 0 9141

: )

Előzmény: mmBálint (9138)
mmBálint Creative Commons License 2012.11.16 0 0 9140

...éééés... korrigáltam is :-) - a cikk főcíme alatt (köszönettel!):

 

Fred Frith az NME-ben Zappa gitárjátékáról (1974)

Fred Frith cikkére eref bukkant (Index, fórum), aminek több érdekes vonzata is van. A szerzőnek cikksorozata volt a NME-ben, miközben maga is aktív zenész (nem is akármilyen), sőt: Zappához hasonlóan neki is van (pont 3) kizárólag gitárszólókat tartalmazó lemeze ( Guitar Solos )[...] Bővebben! Tovább »

forrás: Blog.hu

Előzmény: franky zappo (9139)
franky zappo Creative Commons License 2012.11.16 0 0 9139
mmBálint Creative Commons License 2012.11.16 0 0 9138

Köszönöm ismért, Gyrk-nek is a hozzátételt, műtöttem belőle egy ilyet:

 

Fred Frith az NME-ben Zappa gitárjátékáról (1974)

Fred Frith cikkére eref bukkant (Index, fórum), aminek több érdekes vonzata is van. A szerzőnek cikksorozata volt a NME-ben, miközben maga is aktív zenész (nem is akármilyen), sőt: Zappához hasonlóan neki is van (pont 3) kizárólag gitárszólókat tartalmazó lemeze ( Guitar Solos )[...] Bővebben! Tovább »

forrás: Blog.hu

Előzmény: eref (9130)

Ha kedveled azért, ha nem azért nyomj egy lájkot a Fórumért!