Tizenegykor kelek, kettőkor ebéd, Hétre beseggelek; és mi egyéb Jöhetne, mint a kurvám - de a kankó mián Tenyéren lövöm s csak köpöm pinán. Aztán csepüljük egymást, míg el nem alszom, Akkor bezsebel egy s mást az ifiasszony; Eloson a kis szuka, bosszút így áll, Dukát, luka oda, ahogy dukál. Ha netán fölébredek, még beszopva, Nagy balhét rendezek, hogy hol a szotyka?! Dörög, mint a villám, a haragom, S a kurvám híján az inast gyakom. Majd, telezabáltan, háznépem szidom, S tizenegyig ágyban ásítozom.
Te néma oltár, könny-remekmű, sellőszárnyú élet, mint lótuszvirág karcsú szirma, ragyog bájod, éked! Elfolyt dőre perceim közt csak tégedet csodállak, és szavaim mind, hozzád, csak tehozzád szállnak. Törékeny harmónia vagy itt, e mostoha Egészben, gyönge féltés, lágy alakzat az emberré lett részben. Páros párhuzam a testen, záros, könnyű, lenge árok, gödreidben nyílnak, élnek-halnak vérző tulipánok. Szűzi szemérem ezüstvize, te, te drága jóság, a botorka lét sejtelmei közt csillanó valóság… Te vagy a létkapu amin áttipeg mind a sok-sok élet, te vagy a kísértés is melybe vész a férfiszív, a lélek!
…mint föltárult kagyló fehér udvarában puhán fodorlik már a szépség, s ha lángot vet a kéj, ízes-lágy sarában, nyirkot gyöngyöz itt az éhség… …s bár peremére ül a bús szemérem, bentről sugároz gyönyöre fehéren…
Szemérmed kelyhe fodros, csiklód, akár a gyűrt selyem. S én fölébed hajolva dombos Vénuszod ölében elveszem… Arcom lehajlik, lágy kertedbe hull édesen, s te számba csurransz vágy tüzétől forrón, mézesen.
Párnás ajkak ölelnek. Hullámzó nedvek sói, csordulva felelek: sikoltják rebbenő szóit a gyönyörnek. S te, kit szeretek nagyon, csiklóddal számba futsz, de én hagyom. Szívom a forró ágat, mint gyermek anyja mellét. Arcom ázott-forró lázban lobbantja ágyékod milliárd idegjét. Hamvas, párás, fodros, forró minden, mit vastag, húsos, csókos ajkam ízlel itt lenn.
Most neszezés, és dohos alagút mélyére hatol nyelvem, de a csiklót hanyagul két ajkam közt felejtem. Hullámzik az éj, a véred vágtat, s gyönyörbe nő a kéj, mely már mindent áthat.
Egy sikoltás és tetőpont, majd ziháló mámor, s mint forró nyár ont tüzet vérünkben Ámor. Majd csendesült ernyedés, s mintha ősz karolna össze lágyan anyákkal, a békésen lassuló verdesés hevében nyálam összecsordul a nyákkal.
Neked,ki szinte ismeretlenül lettél életem része. És Te Nekem-hiányzol. Ragaszkodásom talán zavaró,de őszinte. Esküszöm.
Tudom hogy magadra ismersz,igen így gondolom..... :(
Áldozatod vagyok
hajnal van, kint sötétlik, talán még fagy is de én a lámpa fénykörébe állva csendben levetek magamról mindent mi fedhet, s hajam kibontva, vállamra rázva, meztelen testemet széttárt karral, mint oltárra, fekve ágyra felkínálom neked lásd, torkom is szabad harapd, oldalán a lüktető eret, véremet igya a párna vászna ha nem éhezed, két mellem halma éled ahogy kezed gyúrja rajta duzzadt rügyek tán könnyeznék, ha fogad beléjük marna, de fejedet némán még közelebb húznám ívbe hajlott háttal, s lábaim derekadra fonnám, ma összes álmod enyém is, ez egyszer úgy adom magam, hogy kérlek, gyere, vedd el mindenem, semmit se hagyva a kiáltó kéj kínpadjára vonva, gyönyörödtől szagló, szomjas ajkadtól foltos testtel, reszketve találjon rám a reggel
Mond gondolsz - e rám úttalan utakon Mikor pihenni térsz éberen álmodom Arcom két kezedbe temetem Ott leszek kedves öledben pihenek
Hozzád búvok kedves a vérem rohan Boldogság percei, s a hév elragad. Ajkunk összeér, lágyan csókolsz Ölelj magadhoz! Most akarom!
Egyre növekvő vágy amit érzek Ziháló légzés a vágy éget. Érzem kedves benned a vágyat Szikrázó gondolat, enyhítsd a vágyamat.
Mikor kitombolom magam a kéj mámorában Hozzád bújok kedves, csillapítsd a szomjam. Megnyugszom lassan ölednek rejtekén. Együtt álmodunk, te, és a csillagos éj.
