Én régen biztos hogy erősen depressziós voltam, nagyon sokat gondoltam az önygyilkosságra is. Szerintetek ez elmúlhat csak úgy "magától" is, vagy lehet, hogy még mindig beteg vagyok, csak másképp érzem magam? Lehet hogy például valami testi károsodásom van a háttérben?
Mit ajánlotok, menjek el egy pszichológushoz vagy pszichiáterhez ezzel?
Bocs, hogy csak így berontok, de ti talán tudtok segíteni.
Nekem kéne a segítség, de nem rajtam.
A párommal egyre nehezebb az élet. Utánanéztem, hogy mi lehet a baja és kiderült, hogy depis.
1x már volt orvosnál is (egy darabig szedett valamilyen gyógyszert) de az orvos nem igazán képviselte szakmája csúcsát így aztán elmaradtak a „kezelések”.
Páromnak félig-meddig van betegségtudata is - néha cinikusan erre hivatkozik - de nem tudom rávenni, hogy szakemberhez forduljon. Így az életünk egyre nehezebb. Az uralkodási kényszere és a stílusa már a baltacsapkodás határát súrolja, ráadásul a gyerek sem érti a rendszeres, hirtelen hangulatváltozásokat.
Én már kezdek a különköltözéssel barátkozni. Tudom, hogy ez nem megoldás, de az elmúlt 5-6 év alatt úgy érzem eleget nyeltem, tűrtem. Nembírom tovább és nem akarom, hogy a gyerek idegroncs legyen az anyja miatt.
Ti vagytok az utolsó mentsváram. Talán tudtok használható ötletet adni, hogyan gyógyítsam - gyógyíttassam meg.
Nagyon szeretem és már sok mindent kipróbáltam, de nem bírom tovább. Nem akarok ebben a kapcsolatban felőrlődni és inkább egy csonka családban nőjön fel a gyerek, mint, hogy egy „idegbeteg” anyával kelljen leélni az életét.
Előre is köszönök mindenféle építőjellegű kritikát és segítséget.
Tringer László pszichiáter előadása a Mindentudás Egyetemén - 2003. május 12.
Talán kevéssé ismert, de a statisztikai adatok tükrében nyilvánvaló, hogy a depresszió sokkal több embert érint, mint gondolnánk, és igen súlyos társadalmi és egészségügyi problémát jelent. A depresszió, régebbi nevén melankólia, ezen túlmenően kulturális jelenség is: az irodalom és a művészetek gyakran nyúlnak a melankólia és a bűntudat témájához. Az előadás a depressziót több oldalról világítja meg, az idegrendszeri zavarok, betegségtünetek mellett bemutatja a depressziós beteg sajátos világlátását, létélményét is.
I. A depresszió gyakorisága: valóban depressziós országban élünk?
Sokat töprengtem azon, miként tárjam Önök elé azt a nem éppen szívderítő tényt, hogy hazánk lakosainak körülbelül 15%-a élete folyamán legalább egy alkalommal olyan depresszióban szenved, amely orvosi kezelést tesz vagy tenne indokolttá. Mígnem rádöbbentem, hogy az Önök körében, akik éppen ezt az előadást hallgatják vagy olvassák, a depresszió minden valószínűség szerint jóval ritkábban fordul elő. A depresszióra hajlamos személyeknél ugyanis az új dolgok iránti érdeklődés többnyire beszűkül, hiányzik az ismeretek iránti nemes kíváncsiság. Önöket viszont elsősorban a tudásvágy, az érdeklődés, az ismeretlennel való találkozás lehetősége motiválja.
1990-ben néhai Obersovszky Gyula lapja, a másodjára is rövid életű Igazság szerkesztősége arra kért, hogy a magyar "nemzeti karakter" bűntudatosságáról írjak egy cikket. Íróasztalomnál dolgozva épp arról elmélkedtem, hogy nemzeti himnuszunkban nem csupán az elkövetett, de a majdan elkövetendő bűneink miatt is bocsánatért esedezünk. Szokásom szerint háttérrádióztam, nem is figyeltem a műsorra, amikor egyszer csak megütötték fülemet a súlyos szavak: "bűnösök vagyunk", majd ismét: "mindannyian bűnösök vagyunk". Reményik Sándor centenáriumi műsor hangzott el éppen. A költő az Elmégy című versében azon kesergett 1929-ben, hogy Áprily Lajos Erdélyből áttelepült Budapestre. Ezt a sajátos, véletlen egybeesést soha nem felejtem el.
Elmégy
Áprily Lajosnak
Elmégy...
Kis őr-domboktól roppant ormokig
Erdélyben körbenfut a döbbenet:
Nem ember megy, - hegy-bajtárs távozik.
Ha Te elmégy, emberszó ne zavarja
A hegyek óriási kardalát.
A tetők, "többen száznál és ezernél"
E kurta, bús, utolsó nyáron át
Összegyüjtik szurdukba, szakadékba
Költészeted minden motívumát.
Úgy készülnek a búcsú-riadóra,
Úgy tanulják a nagy szimfóniát.
Ha Te elmégy, emberszó ne zavarja
A hegyek óriási kardalát.
Ha Te elmégy, ember ne búcsúztasson,
Búcsúztassanak Téged a hegyek.
Ne sirassanak érzékeny dalocskák
Csak büszke, nagy, stoikus énekek.
Ha Te elmégy, ember ne búcsúztasson,
Búcsúztassanak Téged a hegyek.
Ha Te elmégy, mi néma csendben álljunk,
Néma csendben, és lehajtva fejünk.
Úgy hallgassuk a hegyek kardalát,
Mely szertezengi: mi voltál nekünk...
Hogy csendes voltál, mint a szikla lelke,
De szikla-lélekként laktál velünk.
Ha Te elmégy, mi néma csendben álljunk,
Néma csendben és lehajtva fejünk,
Mert mindannyian bűnösök vagyunk,
Hogy Téged, Téged elveszíthetünk,
Hogy Téged, Téged meg nem tarthatunk
Ha Te elmégy, mi főlehajtva álljunk,
Mert így, vagy úgy, de bűnösök vagyunk.
A hegyek óriási kardala
Kísérjen a határig Tégedet,
És zúgjon, harsogjon ítéletet
Országok, népek és idők felett,
És fellebbezze meg a végzetet!
És csikarjon a csillagoktól ki
Egy "viszontlátásig"-ígéretet!!
A hegyek óriási kardala
Kísérjen a határig Tégedet.
Nagyvárad, 1929 május 31
Valóban ennyire jellemző ránk a depresszió, a vele járó bűntudat? Egyáltalán, magyar sajátságról van-e szó, vagy világjelenségről?
A depresszió gyakorisága
Szádóczky Erika és munkatársainak új keletű felmérése szerint hazánkban a depresszió élettartam-előfordulása a felnőtt lakosság körében 16,1%. Hasonló adatokat szolgáltat Kopp Mária és munkacsoportja. Megbízható vizsgálatok alapján a depresszió gyakorisága (módszerek függvényében) 7-15% körül ingadozik. Az Egyesült Államokban a különböző felmérések 5-11% közötti értékeket adnak.
Ezek alapján ki kell mondanunk, hogy minden hetedik felnőtt élete folyamán legalább egyszer megismeri a depresszió kínjait, nemegyszer pokoli szenvedéseit.
Az öngyilkosság kérdése szorosan kapcsolódik a depresszióhoz. Az önkezű halállal kísérletezők 70%-a, Rihmer Zoltán szerint 90%-a depressziós. Ugyanakkor szomorú tény, hogy a visszatérő depresszióban szenvedők közel 20%-a előbb-utóbb öngyilkossággal fejezi be életét. Ennek következtében az Egyesült Államokban az öngyilkosság a halálokok rangsorában a 7. helyen áll.
Hazánkban az öngyilkossági statisztika örvendetesen alakul. Míg a 80-as évek elején a világ szomorú élvonalába tartoztunk, 1985-óta a statisztika folyamatosan javul, s az eltelt másfél évtized alatt több mint 30%-kal csökkent (jelenleg 29 körül alakul, 100 000 lakosra számítva). Most is a ranglista elején foglalunk helyet, de pozitív értelemben: ilyen mértékű csökkenés sehol sem tapasztalható. Ez a folyamat még akkor is figyelemre méltó, ha az utóbbi években a csökkenés megtorpanni látszik.
A depresszió okozta társadalmi-gazdasági terhek
Az Egészségügyi Világszervezet legújabb adatai szerint a modern társadalmakat gazdaságilag leginkább sújtó betegségek listáján az első öt betegség mentális természetű. Az első helyen áll az unipoláris, a negyediken a bipoláris depresszió. Más megvilágításban: a mentális betegségek az egészségügyi kiadásoknak 15%-át teszik ki, 2010-re ez a szám 20-ra emelkedik.
II. A depresszió háromirányú megközelítése: a depresszió nem csak betegség?
A depresszió történetéből
A civilizáció írott történelme során a depresszióra számos utalás történik már az ősidőkben is. Természetesen az adott kor megnevezéseit használva búskomorságról, melankóliáról, búkórról stb. írnak a régi krónikások. Gyakori, hogy a történetíró neves személyiségek krónikásaként megemlékezik a hős lelki válságairól, akár búskomorságáról is.
Az egyik első leírást a Bibliában olvashatjuk. Saul király búskomorságát számos művészeti alkotás is megörökíti. Az egyiket, egy ismeretlen észak-francia mester zsoltár-illusztrációját tankönyvem címlapjának ékesítésére is felhasználtam. (A jelenet egyébként a zeneterápia egyik első ábrázolásaként is felfogható.)
Hippokratész is ismerte a depressziót, amit melankóliának nevezett, mivel úgy vélte, hogy az a testnedvek arányának megváltozására vezethető vissza, a fekete epe (melainé kholé) túlsúlyba kerül a többi nedvvel szemben. A melankólia kifejezés volt használatban egészen a 19. század végéig, amikor is a "depressio" kifejezés került előtérbe. Deprimo-deprimere annyit jelent, mint "lenyomni". A szó tehát a hangulat nyomottságát fejezi ki.
Bár a melankóliát az ókor és a középkor nagy orvosai betegségnek tartották, a kor és a kultúra függvényében a depressziós állapotot gyakran lelki válságként, máskor a hit megrendüléseként fogták fel, sőt a tünettan függvényében a beteg esetleg különleges tisztelet tárgya lehetett.
Az orvostudomány fejlődésének 19. századi fellendülése óta a depresszió betegség-mivolta került előtérbe. Előbb a betegség pontos tünettani leírására törekedtek. Kraepelin leírta a psychosis maniaco-depressiva kórképét (amelyet ma bipoláris zavarnak nevezünk). Felismerte, hogy a betegség megjelenésében örökletes tényezőknek is szerepe van. Elsősorban Freud és követőinek munkássága nyomán részletesen tanulmányozták a depressziók neurotikus formáit, amelyek eredetét korai gyermekkori lelki sérülésekre vezették vissza.
Mai felfogásunk a depresszióról
A 20. század második felében egyre több adat halmozódott fel, amelyek szerint a depressziók során zavar keletkezik az idegsejtek közötti információátvitelt biztosító anyagok forgalmában. A kutatások az évezred utolsó évtizedében (amelyet "Az agy évtizedének" nyilvánítottak) különösen nagy lendületet vettek.
Az idegsejtek közötti jelátvitel a szinapszisokban valósul meg. E helyeken az információt speciális anyagok közvetítik, amelyeket neurotranszmittereknek nevezünk. (Ma már tudjuk, többek között Vizi E. Szilveszter világszerte ismert kutatásai alapján, hogy másfajta, közvetlen információátvitel is létezik). Számos ilyen közvetítő anyagot ismerünk. Illusztrációképpen bemutatunk egy szinapszist, amelyben az információt a szerotonin nevű anyag közvetíti.
Depresszió esetén a rendelkezésre álló szerotonin mennyisége kisebb a szükségesnél. Ennek következtében a szerotonin által kiszolgált idegi pályák működése megváltozik. Az 50-es évektől kezdődően a neurotranszmitterek egyensúlyát helyreállító gyógyszerek újabb és újabb változatait állítják elő, és alkalmazzák sikerrel.
A gyógyszerek egyik típusa megakadályozza a szerotonin visszaáramlását az anyasejtbe (preszinaptikus visszavétel), ezzel megnöveli a szerotonin mennyiségét a szinaptikus résben, s ezáltal a depresszió javulását eredményezi. A gyógyszerek egy másik típusa a szerotonin (vagy más neurotranszmitter) lebontását gátolja, s ilyen módon éri el a neurotranszmitter szintjének 7növekedését. A depresszióban a szerotonin mellett a noradrenalin, illetve ennek szinaptikus hiánya is jelentős szerepet játszik. A szerotoninnak egyébként számos kórlélektani állapot kialakulásában is jelentősége van. Magyar kutatók (Arató és munkatársai) mutatták ki, hogy összefüggés van a szerotonin hiánya és az öngyilkosság súlyos formái között.
A kutatások megerősítették a depressziók keletkezésére vonatkozó biokémiai elméleteket. Ugyanakkor ma már tudjuk, hogy a depresszió jóval bonyolultabb kérdés, semmint hogy kizárólag egy vagy több hírvivő anyag relatív hiányával lenne magyarázható. Igazából még abban is bizonytalanok vagyunk, hogy okról vagy okozatról, azaz kísérőjelenségről van-e szó. A gyógyszeres terápia eredményei mindenesetre arra utalnak, hogy az agy biokémiájának zavara a depressziós állapotokban jelentős szerepet játszik.
Bizonyos, hogy az agyi anyagcserezavar elsődleges a depresszió egy szűkebb, 1%-os előfordulású csoportjában, amelyet korábban endogén, ma inkább primer depressziónak nevezünk. Ide tartozik a már említett bipoláris zavar is. A depressziók nagyobb részénél viszont elsősorban az egyéni lelki hajlam játszik szerepet, amelyet kedvezőtlen életesemények betegséggé súlyosbíthatnak. A személy betegségmentes állapotban is magában hordozza a depresszióra való hajlam magatartási és szubjektív jegyeit. Ezekről bővebben a IV. fejezetben lesz szó.
III. A depresszió mint betegség: milyenek a depressziós betegek testi, magatartásbeli és lelki tünetei?
A depresszió tünetei
Orvosilag a depresszió diagnózisa meghatározott tünetek együttes előfordulása esetén állítható fel. A tüneteket a lelki működések tartományai szerint három csoportba soroljuk.
1) Testi (vegetatív) tünetek: alvászavar, fáradtság, étvágyzavar (csökkenés vagy ritkábban növekvés), fogyás (vagy hízás). Ezen kívül számos testi tünet fordulhat elő, amelyek az orvost megtéveszthetik, és testi betegség gyanúját kelthetik.
2) Magatartási tünetek, amelyek a környezet számára a legkorábbi figyelmeztető jelek: lehangoltság, koncentrációzavar, döntésképtelenség, aktivitáscsökkenés, munkaképtelenség, visszahúzódás, bezárkózás, a mozgások meglassulása, görnyedt testtartás, sajátos arckifejezés, öngyilkossági kijelentések, esetleg kísérlet. Jellemző a betegre az örömképesség és a humorérzék elvesztése.
A testi tünetek előtérbe kerülése esetén az orvos, sőt gyakran a beteg maga sem ismeri fel, hogy depresszióról van szó. Különféle kivizsgálások kezdődnek (a tüneteknek megfelelő szakorvosnál), esetleg téves diagnózisok születnek, és tévútra vezető kezelések következnek. 1983-ban A lelki beteg útjai és útvesztői címen egy tanulmányt tettem közzé, amelyben a fel nem ismert lelki betegek sorsát követem az egészségügy útvesztőiben. A 20 évvel ezelőtti megállapítások, ha nem is olyan súlyos mértékben, de sajnos még ma is érvényesek.
Amennyiben a viselkedésváltozás van előtérben, gyakori, hogy a környezet értetlenül, nemegyszer elutasítóan viszonyul a beteghez. A hozzátartozók erkölcsi, fegyelmi kérdésként kezelik az érthetetlen magatartásváltozást, és minduntalan azt hajtogatják, hogy "Szedd már össze magad!".
Elsősorban a szubjektív tünetek okozzák a nemritkán elviselhetetlen szenvedést. Súlyos depressziósok a legbrutálisabb öngyilkossági kísérletet is képesek végrehajtani, csak hogy szenvedéseiktől megszabaduljanak. Ha a depresszió elsősorban a szubjektív tünetek formájában jelenik meg, sokáig rejtve maradhat. Legfeljebb a közvetlen hozzátartozók észlelnek valami változást - elsősorban jó családi kapcsolatok esetén. Gyakori, hogy egy-egy "váratlan", érthetetlen öngyilkossági kísérlet után derül ki, hogy miről is van szó. Végzetes öngyilkosság esetén néha még akkor sem: "érthetetlen" önkezű halálnak mondják a történteket.
A depresszió formái
A depresszió egyes formáit leginkább a hosszú távú (nem egyszer évekig tartó) megfigyelés alapján tudjuk elkülöníteni.
1) Epizodikus vagy fázikus lefolyási formák esetén a betegség időszakosan jelentkezik, bizonyos ideig (átlagosan 6 hónapig) tart, majd oldódik, s a beteg visszanyeri teljes egészségét. Az úgynevezett unipoláris formánál a depressziós időszakokat egészséges életszakaszok követik. A bipoláris forma esetén a depressziós időszakok között felhangoltsággal, túlzott aktivitással jellemzett állapotok fordulnak elő.
2) Az idült, hullámzó lefolyású depressziók egy része az agy károsodására, sérülésére vagy valamely szervi betegségére vezethető vissza. Legismertebb a szélütést követő depresszió. Máskor az agyi érelmeszesedés vezet depressziós állapot kialakulására. Számos más testi betegséget is kísérhet depresszió, sőt a depresszió lehet egy testi betegség első tünete. E csoportot "organikus depresszió" névvel illetjük.
Az idült, hullámzó lefolyású formakörben a személyiségstruktúrához köthető depressziók (amelyeket ma disztímiás zavarnak, korábbi szóhasználattal neurotikus depressziónak nevezünk) teszik ki a depressziók nagyobb részét. E személyek - még jó állapotban is - gyakran terhet jelentenek környezetük számára örökös pesszimizmusukkal, panaszkodásaikkal, azzal, hogy negatívan viszonyulnak mindenhez. Egy ilyen betegem hosszas panaszáradat után azt fejtegette, hogy ő bizony nem hagyja, hogy mások irányítsák az életét, szeret maga dönteni. Egy alkalmas pillanatban a következőképp foglaltam össze e depressziós "filozófiát": Ön mintha azt mondaná: "Ragaszkodom hozzá, hogy azt tehessem, amihez rossz kedvem van".
A depresszióknak ebben a formájában az élet eseményei jelentős szerepet játszanak. Az állapotot súlyosbíthatják érzelmi veszteségek, lelki traumák.
A depressziók során a testi és lelki tényezők szorosan összefonódnak. Egyes esetekben a testi megnyilvánulások vannak előtérben, máskor inkább lélektani vagy szociális faktorok játszanak szerepet.
A depresszió-betegség kezelése
Az eddigiekből nyilvánvaló, hogy minden először jelentkező depressziós beteget gondos kivizsgálásnak kell alávetni, mivel, mint láttuk, a tünetek mögött testi betegségek is meghúzódhatnak. Amennyiben ilyen kórképet találunk, természetesen annak kezelése az elsődleges. Ha például a depressziós tünetek hátterében időskori agyi keringési zavar áll, keringésjavító, vérnyomás-szabályozó gyógyszerek adása válik szükségessé.
A depresszió korszerű gyógykezelése biológiai és pszichoterápiás módszerek együttes alkalmazását jelenti.
Biológiai gyógymódok
A biológiai gyógymódok között a gyógyszereknek adunk elsődleges szerepet. Hazánkban minden korszerű antidepresszív készítmény rendelkezésre áll és támogatással rendelhető. Az legújabb szerek - bár drágábbak, mint a régebbiek - csak kevés mellékhatással rendelkeznek. Ennek eredménye, hogy a betegek a gyógyszert jobban tűrik, és szívesebben működnek együtt az orvossal. Vagyis a drágább gyógyszerrel való kezelés mégis olcsóbb az adófizetőnek: ugyanis a nem kezelt depresszió gazdasági következményei sokkal súlyosabbak. A London School of Economics számításai szerint a nem kezelt depresszió költségei 23-szorosát teszik ki a kezelés költségeinek! A depresszióban alkalmazott gyógyszerek hatása csak lassan, 2-4 hét alatt mutatkozik, addig legfeljebb az esetleges mellékhatások jelentkeznek. Rendkívül fontos ezért a beteg kellő felvilágosítása, nehogy idő előtt abbahagyja a gyógyszert arra hivatkozva, hogy nem használ. Gyakori, hogy a depresszióval együtt járó szorongás, nyugtalanság miatt átmenetileg nyugtató szereket, esetleg altatót is használunk.
Súlyos depressziók esetén az életet fenyegető testi leromlás következhet be azért, mert a beteg nem vesz magához ételt és italt - különösen, ha egyedül él. Máskor az öngyilkosság közvetlen veszélye áll fenn. Ilyen súlyos, kórházban kezelendő állapotokban nem várhatunk a gyógyszerek hatásának kifejlődésére, hanem elektrokonvulzív (elektrosokk) kezelést alkalmazunk, természetesen altatásban. Bár az emberek fejében sok előítélet kering e kezelési móddal szemben, meg kell mondanunk, hogy ez az egyik legveszélytelenebb és leghatásosabb eljárás, amely esetenként életmentő lehet.
Egyik utóbbi esetünkben bizonyosan az volt. A súlyos szívbetegségben szenvedő egyén depressziója olyan fokú nyugtalansággal járt együtt, hogy kimerüléses szívhaláltól kellett tartani. Az intenzív osztályon aneszteziológus együttműködésével végrehajtott kezelés gyors eredményt hozott: a beteg ma jól van, dolgozik.
Ritkábban egyéb biológiai gyógymódokra is sor kerül: ilyen például az alvásmegvonás vagy a fényterápia.
Pszichoedukáció
A depresszió gyógyszeres kezelésével párhuzamosan a beteggel lelkileg is foglalkozunk. Mindenekelőtt részletesen felvilágosítjuk a betegség mibenlétéről, a kezeléssel kapcsolatos gyakorlati tennivalókról, a várható kilátásokról. Tájékozódunk a betegségéről alkotott saját hipotézisei felől. A betegek ugyanis saját elképzelést alakítanak ki arról, mi vezethetett állapotuk kialakulásához. Gyakori, hogy környezetüket, családjukat, házastársukat okolják betegségük miatt. Ezért is fontos, hogy a beteget felvilágosítsuk a betegség valódi természetéről, s elképzeléseit a realitások felé közelítsük. Fokozatosan megtanítjuk arra, miként kell a betegséggel átmenetileg vagy akár egész életében együtt élnie úgy, hogy az életvitelét csak a lehető legkisebb mértékben korlátozza. Ezt a sok időt igénylő információszolgáltatási folyamatot pszichoedukációnak is nevezzük. A kellő felvilágosítás elmaradása esetén számos tipikus hiba és terápiás zsákutca következik be - például a következők:
- A beteg megmarad a reménytelenség és kétségbeesés állapotában, és öngyilkosság felé sodródik.
- A betegségről alkotott hamis elképzeléseknek megfelelően hibás, nem egyszer a saját és családja életét is felforgató döntéseket hoz.
- Mivel a kezeléstől azonnali eredményt vár, csalódásában megszűnteti az orvossal való együttműködést.
- Rászokik a mellékesen alkalmazott nyugtatókra, altatókra, és gyógyszerfüggővé válik.
- A depresszió fennállását félreismerve betegségét továbbra is a testi tünetek alapján, testi betegségként kezelteti.
- Amennyiben a depresszió mellett tényleges testi betegség is fennáll, különösen gyakori, hogy a depresszió kezelését elhanyagolják.
A kezelés során a hozzátartozók bevonására is szükség van. A pszichoedukáció folyamatában ők is részt vesznek, hiszen alapvetően fontos, hogy a család is helyes képet alkosson a betegség mibenlétéről. Megfelelően alkalmazott felvilágosítással nagyon sok család depresszió miatti széthullását lehetne megelőzni.
Pszichoterápiák
A szorosabb értelemben vett pszichoterápia a depresszió típusának függvényében alakul. Amennyiben primer, döntően biológiai eredetű depresszióról van szó, a pszichológiai foglalkozás a depresszióra jellemző gondolkodási stílus korrekciójára irányulhat (kognitív terápia). Ennek hatása alatt a depresszió tünetei enyhülnek, visszatérő depresszió esetén a beteg könnyebben viseli az állapotával járó lelki terheket. A depresszió ugyanúgy visszatér, de könnyebben boldogulok vele - mondta egy orvos-betegem, amikor a korábbi terápia hasznáról kérdeztem.
Amennyiben a depresszió kialakulásában a személyiség struktúrájának jelentős szerepe van, úgy a személyiségre irányuló, különféle megközelítésű terápiákat alkalmazhatunk, amelyek megválasztásában az orvosnak vagy pszichológusnak a képzettsége is szerepet játszik.
IV. A depresszió mint a személyiség sérülékenysége: a fogékonyság önmagában már a betegség?
A depresszió mint a személyiség sebezhetősége
A depressziók többségét korábban gyakran a "neurotikus" kategóriába sorolták, újabban a "karakterológiai" depresszió megjelölést is használják. Nem szeretném az olvasókat a pszichiátriai terminológia kalandos útjaival szórakoztatni; legyen elég annyi, hogy az előbbi, biológiai eredetű depresszióval sújtott egyént a hozzátartozók szemében a "teljesen megváltozott" kifejezés jellemezné. Akikről most fogunk beszélni, azokra inkább a "mindig is ilyen volt" leírás illik. E személyeknél orvosilag definiált betegség nem feltétlenül alakul ki. Egész életüket leélhetik állandó panaszkodás, pesszimizmus, keserűség, mártíromság közepette. E boldogtalanok azonban könnyen beteggé válnak, és a testi betegségek megjelenése is gyakoribb, mivel lelki sérülékenységük a testi funkciókat is legyengíti.
A depressziós karakter gyökerei
A depressziós karakter gyökereit a gyermekkorban kell keresnünk. Itt most csak a legfőbb tényezőket emeljük ki, amelyek a sérülékeny személyiség kialakulását elősegíthetik:
- a szülők általi nyílt vagy rejtett elutasítás (a túlzott kényeztetés is erre utalhat);
- a gyermekkori családban uralkodó durva, brutális légkör;
- csonka vagy széthullott család;
- a szülők súlyosan patológiás személyisége, alkoholizmusa, kábítószer-fogyasztása;
- súlyos fokú nevelési hibák (például a túlzottan tekintélyelvű vagy a túlzottan engedékeny nevelési stílus).
A gyermekkori szocializáció egyéb, még sok szempontból ismeretlen hatásaival is számolnunk kell. A depressziós karakter fennállását valószínűsíti, ha az egyénnél már gyermekkorban neurotikus tünetek, különféle magatartászavarok fordulnak elő, illetve ha a szociális készségek területén (például kapcsolatteremtés, a saját érdekek kifejezése stb.) feltűnő hiányosságok mutatkoznak.
A depressziós kognitív rendszer
A depressziós karakter lényegét az információ-felvétel és -feldolgozás sajátosságaiban ragadhatjuk meg. A kognitív tudományok (megismeréssel kapcsolatos tudományok) rohamos fejlődése az elmúlt években a depressziók kérdését is új megvilágításba helyezte.
A depressziós egyén az információkat negatív irányban torzítja. Nagyobb valószínűséggel vesz fel és továbbít negatív értékmozzanatokat tartalmazó jeleket, és választ ennek megfelelő viselkedési alternatívákat. A negatív torzulás következtében az egyén sajátosan torzult képet alkot önmagáról, másokhoz fűződő viszonyáról, a világról és a jövőről is. Ezeket az attitűdöket illetően Aaron Beck nézeteit finomítva kognitív tetrádról beszélünk.
Diszfunkcionális attitűdök
A depressziós karakterben a valóság e négy tartományának mindegyikével kapcsolatosan sajátos attitűdök alakulnak ki, amelyek "segítségével" a negatív torzulás megvalósul.
1) Az önmagunkkal kapcsolatos beállítódások negatív torzulását negatív önképnek nevezzük. Az egyén értéktelennek, különlegesnek, betegnek, új dolgokra képtelennek érzi magát. A negatív önélmény ilyen és hasonló "magántörvények" formájában fejeződik ki:
- Másokkal összehasonlítva magam alulmaradok;
- Rajtam nem lehet segíteni;
- Más vagyok, mint a többi ember stb.
2) A másokkal való kapcsolat torzulásaira a következő megfogalmazások a legjellemzőbbek:
- Engem nem lehet szeretni;
- Hogy szeressenek, előbb tennem kell érte valamit;
- Ha valaki azt állítja, szeret, azt próbára kell tenni;
- Aki nincs velem, ellenem van / Aki nem ért velem egyet, ellenségem stb.
3) A depressziós hasonlóképpen a világot is sötét szemüvegen keresztül látja, amit az ilyen megállapítások tükrözhetnek:
- Az életnek semmi értelme;
- Az élet csupa hajsza, gürcölés;
- Az emberek csak érdekből ragaszkodnak egymáshoz;
- A férfiak a nőkben csak eszközt látnak stb.
4) A depressziós egyén jövőképe reménytelen. Mivel a jövőbe vetítve is negatív eseményeket vár el, a lehetőségek gazdag tárháza sem létezik számára. A jövő előre bejósolható rossz, a depressziós ezért nem megvalósítja a jövőt, hanem megtörténik vele. Valahogy így:
- Nem örülök, ha valami jó ér, mert utána úgyis rossz következik;
- Bele sem kezdek egy kapcsolatba, úgyis elromlik;
- Nem sok időt jósolok magamnak;
- Minden rosszra előre fel kell készülni stb.
A valóságnak a fenti és hasonló magántörvényekbe való kényszerítése olyan gondolkodási műveleteken keresztül valósul meg, amelyeket összefoglalóan logikai hibáknak nevezünk. Már a fenti mondatok is utalnak a túlzó általánosítás hibájára: az egyszeri tapasztalatból általános törvény lesz. "Elhagyott a szerelmem - engem mindenki elhagy".
Az egyik sajátos logikai "művelet" az ok-okozat felcserélése: "Súlyos beteg vagyok, ezért állandóan gyógyszert kell hordanom magammal. - Súlyos beteg vagyok, hiszen állandóan gyógyszert kell hordanom magammal." Ezt nevezem némi humorral "hipochonder logikának".
A depressziós, korábban neurotikusnak mondott karakter sok szempontból veszélyeztető állapot. Egyrészt az ilyen embereknél könnyen kialakulhat a depresszió-betegség, másrészt az egyén testi betegségekre is fogékonyabb. Gyakran látjuk, hogy ezekben az esetekben egyébként banális műtétek is szövődménnyel gyógyulnak, gyakrabban lépnek fel allergiás, autoimmun betegségek.
Iszonyú nyomorúságosan érzem magam, s úgy mintha bezártak volna egy kicsi szobába és nem engednek ki. Lassan úgy érzem, megfulladok, nem bírom tovább. S mindig arra gondolok, ez az én hibám, mert csak ballépéseim vannak, hibát hibára halmozok, képtelen vagyok bizalommal fordulni az élet felé. Valami nálam végzetesen elromlott.
Hihetetlen izoláltságot teremtettem magam körül, nincsen senkim se, csak szégyellem magam és fáj, nagyon fáj, hogy a kisfiamnak ilyen édesanyja van. Mert nem tanultam meg magamat szeretni, s ezt neki sem tudom megtanítani s így az életem értelmetlenné vált...
Most már meg tudom érteni, miért ölik meg magukat egyesek, sőt gyerekeiket. Abban a hiszemben élnek, hogy egy örökletes átok ül rajtuk, egy mítosz a boszorkányról, úgy mint a Csipkerózsikában. Valami miatt egy varázslat hatalma alatt élnek, az örökletes nem-szeretni-tudás átka alatt. S a nem -szeretésnek ikertestvére a nem-élés, az életösztön kihívására, felszólítására való "válaszolni-"nem-tudás" okozta bűntudatnak egyenes következménye, hogy az életről lemondanak. A levelemet alá sem írom, mert úgyis tudja rögtön, ki az a fárasztó alak, aki erről a "luxusnyomorról" beszámol. Az e-mailt ki lehet törölni, s az íróját is...
Teendők a depressziós karakter esetén
Amennyiben orvosilag is minősíthető depresszió alakul ki, úgy annak megfelelő gyógyszeres kezelést is alkalmazunk. Ugyanakkor korán meg kell kezdeni a személyiség korrekciójára irányuló pszichoterápiát is. A szakma mai álláspontjának megfelelően a kognitív rendszerre irányuló célzott, úgynevezett kognitív terápiát alkalmazzuk a leggyakrabban. Természetesen más módszereket is használhatunk - például a pszichodinamikus vagy a "személyközpontú" eljárásokat. A siker nem is annyira a módszerben rejlik, hanem a pszichoterápiás kezelés elérhetőségében és a terapeuta felkészültségében. Mivel az állami egészségügyi szolgálat keretében többnyire tömegrendelés folyik, az időigényes pszichoterápia a magánrendelők keretei közé szorul vissza. Ezeket viszont az Egészségpénztár nálunk még nem finanszírozza, így a pszichoterápiás kezeléseket csak a tehetősebb rétegek engedhetik meg maguknak.
Személyiségfejlesztő pszichológiai foglalkozásra azoknak is szüksége lenne, akik orvosilag nem minősülnek betegnek, de a depressziós karaktervonások problémákat okoznak nekik. Számos, elsősorban a pszichológusok területére tartozó módszer áll rendelkezésre, amelyek igénybevétele nyilvánvalóan a lakosság pszichológiai igényességének és fizetőképességének függvényében alakul.
V. Milyen a depressziós életérzés?
Az imperativizmus
Részben saját vizsgálataim győztek meg arról, hogy a depressziót az információfeldolgozás negatív eltolódásánál még általánosabb és alapvetőbb torzulás jellemzi. E torzulás a beteg ontológiai dimenzióját érinti, vagyis a léthez fűződő legáltalánosabb kapcsolatát. Míg a harmonikus személy a valóságban gyökerezik, a depressziós egyén léthez való kötődése bizonytalanabb. Míg szerencsés esetben életünk ezer szállal kötődik a valósághoz, ahhoz, ami "van", a depressziós ahhoz ragaszkodik, ami "kell", de nincs ott. A hipotézist igazolandó egy egyszerű kísérletet terveztem, amelynek segítségével szövegek elemzése alapján kimutattam, hogy a depressziósok beszédében szignifikánsan több "kell" típusú kijelentés fordul elő, mint nem depressziósok szövegeiben. A "kell" a létezés potenciális, meg nem valósult mozzanataira utal. A depressziós imígyen a Lét és a Semmi között lebeg. A "kellek" eluralkodását imperativizmusnak nevezzük.
A "léthiányokból" összerakott létezés
Mindennapos tapasztalat, hogy a depressziós lelki szenvedés sajátos nyelvhasználatban fejeződik ki. A depresszióra hajlamosak kiragadott létmozzanatokkal határozzák meg önmagukat. Ritkán képesek arra, hogy egészlegesen, hitelesen átéljék magukat, egy-egy jelentéktelen mozzanat válik az egész helyett uralkodóvá. (Pl. Leejtettem a poharat, íme, milyen szerencsétlen vagyok.) A kiragadott részletek többnyire keserű jajszavak; önmaguk megélt léte szenvedéssel, bajjal, gyűlölettel, nyomorúsággal van tele.
A depressziós létmód negatív torzulása mögött - ami lényegében ismeretelméleti kérdés - tehát egy mélyebb, alapvetőbb ontológiai probléma húzódik meg. Ha a negatív öndefiníciókat alaposabban megvizsgáljuk, feltűnik, hogy a negatív önértékelésen átsejlik az, ami nincs, de ott kellene lennie. Amikor a "jövőm kilátástalan" kijelentés elhangzik, felsejlik egy jobb jövő lehetősége. Honnan tudja a depressziós, hogy van jobb, szebb, boldogabb jövő, hogy az önző, szeretetlen emberek elvileg önzetlenek és szeretetteljesek is lehetnének? Csak úgy képzelhető el, ha valamilyen ismeretük mégis van a szépről, a jóról, az igazról. A bajok tengerén át felsejlik az elveszett Paradicsom. Mert ami hiányzik, az valamiképpen, fogyatékosan mégis ott van, nem semmisül meg teljesen. A szenvedő, az öngyilkosság felé botorkáló úgy sóvárog az elérhetetlen jó után, mint ahogy Platón gondol az ideák elvesztett világára (anamnészisz). Ez az "ontológiai sóvárság" olyan, mint a szenvedélybetegek sóvárgása a szer után.
A depressziós lét tehát léthiányok eluralkodása, ahol a világ színes gazdagsága eleve meghatározott alapszínekre redukálódik (ezeket sémáknak nevezzük), többnyire fehérre és feketére. A jövő eseményeinek izgalmasan kiszámíthatatlan játéka előre tudott bizonyossággá unalmasodik (rossz lesz, kudarcot vallok, kapcsolatom úgyis előbb-utóbb elromlik stb.). A depressziós létben, különösen az öngyilkosságot megelőző állapotban nincs lehetőség arra, hogy a Lét teljes gazdagsága feltárulkozzék, az egyént magával ragadja és elvarázsolja, mivel csak gondolkodási sémáinak kerítésrésein át van módja önmagából kitekinteni. Ilyen módon csak elszórt létezőket észlel, de nem képes a Létet egészében megragadni. A Létnek nincs esélye arra, hogy önmaga potenciális végtelenségét feltárja, mivel eleve rögzített sablonokba kényszerül. Az egyén életét nem szabad döntéseket hozó autentikus önmaga vezérli többé, hanem a jövőből elővételezett torz önjóslatok. A depressziós egyén jelene például aszerint alakul, hogy egy jövőbeni veszély (amely irreális ugyan, de számára mégis abszolút bizonyosság) elkerülhető legyen.
Az inautentikus lét
A Jaspers szerinti autentikus léttől a sémákba kényszerült tengődés felé történő elcsúszás egy olyan ontológiai dimenzió mentén történik, amelynek egyik végpontján a transzcendens Lét, a másikon az ontológiai értelemben vett Semmi áll. A Semmi üzenete a szorongás, ahogy azt Kierkegaard, Sartre vagy Heidegger tanítja. A depressziós szenvedés során az egyén negatív öndefiníciókkal veszi körül magát. Nem "van"-mozzanatokból építkezik, hanem "nincs"-ekből, igazában tehát a Semmi felől barkácsolja össze magát.
A szenvedő lét az ontológiai lejtőn való lefelé csúszás, amelynek aljára sodródva az öngyilkosság kérdése egyre nagyobb erővel vetődik fel. A létezésnek az a formája, amely az öngyilkosságot megelőzően az egyénre különösen jellemző, eltávolodás a valóságtól, s a mély, érzelemmel teli átélés hiánya jellemzi. Átélni azt érdemes, ami jó, és a valóság a depressziós számára nem az. A Létnek, a "vanságnak" hiányos átélése teszi érthetővé, miért kacérkodnak e szerencsétlenek a halállal. A szenvedő hátat fordít a Létnek, kétségbeesett tekintetét a Semmmibe mereszti. A Semmi bűvkörébe kerül, amely nem egyszer magával ragadja.
A szenvedőnek természetesen nincs fogalma a Semmiről, nem filozófus. A Semmit összekeveri a halállal, a megsemmisülést a meghalással. Amikor önkezével vet véget életének, igazában nem meghalni akar, hanem feloldódni a semmiben, azaz megsemmisülni. "Én nem akarok meghalni - mondja egy költő betegem tizenvalahányadik öngyilkossági kísérlete után, - csak átmenni a halálon."
Míg az autentikus létet az idő végtelen tengelyén a "lesz - van - volt" kifejezésekkel rögzíthetjük, addig a depressziós a "még nincs" és a "már nincs" közé szorult (szorongó), a "van" helyett "nem nincs"-csel jellemezhető.
Valószínű, hogy Ady is felismerte magában nincsei halmozódását.
Az időinverzió
Ugyanakkor, mint korábban kimutattam, a neurotikus és a depressziós létmódra az időhöz való sajátos viszony jellemző. Míg az átlagember számára a múlt lezárul, a jövő ellenben nyitott, a depressziósok lelkében mindez inkább fordítva van. Nem tudnak elszakadni a múlttól, a jövő azonban eleve elrendezett (negatív) események sorozata számukra. A jelenséget időinverziónak neveztem. A múlttól való elszakadásra való képtelenség a "mi lett volna, ha…" típusú kérdésekkel való állandó viaskodásban nyilvánul meg. A patológiás létmód velejárója, hogy a jövő "eleve meg van írva", az élet nem más, mint keserves gürcölés arcunk verejtékével Jozafát Völgyében.
Depresszió és életminőség
A depresszió problémájában való elmélyedés, mint látjuk, az emberi lét alapvető kérdéseit érinti. Az életminőséggel kapcsolatos kutatások arra utalnak, hogy e fontos mutató elsősorban szubjektív minősítésekből áll. Az életminőséget lényegében meghatározó kritériumok (statisztikai értelemben az ún. központi, G-faktor) egy nagyszabású vizsgálat alapján a következők:
- életöröm
- rosszkedvű ébredés (negatív értelemben)
- reménytelen jövő (negatív értelemben)
- problémák általában (negatív értelemben)
- általános érzelmi állapot
- lelki egészség
- az élet általában
Arra gondolhatnánk e tételek hallatán, hogy valamilyen depresszió-tünetlistáról van szó. Vagyis a G-faktor lényegében egy depresszió-dimenzió, mint ahogy azt számos vizsgálat is igazolja. A szubjektív életminőség és a depresszió között magas szintű negatív korreláció mutatható ki. A depresszió-skálák lényegében ugyanazt mérik, mint a szubjektív életminőség, csak az utóbbi valamivel átfogóbb kategória.
Kimondhatjuk tehát, hogy a depresszió valamiféle "ellen-életminőség", mint ahogy az életminőség lényegében egyfajta "nem-depresszió".
VI. Megelőzhető-e, kivédhető-e a depresszió?
Harmadlagos megelőzés
A depresszió-betegség megelőzésére számos új lehetőségünk nyílott az utóbbi években. A periodikusan visszatérő, különösen a bipoláris depressziók ritkábban jelentkeznek, sőt akár el is maradnak lítium-sók hatására. Megfelelő adagolásban, rendszeres vérszint-ellenőrzés mellett a lítiumadagolás veszélytelen. Újabban más, többnyire az epilepszia kezelésében használt gyógyszerekről is kiderült, hogy megelőző hatásuk van a bipoláris zavarok esetén. Amennyiben a lítium nem adható, e szereket használjuk. A depresszió megelőzésében rendkívül nagy jelentősége van az orvos-beteg kapcsolatnak. A pszichoedukáció keretében a beteget felkészítjük arra, hogy korán észrevegye depressziójának esetleges újbóli jelentkezését.
Másodlagos megelőzés
Az időben elkezdett depresszió elleni kezeléssel megelőzhetjük a súlyosabb állapot kialakulását. A megelőzés fontos eleme, hogy az orvosok, elsősorban a háziorvos időben észrevegye a tünetek mögött meghúzódó depressziót, s időben adjon segítséget vagy juttassa a beteget szakorvoshoz. A depressziók megelőzését célzó programok, így a Johan Béla Népegészségügyi Program is nagy hangsúlyt helyez az orvosok képzésére. Hazánkban több helyütt is folynak ilyen tanfolyamok.
Elsődleges megelőzés
A depressziós karakter kialakulásának megelőzése az általános elmeegészségügyi törekvések részeként értelmezhető. A lelki egészség fenntartása és fejlesztése nem csupán a depressziók, hanem az egyéb lelki és mentális zavarok megelőzéséhez is hozzájárul. A Magyar Mentálhigiénés Szövetség több mint 30 tagszervezete rendkívül szerteágazó tevékenységet fejt ki az ország egész területén. E helyi szervezetek támogatása a Johan Béla Népegészségügyi Program fontos eleme.
A lelkileg egészséges személyiségek kialakulásának elsődleges "műhelye" a család. Minden olyan kormányzati intézkedés, amely a családot mint alapvető egységet támogatja, komoly mentálhigiénés kihatással bír. Ugyancsak jelentős szerepe van az iskolának. A több éve akkreditált "mentálhigiénikus" másoddiploma pedagógusok és más szakemberek százait készíti fel arra, hogy munkahelyükön különös gonddal képviseljék a mentális egészség szempontjait, segítséget nyújtsanak azoknak, akik lelki egészségükben veszélyeztetve vannak.
VII. Befejezés: válasz a kiinduló kérdésekre
Térjünk most vissza az első fejezetben feltett két kérdésre: a depresszió gyakoriságára, illetve a melankólia és a nemzeti karakter összefüggésére.
A depresszió látszólagos gyakoribbá válásának okai
Valóban korunkra jellemző, egyre gyakoribb betegségről van-e tehát szó? Ha egy szóval akarunk válaszolni, a válasz: nem.
A depresszió látszólagos szaporodásának okai többfélék:
- az orvosi nevezéktan átalakulása (korábban másként, pl. neurózisnak neveztük a depressziók jelentős részét);
- az orvosok depresszióval kapcsolatos ismereteinek gazdagozása;
- a közvélemény figyelmének ráirányulása a depresszióra;
- az epidemiológiai módszerek érzékenységének növekedése;
- a depresszióellenes szerek gyártásában, forgalmazásában, felhasználásában érdekelt csoportok marketingtevékenysége.
Mindemellett a depresszió gyakoribb előfordulása mögött valós folyamatok is rejtőznek. A lakosság pszichológiai kultúrájának fejlődése magával vonja, hogy egyre több személy lesz képes lelki problémáit pszichológiai nyelvezetben megfogalmazni, nem szorul arra, hogy szubjektumának feszültségeit testi betegségként jelenítse meg.
Depresszió és "nemzeti karakter"
Bár számos adat szól amellett, hogy a magyar nyelvű kultúrkör melankóliára hajlamos, sőt, Szádóczky adatai is magasabbak, mint a legtöbb hasonló statisztika, semmiképpen nem állítható, hogy valamely úgynevezett nemzeti sajátosság és a depresszióban rejlő általános emberi problémák között különleges kapcsolat volna föllelhető. Kétségtelen, hogy az irodalomban tükröződő "nemzeti önkép" gyakran mutat melankolikus, bűntudatos vonásokat. Számos költőnk, írónk orvosilag is depressziósnak minősíthető (Vajda János, Juhász Gyula, Reményik Sándor, Vörösmarty Mihály stb.). És mint ahogy arra már utaltam a bevezetőben, valószínűleg nincs még egy ország, amely nemzeti himnuszában nem csak az elkövetett, de a jövendő bűnök miatt is bocsánatért esdekel.
Ugyanakkor a melankólia történelmi korok meghatározó szellemi áramlataként is megjelenik, nem csak hazánkban, és nem csak jelen korunkban. A melankólia az ókorban szinte kiváltságos állapotnak minősült, a melankolikust nemegyszer kivételes tisztelet övezte. A középkorban a melankólia az Istentől való elszakadás állapotát, a bűn következményét jelentette. Korunkban a depressziós önmagában viaskodik, létének értelmét, életének célját keresi. A magyar nyelvű kultúra mindig is része volt a szellemtörténet nemzetek feletti vonulatainak. A depressziót illetően is Európában vagyunk.
irta: Kopp Mária, a Magatartástudományi Intézet professzora
Megjelent: Praxis,6,11,37-45,
Mi az oka annak, hogy az 1980-as évek végére a magyar megbetegedési és halálozási arányok Európában a legmagasabbá váltak, különösen a középkorú férfiak várható életkora nálunk a legrövidebb Európában? A korai halál nem magyar sorscsapás, 1970-ben az angol, vagy osztrák halálozási arányok a magyarnál rosszabbak voltak. Mi történt Magyarországon az 1980-as évtizedben, hogyan vívtuk ki ezt a szomorú elsôséget Európában?
Miközben Japánban, Nyugateurópában és Észak-Amerikában az utóbbi évtizedekben a várható életkor folyamatos növekedése tapasztalható, nálunk, és kisebb mértékben a szomszédos országokban is, ez a folyamat megtört, az utóbbi két évtizedben csökkenésbe csapott át.
A fenti kérdések, illetve a testi és leki egészség összefüggéseinek vizsgálatára 1988-ban és 1995-ben országos reprezentatív felméréseket végeztünk a 16 évnél idôsebb magyar lakosság körében. A felmérés célja a lakosság morbiditási adatainak vizsgálata volt, összefüggésben életmód, demográfiai, szociális, és különösképpen pszichológiai háttértényezôkkel.
A felmérés eredményei alapján úgy találtuk, hogy a magyar lakosság testi egészségromlásának l e g f o n t o s a b b pszichológiai háttértényezôje a depressziós tünetegyüttes. A depressziós tünetegyüttes nem jelent feltétlenül klinikai depressziót, depressziós megbetegedést, hanem negatív érzelmi állapotot, amelynek legfontosabb jellemzôi a tehetetlenség, kontrollvesztés érzése, a mások iránti érdeklôdés csökkenése, a döntésképtelenség, az önvádlás, a jövô reménytelenségének érzete.A depresszós ember nem tud jövôben gondolkodni, saját helyzetét reménytelennek érzi, képtelen aktívan tenni helyzete változtatásáért.
A depresszió lényege a kilátástalan, kiúttalan lelkiállapot, az un. tanult tehetetlenség, amely, mint állatkisérletekbôl is tudjuk, igen súlyos testi következményekkel járhat, gyomorfekély, hirtelen szívmegállás következhet be. A depresszós állapot jelentôsen fokozza az egészségi kockázatot, mind az önkárosító magatartásformák, mind közvetlen élettani hatásai révén.
A Torontói Egyetem Kardiológiai Intézetének legújabb vizsgálatai szerint szívinfarktus után az újabb infarktus szempontjából a legfontosabb veszélyeztetó tényezô a depressziós tönetegyüttes. Ilyen lelkiállapotban az átmeneti megkönnyebbülés élményét adhatja az alkohol, dohányzás, illetve végsô segélykérésként vagy utolsó, csakazértis kiútként az öngyilkosság is szinte megoldásnak tünhet. A depresszió,mint betegség kialakulásában a pesszimizmusra való hajlam, sôt az un. endogén depresszióban a biológiai zavar meghatározó, azonban a sokkal gyakoribb depressziós tünetegyüttes világlátásunktól, beállítottságunktól, céljaink és lehetôségeink összhangjától függ elsôsorban. Ha valaki rendkívül sokat vár el sajátmagától, vagy a környezetével kapcsolatban vannak irréális elvárásai, folytonosan negatívan értékeli saját helyzetét, mert nem tud megfelelni a sajátmagával szemben támasztott fokozott elvárásoknak.
A fokozott teljesítményigénynél is fontosabb tényezônek találtuk a depresszió hátterében az un. ellenséges beállítottságot, az az attitüdöt, hogy legbiztosabb nem bízni senkiben. Ez a beállítottság igen szoros negatív kapcsolatban áll azzal, hogy nehéz élethelyzetben mennyire számíthat valaki a szülei, házastársa, családja, civil szervezet segítségére.Aki nehéz, változó életkörülmények között számíthat segítségre, sokkal kevésbé válik depresszióssá, tehetetlenné, mint aki úgy érzi, nem bízhat senkiben.
A Depressziós tünetegyüttes összetevôi: a pesszimizmus, elégedettség örömképesség hiánya, önvádlás, szociális visszahúzódás, döntésképtelenség, munkaképtelenség, alvászavar, fáradékonyság és a túlzott aggódás a testi tünetek miatt.
A megkérdezettek négyfokozatú skálán válaszoltak, hogy egy-egy állítás egyáltalán nem jellemzô-e rájuk, vagy teljesen jellemzô. Az állítások a következôek:
Minden érdeklôdésemet elvasztattem mások iránt
Semmiben sem tudok dönteni többé
Több órával korábban ébredek, mint szoktam, és nem tudok újra elaludni
Túlságosan fáradt vagyok, hogy bármit is csináljak
Annyira aggódom testi-fizikai panaszok miatt, hogy másra nem tudok gondolni
Semmilyen munkát nem vagyok képes ellátni
Ugy látom, hogy a jövôm reménytelen és a helyzetem nem fog változni
Mindennel elégedetlen vagy közömbös vagyok
Ĺllandóan hibáztatom magam
A rövidített kérdôív pontszámait megbízhatóan átszámíthatjuk az eredeti pontszám értékekre:
0-9 pontszám nem depressziós
10-18 enyhe depressziós tünetegyüttes
19-25 közepesen súlyos depressziós tünetegyüttes
25 fölött súlyos depressziós állapotot jelez.
A súlyos depressziós tünetegyüttes, amikor a személy mindennapi feladatainak ellátásában már súlyosan korlátozott és feltétlenül kezelést igényel, 2,9% volt 1988-ban és 7,1%-ra emelkedett 1995-re. A depressziós betegek adekvát ellátásának hiánya, akár az alapellátás szintjén is, súlyos magatartási zavarokhoz, további egészségügyi problémákhoz vezet.
Annak ellenére, hogy országos átlagban jelentôsen emelkedett a depressziós tünetegyüttestôl szenvedôk aránya, egyes rétegekben, illetve az ország különbözô területein más-más jellemzôket találtunk. Az egész országra a depresszió pontszám átlagértéke 8.1 - o.18, N: 12.477. A 1o feletti depresszió pontszám már enyhe depressziós állapotnak felel meg. Borsod-Abaúj-Zemplénben, Szabolcs Szatmár és Nógrád megyékben magasabb a depresszió átlag 1o-nél, míg kifejezetten egészséges átlagértékeket találtunk Vas, Veszprém,Gyôr-Sopron,Somogy, Fejér valamint Csongrád megyékben.
Az ország kettészakadása tehát lelki egészség szempontjából is egyértelmű, Igen érdekes, hogy Csongrád kimarad ebbôl az egységes képbôl, ott inkább javuló tendencia mutatható ki, annak ellenére, hogy Csongrád mentálhigiénés szempontból az ország egyik legveszélyeztetettebb megyéje volt korábban. Ezzel szemben Nógrád kifejezetten jó lelki egészséggel jellemezhetô megye volt korábban, ehhez képest itt mutatható ki a legnagyobb fokú rosszabbodás.
A depresszió súlyossága igen szoros kapcsolatban áll a munkanélküliség megyék szerinti megoszlásával és a GDP megyék szerinti arányával.Megvizsgáltuk, hogy hogyan változott a szociális gazdasági helyzet és a depresszió közötti összefüggés 1988 és 1995 között, illetve milyen depresszió arányokat találunk a munkanélküliek között. Mind az iskolázottság, mind a foglalkozás, mind az apa foglalkozása szerint a viszonylag rosszabb helyzetű rétegekben rendkívüli mértékben megnôtt a depresszió értéke 1988 óta, azonban a munkanélküli diplomások depresszió értékei szinte azonosak a nyolc általánost végzettek depresszió értékeivel. A tíz fölötti értékek azt jelentik, hogy ebben az alcsoportban az átlag is a depresszió határ fölött van, a munkanélküliek depresszió átlagértéke 10.9. 1995-ben a 8 általánosnál kevesebbet végzettek között a közepesen súlyos depresszió határát is meghaladta a depresszió átlagértéke. Mindez a depresszió mértékével arányosan fokozódó megbetegedési arányokat, valamint orvoshoz fordulást jelent.
Az apa foglalkozása szinte determináló tényezôvé vált 1995-re, függetlenül a jelenlegi foglalkozástól. Akinek az apja segédmunkás volt, több, mint kétszer magasabb depresszió értékeket mutat, mint akinek az apja diplomás vagy vezetô volt.
Az átalakulás idôszakában tehát a családi háttér, amely mind anyagi, mind erkölcsi támogatást jelent, különösen fontossá válta testi és lelki egészség meghatározásában. Ezért van különös jelentôsége a hátrányos helyzetű, veszélyeztetett családi hátterű fiatalok támogatásának, pl. kiscsoportos oktatásának.
A depressziós tünetegyüttes fokozódása mögött olyan háttértényezôk ismerhetôek fel, amelyek az értékválsággal, a hagyományos társdalmi ketek, kapcsolatok, szerepek felbomlásával állnak kapcsolatban. A hagyományos értékek elvesztették jelentôségüket, a tömeges munkanélküliség az önértékelés elvesztésével jár, igen sokak számára az anyagi elôrejutás vált az egyetlen értékké, amelynek elérésére azonban nem képesek, vagy csak deviáns úton. Ez az un. anómiás állapot tipikus jellenmzôje, amely valamennyi önkárosító magatartásforma kialakulásában alapvetô. A tehetetlenség, eszköztelenség állapotába került emberek tömege, abban a pillanatban, ha kap valamilyen jelzést, hogy hol érdemes tényleg tenni, akkor hihetetlen pozitív odafordulási készség jelenik meg. Valószinű, hogy a csongrádi viszonylagos javulás egyik lényeges összetevôje, hogy menekültek tömegeit fogadtak be, és eközben saját helyzetüket a határ túloldalához viszonyították. Ezt az együttműködési készságet a testi és leki egészség megôrzése szempontjából is igen fontos felébreszteni, amelyre az önkéntes segítô szervezetek, önsegítô csoportok a legalkalmasabbak.
Fontos hangsúlyozni, hogy az a közkeletű állítás, hogy a magyar depressziós nép, nem igaz. Sokkal inkább jellemzô az igen nagy teljesítményigény, teljesítménymotiváció megléte. Felmérésünk szerint a teljesítménymotiváció különösen az idôsebb generációra igen jellemzô. Ha a teljesítménymotíváció nem tud megfelelô irányt találni, akkor a személy úgy érzi, hogy értéktelen, alacsony az önbecsülése, egész életét kudarcnak minôsíti, emiatt depresszióssá, tehetetlenné válik. Az un.magyar tipusu öngyilkosság jellemzôje az idôsek öngyilkossága. Felmérésünk alapján azt találtuk, hogy különösen a magyar öregek között rendkívül magas a teljesítmény motíváció, az az állítás, hogy személyes értékem attól függ, hogy milyen külsô eredményeket értem el az életben. Ez a beállítottság értékzavart tükröz, hiszen akár a keleti kultúrákban, de korábban Magyarországon is, a családban az öregek bölcsességét, tapasztalatait értékelték, tisztelték. Ma erre legtöbb esetben nincs is igény, nincs szükség, jogosan érzik, hogy a fiatalok nem is igénylik a társaságukat, tehát megalapozottnak tünhet az az érzésük, hogy ha külsô eredményeket nem tudtak elérni, akkor valójában értéktelen emberek. Az idôsebb korosztályokban, a teljesítményigénnyel összefüggésben, rendkívül gyakorivá vált a depressziós tünetegyüttes.
Diszfunkcionális attitüdök és nem megfelelô konfliktusmegoldó képességek a lelki egészség romlásának legfontosabb háttértényezôi. A lemaradó, alacsony iskolázottságú rétegekben nehezebben alakulnak ki az adaptív konfliktusmegoldó képességek, nincsenek megfelelô készségeik, különösen a gyorsan változó társadalmi környezetben. Emiatt kerülnek gyakrabban tehetetlen, reménytelen állapotba. Míg az ország gazdasági szintjének jelentôs emelkedése igen hosszú, számos külsô tényezôn is múló folyamat, a konfliktusmegoldó képességek fokozása viszonylag sokkal kisebb költséggel, rövid idô alatt komolyan változtatható, pl. fiatal munkanélkülieknek szervezett készségfejlesztô tréningekkel. Több vidéki körzetben szerveztünk ilyen készségfejlesztô tréningeket a képzôk képzésével, aminek eredményeképp azok a fiatalok - akik a kurzus kezdetén reménytelennek látták a helyzetüket, azzal, hogy konkrétan, célzottan készségfejlesztô és konfliktusmegoldó készségekre tanítottuk ôket, ma már érdekvédelmi egyesületet alakítottak az egész ország területén, egymással kapcsolatban vannak, magatartási jellemzôik, depressziós tüneteik komolyan javultak, annak ellenére, hogy az ország leszakadó területein a gazdasági helyzet nem változott.
Az életmód jellemzôk, a dohányzás, alkoholfogyasztás, a káros szabadidô eltöltési módok hátterében közös probléma, ha valaki helyzetét megoldhatatlannak érzi és emiatt a konfliktusmegoldó stratégiák között a legsúlyosabbat választja, úgy próbál túljutni a helyzeten, hogy eszik, iszik, gyógyszert szed. Tehát pszichológiai tényezôk határozzák meg, hogy valaki mintegy öngyógyításként, pótmegoldásként olyan önkárosító magatartásformákhoz fordul, amelyek átmenetileg elôször csökkentik a kínzó lelkiállapotot, azonban hosszú távon saját szervezetüket, emberi kapcsolataikat áldozzák fel. Mivel ezek a konfliktusmegoldási módok, mint a dohányzás, alkoholfogyasztás, drog, kóros táplálkozási szokások, igen erôs motivációs vonzást fejtenek ki, ha valaki hozzászokott, a megelôzés csak ennek a pszichológiai, motivációs háttérnek a feltárásával, más motivációs források felszabadításával, kialakításával lehet eredményes, enélkül a legdrágább megelôzési kampányoktól sem várható eredmény. A vonzó plakátok, amelyekre felírják, hogy a dohányzás ártalmas az egészségre, kifejezetten károsak lehetnek, mert tanuláselméleti alapon a két üzenet közül a vonzóbb hat, a tiltó üzenet hatását teljesen kioltja, sôt kifejezett immunitást alakít ki az egészségnevelô üzenetek ellen.
A szociális-gazdasági helyzet, depressziós tünetegyüttes és a morbiditási jellemzôk összefüggései
Az utóbbi évtizedek egyik legfontosabb közegészségtani felfedezése, hogy a fejlett országokban a viszonylag rosszabb szociális-gazdasági helyzet lényeges rizikótényezô mind a halálozás, a megbetegedések, különösképpen a szív-érrendszeri megbetegedések szempontjából. Angol közalkalmazottak között, akik nagyjából azonos életszínvonalon élnek, hiszen nincs alapvetô különbség egy alacsony beosztású és egy magas beosztású közalkalmazott között, a megbetegedési arányok szerint igen jelentôs különbség mutatható ki. Az a közalkalmazott, akinek nincsen autója, évekkel korábban hal meg, mint akinek van. Standardizálták az adatokat dohányzás, alkoholfogyasztás, mozgásszegény életmód, tehát a tradicionális kockázati tényezôk szerint, és ezután is a viszonylag rosszabb szociális helyzet maradt a legfontosabb egészségügyi veszélyeztetô tényezô. Az alacsonyabb iskolázottságú rétegekben lényegesen magasabbak a morbiditási és mortalitási arányok és az észlelt egészségi állapot is sokkal rosszabb. Azonban önmagában nem a szegénység a veszélyeztetô tényezô, az európai országok között nincs közvetlen statisztikai kapcsolat a GDP és a várható élettartam között, csupán a fejlôdô országokra igaz, hogy a nemzeti össztermék és az egészségi állapot nagyon szoros kapcsolatban van. Az OECD országok között a társadalmon belüli különbségekkel van nagyon szoros kapcsolatban a várható élettartam és a morbiditás olyan módon, hogy ahol kicsik a belsô különbségek, ott sokkal hosszabb a várható élettartam. Erre a legjobb példa Anglia és Japán példája. A 60-as években Anglia és Japán körülbelül azonos gazdasági és egészségi mutatókkal rendelkezett. Japánban nagyon tudatosan törekedtek arra, hogy a társadalmon belül ne alakulhassanak ki nagy különbségek, mint nyersanyagban szegény ország tudták, hogy abból baj lesz, ha a gazdagok nagyon gazdaggá válnak. Olyan szabályozókat vezettek be, hogy ma náluk a legkisebbek a belsô különbségek, és mindennél elôbbre helyezték, legfontosabb beruházásnak tekintették az oktatásfejlesztést. Ma náluk leghosszabb a várható élettartam, míg Anglia, ahol igen nagy szociális-gazdasági különbségek alakultak ki, viszonylag lemaradt. Svédországban, ahol szintén kicsik a belsô különbségek, a legszegényebb rétegek is tovább élnek, mint Angliában a leggazdagabbak.
Ezek azok a tényezôk, amelyek miatt felmérésünkben a társadalmi-gazdasági tényezôk hatásait igen részletesen vizsgáltuk, és azt állapítottuk meg, hogy a társadalmi-gazdasági különbségek nem önmagukban, hanem a depresszió közvetítésével vezetnek magasabb megbetegedési arányokhoz. Tehát leegyszerűsítve, ha valakinek nincsen autója, és ettôl nem válik depresszióssá, tehát nem érzi magát reménytelennek, boldogtalannak, kevésbé alkalmasnak, kevésbé értékes embernek, akkor nem válik betegebbé. De ha valakinek nincs autója, és ezt úgy minôsíti, hogy lemarad és nem alkalmas arra, hogy lépést tartson az elvárásokkal, ha ennek következtében kialakul nála a depressziós tünetegyüttes, akkor lényegesen betegebbé is válik.
A felmérés eredményei bizonyították, hogy különösen az elmúlt évek gyorsan átalakuló társadalmi viszonyi között a megbetegedési arányok emelkedésének fontos háttértényezôi szociálisak és pszichológiaiak. A leszakadó rétegekben a megbirkózási, konfliktusmegoldási képességek hiánya depressziós tünetegyütteshez, reménytelen lelkiállapothoz vezet, ami a testi egészségi állapot romlásában is meghatározó szerepet játszik.
Ez az önsegitő irás a magyar elektronikus könyvtárból származik.
Köszönet érte hópihének, aki a psyche.gepaard.net béke szigete fórumában hivta fel rá a figyelmet.
xxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxx
Mottó:
Az élet nem küzdelem: inkább szelíd folyamat — haladás egyik
ponttól a másikig; mintha egy napsütötte délutánon egy
völgyben sétálna az ember.
Stuart Wilde
Stuart Wilde:
-------------
Az élet nem küzdelem
EGY
Különféle küzdők
Ugye emlékszel: gyerekkorodban azt mondták, ha vinni akarod
valamire, keményen munkálkodnod kell. Hogy az élet tele
fájdalommal és küzdelemmel; meg kell dolgozni azért, hogy
elfogadjanak és szeressenek, és hihetetlen erőfeszítésbe kerül
pusztán csak felszínen maradni. Én legalábbis határozottan
emlékszem, hogy anyám azt mondta: — A küzdelem nemesíti a
lelket.
De ki állítja, hogy ez igaz? Nézd meg a természetet.
Fennmaradásához valóban felhasznál bizonyos mértékű
erőfeszítést, de küzdelmet nem. Vajon a tigris úgy kel föl
reggel, hogy ezt mondja magának: "Ma küzdeni fogok, mint az
őrült, és remélhetőleg vacsoraidőre sikerül valami ennivalóra
szert tennem"? Szó sincs róla. Egyszerűen csak fölkel, kicsit
megszimatolja a hónalját, vagy mit szoktak a tigrisek reggeli
előtt csinálni, aztán elindul. Délre pedig ott van az ösvényen
az ebédje, a Nagy Szellem jóvoltából. Jó, az utolsó harminc
méteren a tigrisnek egy kicsit rá kell gyorsítania. De ezt
aligha lehet küzdelemnek nevezni. Lehet, hogy te is
keresztülutazol a városon, hogy beválts egy csekket. Csakhogy
az erőfeszítés és a küzdelem között óriási a különbség.
Nekünk, embereknek is erőfeszítésre van szükségünk a
fennmaradáshoz, a küzdelem viszont olyan erőfeszítés, amelyet
érzelem és elkeseredés színez.
Gondold meg: ha teljes felelősséget vállalsz az
életedért, akkor azt is vállalod, hogy sorsodat magad
alakítod, életed pedig alapvetően a legbelső gondolataidat és
érzéseidet jelképezi — azt, hogy mit tartasz önmagadról.
Mármost, ha néhány éven keresztül néhány százezer
alkalommal azt a gondolatot tápláltad a tudatalattidba: "Az
élet küzdelem", akkor természetesen ezt fogod a legbelső
érzéseidből is kivetíteni. Még ha tudatosan nem vagy is
tisztában bensődnek ezzel a vonásával, a gondolat mégis mélyen
benned lakik, és életed során minduntalan a felszínre bukkan.
Ha valamely ügy túl simán megy, ha valami túl könnyűnek
látszik, belső éned energiát bocsát ki, amely azt mondja:
"Vigyázz! Vigyázz! Egy így gyanúsan egyszerű. Pusztítsuk el
íziben ezt az ügyet, és közelítsük meg onnan, ahonnan
nehezebb, hogy olyan körülmények álljanak elő, amelyek
igazolják belső hitünket, mely szerint az élet küzdelem."
Tehát a dolgok széthullanak, és te úgy érzed, mintha egy
szem mogyorót görgetnél föl a Mount Everestre az orrod
hegyével. Végül, miután ismét sikerült megtapasztalnod a
balsors minden nyűgét s nyilait, belső éned kissé felhígítva
előállítja ugyanazokat a körülményeket, amelyek úgyis
előálltak volna — hetekkel ezelőtt, minden erőfeszítés nélkül.
Ez a kis könyvecske segít felismerned a küzdelmet,
földeríteni az okait, és MEGSZÜNTETNI. De előbb vegyünk
szemügyre néhány jellegzetes figurát a Küzdők Panoptikumából.
Biztos vagyok benne, hogy élvezettel figyeled majd meg őket
barátaid, ismerőseid körében.
A férfiak szeretnek küzdeni, de a nők közül is sokan. A
férfias változat valahogy így fest: Ha a tüdőm kiköpöm, és
hajtok, mint az állat, az emberek derék fickónak tekintenek
majd, és tisztelettel bánnak velem. Hogy jutok—e eredményre
vagy sem, az keveset számít; az a fő, hogy lássák nagyszabású
erőfeszítéseimet. Annak érdekében, hogy hősiességemet mindenki
elismerje, eszeveszett cselekvésből építek színházat magam
köré: zsúfolt napirend, világrengető fontosságú értekezletek,
hosszú túlórák, állandó nyomás. Ettől a cirkusztól persze
bennem is nő a feszültség, de az része a műsornak: a
feszültségből mindenki látni fogja, mennyire vállalom a
felelősséget, és cserében szeretni, becsülni fognak. Vagy nem?
Ha az igazságra vagy kíváncsi: nem. Ami azt illeti,
minden józan ítélőképességű ember komplett hülyének tartja ezt
a férfitípust. Belső gyengesége — az, hogy képtelen elfogadni
önmagát — kilométerekről meglátszik. Feláldozza az életét
azért, hogy szeretetet vagy elismerést csikarjon ki.
Cselekvési mániája csak még jobban aláhúzza, hogy nem ura az
életének, és tulajdonképp fogalma sincs róla, mit csinál.
A másik közismert küzdő a "terrorista" típus. Ez az
illető nincs kibékülve önmagával, ezért kitalálja, hogy
képtelen megtalálni az utat a társadalomhoz — vagy azért, mert
hátrányos helyzetűnek született, vagy azért, mert nem fogadták
be, vagy valami más sérelmet dédelget magában. Emiatt a
társadalom peremén kénytelen működni, de segítséget senkitől
sem fogad el. Száz és száz ötlettel indul neki, de valahogy
egyik sem jön be. Ha valamilyen kapcsolata vagy munkája mégis
sikerül, azt talmi eredményként könyveli el, mert nem sikerre
vágyik, hanem arra, hogy elfogadják. Sikereit tehát általában
önmaga számolja fel, és megy tovább, hogy valami másért
küzdhessen.
Ha a terrorista egyszer azon kapja magát, hogy kezd
beilleszkedni — például állást kap egy vállalatnál —, nyomban
kivetnivalót talál a helyzetében, és mindent elkövet, hogy
megváltoztassa. Tevékenysége többnyire arra irányul, hogy
fenyegesse vagy veszélyeztesse környezetét, míg végül
előbb—utóbb kirúgják. A terrorista nem használja a rendszert,
hanem kötelességszerűen harcol vele, ezért sohasem kapja meg
azt, amit akar. Nem támogatja senki. Ha útjába akad valaki,
aki szereti és elfogadja, erre a tényre nem fordít figyelmet,
inkább arra koncentrál, ami élete lényegét képezi: az
elutasításra.
A küzdő harmadik típusa a hivatásos pipogya. Ez a figura
annyira gyenge, annyira képtelen irányítani az életét, hogy
mindenki az orránál fogva vezeti. Ez persze felbőszíti; az
általa logikusnak és jogszerűnek ítélt alapállásból
követelőzik, de küzdelmét energiaszegénység jellemzi, nem is
jut vele semmire, és nem is hederít rá senki. Típusváltozata a
"lelki" pipogya. E verziónak óriásira duzzadt az egója; úgy
érzi, őt az Isten ajándékképpen pottyantotta a földre, azzal a
feladattal, hogy egy helyben trónoljon, és "különleges"
legyen. Általában annyira "magasztosnak" érzi magát, hogy a
kezét nem akarja beszennyezni az élettel. Elvárja az
emberektől, hogy Istenként tiszteljék, és hódoljanak előtte.
Általában őrült mód szokott küzdeni, mert embertársai nehezen
fogadják el az életstílusát, és kudarcba fulladt életét fenye
getőnek érzik.
A nőtípusok közül az egyik feltűnően hasonlít férfi
megfelelőjére. Az ő játékának ez a mottója: "Fogadjatok el,
mert nagyszerű vagyok. Tekintsetek istennőnek, mert vagyok
olyan erős — ha nem még erősebb —, mint bármelyik férfi." A
játékhoz férfias ruhákba öltözik, vad sportkocsival jár,
rémületesen agresszív tud lenni (ezzel ellensúlyozva
önbizalomhiányát), és akárcsak férfipárja, ő is a legmagasabb
sebességre kapcsolva hajszolja magát.
Istennőnek lenni kemény munkát jelent, mert állandóan
magasztos pózokban kell tetszelegni. A többi ember általában
nem az istennőt látja benne, ezért komoly energiákat kell
befektetnie abban a reményben, hogy meggyőzi őket. Azáltal,
hogy a férfit utánozza, a nő voltaképpen beismeri: "Tudom, én
vagyok a gyengébb". Ez persze nem igaz, hiszen a legtöbb nő
lelkileg erősebb a férfiaknál, pláne, ha ezt felismeri.
Egy másik nőtípus a "hervadozó penészvirág". Alapállása a
következő: "Gyámoltalan, védtelen kis teremtés vagyok. Nincs
erőm, és nem is értem az életet. Nem tudok két számot
összeadni, nem tudom kicserélni a biztosítékot, érzelmeim
parkolópályán állnak. Könyörgök, ments meg, könyörgök,
gondoskodj rólam. Akkor legalább elüldögélhetek valahol, és
talán nem is kell csinálnom semmit."
Ez bizonyos mértékig működik is, mert előbb—utóbb
megjelenik az "életmentő" típus, hogy a segítségére siessen. A
probléma abban van, hogy az életmentő, légyen bár férfi vagy
egy másik nő, csak egyszer—kétszer hajlandó megmenteni
Penészvirágot, aztán továbbmegy, mert nem talál benne semmit.
Minél többször adja elő kisded műsorát a "hervadozó
penészvirág", annál nehezebb lesz önbecsülést éreznie. Az
önbecsülés hiánya előbb—utóbb olyan emberek közé sodorja, akik
abban lelik örömüket, hogy őt manipulálják. Küzdelme
öngerjesztő módon halad előre egy spirális pálya mentén:
ahhoz, hogy az áhított figyelmet megszerezze, egyre drámaibb
és megrázóbb módon kell előadnia a védtelenséget. Végül
belesodorja magát az áldozat szerepébe.
Ezt a típust mindenki ismeri. Ha találkozol vele,
valóságos litániát ad elő, mennyi szerencsétlenség érte.
Semmit sem tehetsz érte, mert nem kéri a segítségedet, csak
azt akarja, hogy együtt keseregjetek. Vele beszélgetve gyakran
érzi az ember: talán jól orrba kellene verni, hogy egy kis
örömöt szerezzünk neki.
Mi a közös ezekben a figurákban? Először is az, hogy
mindannyian eléggé ostobák. Személyiségüknek olyan oldalára
játszanak rá, amely nem valóságos. Pedig csak egy kicsit
kellene igazítaniuk a beállítottságukon, és küzdelem helyett
folyammá változna az életük. A küzdelmet csak kemény munka
árán lehet előállítani, a folyam viszont természetes állapot,
amely abból fakad, hogy az ember elfogadja önmagát, és
észreveszi, hogy élete többnyire egyensúlyban van.
KETTŐ
Felismerni a küzdelmet
Mivel a küzdelem beprogramozott reakció, és sokak számára ez a
természetes, aránylag gyakran kapjuk magunkat azon, hogy
küzdünk, és nem is tudunk róla. Ahhoz, hogy csökkenteni tudd
életed küzdelemtartalmát, először is föl kell ismerned a
küzdelmet.
Ha olvastad `Megerősítések` című könyvemet, emlékezhetsz,
hogy azt ajánlottam: minden szempontból vizsgáld meg életedet,
és vedd szemügyre, mennyit tudsz kivenni belőle ahhoz képest,
amennyit beletettél. Megkértelek, hogy iktasd be a rendszerbe
a "küzdelométert" — azt a képzeletbeli műszert, amelyet az
általad kifejtett küzdelem mennyiségét méri.
A következő területeket kell szemügyre venned:
1) A tested
2) Érzelmi egyensúlyod
3) Kapcsolataid
4) Tárgyi életkörülményeid
5) Anyagi helyzeted
6) Világszemléleted
7) Konfliktuskezelő képességed
8) Stresszkezelő képességed
9) Pszichológiai állapotod
10) Lelki egyensúlyod
1) A tested
Ha a tested gyenge, az vagy genetikai probléma, vagy te magad
okoztad az egyensúly megbomlását. Ha genetikai oka van, akkor
is megváltoztathatod az alapállásodat: ne "szegény én"—ként
gondolj önmagadra, hanem ismerd fel, hogy gyengeséged ajándék.
Ezáltal lehetővé válik, hogy állapotod ellenére erőt tanúsíts.
Mintha a hajódban ülne ugyan egy—két evezős, de nem volna
lapát a kezükben. Na és? A hajó így is célhoz tud érni. Lehet,
hogy kicsit lassabban, de odaér, és amennyivel tovább tart,
annál hosszabb ideig élvezheted az utazást.
Ha gyengeséged nem genetikai eredetű, hozd helyre. Vagy
legalábbis fektess annyi energiát tested meggyógyításába,
amennyit csak módodban áll, hogy ne ez uralkodjék az életeden.
Ha valódi erőfeszítéseket teszel tested meggyógyítása
érdekében, az ebből származó energia segít a továbbhaladásban.
Boldogabb és kiegyensúlyozottabb leszel.
2) Érzelmi egyensúlyod
Az érzelmi felfordulás szintén beprogramozott reakció.
Gyerekkorunkban megszokjuk, hogy kiabálni kell, ha akarunk
valamit, és ezt a módszert olykor felnőttként is elővesszük.
"Ha elég nagy ribilliót csapok, szeretni fogtok?"
Hogy milyen választ adsz valamely érzelmi helyzetre, az
csupán a te véleményedet tükrözi, nem szükségszerűen az
igazságot. Bármely adott helyzetben reagálhatsz higgadtan is,
másképpen is. Gyakorold, hogy elnézőbb légy önmagad iránt,
tarts távolságot, és életedet végtelen összefüggésben fogod
érzékelni, nem véglegesnek. Mindennek meglátod a tanulságát:
az élet leckék sorozatává válik, melyek mindegyike a te
megerősödésedet szolgálja.
Szondázd meg agresszivitásod mértékét. Agresszió
mindenkiben van. Ha elhatalmasodik rajtad a düh, azonnal
vezesd le valamilyen pozitív cselekedettel. A kommunikáció
többnyire működni szokott. Kerüld a konfliktusokat. Ne feledd:
csak a bolond áll oda verekedni — a bölcs elsétál. Nincs
értelme összerúgni a patkót, ha valaki nem úgy reagál, ahogy
elvárod. A leghelyesebb, ha elkerülöd azokat az embereket,
helyzeteket, amelyekről tudod, hogy felbőszítenek. Szavazz a
lábaddal. Ha a helyzetet sem elviselni, sem megváltoztatni nem
tudod, lépj ki belőle.
3) Kapcsolataid
A kapcsolatok által önmagunkat ismerjük meg, mert a
környezetünkben élő emberek azt tükrözik vissza, hogy mi
milyenek vagyunk. Ezért annyira nehéz oly sok kapcsolat. Ha
kapcsolataid küzdelemmel járnak, tedd föl magadnak a kérdést:
miért? Mi az a mozzanat a kapcsolatról vagy önmagadról
alkotott véleményedben, amely miatt nem képes úgy működni,
ahogy szeretnéd? Mi ellen próbálsz küzdeni? Milyen egyenleget
alkot a tartozik és a követel oldal ebben a kapcsolatban?
Félrevezeted—e önmagad, és ha igen, akarsz—e ezen változtatni?
4) Életkörülményeid
Úgy alakultak—e a körülményeid, hogy szolgáljanak téged, vagy
te vagy kiszolgáltatva nekik? Ha az utóbbi, akkor mit akarsz
tenni ebben az ügyben? Milyen fokú itt a küzdelem? Például: az
otthonod fenntartása kíván—e akkora erőfeszítést, hogy
kevesebbet tudsz profitálni belőle, mint amennyit ráfordítasz?
5) Anyagi helyzeted
Nem az a kérdés itt, hogy van—e elég pénzed. Inkább az: teljes
és kiegyensúlyozott—e az életed annyi pénzzel, amennyi a
rendelkezésedre áll? Ha nem, akkor általában az történik, hogy
küzdelmet folytatsz az egód által igényelt életszínvonal
fenntartása érdekében, holott jelenlegi energiakészleted nem
elégséges ehhez.
6) Világszemléleted
Életed, fejlődésed a te dolgod. Hogy mások mit tesznek, az az
ő dolguk. Ha engeded, hogy a világ befolyásolja érzéseidet,
azzal kijelented: "Nem én hozom a saját döntéseimet. Csupán
pavlovi módon, reflexszerűen reagálok mindenre, ami megpendíti
érzelmi húrjaimat." Küzdesz azért, hogy megváltoztasd a
világot? Ha igen — miért? Ha valaki azt képzeli, hogy javítani
tud a dolgokon, az többnyire önértékelési hibára vall. Ha
képes vagy a világot örök fejlődési folyamatnak tekinteni —
olyasformán, ahogy Isten tekinti —, akkor észre fogod venni,
hogy a világ többé—kevésbé tökéletes, és nem szorul javításra.
Csak az látja tökéletlennek, aki saját érzelmeinek véges
összefüggéseiben szemléli.
Azonnal boldog és szabad lehetsz, ha elhatározod, hogy
békén hagyod a világod, és inkább önmagadra koncentrálsz.
7) Konfliktuskezelő képességed
A konfliktus mindig nézeteltérés. Vajon azért küzdesz, hogy
meggyőzz másokat az igazadról? Tegyük fel, hogy tényleg neked
van igazad. Na és? Erkölcsi győzelmet aratni a saját lelki ép
séged árán — ez ostobaság.
8) Stresszkezelő képességed
Ebben a túlzsúfolt világban, a ránk nehezedő rengeteg
kötelezettség közepette természetes dolog a stressz. De vajon
érzelmekkel reagálsz a stresszre, vagy érzelmektől mentesen?
Tudod—e, hogy kezeld? Élvonalbeli küzdők előszeretettel
kavarnak stresszt maguk körül, hogy egy kis izgalmat
csempésszenek az életükbe. Ők az adrenalinból élnek. Nem kell
ahhoz becsavarodni, hogy az ember szórakozzék vagy élvezni
tudja az életet.
9) Pszichológiai állapotod
Ha a lelki állapotod szenvedést vagy szorongást okoz, az vagy
a testi állapotod következménye — vagy pedig ismét csak
vélemény. Rád melyik vonatkozik?
10) Lelki egyensúlyod
Az egyensúly természetes állapot. Ha ki akarod kényszeríteni
valaminek a megtörténtét, akkor ki kell billentened magad az
egyensúlyból. Vajon mennyire élsz benne a folyamban, és
mennyire van szükséged nyomulásra?
A spirituális ember és a kevésbé fejlett ember között az
a különbség, hogy a spirituális ember igazi. Ő a Belső Én
igazságában él — a Belső Ént Felsőbbrendű Énnek is szokás ne
vezni. Ő nem pózol, nem játszik, nincs szüksége kifogásokra.
Meggyőződéssel kijelentheti: "Az vagyok, aki vagyok".
Tudatában van annak, hogy nem mindentudó és nem tökéletes,
és ezzel együtt boldog.
Az emberek általában gyengék, ennélfogva hajlanak az
álságokra; olyan szerepet öltenek magukra, amely nem azonos
velük. Küzdelmek árán kettős létformát alakítanak ki, mint Dr.
Jekyll és Mr. Hyde — az egyik az, amit az ego kényszerít
rájuk, a másik az, ami valóban azonos velük. Ez gyakran
olyannyira berögződik, hogy a végén már fel sem ismerik,
melyik származik a Felsőbbrendű Éntől, így aztán a hamis képet
mutatják fel a világ előtt, és persze küzdeniük kell, hogy ezt
a képet fenntartsák. Minden erőfeszítésük, egész életük úgy
szétforgácsolódik, hogy akármibe fognak, kín és keserv az
eredménye.
HÁROM
A küzdők slágerlistája
Az alábbiakban felsorolom a küzdelem tizenegy leggyakoribb
okát — a Küzdők Slágerlistáját. Vonatkozik rád bármelyik ezek
közül? Ha igen, járjunk a végére. A következő szakaszban
hatékony akciótervet ismertetek annak érdekében, hogy
sikeresen túllépj rajta.
A küzdő arra vágyik, hogy elfogadják
A legtöbb küzdő önérzethiányban szenved. Emiatt állandóan
másoktól várják az elfogadást, a megerősítést. Pedig az az
elismerés, amelyre vágynak, ritkán érkezik meg, és ha netán
mégis megkapják, ritkán elégíti ki őket. Ebből persze
frusztráció származik. Az identitás — annak tudata vagy
érzete, hogy ki is vagyok valójában — hiányzik belőlük, ezért
figyelmüket nem arra fordítják, ami valódi (ami belül van),
hanem arra, ami nem valódi (ami kívül van). A környezetükben
lévő `dolgokon` mérik le, hogy minden rendben van—e velük,
ahelyett, hogy önmagukon belül mérnék le.
Ilyesformán az életük küzdelem, hogy fenntartsanak egy
hamis állapotot. Márpedig a küzdőnek ezt a típusát az sem
teszi boldoggá, ha megkapja a toronyórát láncostul; a szerze
mények csak rövid ideig befolyásolják érzelmeit. Ha a küzdő
vásárol például egy új jachtot, elmondhatja: "Kérlek
benneteket, fogadjatok el engem, mert van ez a jachtom." Egy
darabig izgalmas számára, hogy eljátszhatja a jachttulajdonos
szerepét. De a jachtból meríthető öröm előbb vagy utóbb
elszivárog, és ő kénytelen valami mást keresni, hogy
kielégítse elfogadás iránti vágyakozását.
Ha az élet történetesen nem úgy kanyarodik, ahogy ez a
küzdő szeretné, akkor ingerült és frusztrált lesz, mert úgy
érzi, megfosztották az elfogadottság jelképeitől. Nemcsak hogy
értéktelennek érzi magát, ráadásul nélkülöznie kell az
elfogadásnak azt a fajtáját, amelyre vágyik.
A küzdő egotúltengésben szenved
A küzdőknek többnyire azért óriási az egójuk, mert
értékesebbnek állítják be önmagukat, mint amennyit képesek
elviselni. Azért esnek ebbe a túlzásba, mert valódi énjüket
kevésnek, értéktelennek érzik. Ezért természetesen
kompenzálniuk kell, túlzásokba kell esniük, abban a reményben,
hátha legalább valami megvalósul belőle.
Te is testben élő isteni lélek vagy, és a te egód is
véges. Az isteni lélek — a Felsőbbrendű Én — jól tudja, merre
tart, és az erő legnagyobb része, a belső erő az övé. Az ego a
külső erőt birtokolja. Amikor az egód ugyanabba az irányba
halad, amerre a Felsőbbrendű Én, az életed folyam. Ha viszont
az ego másfelé tart, abból küzdelem származik. Ne feledd: a
spiritualitás azt jelenti: igazinak lenni, igazságban élni. Az
ego az igazságnak a vélemény által módosított változatában él.
A küzdők azt hiszik, a küzdelem nemes dolog
Mentséget keresvén arra, hogy életüket nem képesek irányítani,
a küzdők szeretik úgy érezni, hogy a küzdelem valami nemes
dolog — hogy Isten örömét leli az ő küzdelmükben. Ha te volnál
Isten, ennek hallatán az oldalad fognád a nevetéstől.
A küzdők irreális célokat tűznek önmaguk elé
Az ego eldönti, mi kell a boldogságához, és eldönti azt is,
milyen hamar kell ezeknek a körülményeknek előállniuk. A küzdő
gyakorta tűz irreális célt önmaga elé. Megeshet, hogy kijelöl
egy célt, és elhatározza: "Hat hónap alatt odaérek". Csakhogy
még nincs meg a kellő metafizikai energiája, ezért különbség
van aközött, amit lehetségesnek vél és ami valóban lehetséges.
A küzdő többnyire türelmetlen, és hajt, mint a bolond, hogy
teljesítse a határidőt, amelyet megszabott magának. A küzdő
ebben az elvakult hajszában metafizikai hullámokat kelt önmaga
körül, ahogy a hajó nyomában jár a hullámverés. Ezekkel a
hullámokkal nehéz elbánni, mert az élete nem folyékony
halmazállapotú. A hullámok olyan energiát keltenek, amelyen a
Felsőbbrendű Én nem képes áthatolni.
Keményen tartja, mondjuk, az északi irányt, miközben a
Felsőbbrendű Én egyfolytában azt suttogja: "Délre, délre",
csakhogy a küzdő nem hallja meg. Ő csak a célt látja, az utat
nem. Csapdába ejtette saját véleménye arról, hogy miként lehet
a kitűzött célt elérni. Számára nem létezik más lehetőség. Az
élet végül is elhúzódik, kitér az útjából, és ő puszta földön
működhet tovább. A küzdő arra kényszerül, hogy abba az irányba
haladjon, amelyet kijelölt magának. Eszeveszett erőfeszítései
közben gyakran elvéti a kanyart, pedig ha befordulna, könnyebb
vagy rövidebb utat találhatna. Ez a típus vakon halad előre,
fittyet hány a fájdalomra, a szenvedésre, még azt sem nézi,
hogy helyesen vagy hatékonyan cselekszik—e.
A küzdőkből hiányzik az értelem
A küzdőkből hiányzik az értelem. Néha csak arról van szó, hogy
kevés ismeretet szereztek a fizikai síkon, például a piac
törvényeiről. A küzdő általában valamikor, jó régen lemaradt,
és most csak sodródik, mert nem készült fel igazán, hogy az
életre koncentráljon, hogy megtanulja a világ működését.
Általában nem is lehet rávenni, hogy elsajátítsa a
tudnivalókat: küzdeni egyszerűbb. Erre a típusra jellemző,
hogy azt tartja: a világ tartozik neki a megélhetéssel, és
felháborodik, ha kiderül, hogy a körülmények nem vágnak
szükségszerűen egybe ezzel a vélekedéssel.
Hiányzik belőle a metafizikai tudás is. Nem érti, miként
érvényesülnek életében a világmindenség egyetemes törvényei,
ezért ahelyett, hogy energiát gerjesztene, és engedné, hogy a
dolgok a maguk idejében bekövetkezzenek, inkább az élet
nyomába veti magát, és a szükségletei, érzelmei utáni
hajszában félrelökdösi.
A küzdőket befolyásolja mások véleménye
A küzdő többnyire igencsak társas lény. Hisz a társadalmi
valóságban, és a mások véleményét igazságnak fogadja el. Ez
arra készteti, hogy igyekezzék megfelelni a mások igen gyakran
irreális elvárásainak. Azért foglalkoztatja, hogy mit
gondolnak róla mások, mert a saját véleményében nem bízik.
Ahhoz, hogy ezt a csapdát elkerüld, csak annyit kell
tenned, hogy belátod: életed, fejlődésed szent dolog. Te vagy
az egyetlen, aki eldöntheti, mi jó neked, csak nálad van az
összes válasz. Hogy a társadalom mit tart felőled, az teljesen
közömbös, hiszen az összes tényt senki sem ismeri. Sose
felejtsd el: az emberek mindig úgy igyekeznek manipulálni,
hogy rád kényszerítsék az ő gondolkodásmódjukat. Azt akarják
elérni, hogy cselekedeteiddel őket támogasd. Ha nem érzed
többé szükségét, hogy elnyerd az egyetértésüket (elsősorban
azért, mert te egyetértesz önmagaddal), akkor manipulációs
törekvéseik értelmetlenné válnak.
Olyanok lesznek, mint a kisgyermekek, akiket lehet
szeretni a kedves kis játékaik miatt, de nem kell részt venni
a játékban. El lehet sétálni mellettük. Végső soron a
függetlenség az egyetlen igazi út. Az pedig csak szokás
kérdése, meg azé, hogy miként tanultál meg reagálni. Ha
leválasztod magad, felszabadulsz.
A küzdőkből hiányzik a stabilitás
A stabilitás a szorongásmentes élet kulcsa. Ehhez arra van
szükség, hogy életed minden területén egyensúly uralkodjék.
Ezzel a témával kimerítően foglalkozom `Az erő` című könyvem
ben, de itt is összefoglalom a lényeget. Éspedig:
Az egyensúly és a stabilitás eléréséhez életed minden
területét ellenőrzésed alatt kell tartanod. Lehet, hogy
egyelőre nem vagy képes erre, de apránként eljuthatsz a teljes
önfelismerésig. Ez azt jelenti, hogy az élet nem rángathat
többé kénye—kedve szerint. Kifejleszted magadban az erőt, hogy
nemet mondj olyan helyzetekre, amelyek nem illenek a
szándékaidhoz. Te vagy a sereged tábornoka, és döntéseid révén
folyamatosan közelítesz a magasabb energiaszint felé, amelyet
megcéloztál.
Ez azt is jelenti, hogy jogod van megelégedni azzal, amid
éppen van, aki éppen vagy. Különben sohasem érhetnéd el a
megelégedést. Jogod van hozzá, hogy akár rögtön boldog légy a
sorsoddal. Lehet, hogy az egód egy másik programot fogadtatott
el veled, de ez nem jelenti azt, hogy ne állapodhatnál meg
ott, ahol éppen tartasz. Itt—ott adódnak még megtanulni való
leckék. Ha ezeket nem tanulod meg, ha nem fogadod el azt, amit
megteremtettél önmagad számára, akkor az energiaszinted nem
mozdul előre. Ha ellenállsz, ha nem alkalmazkodsz a
változáshoz, megrekedsz. Egyes hivatásos küzdők azért szeretik
a falba verni fejüket, mert olyan jólesik abbahagyni.
A mai nap is része életed folyamának. Tanuld ezt meg, és
a holnap majd gondoskodik önmagáról. Gondold csak meg: ha
jelenlegi tudásoddal idáig eljutottál az életben, akkor a hát
ralévő részét nagyobb tudással és objektivitással
nyilvánvalóan meg tudod oldani. Ez az igazság.
A küzdők gyakran nem képesek koncentrálni
A koncentráció kulcsfontosságú az egyéni gyarapodás, fejlődés
szempontjából. Minden más jelentéktelen. Erőd ott van, ahol a
tudatod. Ha arra összpontosítasz, amit éppen csinálsz,
nemcsak, hogy több eredménye lesz mindennek, amit teszel:
minden külső és belső erőd erősíti cselekedeteidet.
Az elme utál koncentrálni; a legtöbb ember nem is képes
egy percnél tovább egyetlen gondolat mellett kitartani.
Mármost, ha figyelmed lézersugarát egy meghatározott irányba
fordítod, energiád abba az irányba koncentrálódik. Ha tizenöt
másodperc múlva eltereli figyelmedet egy gondolat —
"Kikapcsoltam vajon a vasalót?" —, akkor befektetett energiád
elvész.
Ha kitűzöl egy célt, néhány másodpercig koncentrálsz rá,
aztán elterelődik a figyelmed, ha változó intenzitással
összpontosítasz, akkor a világmindenség egyetemes törvényei
tétova, szaggatott adást vesznek felőled, és fogalmuk sem
lesz, mi a fenét akarsz tulajdonképpen.
A sikeres emberek értelmes cselekvési tervet állítanak
fel, és arra koncentrálnak, míg meg nem valósul. Akkor
felállítanak egy újabbat. Míg egy ötlettel foglalkoznak, arra
fordítják teljes figyelmüket, tudatuk minden erejét abba
fektetik bele, míg végül valósággá válik.
Figyeld meg, milyen játékot játszik veled az elméd.
Gyakran fordul elő, hogy elkezdünk dolgozni valamin, aztán
tizenöt perc múlva az elme megszólal: — Hű, de utálok ezzel
foglalkozni. Igyunk inkább egy kávét —, azzal az ügy már félre
is van téve. Vagy megszólal a telefon. A hívónak fogalma sincs
arról, mivel foglalkozunk éppen. Ő abból kiindulva cselekszik,
hogy szükségét érzi a velünk való beszélgetésnek. Mi pedig a
telefonhívást ürügyként használjuk fel arra, hogy elterelje a
figyelmünket, ahelyett, hogy azt mondanánk: — Kösz, hogy
hívtál, de most nem tudok beszélgetni. Hívj vissza
karácsonykor.
A koncentráció által megnövekszik az erőd. Szoktasd rá
elmédet, hogy koncentráljon, és máris megnyertél egy csatát a
küzdelem ellen.
A küzdők gyatrán eltervezett életet élnek
Te vagy a tábornok. Készíts haditervet, és koncentrálj rá, de
engedd meg azt is, hogy az élet áramlatai, fuvallatai más
területekre is átsodorjanak. Életedet megtervezni — ez
fegyelem kérdése. Szükséged van bizonyos dolgokra, és ezeket
meg is érdemled. De hogyan tehetsz szert rájuk a lehető
legkisebb erőfeszítéssel? Úgy, hogy elhagyod a fölösleget.
Hajítsd ki a túlsúlyt, és egyszerű életmódhoz ragaszkodj.
Állandóan mérlegeld a körülményeket, hogy mindig meg tudd
állapítani, mi mennyi erőfeszítést ér meg. Gyakran fogod azt
tapasztalni, hogy semennyit.
A küzdők nem tartanak rendet
Hogy túllépj a küzdelmen, rendet kell teremtened. Különben
elfolyik az energiád, a zűrzavar fölemészti az idődet.
A küzdők a piacon nem tanúsítanak célirányos viselkedést
Tudat vagy, lélek vagy, de egyszersmind testtel rendelkező,
fizikai lény is. Eljön az az idő, amikor alkotóerődet el kell
vinned az emberek közé, hogy eladd nekik. Ehhez célirányos vi
selkedést kell tanúsítanod a piacon. A küzdők nem szeretik a
célirányos viselkedést. Pedig azáltal szerezheted meg, amit
akarsz.
NÉGY
Felhagyni a küzdelemmel
Nem adhatsz értékesebb ajándékot önmagadnak és környezetednek,
mint ha elhatározod, hogy felhagysz a küzdelemmel, a küzdelem
ugyanis áldatlan háború, amelyet önmagad ellen vívsz. Nem
természetes. Felsorolok nyolc szempontot: ezeket kellene
meghánynod—vetned magadban, miközben a küzdelem felől a teljes
szabadság felé tartasz.
Vélemény
Ami az egyik ember számára küzdelem, az a másiknak csupán
hangyányi erőfeszítés. A küzdelem mindig abból fakad, hogy
miként érzel valamivel kapcsolatban — azaz a véleményedtől.
Át— meg átszövik a negatív érzelmek. Ahhoz, hogy felhagyj a
küzdelemmel, rá kell szoknod, hogy minden egyes alkalommal
fölteszed magadnak a kérdést: milyen mögöttes érzelmek
húzódnak meg bennem? Mi a véleményem?
Előfordulhat, hogy nincs is szó küzdelemről, és nem is
kell mást tenned, mint egy picit módosítani azon, ahogy a
dolgot szemléled. Az efféle módosítást többnyire könnyen és
egyszerűen végre lehet hajtani.
Időzítés
Ha a dolgok nem folyamként mennek előre, tedd fel magadnak a
kérdést: "Túl gyorsan haladok? Vagy túl lassan? Most jött el
ennek az ideje?" Nagyszerű ötletek is megbukhatnak, ha nem a
megfelelő időpontban kerülnek elő. Az ötletek megvalósítása
általában tovább tart, mint várnánk. Ennek az az oka, hogy
gondolkodni gyorsabban tudunk, mint cselekedni. Az ötleteknek
tehát idő kell, hogy kikeljenek a tojásból, különösen akkor,
ha álmaid valóra váltásához mások segítségére is szükséged
van. Idő kell, hogy hozzászokjanak az ötletedhez, és a
magukévá tegyék, hogy túljussanak a saját megfontolásaikon,
kialakítsák saját véleményüket.
Olykor túl lassan haladsz előre. Lehet, hogy az
eltökéltség hiánya miatt, de az is lehet, hogy közönséges
lustaságból. Ahhoz, hogy az életed működjék, teljesen szembe
kell fordulnod vele, működőképes tervvel kell elindulnod, és
bíznod kell a Nagy Szellemben, hogy megteszi a magáét. De
indulj el célod felé, még akkor is, ha nagyon távolinak látod.
Senki nem fog a vállára venni. Az utat magadnak kell
megtenned.
Fokozatosan közelítve a cél felé, élvezd az utazást, és
szüntelenül figyeld: cselekedeteid összhangban állnak—e azzal,
ami elősegíti vágyad megvalósulását.
Szereposztás
A világon ez idő szerint körülbelül ötmilliárd ember él. Ők a
játszó személyek; őket toborozhatod segítőid hadába. Sokan
közülük alkalmatlanok, sokan pedig nagyon el vannak foglalva
saját hadjáratuk sikerre vitelével.
Néhányan azonban nagyon is megfelelőek. Ahhoz, hogy
felhagyj a küzdelemmel, először is képessé kell válnod arra,
hogy elfogadd mások segítségét, másodszor pedig gondosan meg
kell válogatnod a szereplőket. Ha olyan hadjáratban találod
magad, ahol a résztvevők köre eleve meg van szabva, nagyon
ravasz tábornokká kell válnod, hogy embereidből az adott
körülmények között, az adott cél érdekében, az adott
költségvetésen belül a lehető legtöbbet ki tudd hozni.
Matematikai bizonyosság, hogy az életedben felbukkanó
emberek többségét végül el fogod engedni. Hajlamosak vagyunk
azt hinni, hogy CSAK azok az emberek a játszó személyek, akik
máris a környezetünkhöz tartoznak. Szó sincs róla.
Annak idején úgy gondoltam: ha nem tudok összemelegedni a
környékbeli srácokkal, nem lesznek barátaim. Ezért iparkodtam
alkalmazkodni az elvárásaikhoz, vagy amit annak véltem. Pedig
az az igazság, hogy a világon milliószám nyüzsögnek a srácok,
csakhogy ezt én kisfiúként, a magam véges látószögéből nem
ismertem fel.
Ne félj elengedni azokat, akik nem felelnek meg: gyakran
csak így teremtheted meg a helyet a megfelelő ember számára.
Ráadásul nekik is szolgálatot teszel. Ha ugyanis nincsenek a
maguk helyén, ha kilógnak a sorból, akkor a te segítségedre
van szükségük ahhoz, hogy kényelmesebb helyzetbe kerüljenek.
Nem mezítláb menetel a seregem?
A haditerv sikeres véghezvitele érdekében az apró—cseprő
részletekkel is foglalkoznod kell. Rendelkezésre állnak a
kellő anyagi feltételek, a kellékek, amelyekre szükséged van?
Vagy éppen egy nagyszabású katasztrófát készítesz elő? Ne
feledd: az, hogy van egy jó ötleted, korántsem elégséges ok
arra, hogy nekiláss a megvalósításának. Ha beleszerettél
valakibe, még nem muszáj okvetlenül összeházasodnod vele.
Tegyük fel, hogy boltot akarsz nyitni. Megvan hozzá a
tőkéd? Mennyit tudsz a boltvezetésről? Van piac arra az árura,
amit el akarsz adni? Elképesztően sok ember fog bele vala
milyen vállalkozásba anélkül, hogy előtte kipuhatolná, van—e
igény arra, amit csinálni akar. Azt hiszik, ha nekik tetszik
az apró pöttyös rózsaszín selyeming, akkor a városban mindenki
nek tetszeni fog. Hát ez nem így van.
A jó tábornok addig nem indítja el a seregét, amíg meg
nem bizonyosodott arról, mi vár rájuk az út végén. Manapság
például az Egyesült Államokban egy újság beindításához kö
rülbelül félmillió dollárra van szükség, és öt év is eltelik,
mire valami gazdasági sikert fel lehet mutatni. Nagyon sok
friss lap azért megy csődbe, mert a létrehozói nem ismerik ezt
az egyszerű tényt.
Mielőtt elköteleznéd magad valami mellett, tedd fel ezt a
kérdést: "Megvannak—e az eszközeim, és tisztában vagyok—e
azzal, mibe vágok bele?"
Kell nekem az a vár, amelyet ostromlok?
Mi az okod arra, hogy nekivágj? Mennyire vagy elkötelezettje
az ügynek? Valóban szükséged van a végeredményre, vagy inkább
valami más lebeg a szemed előtt? Nem arról van—e szó, hogy
szerelmes vagy a fiúba, és elkezdesz az öccsével járni, csak
hogy a közelében lehess? Megéri—e az erőfeszítést, vagy van
egyszerűbb út is?
Az új—mexikói Taosban ötnapos intenzív kurzusokat szoktam
tartani "A harcos bölcsessége" címmel. Van ebben egy szekció,
amelyet így neveztem el: Gyorsítás. Itt megtanulod
felgyorsítani éteri energiáidat, és minden lépésedet aszerint
értékelni, hogy milyen eredményt hozott, és milyen gyorsan
materializálódnak a dolgok az életedben.
Az energia elpocsékolása a szegénység és a küzdelem útját
kövezi ki. Az ember beleragad saját alkalmatlanságának hitébe,
és végül egész élete igazolni fogja a tehetetlenséget.
Ne felejtsd el: rengeteg mellékösvény kínálkozik út
közben, de ezek többsége számodra teljesen hasznavehetetlen.
Minden elágazásnál találj ki öt jó okot arra, hogy nemet
mondhass. Amikor pedig belépsz egy kapcsolatba, vagy belefogsz
egy munkába, előbb mindig nézz utána, merre van a kijárat!
Ellenállok?
A küzdelem elhagyásához túl kell lépni a merev nézeteken. Ez
azt jelenti, hogy megnyitod önmagad a változás számára. Nézz
utána, hány jól észrevehető út áll előtted, és vajon hány
lehetőséget hagytál ki. A közelmúltban fölkeresett egy fiatal
üzletasszony. Együtt ebédeltünk, és közben elmesélt egy üzleti
lehetőséget, amelyet épp akkor fontolgatott. A sót és a borsot
tologatta az abroszon, és közben elmagyarázta, hogy ez az
üzlet nettó százezer dollárt jövedelmezhetne neki.
Itt tartott a magyarázatban, amikor megjelent a pincér,
vizeskancsóval a kezében, és találomra letette az asztalra,
történetesen éppen a bors és a só közé. Hirtelen eszembe
jutott: ha a szóban forgó üzletet két részre osztanánk,
radikálisan megváltozna a helyzet. Megkérdeztem, hogy
lehetséges—e ez a megoldás. Asztaltársam igennel válaszolt.
Sebtében megvizsgáltuk az így előálló helyzetet, és kiderült,
hogy a lehetőség ebben a megosztott formában nettó 480 ezer
dollárt hozhat a konyhára. A hölgy kész haditervvel állt fel
az asztaltól. Ez az eset is arra figyelmeztetett, hogy a
nyulat többféleképpen is meg lehet nyúzni. Vedd szemügyre a
lehetőségeket, aztán az ördög ügyvédjének szerepét magadra
öltve derítsd fel a lehetőségeket, amelyeket esetleg figyelmen
kívül hagytál.
Ha nehézséggel találod szemben magad, tedd fel a kérdést:
"Vajon mi az, aminek ellenállok? Mit nem mértem fel a
helyzetben, ami most a nehézséget okozza?"
Elégedett vagyok a körülményekkel?
Nem győzök eleget csodálkozni azon, hogy az emberek milyen
lehetetlen körülményekkel képesek beérni, sőt kedvüket lelni
benne. Ha a körülmények nem felelnek meg, ne légy rest vál
toztatni rajtuk.
Én irányítok?
Vajon milyen mértékben van kezedben az irányítás? Futkosol,
mint a pók a falon? Átengedted az irányítást másnak? Ha igen:
miért? Talán azért, mert elfogyott az erőd, vagy kényelme
sebbnek érezted, ha más vezeti a buszt? Miért?
Ha a te kezedben van az irányítás, tiéd a felelősség is,
viszont módodban áll változtatásokat vezetni be a saját
igényeid szerint, és nem vagy kiszolgáltatva mások
szeszélyeinek.
Ne feledd: semmi rossz nincs abban, ha elveszed az
élettől mindazt, amire szükséged van.
ÖT
Összefoglalás
Földi létünk lényegéhez tartozik, hogy kénytelenek vagyunk
bizonyos korlátozásokat elviselni. Egyike ez azoknak a
leckéknek, amelyek megtanulása végett idejöttél. Ha ezt a
leckét megtanultad, a korlátozás helyét a tökéletes szabadság
veszi át, hiszen végre—valahára függetlenné és szabaddá válik
a spirituális örökség.
Testben élő lények lévén, életfeltétel számunkra az
erőfeszítés, hiszen gondolatainkat, érzéseinket fizikai
cselekvéssé kell lefordítanunk. A küzdelem azonban nem
természetes állapot: áldatlan háború, amelyet önmagunk ellen
vívunk. Mivel azonban a küzdelem saját belső bizonytalanságunk
mellékterméke, könnyűszerrel meghaladható.
Ha megvan a bátorságod felismerni életedben a küzdelmet,
és szembenézni az okaival, felruházod magad a továbblépéshez
kellő erővel. Ha belátod, hogy a küzdelem oka te magad vagy,
akkor bizton kijelentheted, hogy életedből előbb—utóbb minden
küzdelem kirekeszthető.
Továbbá: mivel a küzdelem előre beprogramozott reakció —
vagyis mindenkit kicsi korától kezdve küzdelemre tanítottak —,
a gondtalan létre való átprogramozás bizony időbe kerül.
Viszont mennyei élvezet figyelni magadat, ahogy a szorongás
legkülönbözőbb formái felől fokozatosan haladsz önmagad és a
világ teljes elfogadása felé.
Szabadnak lenni nagy ajándék. Felismerni, hogy nincs
szükséged tengernyi pénzre, óriási befolyásra vagy hatalomra.
Szükséged csupán arra a képességre van, hogy felszámold a
belső ellenállást. Előbb önmagaddal, majd a körülvevő világgal
szemben. Aztán, ahogy belső egyensúlyod és pozitivitásod
fényében a küzdelem lassanként olvadozni kezd, az új energiák
hozta frissesség révén képes leszel átélni a belső békét. A
belső béke pedig mind több és több lehetőséget vonz, mert az
energia is a maga fajtáját keresi. Az egyensúly és a jó
szerencse csak azokat látogatja meg, akik kiegyensúlyozottnak
és szerencsésnek érzik magukat.
Mától kezdve minden áldott nap vess el ki életedből egy
olyan szempontot, amely nehézséget okozott, és vezess
följegyzéseket előrehaladásodról. Lásd meg magad, amint kérlel
hetetlenül törsz előre végső célod felé: hogy elérd a teljes
szabadságot, a maradéktalan boldogságot, a tökéletes
nyugalmat.
Ha egyszer eléred ezt az állapotot, és egy darabig képes
vagy fenntartani, akkor tanítsd meg másoknak is. Tanítsd meg,
hogy az élet nem küzdelem. Nem arra van kitalálva.
Beszéljünk róluk is:
Akik a depresszióssal együtt élnek
A depressziósok száma világszerte gyorsan emelkedik, minden nyolcadik férfi, és minden ötödik nő életében legalább egyszer átéli ennek a betegségnek többé-kevésbé komoly formáját. A betegekhez házastársak, gyerekek, rokonok tartoznak, azaz további 3-4 embert érint közvetve egy megbetegedés. Az ő problémáikról, nem ritkán súlyos lelki szenvedéseikről ritkán esik szó. A depressziósok ugyanis egyúttal mindig kapcsolati betegek is, ami a környezetüket jelentősen befolyásolja. Egészen különleges dinamikája van ennek a betegségnek, gyakran küldenek a depressziósok környezetük felé ellentmondásos jelzéseket, amit a hozzátartozók nehezen, vagy egyáltalán nem tudnak értelmezni. Három tipikus mintája van a depressziósok magatartásának:
- az első kategóriába azok tartoznak, akik környezetükben részvétet ébresztenek elesettségükkel és lehangoltságukkal.
- ellentétes hatást is ki lehet váltani ugyanazzal a betegséggel: a vég nélkül panaszkodók, másokat hibáztatók környezetében gyakran felüti a fejét az ellenségesség, a hozzátartozók egyszerűen elunják a betegből áradó reménytelenséget.
- a harmadik magatartási típus azoké a betegeké, akik teljesen visszahúzódnak, szinte semmi reakciót nem mutatnak, nem beszélgetnek családtagjaikkal. Ők azt a benyomást keltik, hogy a legszívesebben egyedül maradnának, hozzátartozóik terhükre vannak.
-
- A depressziósok környezetében élők gyakran úgy érzik, hogy épp a betegre való tekintettel el kell fojtaniuk a vele kapcsolatos érzelmeiket, a dühöt, a félelmet, a haragot, a szégyent, vagy akár az együttérzést, és ez önmagában állandó stresszhelyzetet teremt számukra. Még nehezebb elviselni a betegből áradó, és számukra érthetetlen ürességérzést. Ez ellen sokan azzal védekeznek, hogy erővel jókedvre akarják deríteni az illetőt, az akaraterejére hivatkoznak, vagy éppen bagatellizálják az általuk alig felfogható panaszokat.
- A depressziós családtagok helyzetét az is nehezíti, hogy gyakran az illető hétköznapi feladatait is át kell venni a háztartásban, a gyerekek ellátásában, stb. Éppen ezért, a depressziósok hozzátartozóinak is komoly segítségre lenne szüksége, ám ezt a legritkább esetben kapják meg. Íme néhány tanács, ezúttal kimondottan a depressziósok hozzátartozóknak:
1. Elfogadni a betegséget. Óvakodni kell attól az illúziótól, hogy a depresszió olyasmi, amit gyorsan, egy csapásra, akár akaraterővel le lehet győzni. A házastársaknak különösen fájdalmas felismerés, hogy partnerük valóban lelki betegségben szenved. Ez bizonyos értelemben olyan, mintha megszakadna - legalábbis átmenetileg - a házasság.
2. Megbirkózni az önváddal. A hozzátartozók gyakran magukat okolják, különösen így van ez a szülők esetében, ha gyermekük lesz depressziós. Ezért fontos hangsúlyozni, hogy a depressziónak komoly biológiai összetevői is vannak, amelyért a környezet, vagy az illető sorsa nem tehető felelőssé.
3. A saját teherbíró képességünk határait felismerni. A depressziós hozzátartozó valósággal elszívja a környezete pszichés energiáit, és ezen az sem változtat, ha a hozzátartozókkal egyébként nagyon jó a kapcsolata. Vannak terhek, amiket egyedül nem szabad felvállalni, például, ha a házastárs öngyilkossági gondolatokat forgat a fejében. A komoly depresszió esetében szakember segítségére van szükség, a szeretet és a törődés önmagában kevés.
4. Átadni a felelősséget. Az előbbivel függ össze, hogy a hozzátartozók néha rosszul értelmezett önfeláldozásból utasítják vissza a beteg kórházi elhelyezését, vagy akár a gyógyszeres kezelést. Ha a betegség igazán súlyosra fordul, akkor mind a hozzátartozónak, mind a betegnek megkönnyebbülés külső segítség igénybevétele.
5. A saját lelki egyensúly megőrzése. Akinek a közvetlen környezetében egy tartósan lehangolt ember él, az maga is ennek hatása alá kerülhet, lemond megszokott kedvteléseiről, hobbijáról, társaságáról, stb. Ez nagy hiba, ezzel ugyanis a betegnek nem segítünk, és esetleg mi magunk is kimerülünk.
6. Mit üzen a betegség? A depresszió többnyire a teljesítőképesség határaira mutat rá, és valamilyen módon a korábbi életvitel átalakítására is serkenti a beteget. A hozzátartozók sokat segíthetnek abban, hogy a beteg belássa, min kellene változtatni a saját életében ahhoz, hogy a tünetek későbbi kiújulását meg lehessen előzni. /A Psychologie Heute nyomán
forditotta énisdepis/
A depresszió egyik lehetséges oka a pszichoanalitikus megközelítés szerint, az elmaradt gyászmunka, ami azt jelenti, hogy közelálló személyek halálát, vagy más veszteségeket nem tudunk idejében megfelelően feldolgozni.
Ennek eredete gyakran a gyerekkorba vezethető vissza, sokan nőnek fel olyan családban, ahol már a szülők sem voltak képesek a normális gyászra, és nem tudtak mintát adni erre nézve gyermekeiknek. Sokan nyílt, vagy burkolt formában olyan üzenetet kapunk szüleinktől vagy a bennünket körülvevő kultúrától, miszerint a gyász, a veszteség kifejezése nem elfogadható, ezt inkább el kell rejteni.
Ha a felnőttek nem beszélnek gyermekeiknek a családban történt veszteségekről, ezzel azt az üzenetet adják át, hogy "gyászolt egyedül!" De az is meglehet, hogy valami olyan trauma ért bennünket, amely lehetetlenné teszi a normális érzelmi működést.
Mivel ezekre a készségekre nincs minden nap szükségünk, ha bármilyen oknál fogva rosszul tanultuk meg gyerekkorunkban a gyászolást vagy valamilyen trauma miatt rettegünk az érzelmek átélésétől, akkor ez esetleg egész életünkben elkísér bennünket anélkül, hogy tudnánk, valójában hol is a baj.
Sokan egy szeretett személy elvesztését nagyon váratlanul, nagyon sokkoló körülmények között, vagy bármilyen oknál fogva bűntudattal élik át. Talán túl sok ilyen esemény történt rövid időszak alatt, ez is oka lehet annak, hogy a pszichológusok által gyászmunkának nevezett folyamat megakad, megfeneklik.
A hangulati betegségek, például maga a depresszió, a gyógyszer vagy másféle függőség, és különféle személyiségzavarok is megakadályozhatják, hogyha veszteség ér bennünket, azt megfelelően fel tudjuk dolgozni.
Jó, ha tudatosítjuk magunkban, hogy régebbi korokban az embereknek a veszteség a gyász időszakában a környezet, a közösség, amelyben éltek sokkal nagyobb segítséget adott, mint manapság. Tulajdonképpen megszabták ezek a rítusok, szertartások, hogy miként kell érezni magunkat ilyen helyzetben, és ezzel felmentettek az alól, hogy egyénileg is a legapróbb részletekig átgondoljuk, például az elhunyttal kapcsolatos viszonyunkat, ami később sok embernél évtizedekig tartó bűntudat forrása.
Vagyis az a különös helyzet állt elő, hogy a gyász és a veszteség feldolgozásához napjainkban minden tekintetben sokkal rosszabbak a feltételek az egyes emberek számára, mint régebben. Nem csoda tehát, ha olyan sokan egyenesen belebetegszenek az ilyesmibe.
Az önsegítő csoport sokféle módon segíthet a gyászmunkában is. Az azonos élethelyzetben, azonos problémával küzdő emberek egymás társaságában fenntartások nélkül tudnak beszélni problémáikról, az oldja magányukat, csökkenti bűntudatukat, és felgyorsítja a gyászmunkát.
A talán különösen hangzó "gyászmunka" kifejezés pontosan jelzi, hogy a veszteséggel foglalkozni kell, azaz a legrosszabb, amit tehetünk, ha a szőnyeg alá seperjük és azt hisszük, hogy a temetéssel, vagy mondjuk a válóperrel véget ért a folyamat. Sokat segíthet, ha a fel nem dolgozott veszteségeink magunkba gyűrése helyett szembe fordulunk a problémáinkkal, és szabályos listát készítünk arról, hogy mi az, amit az életünkben jelentős veszteségként éltünk meg.
Erre az időrendi listára célszerű felvenni számunkra fontos személyek halálának időpontját, az iskola- és lakhelyváltoztatásokat, válást, vagy elköltözést, fizikai, vagy mentális betegségeket, ami akár bennünket, akár a családtagjainkat érték, súlyos baleseteket, állásvesztést, bármi olyasmit, amit kisiklásnak érzünk az életünkben. Nem igaz az, hogy veszteségeink felsorolása rontja a közérzetünket, ez csak akkor van így, ha a listán csupa "befejezetlen" ügy szerepel. Ha pedig ez így van, akkor épp itt az ideje, hogy lezárjuk a régi aktákat. Kiderülhet például, hogyha alaposabban utána gondolunk, eddig csalt az emlékezetünk, nem úgy, nem akkor történtek velünk bizonyos dolgok, ráébredünk, hogy emlékezetünk lyukai épp azt fedték el, ami miatt nyomasztónak éreztük a múltbeli történéseket. Vagyis egyáltalán nem felesleges időtöltés, köldöknézés, ha megpróbáljuk pontosan felidézni a régi eseményeket, helyszíneket, körülményeket. Tapasztalni fogjuk, hogy ami a helyére került az idők folyamán, az nem zavar akkor sem, ha nagyon élesen jelenik meg az emlékezetünkben.
Azok az emlékek azonban, amelyek felidézése során zavart, szomorúságon, ellenállást vagy fájdalmat érzünk, az valószínűleg a lezáratlan ügyeink közé tartoznak. Márpedig az ügyek lezárására lehetőség van akkor is, ha az adott szereplő már nem él, vagy végleg elszakadtunk tőle. Hiszen ne feledjük el, a fájdalmas kép csupán a mi emlékezetünkben él, és ha a múltat nem is, de ezt lehet korrigálni. Akikkel már nincs lehetőségünk megbékélni élőben, levélben, személyes találkozás során, megtehetjük ezt gondolatban egyszerűen úgy, hogy bocsánatot kérünk tőle, vagy megbocsátunk neki. Általában mind a kettőre szükség van.
A tapasztalatok szerint, a következő előnyökkel járhat veszteséglistánk részletekbe menő feldolgozása.
Fejlesztjük a saját memóriánkat, és meglepő részletek jutnak eszünkbe.
Átéljük azokat a finom különbségeket, amelyek az egyes emlékeink között vannak, és magunk is meglepődünk, hogy milyen hamar megtanuljuk fülön fogni a szőnyeg alá sepert problémákat.
Megerősödik vagy kialakul bennünk az az érzés, hogy az életünk fontos. A legtöbben ugyanis minden bélyeg, veszteség, tragédia ellenére sok pozitív és értékes szívet melengető emlékkel rendelkezünk, általában többen szeretnek bennünket, mint ahány emberről feltételezzük.
Az önbecsülésünket fejleszti ez az eljárás.
A legtöbb embernek energiát, többlet vitalitást ad ez a folyamat, hiszen megtapasztaljuk, hogy bizonyos fokig az emlékeinket át tudjuk értékelni.
A múltbeli veszteségek újragondolása és átértékelése segíthet nekünk abban, hogy az életünkben elkerülhetetlen későbbi ilyen történéseket egészségesebben tudjuk kezelni, bizony a veszteség és a gyász olyan történés, amire jó, ha föl vagyunk készülve. Ez persze nem jelenti azt, hogy állandóan a jövőtől kell rettegnünk, épp ellenkezőleg, ha megtanuljuk, hogy az életünk része, ami már megtörtént velünk nem is egyszer és mégis túléltük, ezt feltehetően a jövőre nézve is könnyebben tudjuk elfogadni.
/az alábbi szöveget egy önsegítő website-ról fordítottam/
Sokan akaratlanul lebecsülik a komoly depressziót, és az ettől szenvedőnek olyasmit mondanak, amivel csak rontják az állapotát. Az effajta kijelentések nagyrészt jó szándékból fakadnak, de mivel azok, akik mondják, keveset vagy semmit nem tudnak a betegségről, az ellenkező hatást érik el vele. Íme egy lista azokról a mondatokról, amelyeket, ha lehet, sose mondjunk komoly depresszióban szenvedő embertársunknak.
1. Tulajdonképpen mi a bajod?
2. Nem hagynád abba ezt a nyafogást? Miért gondolod, hogy mindenkinek veled kell foglalkoznia?
3. Ez az egész probléma csak a te fejedben létezik.
4. Azt hittem, ennél erősebb vagy.
5. Ki mondta azt, hogy az életben mindig minden sikerül?
6. Kapd össze magad, s meglátod elmúlik minden bajod.
7. Ugye hogy máris jobban vagy?
8. Hagyd abba ezt az állandó önsajnálatot!
9. Tudod, hogy hány embernek van nagyobb baja, mint neked?
10. Annyi jó dolog történik veled, miért nem tudsz örülni nekik,
11. Nézd meg, milyen szépen süt a nap!
12. Sok mindenért hálás lehetnél a sorsnak, ehelyett depressziós vagy.
13. Tulajdonképpen mitől vagy depressziós? Magyarázd el nekem!
14. A boldogság a saját választásunk eredménye.
15. Talán vitaminokat kellene szedned stressz ellen.
16. Ha szomorúakat gondolsz, előbb-utóbb szomorú is leszel.
17. Fel a fejjel.
18. Az nem jó, ha mindig csak magaddal foglalkozol.
19. Nem tudnál egy kicsit normálisabb lenni?
20. Mi lenne, ha együtt elmennénk valahova bulizni?
21. Végy egy meleg fürdőt, nekem az mindig segít, ha kivagyok.
22. Persze mindenkinek vannak rossz napjai.
23. Egyáltalán nem nézel ki depressziósnak.
24. Ne légy már olyan önző.
25. Csak azért csinálod, hogy mindenki rád figyeljen.
26. Miért nem mosolyogsz többet?
27. Az egyetlen, akinek ártasz, az csak saját magad.
28. Ez itt egy munkahely, nem kórház.
29. A te kezedben van a sorsod.
30. Semmi okod nincs arra, hogy ilyen rossz gondolataid legyenek.
31. Pár hét múlva már emlékezni sem fogsz erre a rossz hangulatra.
32. Ne csináld, mert rám ragasztod a depressziódat!
33. Én csak segíteni akartam neked.
34. Tévedsz, ha azt hiszed, hogy a világ olyan rossz, amilyennek gondolod.
35. Egy új szerelem kellene, attól elmúlna a depressziód.
36. Miért nincs neked hobbid?
37. Szerintem a depresszió, a környezet megbüntetésének egy formája.
38. Már megint depressziós vagy?
39. Ha átéltél volna legalább egy igazi tragédiát az életedben, akkor egész más színben látnád a világot.
40. Kamillateát próbáltál már?
41. Hagyd abba, ennek semmi értelme!
42. Na kelj föl az ágyból, és rázd meg magad!
xxxx
A környezetünkben lévő depressziós embernek biztos, hogy segítségre lenne szüksége, de nem biztos, hogy ezt most, és tőlünk akarja megkapni. Ezért az életveszélyt leszámítva, semmiképpen se erőltessük, hogy forduljon orvoshoz, szedjen tablettákat, stb. Van viszont két olyan dolog, amit mindenképpen éreztessünk vele: 1. Tudomásul vesszük, hogy olyan állapotban van, amilyenben. 2. Nem ítéljük meg- és el azért, mert depressziósnak érzi magát.
Íme néhány "mintamondat", amellyel ha akarjuk, érzékeltethetjük az együttérzésünket, és jelezzük, hogy szükség esetén segítünk.
1. Nem érzed túlságosan egyedül magadat?
2. Itt maradok veled, ha akarod.
3. Együtt megbirkózunk ezzel a helyzettel.
4. Ne mondj semmit, ha nehezedre esik!
5. Sírjál, ha attól megkönnyebbülsz!
6. Azért, mert nagyon rossz a hangulatod, még senki nem gondolja, hogy megbolondultál.
7. Megértem a fájdalmadat, és együtt érzek veled.
8. Nagyon sajnálom, hogy ennyire szenvedsz.
9. Nagyon fontos vagy nekem.
10. Ha az emberi agy elég egyszerű volna ahhoz, hogy megértsük, akkor túl egyszerű lenne a mi agyunk, hogy megértsük az emberi agyat - ezt a Prozac egyik fejlesztője mondta az emberi gondolkodás bonyolultságának jellemzésére.
Ez a dokumentum a Magyar Elektronikus Könyvtárból származik. A
szerzői és egyéb jogok a dokumentum szerzőjét/tulajdonosát
illetik (amennyiben az illető fel van tüntetve). Ha a szerző
vagy tulajdonos külön is rendelkezik a szövegben a terjesztési
és felhasználási jogokról, akkor az ő megkötései felülbírálják
az alábbi megjegyzéseket. Ugyancsak ő a felelős azért, hogy
ennek a dokumentumnak elektronikus formában való terjesztése
nem sérti mások szerzői jogait. A MEK üzemeltetői fenntartják
maguknak a jogot, hogy ha kétség merül fel a dokumentum szabad
terjesztésének lehetőségét illetően, akkor töröljék azt a MEK
állományából.
Ez a dokumentum elektronikus formában szabadon másolható,
terjeszthető, de csak saját célokra, nem-kereskedelmi jellegű
alkalmazásokhoz, változtatások nélkül és a forrásra való
megfelelő hivatkozással használható. Minden más terjesztési és
felhasználási forma esetében a szerző/tulajdonos engedélyét
kell kérni. Ennek a copyright szövegnek a dokumentumban mindig
benne kell maradnia.
A depressziók diagnosztikája és terápiája
-----------------------------------------
Rihmer Zoltán dr.
Országos Pszichiátriai és Neurológiai Intézet, Budapest
A depresszió a világon mindenütt népbetegségnek számít, hiszen a
felnőtt lakosság 10 százaléka rekurrens vagy krónikus depresszióban
szenved. Túl a depresszió okozta szenvedésen, a betegség igen
veszélyes lehet: gyakori az öngyilkosság, a másodlagos alkohol vagy
gyógyszer abúzus, a produktivitás csökkenése, tartós betegállomány, az
egészségügyi szolgálat felesleges terhelése és fokozott a szomatikus
morbiditás és mortalitás is. A depressziók eredményes kezelése ezen
szövődmények jelentkezését is lényegesen lecsökkenti. A betegség
kezelésének költségei ugyanakkor eltörpülnek a nem kezelt depressziós
betegek okozta társadalmi károk mellett. A korszerű és biztonságos új
antidepresszív gyógyszerek birtokában a depressziók döntő többsége
ambulánsan is kezelhető, és ebben egyre nagyobb szerep jut a
családorvosoknak.
Az orvosi értelemben vett (tehát felismerhető és hatékonyan
gyógyítható) depresszió korunk egyik leggyakoribb betegsége.
Nemzetközi és hazai adatok szerint a felnőtt lakosság közel 20
százaléka élete során legalább egy depressziós fázison átesik,
és az ismétlődően zajló vagy krónikus depressziók prevalenciája
is meghaladja a 10 százalékot. Ez Magyarországon 2 millió, ill.
1 millió embert jelent.
A depresszió nem azonos a rossz társadalmi közérzet által okozott
többnyire jogos és motivált bosszúsággal. Ezt igazolja az a
tapasztalat is, hogy az igen nehéz körülmények között élők többsége
nem depressziós, míg a depresszióban szenvedők jelentős hányada az
átlagnál lényegesen jobb körülmények között él.
A depresszió többnyire genetikai-biológiai hajlam talaján jön létre.
Család-, ill. ikervizsgálatok egyértelműen bizonyították, hogy a
depressziók familiaritása nem a nevelési-, ill. szociális átörökítési
mechanizmusok révén keletkezik. Magát a betegséget gyakran - az
arra hajlamos egyéneknél - külső, provokáló tényezők, un. negatív
élet-események manifesztálják. Az utóbbi két évtized vizsgálatai
azt is igazolták, hogy a depressziós állapotok viszonylag jól
körülhatárolható agyi biokémiai eltérésekkel járnak, és az ezekre
előnyösen ható gyógyszerekkel (antidepresszívumokkal) sikeresen
kezelhetők.
Tünettan
........
A depresszió diagnózisához megkívánt tüneteket, ill. azok
konstellációját az Amerikai Pszichiátriai Társaság hivatalos
diagnosztikai kézikönyve alapján (DSM-IV.) az 1. táblázat foglalja
össze.
A kezeletlen, vagy nem szakszerűen kezelt depresszió rendkívül
veszélyes állapot: a befejezett öngyilkosságot elkövetők több, mint
50 százaléka kezeletlen vagy elégtelenül kezelt depresszióban szenved,
és a depressziós beteg adekvát terápia híján 30-35 százalékos
valószínűséggel szuicidium miatt hal meg. Ugyanakkor számos vizsgálat
adatai szerint a szakszerűen kezelt és gondozott depressziós
betegeknél ez a rendkívül magas szuicid kockázat nagyságrendekkel
csökken (0,5-2 százalék).
Kétségtelen, hogy a depresszió legtragikusabb következménye az
öngyilkosság, emellett azonban számos egyéb komplikáció, ill.
szövődmény is jelentkezhet, mint pl. a másodlagos alkohol, ill.
gyógyszer abúzus (dependencia), tartós betegállomány, rokkantnyugdíjazás,
családi konfliktusok, sok és felesleges szakorvosi vizsgálat stb.
Ezeket tünteti fel a 2. táblázat.
Súlyosabb depressziók esetén (ez viszonylag ritka) depressziós
téveszmék is felléphetnek (bűnösségi, elszegényedéses, nihilisztikus,
üldöztetéses doxazmák), ilyenkor a betegek - sajnos - gyakran
schizophrenia vagy paranoid pszichózis tévdiagnózist kapnak, pedig a
helyes kórisme a két betegség alapvetőén eltérő terápiája miatt
rendkívül fontos.
Téves az a nézet, amely a depressziót csupán a hangulati élet
indokolatlan és tartós negatív irányú eltolódásával azonosítja. Bár
ez a tünet - kisebb-nagyobb intenzitással - gyakorlatilag mindig jelen
van, igen gyakoriak az egyéb szimptómák, mint pl. a szorongás,
kognitív zavarok, vegetatív, ill. szomatikus tünetek (inszomnia vagy
hiperszomnia, étvágytalanság vagy fokozott étvágy, fogyás, obstipáció,
amenorrea, szexuális aktivitás csökkenése), valamint a szervi okokkal
nem magyarázható nagyfokú fáradékonyság, erőtlenség, fájdalmak és
egyéb testi szenzációk (fejfájás, mellkasi nyomás, torok-szorítás,
diffúz hasi panaszok, pareszteziák stb.).
Ha az említett szomatikus tünetek dominálnak és a hangulatzavar
kevésbé nyilvánvaló, maszkírozott (larvált) depresszióról beszélünk,
amelynek diagnosztikai jellemzőit a 3. táblázatban tüntettük fel.
Osztályozás
...........
Bár különböző depressziós betegek eseteiben a klinikai kép globálisan
nagyon hasonló lehet, a depresszió mégsem egységes betegség.
- Másodlagos (szekunder) depresszióról szólunk, ha a tünetcsoport
súlyos szervi betegséghez társul, ill. annak következménye (pl.
stroke-hoz, Parkinson-betegséghez, malignus kórképekhez, HIV
infekcióhoz, cerebrális atrófiához, epilepsziához társuló
depressziók). Az alapbetegség kezelésén kívül itt a szupportív
pszichoterápia mellett antidepresszív farmakoterápia is indokolt.
- Elsődleges (primer, régi szóhasználattal endogén) depresszió
esetén ilyen kimutatható elsődleges, "oki" tényezők nincsenek,
bár gyakran szerepel a közeli anamnézisben provokatív tényezőként
értékelhető negatív élet-esemény. A primér depressziókon belül
megkülönböztetünk unipoláris (csak depressziós és egészséges
időszakok váltakozása) és bipoláris lefolyást (utóbbi esetén a
depressziós és tünetmentes periódusok mellett túlzottan aktív,
felhangolt, kritikátlan, irritábilis, időnként agresszivitással
és megalomán vagy üldöztetéses téveszmékkel járó un. hipomániás
vagy mániás fázisok is jelentkeznek).
Mind az unipoláris, mind a bipoláris depresszió lehet súlyos (major)
vagy relatíve enyhe (minor) depresszió (ha ez utóbbi legalább két
éve tart, dysthymiáról beszélünk). A primér depresszió a lefolyás
periodicitását illetően is heterogén jelenség: az esetek egy kisebb
hányadában a betegség évszakhoz kötötten ismétlődik (téli, ill.
nyári depresszió). A primér depressziók vázlatos osztályozása a 4.
táblázatban látható.
A depresszióhoz - a betegség lefolyásának valamely stádiumában - egyéb
pszichiátriai kórképek is társulnak. A már említett másodlagos alkohol
és gyógyszer abúzuson kívül gyakori a pánikbetegséggel, szociális
fóbiával, kényszerbetegséggel való un. komorbiditás, de szerencsére
ezen kórképek kezelésében az antidepresszívumok szintén igen hatékonynak
bizonyultak, így a prognózis ilyen esetekben nem feltétlenül rosszabb.
Személyiségzavarral (különösen antiszociális borderline vagy hisztriónikus
típusú formával) való komorbiditás esetén azonban (főleg a csökkent
kooperációs készség miatt) a kezelés hatékonyságának prognózisa már
nem olyan jó. A depresszióhoz a véletlennél gyakrabban társulnak
bizonyos testi betegségek is (hipertónia, kardiovaszkuláris kórképek,
diabetes mellitus, infekciózus és tumoros megbetegedések). A kapcsolat
ismerete azért is fontos, mert az ilyen szomatikus komorbiditást
mutató depressziók esetén gyakran csak a testi betegséget ismerik fel
és kezelik.
Biológia
........
Az utóbbi két évtizedben igen jelentős haladás történt a primér
depressziók biológiai hátterének tisztázása, ill. terápiás
befolyásolhatóságának terén is. Ma már tudjuk, hogy a depressziós
fázis mögött a központi idegrendszer megváltozott (általában
csökkent) szerotonin és/vagy noradrenalin aktivitása áll, bár egyéb
neurotranszmitterek és neuropeptidek szerepe is nagyon valószínű.
Az ismert és hatékony antidepresszívumok növelik a szerotonin, ill.
noradrenalin mennyiségét a központi idegrendszer bizonyos struktúráiban,
és így a kórkép alapját tevő biokémiai zavar korrigálása rövid
latencia után (az antidepresszívumok két-három hét múlva hatnak) a
klinikai tünetek javulásában, ill. megszűnésében mutatkozik meg.
Azon neurotranszmitterek (főleg a szerotonin és noradrenalin),
amelyek megzavart - többnyire csökkent - forgalma depressziókban
igazolható, normális körülmények között is szerepet játszanak bizonyos
perifériás hormonok (pl. kortizol anyagcsere, pajzsmirigyműködés
stb.), ill. egyéb élettani funkciók szabályozásában. Ezért van az,
hogy a depressziós fázis során finom, de egyértelműen kimutatható
eltérések jelentkeznek a hipotalamusz-hipofizis-mellékvese, ill. a
hipotalamusz-hipofizis-pajzsmirigy tengelyben is. A depressziós fázis
gyógyulása után ezen neuroendokrin eltérések (pl. a kóros dexamethazon
szupressziós teszt, ill. az abnormális TRH-TSH teszt) többnyire
normalizálódnak.
Terápia
.......
A primér depresszió kezelésében a legfontosabb és a legszélesebb
körben alkalmazandó eljárás az antidepresszív farmakoterápia, de
bizonyos esetekben pszichiáter szakorvos által végzett egyéb kezelések
is szükségessé válhatnak (pl: a téli depresszió fény-terápiája,
szakszerűen kivitelezett farmakoterápiával is dacoló depressziókban
az elektrokonvulzív kezelés).
Pszichoedukációt (a beteg és családtagjainak felvilágosítását a
betegségről, a kezelésről, az esetleges mellékhatásokról), ill.
támogató (szupportív) pszichoterápiát mindig, célzott pszichoterápiákat
(pl. családterápia, kognitiv-terápia) a megfelelő indikáció esetén
kell végezni. Ez utóbbiak azonban már a speciálisan kiképzett
pszichiáter szakorvosok, pszichológusok, ill. pszichoterapeuták
kompetenciájába tartoznak.
A depressziók kezelésében (és különösen az ambuláns gyakorlatban)
a legfontosabb az antidepresszív farmakoterápia. A több évtizede
forgalomban lévő triciklusos antidepresszívumok (pl. Melipramin,
Noveril, Teperin) igen hatékonynak bizonyultak a depressziók
terápiájában, de a gyakran fellépő kellemetlen mellékhatások
(szédülés, álmosság, szájszárazság, obstipáció, vizelet retenció,
ortosztatikus hipotónia, hosszú távon súlygyarapodás stb.) miatt
alkalmazásuk napjainkban a korszerűbb szerek birtokában háttérbe
szorult. Az említett mellékhatások néha megakadályozták, hogy az
optimális (terápiás) dózist elérjük, így a beteg ugyan kapott
antidepresszívumot, de annak szubterápiás adagja miatt kedvező
klinikai hatás nem alakulhatott ki. Jelentős előrelépést hoztak az
utóbbi években piacra került, lényegesen kevesebb mellékhatással
járó és biztonságosabb antidepresszivumok.
Közülük a szelektív szerotonin reuptake inhibitorok (SSRI szerek:
Fevarin, Prozac, Seropram, Seroxat, Zoloft) és a RIMA antidepresszivum
(Aurorix) a legfontosabbak. A hagyományos antidepresszívumok közül
a Noveril és Ludiomil rendelkezik a legkevesebb mellékhatással, és
utóbbi, mint a nálunk forgalomban lévő egyetlen noradrenerg
antidepresszívum, teljesen nem nélkülözhető.
A Prozac, Seropram, Seroxat és Zoloft esetében sokszor már egy
kapszula, ill. tabletta (20, 20, 20, ill. 50 mg) a terápiás dózist
jelenti, de ha a beteg két-háromheti kezelés után sem javul
lényegesen, a dózis fokozatosan tovább emelendő. Fevarin és Ludiomil
eseteiben célszerű kisebb adagokkal kezdeni (25 mg naponta), és a
továbbiakban a dózist két-három naponta lépcsőzetesen emelni.
Aurorix alkalmazása során az első pár napban 300, ezt követően 450-600
mg az ajánlott dózis, de nem, vagy csak részlegesen javuló betegnél
ennél több, akár 750-900 mg/nap is lehet. Fontos, hogy elmagyarázzuk
a betegnek és családtagjainak: markáns hatás csak kb. két-három hét
múlva jelentkezik, és figyelmeztessük őket az esetleg jelentkező
átmeneti és többnyire veszélytelen mellékhatásra (fejfájás, hányinger,
hasi panaszok).
Amennyiben a depressziót szorongás, ill. inszomnia is uralja, az
antidepresszívumot anxiolitikummal (pl. 3 x 0,25-1,0 mg Xanax vagy
Rivotril, 3 x 5-10 mg Seduxen), ill. altatókkal (Immovan 7,5 -
15 mg, Rohipnol 1-3 mg, Dormicum 7,5-15 mg) kell kiegészíteni,
különösen az első néhány héten, amikor az antidepresszívum még
nem hathat. Ha a depressziós beteg kellő adagban és kellő ideig
alkalmazott antidepresszívum mellett nem javul lényegesen, célszerű
antidepresszívumot váltani, vagy pszichiáter szakorvostól konzíliumot
kérni. Mivel egy depressziós fázis lefolyásának átlagos időtartama 6-9
hónap, a sikeres kezelést legalább ilyen hosszú ideig folytatni kell.
Szemben a régebben terjesztett tévhittel, ma már biztosan tudjuk, hogy
az antidepresszívumok nem fokozzák, hanem kifejezetten csökkentik a
depressziós betegek öngyilkossági kockázatát. Természetesen az első
napokban, hetekben, amikor az antidepresszívum még nem hat, a szuicid
intenciókkal küszködő beteg fokozott figyelmet igényel, közvetlen
szuicid veszély esetén (pl. öngyilkossági szándék hangoztatása,
búcsúlevél stb.) pedig pszichiátriai szakkezelés, esetleg
hospitalizáció is szükséges lehet.
Ugyancsak osztályos kezelés szükséges súlyos (téveszmékkel járó)
depressziók, vagy mániás fázisba való átcsapás eseteiben is. A
depressziók korszerű és hatékony kezelési módjainak elterjedése
ugyanakkor lehetővé tette, hogy a betegek túlnyomó többségét
ambulánsan kezeljék. Kívánatos, és világszerte észlelhető gyakorlat,
hogy az enyhe, ill. középsúlyos eseteket családorvosok kezeljék;
hiszen egy nem pszichotikus, szuicid veszéllyel nem járó depresszió
felismerése és kezelése semmivel sem nehezebb és felelősségteljesebb
feladat, mint a családorvosi praxisban ugyancsak gyakori akut
miokardiális történés, heveny hasi folyamat stb. ellátása.
A családorvosi gyakorlatban ajánlott antidepresszívumok főbb
jellemzőinek ismertetése az 5. táblázatban látható.
Társadalmi jelentőség
.....................
Annak ellenére, hogy a depressziók kezelésének lehetőségei ma már
meglehetősen jók, a betegek jelentős hányada nem is tudja, hogy milyen
betegségben szenved, sőt sok depressziós beteg jellemgyengeségnek,
meghasonlottságnak, esetleg külső tényezőknek tulajdonítja az
állapotot. Az orvos által látott depressziós betegek több, mint
50 százalékát, Angliában, Svédországban és az Egyesült Államokban
családorvosok kezelik. Nálunk ez az arány biztosan jóval alacsonyabb,
és az is tény, hogy a hazánkban nyilvántartott depressziós betegek
száma a valós prevalenciából számítható érték 10 százaléka alatt van.
A depressziók korai felismerésének és hatékony kezelésének pedig
komoly népegészségügyi vonatkozásai vannak. Svédországi vizsgálatok
bizonyították, hogy a Gotland sziget lakosságát ellátó 20 családorvos
rövid, tematikus továbbképzése a depresszió diagnosztikáját és
terápiáját illetően jelentősen (egy harmadára!) csökkentette az
öngyilkossági halálozást, de lényegesen csökkent a depresszió miatti
kórházi beutalások és a betegállományban töltött napok száma is.
Amerikai és angol vizsgálatok szerint a kezelésben részesülő
depressziós betegekre fordított kiadások (kórházi ellátás, munkabér,
gyógyszer, vizsgálatok stb.) a nem kezelt depressziós betegek okozta
társadalmi károknak (öngyilkosság, munkából való kiesés, alkoholizmus
stb.) csak mintegy 10-20 százalékát teszik ki.
A depresszió ára tehát jóval kisebb, mint a depresszió kára. Fontos
annak tudatosítása is, hogy a depressziók kezelésének összköltségéből
a gyógyszerek csak mintegy 5 százalékot tesznek ki.
A világviszonylatban népbetegségnek számító depresszió korai
felismerése és hatékony kezelése a beteg szenvedésének megszüntetésén
túl az egyénileg és társadalmilag is rendkívül nagy jelentőségű
komplikációkat is képes megelőzni, lényegesen javítva ezzel mind a
beteg, mind közvetlen hozzátartozói (és végső soron a társadalom)
életminőségét is.
Irodalom: 1. Arató M. (szerk.) Depresszió. Cserépfalvi-Psychoeducatió,
Budapest, 1994. - 2. Belső N. és Rihmer Z.: A depresszió
farmakoterápiájának költség-haszon elemzése. Psychiat. Hung. 10,
293-298, 1985. - 3. Goodwin F.K., Jamison R.K.: Manic-Depressive
Illness. Oxford University Press, New York, 1990. - 4. Kessler R.C.
és mtsai.: Lifetime and 12-month prevalence of DSM-III-R psychiatric
disorders in the United States. Arch. Gen. Psychiat. 51, 8-19, 1994.
- 5. Rihmer Z.: A depressziók larvált megjelenési formái. Psychiat.
Hung. 9, 37-48, 1994. - 6. Rutz W. és mtsai.: Long-term effects of an
educational program for general practitioners given by the Swedish
Committee for the Prevention and Treatment of Depression. Acta
Psychiat. Scand. 85, 83-88, 1992.
Nyolc különösen nagy öngyilkossági kockázati tényezőt azonosítottak több száz pszichológus kikérdezése alapján az Egyesült Államokban. A Monitor on Psychology februári száma beszámol róla, hogy ötszáz gyakorló pszichológust felkértek, rangsoroljanak 48 olyan kockázati tényezőt, amelynek szerepe lehet a depresszió, illetve öngyilkosság bekövetkeztében. A saját klinikai tapasztalataik alapján 1-9 pontot adtak a megkérdezettek a vizsgálatba bevont egyes tényezőknek. A válaszok kiértékelése után, a következő kockázati tényezőket találták a legfontosabbnak.
Az előző depressziós állapot súlyossága
Korábbi öngyilkossági kísérletek
Visszatérő öngyilkossági gondolatok
Súlyos reményvesztettség
Vonzódás a halálhoz
Öngyilkosság a családi környezetben
Alkoholizmus
Veszteség/gyász /magány
A többi negyven tényezőt sokkal kevésbé tartották kockázatosnak a pszichológusok, jóllehet ezek között súlyos anyagi, egzisztenciális veszteség, megrokkanás, mellőzés, állásvesztés, stb. szerepelt. A legsúlyosabb kockázati tényezők felismerése azért különösen fontos, mert a pszichológusok tapasztalata szerint, az öngyilkossági kísérletet elkövetett személyek az esetek egyharmadában végül mégis önkezükkel vetnek véget az életüknek.
xxxxxxx
xxxxxxx
Mindnyájan ismerünk a környezetünkben olyan embereket, akiknek mindenük megvan, és mégis elégedetlenek a sorsukkal. Ezeknek az embereknek egy része a birtokukban levő anyagi hatalom, az őket övező presztizs, jó családi környezet ellenére súlyos depresszióba esik, és nem ritkán öngyilkosságot követnek el. Az ilyen, látszólag megmagyarázhatatlan esetekben, a háttérben gyakran a tökéletességre való törekvés kóros formája húzódik meg.
A perfekcionizmusnak legalább három különböző típusát lehet megkülönböztetni, és ezek nem egyformán veszélyeztetik az illetőt. A másokat tökéletességre késztető vagy kényszerítő, többnyire nem túl népszerű emberek elvárják, hogy a környezetükben élők irreális elvárásokat teljesítsenek, például gyerekeiktől teljesíthetetlen iskolai eredményeket várnak. A másik csoport perfekcionizmusa saját magára irányul, állandóan elégedetlen azzal, amit már elért, és állandóan egy esetleges kudarctól tart. Az ilyen emberek számára a legnagyobb siker sem ad tartós megelégedettséget. A harmadik típus azoké az embereké, akik érzik, hogy a környezet által sugallt irreális és túlzott elvárások közepette kell megfelelniük, de nem lázadnak ellenük, hanem mindenáron teljesíteni akarják azokat.
Az első csoportba tartozó örök elégedetleneket a környezet általában ki nem állhatja, ugyanakkor ők veszélyeztetik legkevésbé a saját egészségüket. A másik két típus viszont neurotikus perfekcionizmusnak minősíthető, különösen akkor, ha az illetők pontosan átlátják a helyzet irrealitását, mégis szinte önpusztító módon igyekszenek annak megfelelni. Az ilyen beállítottságú emberek teljesen függetlenül az életben elért sikereiktől, a legkisebb kudarc esetén is súlyos depresszióba eshetnek, és nem ritka körükben az öngyilkosság.
A témával foglalkozó szakemberek szerint, az erős perfekcionizmus komolyan csökkenti a depresszió gyógyulási esélyeit, legalábbis rövidtávon nem lehet eredményre számítani. Amíg az illető meg nem birkózik a saját perfekcionista beállítottságával, és nem képes valóban elfogadni a saját határait, sőt megbékélni azokkal, addig tartósan nem segítenek sem a gyógyszerek, sem a pszichoterápia.
A romboló perfekcionizmus cimü írás megjelent, az American Psychologyst című folyóirat
Ha úgy érzed, hogy e-pillanatban öngyilkossági gondolataid vannak, kérlek, állj meg egy kicsit és szánj pár percet az olvasásra. Legfeljebb öt percre lesz szükséged. Nem azokról az érzésekrõl akarok veled beszélni, amiket most élsz át, nem vagyok orvos és pszichológus sem, csupán valaki, aki tudja, milyen érzés nagy bajban lenni.
Nem tudom ki vagy, nem tudom, miért olvasod el ezt a szöveget. Csak azt tudom, hogy ebben a pillanatban olvasod ezt a szöveget és ez jó. Feltételezem bajban vagy, és ezért jutottál arra a gondolatra, hogy véget vetsz az életednek. Ha ez lehetséges lenne, megpróbálnék neked más módon is segíteni, melléd ülni és beszélgetni szemtõl-szembe. De ez nem kivitelezhetõ. Ezért csak így tudok hozzád beszélni.
Sok embert ismertem, aki meg akarta ölni magát, így aztán van elképzelésem arról, hogy milyen érzések kavarognak most a te fejedben is. Tudom, hogy nem vagy képes sokáig figyelmesen olvasni, ezért rövidre fogom a mondandómat. Az elkövetkezõ 5 percben öt egyszerû gyakorlati dologról szeretném megosztani veled az ismereteimet. Nem fogok vitatkozni veled, nem próbállak lebeszélni arról, hogy van-e értelme megölni magadat. De biztos vagyok benne, hogyha erre az elhatározásodra gondolsz, akkor elég vacakul érzed magad.
Látom, még mindig itt vagy és olvasol, és ez nagyon jó. Szeretnélek arra kérni, hogy maradj velem ennek a szövegnek a végéig. Abban bízom, hogy legalább egy parányi bizonytalanság van benned valahol mélyen, ha arra gondolsz, hogy valóban véget akarsz-e vetni az életednek. Az ember ugyanis már csak ilyen, még a legmélyebb kétségbeesésben is megfordul ilyesmi a fejében. És ez teljesen normális dolog, a halállal kapcsolatos bizonytalanság nagyon is helyénvaló érzés. Az a tény, hogy még mindig itt vagy, ezt a kis bizonytalanságot igazolja. Azt jelenti, hogy miközben meg akarsz halni, ugyanabban az idõben a lényed egy része igenis élni akar. Ezért tarts ki még egy pár percig.
Kezdjük a következõ kijelentéssel: "Az öngyilkosság nem egy döntés eredménye, akkor következik be, amikor a szenvedés túlnõ az elviselhetõség határán." Ez nagyon fontos megállapítás, azt jelenti, hogy nem vagy se gyenge, se bolond, se hisztérikus, még csak rossz se vagy, amiért most öngyilkossági gondolataid támadtak. És ez nem is azt jelenti, hogy te valóban meg akarsz halni, csak azt jelenti, hogy az a szenvedés, amit érzel nagyobb, mint amennyivel meg tudsz birkózni.
Sokféle formája van a testi és lelki kínoknak, amelyek öngyilkossághoz vezethetnek. Embere válogatja, hogy ki mit érez elviselhetõnek vagy elviselhetetlennek. Az a pont, ahonnan elviselhetetlennek érezzük a szenvedést, csupán attól függ, meddig terjed az erõnk. És e tekintetben mi emberek nagyon különbözõk vagyunk. Amikor eljutunk ehhez a ponthoz, megjelennek az öngyilkossági gondolatok. Az öngyilkosság önmagában nem jó és rossz, ez nem jellemhiba és erkölcsileg semleges dolog. Egyszerûen arról van szó, hogy valaki úgy érzi, nem bírja tovább.
Az öngyilkossági gondolatokat akkor tudjuk túlélni, ha a következõ két dolog valamelyikét tesszük: l. Csökkentjük a szenvedést. 2. Megtaláljuk a módját, hogy miként lehet a szenvedést jobban elviselni. Hidd el, mind a két út járható.
Szeretnénk neked ezzel kapcsolatban öt dolgot megemlíteni.
1. Sokan mentek át olyasmin, amin te most, és a többség - ez statisztikailag bizonyítható - életben maradt, azaz bármennyire nyomorultul is érzed most magad, jó esélyed van arra, hogy kikerülsz ebbõl a helyzetbõl.
2. Mi lenne, ha adnál magadnak egy kis idõt, egy napot, kettõt, vagy egy hetet. Az érzések és a cselekedetek ugyanis nagyon különbözõ dolgok. Ha most minden idegszáladdal úgy érzed, hogy meg akarod ölni magadat, ez még nem jelenti azt, hogy ezt ebben a pillanatban véghez is kell vinned. Adj magadnak legalább néhány órát. Hiszen máris eltelt három perc, mióta ezt a szöveget olvasod, legalább addig várj, amíg befejezem a mondandómat. Miközben engem olvasol, gondolj arra, hogy az öngyilkos gondolatok is itt vannak és mégis nem teszel semmit.
1. Az emberek gyakran azért foglalkoznak az öngyilkosság gondolatával, mert megkönnyebbülést keresnek a szenvedéseikre. Csakhogy a megkönnyebbülést csak azt tudja átélni, aki él. Soha nem fogod megtapasztalni, hogy megszabadultál a mostani szenvedéseidtõl, márpedig erre vágysz kétségbeesetten, ha meghalsz.
4. A legtöbb ember meglehetõsen rosszul reagál mások öngyilkossági szándékaira. Ennek az az oka, hogy õk maguk is tele vannak félelemmel vagy éppen haraggal. Jó, ha tudod, hogy az ilyen ügyetlen megnyilvánulások inkább növelik a szenvedésedet, semmint segítenének rajtad. Ezek az emberek a legjobb szándékuk ellenére is olyasmit mondhatnak neked, ami csak rontja a helyzetedet.
De vannak emberek, akikhez bátran fordulhatsz ebben a borzasztó nehéz helyzetben is, akik nem ítélnek el, nem kezdenek el veled veszekedni, nem küldenek kórházba, és nem próbálnak meg lebeszélni arról, amire készülsz. Vannak olyan emberek, akik egyszerûen csak törõdnek veled és segítenek. Keress egy ilyen embert. Az elkövetkezõ 24 órát, vagy a következõ hetet használd arra, hogy keress egy ilyen embert, és mond el neki, hogy mi történt veled. Segítséget kérni a lehetõ legtermészetesebb és normálisabb emberi reakció. Ne nehezítsd a helyzetedet azzal, hogy egyedül próbálsz kimászni ebbõl a gödörbõl. Ha sikerül valakivel a mostani állapotodról beszélni, meglátod mennyire meg fogsz könnyebbülni, és lehet, hogy máris nyersz annyi erõt, amivel a fölbillent lelki egyensúlyod helyreáll.
5. Az utolsó dolog, amit el szeretnék mondani neked: az öngyilkos gondolatok önmagukban traumát okoznak, ezért csakúgy, mint egy seb, gyógyításra szorulnak. Ha hirtelen el is tûnnek a fejedbõl, neked továbbra is segítségre van szükséged.
Látod, még mindig itt vagy velem, aminek én õszintén örülök. S ha már eddig eljutottál, megszolgáltad a jutalmadat: azt hiszem, a legjobb az lenne, ha most magadat ajándékoznád meg.
*
*
*
*
Hogy lehet segíteni valakin, aki öngyilkosságra készül?
Elõször is vegyük komolyan. Van egy olyan mítosz, hogy az emberek csak beszélnek róla, de nem teszik meg, ugyanakkor tanulmányok sora bizonyítja, hogy a befejezett öngyilkossági kísérletek 75 százalékában néhány héttel vagy hónappal korábban az illetõ jelezte másoknak, hogy reménytelennek érzi az állapotát. Ezért bárkit, aki öngyilkossági szándékáról beszél, komolyan kell venni. Egy másik közkeletû tévhit, hogy aki önkezével vet véget az életének, az bolond, vagyis nincs beszámítható állapotban. A valóság ezzel szemben az, hogy az összes öngyilkosoknak mindössze 10 százaléka van tette elkövetésekor zavart tudatállapotban, nincs tisztában azzal, amit csinál. A legtöbb öngyilkos a depresszió valamilyen formájában szenved, ugyanakkor sok olyan depressziós van, aki a betegsége ellenére jól kézben tudja tartani mindennapi ügyeit. Épp ezért súlyos tévedés azt hinni, hogyha valaki logikusan és világosan beszél öngyilkossági terveirõl, azt nem kell komolyan venni, mondván, csak a bolondok lesznek öngyilkosok.
Máskor az okozza a veszély alábecsülését, hogy úgy véljük, az illetõ problémája nem olyan komoly, amitõl valaki erre a végsõ elhatározásra jut. Csakhogy ilyenkor a saját fejünkkel gondolkozunk és nem a másik emberével, így aztán nem vagyunk képesek megítélni, hogy neki mennyire látszik megoldhatatlannak a jelenlegi helyzete. Ezért soha ne azzal foglalkozzunk, hogy az illetõ problémája mennyire komoly, inkább azzal, hogy mennyire veszi õ komolyan.
Ne felejtsük el, hogy az öngyilkosság csaknem mindig a segítségkérés kétségbeesett formája. Sokszor azzal hárítjuk el a beavatkozást: "Ha valaki meg akarja ölni magát, azt nem lehet megakadályozni." Az a tény, hogy az illetõ még életben van épp annak a jele, hogy életben is akar maradni, hiszen minden öngyilkos személyisége végzetesen ellentmondásos, egyszerre akar kilépni az életbõl, és ugyanakkor kétségbeesetten ragaszkodik is hozzá. Ha valaki öngyilkossági tervérõl beszél nekünk, az csaknem mindig azt jelenti, hogy konkrétan a mi segítségünket kéri. Ne tévesszen meg bennünket, hogy ennek a beszélgetésnek milyen a jellege, milyenek a körülményei, a tartalma mindig a segítségkérés.
Ugyanakkor az öngyilkosság megelõzése nem egy last minute tevékenység, azaz az esetek többségében már jóval korábban fel lehet figyelni arra, hogy valaki csúszik bele a lefelé hajló spirálba. Az öngyilkosságot megelõzõleg általában tucatnyi olyan momentum következik be, ami a végsõ döntés felé hajtja az illetõt.
Mit tehetünk immár konkrétan, ha fölismerjük, hogy a hozzánk forduló öngyilkossági veszélyben van. Mindenekelõtt hallgassuk meg! Minden lehetõséget adjunk meg arra, hogy áttörje a beszûkült gondolatai börtönét és kibeszélje érzéseit, kétségbeesését. Ilyenkor a legjobb, ha semmit nem mondunk, hiszen erre a helyzetre sincsenek mágikus hatású szavak. A jelenlétünkkel és a figyelmünkkel biztosítsuk arról, hogy nincs egyedül a bajában, és biztosítsuk róla, hogy örülünk, amiért hozzánk fordult, türelem, elfogadás, együttérzés. Kerüljük az érvelést, a vitatkozást és fõleg ne adjunk tanácsokat. Az öngyilkosság tervérõl való beszélgetést egyes nézetek szerint azért kell kerülni, mert épp ezzel adunk ötletet az illetõnek. Ez alapvetõ tévedés, ilyesmit az emberek szinte sosem követnek el hirtelen ötlet sugallatára. Ha egy kétségbeesett embernek föltesszük azt a kérdést, hogy "Megfordult a fejedben az öngyilkosság gondolata is?", akkor épp ellenkezõleg, ezzel segítünk neki, jelezzük, hogy törõdünk vele, komolyan vesszük. Egy további lehetõséget adtunk neki, hogy felülkerekedjen kétségbeesett állapotán. Ha kérdésünkre igennel válaszol az illetõ, tapintatosan kérdezzünk rá, milyen régóta forgat a fejében ilyen gondolatokat? Ne hagyjuk magára az illetõt, ha nagy a valószínûsége annak, hogy máris nagymennyiségû gyógyszert vett be, vagy mérget ivott. Ha lehetõségünk van rá, akadályozzuk meg tette elkövetésében. A lehetõ leggyorsabban hívjunk orvosi segítséget.
Ha valaki sikertelen öngyilkossági kísérleten esett át, vagy eleve olyan módszerrel próbálkozott, amely nem veszélyeztette az életét, ez nem jelenti azt, hogy "túl van a dolgon". Ha ez eddig nem következett be, minden körülmények között segítsük abban, hogy pszichiáter vagy pszichológus vegye gondozásba.
*
*
*
*Figyelmeztetõ jelek, események amelyek nyomán az öngyilkossági kockázat növekedésével lehet számítani.
*Hozzátartozó vagy közeli barát halála vagy halálos betegsége
*Válás
*Különköltözés
*Megszakadt párkapcsolat
*Súlyos családi konfliktusok
*Az egészség elvesztése a valóságban, vagy képzelt betegség formájában
*Állásvesztés, az otthon elvesztése, pénztelenség, társadalmi lecsúszás, az önértékelés összeomlása
*Alkoholizmus vagy drogfogyasztás
*Depresszió. A fiatalok esetében a depresszió nem ritkán hiperaktivitás vagy túlzott veszélykeresés formájában jelentkezik. Az idõseknél gyakran azért ismerik félre a depressziót, mert az öregedés velejárójának tekintik - tévesen. Ha valaki súlyos depressziója egyik napról a másikra végbement gyógyulásáról számol be, legyünk óvatosak. A gyógyszeres kezelés elkezdése utáni néhány nap is fokozott kockázattal jár az ilyen betegek esetében.
*Az érzelmi állapot és a magatartás látszólag indokolatlan megváltozása, és az öngyilkosság témakörének megjelenése- akár szélsõségesen elutasító formában is.
*Elviselhetetlen fájdalom: ma már olyan hatásos fájdalomcsillapító módszerek és gyógyszerek állnak rendelkezésre, hogy ezt a gyakran öngyilkosságot kiváltó kockázatot tulajdonképpen meg lehet szüntetni.! Ne törõdjünk tehát bele a súlyos beteg hozzátartozónk, ismerõsünk arra panaszkodik, hogy elviselhetetlen fizikai fájdalmai vannak.
*Reményvesztettség: az az érzés, hogy a szenvedés, amit most átél az illetõ, folytatódik vagy fokozódik és soha nem várható már javulás.
*A személyes értéktelenség érzése: szégyen, bûntudat, öngyûlölet "Velem senki nem törõdik" érzés
*Félelem a kontroll elvesztésétõl, attól, hogy az illetõ saját magát vagy másokat fizikailag bántalmaz, megsért.
*A mélységes lehangoltság, szomorúság, visszahúzódás állapota, apátia, szorongás, túlérzékenység vagy indokolatlan dühkitörések.
*A korábbi teljesítmény látványos romlása az iskolában, a munkahelyen vagy más területen. Néha ennek épp az ellenkezõje is figyelmeztetõ lehet, amikor valaki látszólag ok nélkül teljesít extra feladatokat, azaz a munkába menekül.
*A társadalmi elszigetelõdés erõsödése, korábbi kapcsolatok megszakítása rokonokkal, barátokkal, kortárscsoporttal.
*A szexuális érdeklõdés látványos hanyatlása, elfordulás olyan tevékenységektõl, amelyek korábban élvezetet okoztak, például színház, mozi, tévé, barátok.
*Az alvási és étkezési szokások látványos megváltozása, jelentõs hízás vagy fogyás, álmatlanság vagy aluszékonyság.
A fenti szövegek a www.lightdarkness.com-rol származnak, ez egy angolnyelvü önsegitő site lelki problémák esetére.
Legyőzhető-e a depresszió?
I. rész --
/
Legyőzhető-e a depresszió?
/AZ alább irás szerzői, Matus István pszihológus, valamint Reisinger János irodalomtröténész,
bibliakutató/
Az elmúlt évtizedekben olyan betegségek ütötték föl a fejüket világszerte,
melyekről a korábbiakban alig hallhattunk, sőt szinte a nevüket sem ismertük:
ilyen az AIDS, az Ebola és mások. Közöttük előkelő helyet tölt be a depresszió.
Egyes felmérések szerint a nyugati, "fejlett világ" minden negyedik emberét
megtámadta már ez a lelki betegség, de egyre terjed mindenütt, ahová a modern
civilizáció beteszi a lábát: Ázsiába, Afrikába, Dél-Amerikába. Nálunk,
Magyarországon a legóvatosabb becslések szerint is 800 000-re tehető a
depressziósok száma, s mintegy új szólásként terjed: "depressziós vagyok".
Ezen az elnevezésen általában szomorúságot, nyomott hangulatot, kedvetlenséget,
kóros levertséget, búskomorságot értenek. Az orvosi-lélektani
fogalomhasználatban is lényegében ezt jelenti. Mivel korunk emberiségének
mentalitását nagymértékben jellemző jelenségről van szó, elengedhetetlen a
híradás és alaposabb tájékoztatás a betegségről, valamint a gyógyulás lehetséges
módozatainak felmutatása is.
A depresszió a pszichiáter szemszögéből
Véleményt nyilvánítani e lelki megbetegedésről egyrészt az orvostudomány
illetékes, azon belül is a pszichiátria, az orvosi pszichológia. Másrészt
viszont - a lelki élet egyik alapvető működészavaráról lévén szó - vitathatatlan
a Biblia illetékessége is, ugyanis a depresszió szorosan kapcsolódik a "hogyan
éljünk?" kérdésköréhez, a gondolkodásmód, az életmód, a társas kapcsolatok,
egyszóval a személyes erkölcs felvetette problémákhoz. E lelki zavar legmélyebb
okairól és gyógymódjáról a Biblia sok kijelentést tartalmaz, ezeket a mai
pszichiáternek sem szabad figyelmen kívül hagynia.
Ennek alapján a depresszió lehetséges megközelítési síkjai a következők: orvosi,
lélektani, kultúrtörténeti és bibliai.
A nemzetközi tudományos életben a mentális zavarok kutatása, rendszerezése terén
élen járó Amerikai Pszichiátriai Társaság kiadványa a DSN-IV diagnosztikai
rendszer, amely - az ENSZ-WHO: ICD-10 diagnosztikai rendszerrel együtt - a lelki
betegségek megállapításában ma mértékadóul szolgál az egész világon.
Már a DSN-III rendszer célul tűzte ki a lelki zavarok pontos fogalmi
meghatározását. A következő megfogalmazást adta: "A mentális zavar olyan
klinikailag jelentős pszichológiai vagy magatartási tünetegyüttes, mely az
egyénben fellép, és jellemző módon szenvedést okozó tünettel (»distress«), vagy
az életműködés egy vagy több fontos területén mutatkozó romlással
(»disability«)jár együtt." A mai diagnosztikai rendszerek alapján
megállapítható, hogy a depressziótól a mániáig terjed e hangulatzavarok széles
és egyre emelkedő skálája. Az idetartozó zavarok többsége általában ismétlődik,
s az egyes epizódok kezdete gyakran a stresszt okozó eseményekhez köthető.
A depresszió kifejezés csupán az utóbbi években kezdett szélesebb körben
elterjedni. Még mindig szívesebben mondanak helyette - olykor egyes orvosok is -
neurózist vagy ideg-összeroppanást. A fogalmi zavar maga is az okok és a
célravezető kezelés meghatározatlanságát jelzi.
A depressziós zavar döntően két nagy megjelenési formát ismer. Az egyik a
depressziós epizód - enyhe, közepes, súlyos (rendkívül súlyos) mérték
jelentkezése, esetleg ismétlődése egy vagy több alkalommal. Ez a gyakorlatban az
érzelmek szomorú lehangoltságával jár több héten át.
A másik megjelenési forma az alaphangulatot (régi görög elnevezésével a thűmiát)
érinti, ez tartós, állandóan fennálló (persistáló) hangulatzavar, kisebb
hullámzásokkal, fluktuációkkal. Ez utóbbi - a tartós - esetben a depressziós
tünetek erőssége, hullámzása kisebb ugyan, mint a másik formánál, veszélyt
jelent azonban az időbeli huzamosság. Így ezt dyszthűmiás zavarnak nevezik.
A mai tudomány a depresszió tüneteiről és okáról
A ma érvényben lévő diagnosztikai rendszer alapján a depressziót 9 tünetből álló
skálával azonosítják. A tünetek rendre a következők:
1. depressziós hangulat,
2. az érdeklődés beszűkülése, örömtelenség,
3. jelentős súlycsökkenés vagy -gyarapodás, azaz étvágytalanság vagy
farkasétvágyúság,
4. alvászavar (kevés, nyugtalan alvás, vagy túl sok alvás),
5. lelassultság, gátoltság (vagy nyugtalanság, agitáltság),
6. fáradtság (testi, lelki gyengeség),
7. érdektelenség, kóros önvádolás, bűntudat,
8. csökkent szellemi képességek (gondolkodási, összpontosítási, döntési), 9. a
halál, az elmúlás gondolata, öngyilkossági eszmék, visszatérően is.
Az elkülönítés szempontjából lényeges, hogy a tünetek nem tulajdoníthatók kémiai
anyagok vagy az általános egészségi állapot közvetlen élettani hatásának,
továbbá nem magyarázhatók például a fájdalommal és a gyásszal. Az is kitűnik az
eddigiekből, hogy a depresszió megjelenhet funkcionális ideggyengeség,
személyiségzavar vagy elmezavar tüneti képében.
A lelki betegségeknek e hagyományos szóhasználattal kifejezett háromnagy
csoportjában a depresszió mindenütt megtalálható, a tünetek számától,
erősségétől és időbeli jellegzetességeitől függően. A fent részletezett
tünetikép még kiegészülhet testi tünetekkel, csapongással, fejfájással,
mellkasi, hasi panaszokkal, vegetatív izgalmi jelekkel stb. Ami az okok
földerítését illeti, a modern tudományos álláspont a különböző okok egyidejű
jelenlétét (multikauzalitását) vallja. Ebben helyet kaphat a genetikai hajlamtól
a központi idegrendszer biokémiai folyamatainak elváltozásán keresztül a
személyiségfejlődés rendellenességéig számtalan tényező.
A legfontosabb külső, exogén faktorok közé tartoznak a beteg közelmúltjában
történt negatív események (romló testi egészség, konfliktusok, közeli
hozzátartozó halála stb.).
Ami a kezelést illeti, ha az észlelt problémakör súlyossága egy bizonyos szintet
meghalad, és testi-lelki szenvedést okozva az életműködések romlásával jár
együtt, azaz lényegileg véglegessé válik a panasz, és nem egy tünet, hanem
tünetegyüttes formájában jelentkezik, mindenképpen szakemberhez kell fordulnunk.
Ezt a helyzetet ugyanolyannak kell vennünk, mint egy belgyógyászati vagy más
szervi megbetegedést, amely feltétlenül orvos-beteg találkozást tesz
szükségessé. Itt jegyezzük meg, hogy a depressziót kizárólag lelki természetűnek
minősíteni, s a hitélet, a vallás illetékességi körébe utalni ugyanúgy műhiba,
és eléggé el nem ítélhető tévedés, mint elhanyagolni és jelentőségét
alábecsülni.
Sokan rossz tapasztalataikról számolnak be a pszichiátereket illetően, amely
kérdésben sem véd-, sem vádbeszédet nem szeretnénk tartani. A betegség
gyógyíthatóságának szempontjából azonban néhány kedvező körülményre hadd hívjuk
fel a figyelmet. Az orvos más területen sem művelhet csodát, de jelentős
eredmény, ha a baj elhatalmasodásának gátat vetett, vagy legalábbis nem rontott
a beteg állapotán. Így kell fogadnunk a következő eredményeket is.
Egyrészt megállapítható, hogy napjainkban már igen hatékony gyógyszerek állnak
rendelkezésünkre. A korábbi két-három fajta készítmény helyett immár
többtucatnyi került a forgalomba. Ezek helyes kiválasztása a pszichiáter
felelőssége.
Sokszor nélkülözhetetlen a komplex kezelés, amikor a gyógyszereket a beteg lelki
vezetése egészíti ki. Ennek következtében elmondhatjuk, hogy a lelki zavarok
gyógyíthatósága ma már közel azonos a belgyógyászati, megbetegedések
gyógyíthatóságával.
A pszichiáter hadd állapítsa meg keserűen, hogy korunk legjellemzőbb sajátossága
a szerepétől egyre jobban megfosztott társadalom és család. Mindennapos
tapasztalatunk az elmét háborító értékzavar, a félelmetes kilátástalanság, az
ifjúságra erőltetett horror, és a sok-sok igazságtalanság. Ha az emberek belül
erősebbek lennének, akkor is komoly kihívást jelentene számukra ez a zűrzavar.
Ilyen háttéren könnyen belátható a lelki betegségek számának nagymértékű
emelkedése és a betegségek fókuszpontjába kerülése.
A depresszió a kultúrtörténetben
A gyakorló pszichiáter fentebbi soraiból talán az is kiderült, hogy nemcsak a
betegre és környezetére gyakorol nyomasztó hatást e betegség, hanem jócskán
megterheli azt a szakorvost is, aki hivatásához méltóan a helyes kezelés útjait
fontolgatja, valamint a tanárokat, lelkészeket, gyermekeket nevelő szülőket,
akiknek legfőbb vágyuk, hogy a fiatalabb nemzedék testileg-lelkileg ép és
egészséges legyen. Ilyenkor derül ki, milyen értéket képvisel az a 25-40
milliárd agysejtből álló idegrendszer, amely az embert vezérli. Ha jogosan
ítélünk el a szervezetünkkel szembeni minden visszaélést, melyek gyakran
maradandó károsodásokhoz is vezetnek, még inkább el kell ítélnünk azokat a
gyilkos eljárásokat, amelyeket a modern társadalom foganatosított, legtöbbször
anyagi haszon megszerzése céljából, az idegrendszer ellen (a reklámok
mértéktelensége, az izgató- és kábítószerek, a modern kultúrán belül is
különösképpen a rockzene).
Századunk elején írta le egyik mesejátékában Babits Mihály a vészjósló mondatot:
"Ez a világ megöli a lelket" (A második ének). Eközben .a századelő német
irodalmának egyik legnagyobb hatású családregényében a következőket olvashatjuk:
"A lelki depresszió egy bizonyos állapotában mindaz, ami bennünket rendes
körülmények között bosszant, és belőlünk egészséges méltatlankodást vált ki,
bágyasztó, tompa és hallgatag búbánattal üli meg lelkünket..." (Thomas Mann: A
Buddenbrook ház, VIII. 5.)
Ugyanebben az időben kezdte hirdetni Freud és iskolája az emberi akarat
kétirányú mozgását: az agressziót, amely kifelé, és a depressziót, mely befelé
hat. Az utóbbi évszázadban vált elterjedtté a vélekedés, hogy a
tömegtársadalmakban lényegében kétféle emberi magatartás létezik: az egyik, mely
erőszakkal ugyan, de véghezviszi elképzeléseit, s a másik, amely falakba ütközve
önmagába fordul és önnön személyiségét nyomorítja meg. Közvetetten e baj elleni
küzdelmet hirdetett meg minden olyan szellemi irányzat, mely a tömegemberrel
szemben a személyes ember megszületését tűzte céljául (individualizmus,
vitalizmus, egzisztencializmus, perszonalizmus stb.).
Miközben az eszmeirányzatok sokasága jött létre, a baj egyre súlyosbodott. Hogy
csak a magyar költészetből vegyük a példákat: a két világháború között
öngyilkosságig eljutó Juhász Gyula és József Attila, valamint legújabb
költészetünk kiemelkedő képviselőjének, Weöres Sándornak időskori depresszióba
hajló példája is mutatja e betegség félelmetes aratását. 1905-ben, a Budapesti
ősz című versében így írt Juhász:
"Mintha minden gyász, amit általéltem,
Csöndes titokban fojtogatna most,
Mintha a ködök e magányos téren,
Lelkembe hamvaznák a bánatot,
Mely kihalt utcák során tovalézeng,
Mely szitáló közönnyel csepereg,
Magam vagyok ébren. Most ki se véd meg,
- Maradjatok itt szürke verebek!
Ugyanez az életérzés az 1980-as évek végéről, Weöres megrendítő vers a pokolból
című költeményében ilyen bemutatást nyer:
Eddig mindig élni szerettem
A kínszenvedést félretettem
És most hónapjaim nem nyitnak egy kicsiny ablakot
Ahol legalább képzeletben szabad vagyok
Nem tudom éveim vannak-e hátra
Vagy csak napjaim
De élni nem kívánok
Úgy szorongat a kín.
Körülfog és kibélel a depresszió
Gyorsan elpusztulnom az volna jó.
Az élőknek jó életet kívánok.
Megrendítő még belegondolni is, hogy akinek gyermekversein egy egész ország
nevelkedett, aki annyi bájt és vidámságot, fejezett ki életművében, egyik
legutolsó híradását a Depresszió című négysorosában jelenítette meg:
Elmémet a penészgombák belepték és az átkozott februári esték. Meddig látszom ki
takaróm alól? És meddig enyém a száj, aki szól?
A depresszió jelensége szétömlött kultúránkon. Az a megállapítás, hogy
depressziós vagyok", lassacskán úgy hangzik, mint régen az "éhes vagyok" vagy
"szomjas vagyok".
Vajon mondhatunk-e valami megfoghatót is arról a jelenségről, mellyel tele van a
levegő és amely kíméletlenül szedi újabb és újabb áldozatait?depresszió?
II. rész
Az okok: bosszankodás és önsajnálat
Minden gyógykezelés szempontjából elsődleges, hogy helyes diagnózist állítsunk
fel. Ha elĄször kíméletlennek tűnő is a rámutatás, a baj megfékezése és a
gyógyítás mégis ezen múlik.
A Biblia alapján azt mondhatjuk, hogy a lelki bajokért az. értelemmel felfogható
erkölcsi mérték és hit hiánya a felelĄs.
ErrĄl a hiányról a bĄneset óta beszélhetünk, azaz bölcs Salamonnal szólván:
"Semmi nincs új dolog a nap alatt" (Préd. 1:9), mai korunkról szólva legfeljebb
annyit tehetünk ehhez, hogy a tömeges méretĄvé válás a mennyiség különleges
erejével sötétíti tovább a depresszió minĄségi tüneteit.
Amikor a depresszió fogalma sem volt ismert, Jézus Krisztus már "megfáradt és
megterhelt" embereket hívott magához (Mt. 1 I :28). Valami hasonló tehát már
akkor is létezett, legfeljebb a mainál kevésbé elterjedten. Az emberiség nem
talált még fel annyi pótlékot, izgató- és kábítószert, mint amelyek ma
forgalomban vannak, az idĄ sem gyorsult még ennyire fel, mint ma a gépkocsizás
és a mikroelektronika forradalmának korában, s nem utolsósorban az ember sem
volt ennyire gyenge, mint napjainkban.
Valóban, a Biblia elsĄ lapjaitól fogva találkozunk olyan életmegnyilvánulásokkal
és történetekkel, melyek "kicsiben" a mai kiterjedt, nagy baj elĄhírnökei. E
példák közül emeljük ki most Kain, Saul, Júdás esetét.
Az emberi történelem második nemzedékében játszódott le, hogy egy férfi
bosszankodni kezdett testvérére, majd a bosszúság irigységgé fajult és gyilkos
indulatokat erĄsített lelkében. Már külsĄ megjelenése is a mai depresszív
tüneteket mutatta: "Kain haragra gerjedt és fejét lecsüggesztette" (I. Móz.
4:5). Mindezt annak ellenére tette, hogy világosan tudta: fivérének van igaza.
Végül gyilkosságra vetemedett, megölte Ábelt.
Az emberi önigazolásnak a felbosszankodáson, irigységen, gyĄlölködĄ haragon
átfutó pályáját írja le Saul király sorsa is, amely az eszelĄs üldözési
mániában, mai szóval a paranoiában kötött ki. Története azért megrendítĄ, mert a
bibliai leírásból azt láthatjuk: telis-tele volt kedvezĄ, szinte példamutatóan
jó tulajdonságokkal, a szerénység, mértéktartás, segítĄkészség jellemvonásaival,
aki a szelídséget határozottsággal párosította, amihez foghatót késĄbb csak
Jézus Krisztus mutatott, aki a templomi kufárok kiĄzésével párhuzamosan
meggyógyította a vakokat és sántákat (I. Sám. 9-11. fejezet, vö. Mt. 21:14).
Hogy miért süllyedt mégis ilyen mélyre?
Azért, mert egy-egy rossz tulajdonságához - mint például hatalmi presztízsének
túlságos ápolásához - makacsul ragaszkodott. Lényegében ezért torzult el
Júdásnak, Krisztus tanítványának az élete is. A maga dédelgette
Messiás-felfogáshoz oly értelmetlenül és kérlelhetetlenül ragaszkodott, hogy
önigazolása a késĄbbi sértettségén, megbánást elutasító keménységén keresztül
heves önsajnálattá alakult át, és Saulhoz hasonlóan ez Ąt is az öngyilkosságba
kergette. Története bizonyság arra, hogy az önsajnálat csupán az önigazolás
színének a fonákja.
Az említett példákból világosan kibontakozik mindenfajta emberi kedvetlenség,
közömbösség, depresszió, súlyosabb esetekben elmebetegség, Ąrültség
természetrajza. Ha megengedjük magunknak a tartós bosszúságokat, ha állandóan
azokról beszélünk, lelki életünk a jó hiányában mértéktelen körforgásba kezd,
hol ide, hol oda csapódnak gondolataink, azután már csak érzéseink,
benyomásaink, s ha minderre mintegy ráforr az önsajnálat, akkor az önmagunk köré
épített vár foglyaivá válunk, és ez a sáncai mögül kitekinteni sem képes állapot
a depresszió. Ezért mondja a Biblia:
"Ne bosszankodjál, csak rosszra vinne!" (Zsolt. 37:8)
A gyógyulás: megelĄzés és legyĄzés
Ha a fenti példákat elfogultságtól mentesen tanulmányozzuk, arra a
következtetésre kell jutnunk: mindannyiunkban ott lappanganak a depresszió
csírái, egyedül Isten kegyelme, hogy túlságos "esĄzés" életre nem keltette Ąket.
A Biblia szerinti gyógyulás elsĄ lépése, hogy ezek a magvak ne kerüljenek a
lelki életünkbe. A második: ha már belekerültek, haladéktalanul ki kell vetni
onnan Ąket. A mai világban nem véletlen a depressziósok számának növekedése. Az
élet egyre bonyolultabbá, egyre kiszolgáltatottabbá válik. Mindennapjaink
zsúfoltak másoktól való függĄségekkel: milyen hírekkel állít be reggel a postás
és a díjbeszedĄ, hogyan szolgálnak ki az üzletben, hogyan viselkednek velünk az
utcán, a közlekedésben, milyen kedvében találjuk családtagjainkat,
ismerĄseinket, mindazokat, akikkel kapcsolatot tartunk, vagy akikhez ügyeink
intézése vezet. Elég, ha a postai sorbaállás alatt megjegyzést tesznek ránk,
mert sok levelet adunk fel a többiek elĄtt és késleltetjük Ąket, vagy ha egy
hivatalban valaki ránk förmed: "Nem megmondtam már elégszer!" - s máris úgy
érezzük, "oda van a napunk", elkedvetlenítettek, elcsüggesztettek, az életnek
nem nyertesei, hanem kárvallottjai lettünk.
Napjainkban a világméretĄ igazságtalanságok összeszövetkeznek a mindennapi élet
"apró", de nem kevésbé bosszantó igazságtalanságaival. Vajon mindez megelĄzhetĄ
vagy kikerülhetĄ?
Maguk a tények a külsĄ életben - aligha.
A tények kiváltotta hatások bennünk azonban - igen.
Kicsit más összefüggésben - a szenvedéssel kapcsolatban - a Biblia azt a
kifejezést használja, hogy "fegyverkezzünk föl a gondolattal..." (I.Pt. 4:1 ).
Igen, itt is arra van szükség, hogy bizonyos gondolatokkal elĄre
"felfegyverkezzünk", ha érnének is bennünket kellemetlenségek, bántások,
támadások, ne álljunk ott védtelenül és kiszolgáltatottan, legalább abban nem,
ami a magunk állapotát illeti.
De nem a magunk gondolataival kell felfegyverkeznünk: ez önszuggesztió lenne.
Isteni gondolatok elégségesek csupán ahhoz, hogy felvehessük a küzdelmet az
életpusztító megnyilatkozásokkal szemben. Az élet TeremtĄjének gondolataira van
szükségünk. Ez a hit gondolkodása, amelyet a Biblia táplál.
Az elsĄ "felfegyverkezés": a küzdelem eszméje
ElĄször is azzal a gondolattal kell "felfegyverkeznünk", hogy az élet küzdelem,
de nemcsak testi erĄt ismerĄ, gyakran kegyetlen küzdelem, hanem a Biblia
szavaival élve "nemes harc" (II. Tim. 4:7), "szép harc" (I. Tim. 6:12), vagy
"szabályszerĄ küzdelem" (II. Tim. 2:5). Fiatal, de testileg kissé gyenge,
beteges, lelkiekben azonban egyik legkedvesebb munkatársának, Timótheusnak írt
errĄl sokat - mint a fenti idézetek is tanúsítják - Pál apostol.
Hogy az élet küzdelem jellegére miért is kell tanítanunk a mai nemzedékeket,
talán nem igényel részletesebb magyarázatot. Régebben, jóval nehezebb, mostohább
életkörülmények között élĄ nemzedékek mondhatni az anyatejjel szívták magukba a
küzdés eszméjét. Az iskolai folyosókon Arany János sorai (Domokos napra)
nyújtottak biztatást, a tablókról leköszönve ránk:
ElĄtted az élet, elĄtted a pálya,
Az erĄtlen csügged, az erĄs megállja.
S tudod mi az erĄ: akarat,
Mely elĄbb vagy utóbb, de borostyánt arat.
A civilizált társadalmakban azonban a közvélemény mára kétszeresen is elveti a
fenti gondolatokat. Egyrészt úgy, hogy a szülĄk - mind jobb, sĄt szinte fényĄzĄ
életkörülményeket akarván biztosítani gyermekeiknek - a küzdelem elvét és
gyakorlatát szinte kiölték a lelkükbĄl. Másrészt úgy, hogy egyre divatosabb az a
felfogás, mely szerint küzdeni csak a nagyon nagyért, nagyon sokért érdemes, de
azért is úgy, hogy a lehetĄ leggyorsabban kerüljön a birtokunkba. Ezt táplálják
a nyereményakcióktól a szerencsejátékok kultuszán keresztül a tĄzsdéig a
szerencsevadászat különféle lehetĄségei, mint ahogy ugyanennek a gyászos
következményei a túszejtések, robbantások, rablások és gyilkosságok.
Helyre kell állítanunk a rendet, legalább a saját életünkben. Helyre kell
állítanunk az embert emberré tevĄ folyamatos küzdés eszméjét, melynek
jutalmaképpen a békés, derĄs élet lesz a legfĄbb adomány. Egyáltalán: helyre
kell állítanunk azt az életszemléletet, hogy életünk és javaink adomány, és nem
ragadomány. Ez a helyreállítás azonban az egyéneknél kell hogy kezdĄdjék és
végzĄdjék. A társadalomra való ráerĄltetése a történelemben jól ismert álszent,
kegyeskedĄ erkölcsöt eredményezne.
A depresszió megelĄzése a helyes nevelés. Nem engedékenységgel és elvek
feladásával szeretjük gyermekeinket. SĄt! "Aki lágyan viseli magát a saját
dolgában, testvére annak, aki tönkre tesz" (Péld. 18:9)
A keresztény ember küzdelme azért "nemes", "szép" és "szabályszerĄ", mert tudván
tudja a Bibliából a választható és alkalmazható eszközöket. Tudja, hogy "a
gonoszság nem szabadítja meg azt, aki azzal él" (Préd. 8:8), törvényként
tiszteli a minden ember lelkiismeretébe írott szabályt: "Amit akartok, hogy az
emberek veletek cselekedjenek, mindazt ti is úgy cselekedjétek azokkal" (Mt.
7:12), ezért percig sem kétséges elĄtte, hogy nehéz helyzetbe kerülve is
igazság: "Ne te gyĄzettessél meg a gonosztól, hanem a gonoszt jóval gyĄzd meg."
(Rm. 12:21 )
Ez az életszemlélet mindenkié lehet. Befogadását nem nehezíthetik meg külsĄ
körülmények, egyedül mi magunk: önigazoló természetünk. Ha törekszünk a
Bibliában önmagát kinyilatkoztató Isten megismerésére, s ha aztán a megfelelĄ
ismeret birtokában döntést hozunk természetünk ellen, a világegyetem TeremtĄje
siet segítségünkre. Nemcsak gondolatokat ad és erĄsít, de képes a teljes
gondolkodásmódot is megújítani. A legnagyobb örömhír a Bibliában a
gondolkodásmód megváltozásáról, a megtérésrĄl (görögül metanoia) szóló üzenet.
És Ą, aki elkezd valamit az emberben, véghez is fogja vinni a jó folyamatot
(Fil. 2:12-13), a belsĄ után a külsĄ élet megerĄsítésével.
A nemes, kitartó küzdelem jellemezte Jézust, aki "szerette az övéit, mindvégig
szerette Ąket" (Jn. 13:1), Pál apostolt, aki meg merte írni a korinthusi
hívĄknek, hogy "nem mibennünk vagytok szorosságban [vagyis nem nekem van bajom
veletek], hanem szorosságban vagytok a ti szívetekben" (II. Kor. 6:12). A
küzdelem önmagunk rossz természetével zajlik, ezt kell vállalnunk, gyĄzelmektĄl
gyĄzelmekig. Nem a világ miatt vagyunk "megfáradtak és megterheltek", hanem
önmagunk miatt. A belsĄ erĄtelenség betegsége a depresszió. Küzdeni egy ügyért,
szeretteinkért és családunk fenntartásáért: szinte semmi ahhoz képest, amit az
önmagunkkal való küzdelem jelent. De ebben hatalmas és tapintatos támogatónk
maga a jóságos Isten. Hogyan is vallotta meg a hitét Arany János a Toldiban:
Kinek az ég alatt már senkije nincsen,
Ne féljen, felfogta ügyét a jó Isten.
A második "felfegyverkezés ": a "mindig örvendezés"
A sokakkal és sokféle ügyben harcot vállaló Pál apostol a keresztény ember
életét-többek között- e szavakkal határozta meg: "bánkódók, noha mindig
örvendezĄk" (II. Kor. 6:10).
Egyetlen hívĄ ember sem lehet közömbös a világ sok-sok baja, problémája iránt.
Ezek azonban nem felbosszantják - láttuk, ez a depresszió egyik szülĄje -, hanem
szomorúsággal, bánattal töltik el. Bánat és bosszankodás között nagy különbség
van. Az utóbbi tehetetlenséghez vezet, az elĄbbi figyelmes és cselekvĄ. Ezért is
tud majd alkalomadtán segíteni vigasztalással vagy megfelelĄ tettel: mert soha
nem nélkülözi az együttérzést. Nem közömbös a világgal szemben, noha független
tĄle. Ezért olyat adhat a világnak, amit az nem tud adni azoknak, akiket a hátán
hord.
Általánosan elismert tény, hogy akkor van igazi örömünk, ha adni tudunk. "Jobb
adni, mint venni [kapni]" - így örökítette meg Jézus egyik tanítását Pál (Ap.
csel. 20:35). Aki valami valóságos jót ad embertársának, abban a csendes,
nyugodt örömben részesül, ami az élet sója. Nem a harsány, rikoltó örömre, hanem
erre vonatkoznak a buzdítások: "légy segítségül azoknak ...akik... együtt
viaskodnak velem... Örüljetek az Úrban mindenkor, ismét mondom, örüljetek!"
(Fil. 4:3-4) E sorok leírása elĄtt 1500 évvel ugyanezt az örömöt kérte Mózes: a
tevékeny, küzdĄ, önmagát csiszolni hagyó és ezáltal értelmes élet
felszabadultságát, vidámságát: "Taníts minket úgy számlálni napjainkat, hogy
bölcs szívhez jussunk... Jó reggel elégíts meg minket a te ketgyelmeddel, hogy
örvendezzünk és vigadjunk minden idĄnkben..." (Zsolt. 90:12, 14)
Vegyük észre azokat az embereket, akiknek nálunk nagyobb szükségleteik vannak!
Figyeljünk az élethelyzetekre, melyekben segíthetünk! Nemcsak bosszúság érhet
egy napon, hanem nagyon-nagyon sok öröm! Segíteni másokon: kiváltság és nem
teher, tartozás és nem érdem!
Az ismert történet szerint egy havas pusztában vándorló ember már-már feladta a
küzdelmet, és le akart rogyni, hogy átadja magát a megfagyással járó biztos
halálnak, amikor távol észrevett valakit, aki ott feküdt a hóban. Fölemelte,
magára véve vinni kezdte, hogy megmentse az életét. A másik megmentésével
tartotta meg a saját életét is.
"Aki mást felüdít, maga is felüdül." (Péld. 11:25) .
Tevékeny és örömteli élet, távol a depressziótól
Az értelmes célok áldozatokat is vállaló elérésében, a tevékeny, küzdelmes, de a
küzdelmekben az örömöt soha el nem veszítĄ életben találjuk meg napjaink egyik
legfélelmetesebb ellensége, a depresszió elhárítását vagy legyĄzését. Ha valaki
azt gondolja, magának a világnak kell kicserélĄdnie ahhoz, hogy ez
végbemehessen, alaposan téved. A Biblia nem hirdet olyan illúziót, hogy a világ
megjavul. Az evangélium, a "jó hír" nem a társadalom átalakítását jelenti, hanem
azt, hogy mi megváltozhatunk. Az egyes ember: Ą, te, én. ElĄször a gondolkodás
tisztul ki, majd a hit ereje segítségével fokozatosan a viselkedés is.
Jézus Krisztus nem azért jött a világra, hogy politikai kormányzatokat
változtasson meg és tegyen rendbe. Ahol az egyesek nem fogadják el Isten
szeretettörvényét, ott a közösségeket sem lehet megjobbítani.
Az egyéni megjobbulásban való fejlĄdéshez biztosította Jézus a maga közösségét.
"Ahol ketten vagy hárman egybegyĄlnek az én nevemben, ott vagyok közöttük." (Mt.
18:20) Sok-sok láthatatlan - a nagyvilág számára láthatatlan vagy kellĄképp nem
értékelt - közösségben fáradozik Jézus azon, hogy amit egy ember életében
elkezdett, azt véghez is vigye. De ezeken kívül Jézusnak látható egyháza is van,
amelyet "tulajdon vérével szerzett" (Ap. csel. 20:28). Ą maga jelölte meg
egyházait a mennybemenetele utáni történelemben, egészen máig. Üzeneteket is
küldött nekik, hét levélben; melyek a Jelenések könyve 1-3. fejezeteiben
találhatók.
Az utolsó, laodiceai levélben felsejlik a depresszió problémája a mai világban,
- e levél prófétikusan errĄl is szól, de ugyanakkor a Jézus látható egyházának
nem egészen Ąszinte szívvel élĄ, az önmagukkal felemás módon küzdelmet folytató
tagjaiban is. Ameddig az ember úgy hiszi, hogy "meggazdagodott, és semmire nincs
szüksége" (Jel. 3:17), addig önigazolásának foglyaként bármikor ki van téve
lelki baja elhatalmasodásának. Bosszankodás, panaszkodás, ítélkezés, önsajnálat
ugyanúgy fogja jellemezni, mint a világban az Isten és szeretettörvénye nélkül
élĄket. A gyógyuláshoz Ąket is, miként mindenki mást Jézus Krisztus vezetheti
el. Az a Jézus Krisztus, aki fizikai munkásként kezdte, és azután, harmincéves
korában történt fellépésével a legnagyobb lelki terheket hordozta. Az a Jézus
Krisztus, akit küzdĄnek mindig láthatunk, de örömtelennek sohasem. Az a Jézus
Krisztus, akit egyedül a Bibliából ismerhetünk meg, és életünket az Övéhez
mérve, fokozatosan megsemmisíti önigazolásunkat, hogy lényünk valóban
igazságossá változzék át. Ą az, aki a legnagyobb kincset kívánja nekünk
nyújtani: a magajellemvonásait. Nem alkalmankénti hangulatokat, érzéseket ad
Jézus, hanem megszilárduló kedvezĄ tulajdonságokat. EzekrĄl írta Ellen G. White:
"Krisztus a saját életében megvalósította isteni tanításait. Buzgósága sosem
tette szenvedélyessé. Állhatatos volt, de nem csökönyös; jótékony, de nem
gyenge; gyengéd és együttérzĄ, de érzelgĄsség nélkül. Valóban társas lény volt.
Egyúttal helyesen tartózkodó, nem adott alkalmat illetlen bizalmaskodásra.
Mértékletessége sosem vezette vakbuzgóságra, vagy szigorúságra; nem szabta magát
e világhoz, de nem volt közömbös a legegyszerĄbb ember szükséglete iránt sem.
Éberen figyelte mindenki szükségletét." (132. kézírat, 1902)
A Jézus Krisztushoz hasonló "arányos jellem" belsĄ szilárdságával "vasoszlop"
és "ércbástya" emelkedhet a depresszióval szemben. Ezeket a kifejezéseket maga
Isten használta a fiatal és érzékeny lelkĄ Jeremiásnak nyújtott bíztatásában
(Jer. 1:18). Itt jegyezzük meg, hogy Illés és Jónás próféták, valamint Péter
apostol életében egy-egy megrázó esemény utáni elcsüggedésük kapcsolatba hozása
a depresszióval e fogalom indokolatlan kiterjesztését jelentené, bár el kell
ismernünk, hogy a hit megfogyatkozása a legnagyobbak esetében is félelmetes
jelenségekhez vezet.
Néhány gyakorlati tanács, befejezésül
Mivel az emberben a testi és a lelki tevékenységek nagyon szorosan összefüggnek
- a Biblia legrövidebb meghatározása az emberrĄl: "élĄ lélek" (I. Móz. 2:7) -,
néhány gyakorlati tanácsot is érdemes megszívlelnünk a depresszió kezelésére.
Itt azzal a "gondolattal kell felfegyverkeznünk", hogy testi bajaink elĄbb-utóbb
lelki, lelki bajaink pedig testi betegségekhez vezetnek, ha tilalomfát nem
állítunk elébük.
Ha a betegség elĄjeleit tapasztaljuk, gyakran segít a kiadós mozgás.
ElképzelhetĄ ez esti séta vagy kocogás formájában közvetlen lakóhelyünk körül
vagy annak közelében, de percig sem kétséges, hogy a természet csendjében és
szépségei között nyújtja a teljes értékĄ gyorsan érezhetĄ eredményt. A táj
harmóniája lecsendesült, megbékélt gondolatokat sugall, s így "a vidám elme jó
orvosságul szolgál" (Péld. 17:22). Ne felejtsük el Pál apostolnak az athéniekhez
intézett beszédébĄl a kis szót: "Istenben élünk, mozgunk és vagyunk" (Ap. csel.
17:28)
A mozgáson kívül szintén azonnali "beavatkozás" a víz külsĄ és belsĄ jel
használása: a fúrdés (lehetĄség szerint: az úszás) és a napi 2-2,5 liter
folyadékfogyasztás. A felfrissülés így nem csak a testet, az ember belsĄ világát
is elérheti.
A zenemĄvészet nagy alkotásai ma is jó hatással lehetnek a depressziós idĄkben.
Dávidot is hárfajátékra kérték a depressziós Saul udvarában. Hasonlóképpen
javallható a bĄséges alvás. Kimerültségének határán állva, ha elĄször orvosság
segítségével is, de aki rászánja magát, gyors helyreállítást remélhet. Nem
elfecsérelt idĄ, hogy életünknek egyharmadát átalusszuk. Az idegrendszernek
naponkénti bĄséges megpihenésre van szüksége. Tévhit, hogy elegendĄ 5-6 óra
alvás. A felnĄtt, munkálkodó embernek legalább 8-9 órát kell aludnia, ennek
elmulasztása nem marad büntetlenül. Ha szükséges, napközben is elszunyókálhatunk
vagy ledĄlhetünk néhány percre! Az éjfél elĄtti órák alvása kétszeresen számít!
A természettel egységre jutó ember lelki kiegyensúlyozottságot remélhet: (Zsolt.
I27:1-2).
A Biblia szerint Isten adott életet minden embernek, és életpusztító
döntéseink-szokásaink ellenére az Ą hosszútĄrése ad újabb és újabb lehetĄséget,
hogy megváltoztassuk felfogásunkat és életgyakorlatunkat. Vegyük észre, mi
mindent kapunk, azzal szemben, amitĄl esetleg elestünk! G. Bernanos, XX. századi
francia író mondta: "Semmit sem kapunk, ha nem adunk. Csak az Isten ajándékoz
igazán, az emberek között csupán csere történik".
Ha mindezt megsejtve vagy belátva a naponkénti hála lelki közegébe lépünk,
köszönetünket Isten megszólításával fejezhetjük ki. Nem kell szép szavakat
keresgélnünk vagy természetellenes magatartásformát magunkra erĄltetnünk. Az
egyszerĄ, de szívbĄl jövĄ ima tudatos kapcsolatba hoz a mindenségnek és
életünknek TeremtĄjével. Ha naponkénti küzdelmet folytatunk ezért a valódi
imádságért is, a megerĄsödés feltartóztathatatlanul vezet majd a
gyógyulásunkhoz.
Különleges segítségként ajánljuk ebben a Zsoltárok könyvének olvasását. Ha
végighaladunk a 150 zsoltáron, gyakorta tapasztaljuk, hogy e
háromezer-kézezerötszáz évvel elĄttünk élt hívĄ emberek mennyi-mennyi támadással
küzdöttek meg. Hányszor tapasztalták, hogy mások "szájukkal áldanak, szívükkel
átkoznak" (Zsolt. 62:5/b), hányszor lehetett az az érzésünk, hogy "a Siralom
völgyén mennek át" (Zsolt. 84:7). Ám mindig ott találjuk az Istennel szerzett
tapasztalatot is: "a Siralom völgyét forrássá teszi Isten és erĄrĄl erĄre
juttatja" az Ąt keresĄket (Zsolt. 84:7-8).
Ezeken a segítségkéréseken mi is megerĄsödhetünk és egyre közelebb érezhetjük
azt a "kĄsziklát", akire a zsoltárosok oly gyakran hivatkoznak, hogy életüket rá
építsék. A depresszió ellen különösképpen ajánlható a 37. zsoltár olvasása,
melynek elejét idézzük:
"Ne bosszankodjál az elvetemültekre, ne irigykedjél a gonosztevĄkre. Mert
hirtelen levágattatnak, mint a fĄ, s mint a gyönge növény elfonnyadnak.
Bízzál az Úrban és jót cselekedjél; e földön lakozzál és hĄséggel élj.
Gyönyörködjél az Úrban, és megadja néked szíved kéréseit. Hagyjad az Úrra a te
útadat, és bízzál benne, majd Ą teljesíti.
Felhozza a te igazságodat, mint a világosságot, és a te jogodat, miként a
delet.
Csillapodjál le az Úrban és várjad Ąt; ne bosszankodjál arra, akinek útja
szerencsés, se arra, aki álnok tanácsokat követ.
SzĄnj meg a haragtól, hagyd el heveskedésedet; ne bosszankodjál, csak rosszra
vinne!
Mert az elvetemültek kivágattatnak; de akik az Urat várják, öröklik a földet.
Egy kevés idĄ még és nincs gonosz; nézed a helyét és nincsen ott.
A szelídek pedig öröklik a földet, és gyönyörködnek nagy békességben."
A jövĄtĄl való félelem is megszĄnik a zsoltárokban található prófétai
kijelentések megismerésével. Az olyan világban, melyben az emberek szinte
elhalnak a jövĄ várásától, ez talán a legnagyobb ajándék. Az emberben felépülĄ
teljeskörĄ hit oltalmat biztosít. Sem félelem, sem szorongás, sem nyomott
hangulat nem települhet így tartósan ránk.
A hasban is van agyunk
Minden embernek van egy második agya azon kívül, ami a fejében helyezkedik el, mégpedig a hasában - állítják egyre nagyobb számban azok az orvosok, akik immár egy új szakterületet is létrehoztak, mégpedig a neuro-gasztroenterológiát.
A közmondások, a népi bölcsességek szintjén ezt tulajdonképpen már régóta tudjuk: "hasból beszél", vagy "a gyomrára ment", a "gyomrát összeszorította a félelem", stb. Az igazi kérdés úgy hangzik, mit kezd majd az orvostudomány ezzel a felismeréssel?
Más kultúrákban, amelyek talán nem annyira büszkék a fejükre, mint mi itt Európában, mindig is tudták, hogy a has a táplálkozáson túl nagyon fontos döntések, sőt egyenesen a lélek helyszíne. A kínaiak azt javasolják, hogy nehéz döntések előtt kérdezzük meg a hasunkat, vagyis figyeljük meg, milyen érzés támad a feltett kérdéssel kapcsolatban testünknek ezen a tájékán. A köldök környékén levő napfonat, illetve köldök-csakra az indiai gyógyításban központi szerepet játszik, mint a legmélyebb nyugalom és biztonság megtestesítője.
Egy német orvos, Paul Trendelenburg 1917-ben meggyőző érvekkel bizonyította, hogy a gyomor és a belek szöveteiben egy sajátos idegrendszer található. Ezt a korszakalkotó felismerést azonban az akkori tudományos világ agyonhallgatta, vagy egyszerűen félreismerte. Egészen mostanáig a feledés homálya borította második agyunkat, amelyet az angol rövidítésből ENS-nek szokás nevezni.
Tulajdonképpen a krónikus vastagbélgyulladás kutatása során fedezték fel az orvosok, hogy ez a titokzatos és alig gyógyítható kellemetlen betegség valamilyen módon összefüggésben van a belek falában és a gyomorban található mintegy százmillió idegsejttel. Ezeknek a hálózatát megvizsgálva kiderült, hogy messze bonyolultabb rendszert alkotnak, mint a gerincvelőben található idegsejteké.
Az amerikai Columbia egyetem orvosprofesszora, Michael Gerson által a témában nemrég megjelent alapmű, a The Second Brain egy sor forradalmian új felismerést tartalmaz. E szerint, a hasüregben található idegközpont sajátos ősi funkciókat teljesít, olyanokat, amelyeket az egyébként bámulatosan fejlett emberi agy sem tud elvégezni. Valamilyen módon ösztönösebb, és még a gondolkodásunkat is kikerülő reflexek helyszíne a második agy. Egy sor olyan érzelmi állapot van, amelyet szavakban nem tudunk megfogalmazni, de pontosan tudjuk, hogy milyen fizikai érzés társul hozzá a gyomrunkban. A sokszor elhangzó hétköznapi kijelentés, miszerint valami jót, vagy valami rosszat érez az illető a gyomrában, az nem feltétlenül a táplálkozással és az emésztéssel függ össze, hanem intuíciókkal, nem tudatosított megérzésekkel, ösztönös reakciókkal.
A kaliforniai állami egyetem pszichológia professzora, Emeran Mayer az új felismerések fényében azt állítja, hogy az úgynevezett megérzéseink a korábban őseink által átélt testi reakcióknak az ENS-ben való megőrzéséből, és ennek a tudatunk által véghezvitt értékeléséből táplálkozik. De általában a megérzés a hasban hamarabb jelentkezik, mint a hozzá kapcsolódó értékelő gondolat a fejben. Az orvosok azt remélik, hogy a második agy ismeretében az eddiginél jobban megértik majd az úgynevezett pszichoszomatikus betegségeket is. Az agyunkban és a hasunkban elhelyezkedő idegrendszer szoros kölcsönhatásban van egymással.
Az idegsejtek tanulmányozásakor kiderült, hogy ezek megbetegedés esetén is hasonlóan viselkednek mind a koponyában, mind a hasüregben. Az Alzheimer-, illetve Parkinson-kórban szenvedők ENS szövetein hasonló elváltozásokat mutattak ki, mint az agyszövetekben. Ebből az is következhet, hogy a jövőben már egy normális bélvizsgálattal is ki lehet mutatni, mégpedig sokkal korábban a rettegett agyi betegségeket. Olyan stádiumban lehetne őket felismerni, amikor még romboló hatásuk jelentősen lassítható.
Természetesen a különbségek is nagyok a két idegrendszer között, ezek elsősorban abban mutatkoznak meg, miként rendel el riadót a két szerv a testünkben. A hasmenés például egy tipikus vészreakció, amelynek létrehozásában a második agyunk és az immunrendszerünk működik közre, ilyenkor nagymennyiségű folyadékot von el a szervezet többi részéből, és felerősíti a belek izomzatának működését. Mindennek kiváltó oka lehet, ha baktériumok kerültek az emésztőrendszerbe, és ezeket kell a hasmenéssel eltávolítani, de úgymond tisztán lelki okból is, a végeredményt tekintve hasonló vészreakciók alakulhatnak ki.
A hasi agyunk a koponyában elhelyezkedőhöz nagyon hasonló ingerületátvivő anyagokat, úgynevezett neuro-transzmittereket állít elő. Eddig mintegy harminc ilyen biokémiai anyag jelenlétét mutatták ki az ENS szövetekben is. Ennek fényében most már jobban érthető, hogy a pszichés állapotot befolyásoló gyógyszerek miért hatnak olyan erősen a gyomor- és bélműködésre is. Az új tudományterület művelői szerint, a gyomor- és bélbetegségek kezelésében máris új korszak kezdődött. Remény van rá, hogy a nagyon makacs gyulladásos elváltozásokat eredménnyel kezeljék. Egy sor korábban csak az agyra kifejlesztett gyógyszerről derül ki, hogy kedvezően befolyásolja a gyomor-bélterületek elváltozásait is. Így például egyes vérnyomáscsökkentők, továbbá erős migréngyógyszerek a hasi panaszokra is eredménnyel alkalmazhatók. Az új orvostudományi ág viharos gyorsasággal fejlődik, már saját nemzetközi szaklappal rendelkezik, jó néhány európai országban önálló orvosi társaságok jöttek létre ezen a területen.
/átdolgozott forditás/
The real Sylvia Plath
Her newly published, unexpurgated journals support a little-known theory that PMS drove her to suicide.
Editor's note: This is the second of two parts. Read Part 1.
- - - - - - - - - - - -
By Kate Moses
June 01, 2000 | As a teenager, Sylvia Plath vividly understood the extent to which her body steered her. "If I didn't have sex organs, I wouldn't waver on the brink of nervous emotion and tears all the time," she wrote in her journal in 1950. Ten days before her death, she had come to believe that "fixed stars/Govern a life." It turns out that Plath was probably right -- more right than she could have possibly known -- about her biology and her fate. But when Plath's journals were first published in 1982, what was most obvious about her was the supercharged nature of her emotions. Whatever causal agents may have been governing Plath's life, they were blown back by the force of her personality.
As unmistakable as were Plath's volatile emotions in the 1982 journals, the heavy editing of the text necessarily made it hard to discern the patterns to her moods. Even so, there did seem to be a detectable pattern, and it did not seem then, nor had it seemed to the people closest to her during the last years of her life, to be merely a function of temperament. In the weeks before her suicide, Plath's physician, John Horder, noted that Plath was not simply deeply depressed, but that her condition extended beyond the boundaries of a psychological explanation.
print.htmlprint.html
Print story
email.htmlemail.html
E-mail story
http://www.backflip.com/p_error_browser.htmlhttp://www.backflip.com/p_error_browser.htmlBackflip this article to find it again
In a letter years later to Plath biographer Linda Wagner-Martin, Horder stated: "I believe ... she was liable to large swings of mood, but so excessive that a doctor inevitably thinks in terms of brain chemistry. This does not reduce the concurrent importance of marriage break-up or of exhaustion after a period of unusual artistic activity or from recent infectious illness or from the difficulties of being a responsible, practical mother. The full explanation has to take all these factors into account and more. But the irrational compulsion to end it makes me think that the body was governing the mind."
For at least the past 10 years it has been generally assumed that Plath fit the schema of manic-depressive illness, with alternating periods of depression and more productive and elated episodes. In the epic 1990 textbook "Manic Depressive Illness" by Frederick K. Goodwin and Kay Redfield Jamison, Plath is footnoted in a table listing major 20th century poets with documented histories of manic-depressive illness. Though Plath was never treated for episodes of mania, the authors concur that she would probably have been diagnosable with bipolar II, one of the two types of manic-depressive illness.
The description in the first paragraph of the book sounds strikingly like Plath: "Manic-depressive illness magnifies common human experiences to larger-than-life proportions. Among its symptoms are exaggerations of normal sadness and fatigue, joy and exuberance, sensuality and sexuality, irritability and rage, energy and creativity ... To those afflicted, it can be so painful that suicide seems the only means of escape; one of every four or five untreated manic-depressive individuals actually does commit suicide." Dr. Jamison, a leading expert in the field of affective illness, also includes Plath in her 1993 book, "Touched With Fire: Manic-Depressive Illness and the Artistic Temperament."
The hypothesis that Plath suffered from a bipolar disorder is persuasive. But in late 1990, another, even more intriguing medical theory emerged. Using the evidence of Plath's letters, poems, biographies and the 1982 journals, a graduate student named Catherine Thompson proposed that Plath had suffered from a severe case of premenstrual syndrome. In "Dawn Poems in Blood: Sylvia Plath and PMS," which appeared in the literary magazine Triquarterly, Thompson theorized that Plath's mood volatility, depressions, many chronic ailments and ultimately her suicide were traceable to the poet's menstrual cycles and the hormonal disruptions caused by PMS.
"Accurate medical knowledge of PMS has become available in the United States only in the last ten years, and Plath herself could not have known that her psychological experience was a result of a hormonal condition," Thompson wrote. "Yet the concerns of her work and the imagery of her poems suggest that she did have at least an intuitive understanding of the relationship between her fertility and her suffering."
In addition to cycles of death and rebirth and the motif of true and false selves, the major recurring themes to be found in Plath's self-reflective and ritualized poetic mythology are those of female fertility and power, and the controlling force of a feminine moon goddess. Thompson cited extensive medical research, including that of pioneering PMS researcher Katharina Dalton, to corroborate the results of her examination of Plath's symptoms in relationship to cyclic hormonal changes in PMS sufferers. She argued that some of Plath's poems, in particular those of the "Ariel" period, were not just figurative, abstract expressions of Plath's preoccupation with female fertility, but were directly correlated with Plath's biology. "Metaphors for ovulation and menstrual blood are prevalent in her late work," noted Thompson, "and the thematic oscillation from suffering to rebirth in these poems appears to follow the phases of Plath's own menstrual cycle."
Next page | The controversial connection between PMS and poetry
1, 2, 3, 4, 5
The proposal that an important poet's works were significantly influenced by PMS is likely to exercise a number of people, for quite different reasons. Aesthetic purists tend to attack all such biological-influence theories as reductive, while others dispute the scope -- and even the existence -- of PMS itself. Heated controversies continue to rage around PMS: whether it is a medical condition or a psychological one, whether its cause is a lack of progesterone or an inability to metabolize fatty acids, whether it is an admissible tool for legal defense or an excuse for criminal conduct, whether it is treatable by hormone therapy, Prozac or liberal doses of St. John's Wort, whether it is a step forward in understanding women's health or a politically retrograde tool for shoring up tiresome gender stereotypes.
While the controversy rages, the medical establishment has accepted PMS as a bona fide condition. According to the most current clinical handbook of psychiatric diagnoses, the Diagnostic and Statistical Manual of Mental Disorders, Fourth Edition (DSM-IV, published by the American Psychiatric Association in 1994), "at least 75 percent of women report minor or isolated premenstrual changes." The DSM-IV estimates that 20 to 50 percent of menstruating women suffer from some form of PMS (other sources put the number as high as 75 percent), while 3 to 5 percent of women are estimated to suffer from the most severe form of PMS, PMDD, or premenstrual dysphoric disorder.
print.htmlprint.html
Print story
email.htmlemail.html
E-mail story
http://www.backflip.com/p_error_browser.htmlhttp://www.backflip.com/p_error_browser.htmlBackflip this article to find it again
Symptoms are considered premenstrual if they appear during the luteal phase of the cycle (the 14 days between ovulation and menstrual flow), begin to remit within a few days of menses and are totally absent in the week following menses. To meet the diagnostic criteria for PMDD, a woman must have at least one severe emotional (as opposed to physical) symptom each month, the severity of which must be great enough to have a major negative impact on normal functioning.
Thompson pointed out that Plath unwittingly recorded experiencing on a cyclical basis all of the major symptoms of PMS, as well as many others, including low impulse control, extreme anger, unexplained crying and hypersensitivity. She also suffered many of the physical symptoms associated with PMS, notably extreme fatigue, insomnia and hypersomnia, extreme changes in appetite, itchiness, conjunctivitis, ringing in the ears, feelings of suffocation, headaches, heart palpitations and the exacerbation of chronic conditions such as her famous sinus infections.
Thompson compared Plath's reported mood and health changes with the journals, letters and biographies and found that her symptoms seemed to appear and disappear abruptly on a fairly regular schedule, with clusters of physical symptoms and depressive affect followed by dramatic changes in outlook and overall physical health. Those patterns can be directly linked to the dates of Plath's actual menses, particularly in 1958 and 1959, when she most habitually noted her cycles. Judging from the pattern of Plath's depression and health in late 1952 and in 1953 until her Aug. 24 suicide attempt, Thompson posited that "it seems reasonable to conclude that this suicide attempt was directly precipitated by hormonal disruption during the late luteal phase of her menstrual cycle and secondarily by her loss of self-esteem at being unable to control her depression."
Thompson showed that a well-known journal entry from Feb. 20, 1956, is clearly traceable to Plath's menses, to which she refers directly a few days later. The journal fragment takes on new meaning in light of having been written during the physically and emotionally debilitating luteal phase of Plath's cycle: "Dear Doctor: I am feeling very sick. I have a heart in my stomach which throbs and mocks. Suddenly the simple rituals of the day balk like a stubborn horse. It gets impossible to look people in the eye: corruption may break out again? Who knows. Small talk becomes desperate. Hostility grows, too. That dangerous, deadly venom which comes from a sick heart. Sick mind, too." On Feb. 24, the same day she notes in her journal that she has a sinus cold and "atop of this, through the hellish sleepless night of feverish sniffling and tossing, the macabre cramps of my period (curse, yes) and the wet, messy spurt of blood," Plath wrote a letter to her mother blaming her dark mood on her physical health: "I am so sick of having a cold every month; like this time, it generally combines with my period."
By perhaps fateful coincidence, Plath's Feb. 24, 1956, period is the first she mentions specifically in her entire journal; the next day, she met her future husband, Ted Hughes, at a party. Thompson explains that disruptions in the menstrual cycle, particularly those caused by pregnancy and breast-feeding, can have a dramatic hormonal impact on PMS sufferers; in the two and a half years between June 1959 and January 1962, Plath experienced three pregnancies, one of which ended in miscarriage. In addition, she breast-fed both of her babies for lengthy periods (10 months for Frieda, about eight months for Nick, according to letters to her mother) and probably experienced very few normal menstrual cycles during that time.
Wrote Thompson, "Her reproductive history almost guaranteed some form of extreme emotional disruption once she began menstruating again after the birth of her second child, with a probable further disruption following the cessation of breastfeeding. Like many women with PMS, Plath seems to have experienced relief from cyclical symptoms during the last two trimesters of pregnancy and to have suffered from lengthy postpartum depressions." That last disruption, in the fall of 1962 when she weaned Nicholas, would have coincided with the writing of the "Ariel" poems.
Thompson's close reading of the "Ariel" poems in terms of Plath's menses noted the discernibly cyclic pattern of rise and fall in mood and tone in the poems as well as their many images and themes of barrenness, fertility, psychic pain, bleeding and relief, always controlled by the overseeing influence of the inspiring but uncaring and all-powerful moon goddess. "If I could bleed, or sleep!" Plath wrote in "Poppies in July," shortly after the discovery of her husband's adultery in July 1962, presumably a time when Plath was not just emotionally distraught but also experiencing suppressed menstruation because of her young baby's breast-feeding.
By the fall of 1962, the poems (which Plath carefully dated as they were completed) seem to follow a pattern of metaphorical renewals and optimistic transformations for roughly two to three weeks of artistic production, then jagged, seething accusations and aggression for a couple of weeks. (As can be seen in the unabridged journals, for at least two years prior to the beginning of her first pregnancy in 1959, Plath's menstrual cycles had regulated to cycles of 30 to 35 days, which corresponds with the timing of the "cycles" of the Ariel poems.)
Thompson's article closes on a note of tragic irony: Dalton, who had coined the term "premenstrual tension" in 1954 and who was the only physician successfully treating women for severe PMS in 1963, practiced in London. Plath, who had moved to London from her country home in December 1962, "died in the only city in the world where she could have received effective medical treatment."
Thompson's PMS theory has been largely ignored by Plath scholars. But it immediately gained two important supporters: Anne Stevenson, Plath's controversial biographer, and Olwyn Hughes, Plath's former sister-in-law, whose letters were published in a subsequent issue of Triquarterly. Though oddly defensive in tone, Stevenson's letter does commend Thompson for her "invaluable contribution to Plath scholarship ... Certainly no future study of Plath will be able to ignore the probable effects of premenstrual syndrome on her imagination and behavior." And it states that she wishes she had been able to utilize Thompson's insights in the writing of her own work on Plath.
A letter from Olwyn Hughes also congratulates Thompson for her scholarship, but unlike Stevenson, Hughes practically stumbles over herself in amazement at the PMS theory. Hughes, who was quoted in Janet Malcolm's book "The Silent Woman: Sylvia Plath and Ted Hughes" as characterizing her long-dead sister-in-law as "pretty straight poison," wrote to Thompson: "It is quite a shock to digest all this -- after thinking for so long that Sylvia's subconscious mind was her prison, and to suddenly realise it may well have been in part, or wholly, her body. But it certainly tallies with Ted's mentions -- he has always felt some chemical imbalance was involved."
Hughes further points out that Ted Hughes had spoken of Plath's ravenous appetite just prior to her periods and asks, "I wonder if that is a known characteristic of PMS?" (According to the PMS literature, it is.) But most tellingly, Olwyn Hughes explains that "one of the reasons I was so bowled over by your piece is that Sylvia's daughter, very like her physically, suffers quite badly from PMS but is, in these enlightened times, aware of it and treats it."
Dr. Glenn Bair, one of the leading experts on PMS treatment and research in the United States, confirmed to Salon that PMS is typically passed from mother to daughter. In a rare interview about her parents, Frieda Hughes told the Manchester Guardian in 1997 that after the "collapse of her health," including extreme fatigue and gynecological problems, she underwent a hysterectomy in her 30s.
Salon recently contacted Dalton, who had just retired from medical practice in London after 52 years. In that interview Dalton revealed for the first time that in early 1963 she had, in fact, been contacted by Horder to set up a consultation with Plath. According to the Plath biographies by Stevenson and Wagner-Martin, Plath only revealed her psychiatric history and the extreme nature of her current depression to Horder in late January 1963.
"John Horder and I had known each other for some time," Dalton said. "He was fully aware of my work and was with me the first time I ever spoke in public about premenstrual syndrome in 1954, at the Royal Society of Medicine. We were on the Council of General Practice together for 25 years." After calling her regarding his patient Plath, Dalton says that Horder "referred her to me. You don't have to tell me about Sylvia Plath. I was to see her, but she had killed herself before I could." After reviewing the information in Thompson's article and asked her opinion of the possibility that Plath may have suffered from PMS, Dalton said, "There is quite a lot of evidence. Oh yes, I think she had it. But the only one who really did understand [Plath] was John Horder. That's why he had called me."
print.htmlprint.html
Print story
email.htmlemail.html
E-mail story
http://www.backflip.com/p_error_browser.htmlhttp://www.backflip.com/p_error_browser.htmlBackflip this article to find it again
Both Wagner-Martin and Stevenson, as well as several other Plath biographers, have written that Horder set up an appointment for Plath with a female doctor, sometimes referred to as a psychiatrist, in the last few days of her life. Plath refers to her plan to see a female doctor in a letter written a week before her death. Whether Horder had contacted both a psychiatrist and Dalton is unknown; when reached for comment, Horder declined further statement on Plath's death, citing his decision several years ago to say nothing more and expressing his lingering regret at what he considers his "breach of confidentiality" when he spoke publicly of Plath on an earlier occasion.
Bair, who has studied with Dalton, gave his opinion about Horder's decision to contact a PMS specialist when Plath was in an acute state of distress. "You have to consider this about John Horder. He was very well connected," said Bair. (Horder is the highly respected former president of the Royal College of General Practitioners in London.) "He most likely had access to 500 psychiatrists and 1,000 other specialists. The odds of him picking Dalton are very small -- but you don't send a patient to a colleague without having a strong belief that their specialty will help that patient. For one minor point, doctors don't have the time to take blind referrals for patients not applicable to their specialty. Neither do the patients -- especially patients in dire need of help."
After a careful review of Thompson's article, of a seven-page monthly breakdown of Plath's symptoms for 1958 through 1959 and of the documented evidence of Plath's pregnancies and postpartum symptoms of 1959 through 1962, Bair said, "If you hack through the PMDD criteria, I think that you'll find that she fits the PMDD profile."
With the publication of the unabridged journals, even more of Plath's biographical record can be assessed in light of Thompson's PMS theory. The more thorough and accurate dating of entries in journals for 1958 and 1959 in particular fleshes out the prevalence and patterning of Plath's numerous references to her physical symptoms and feelings. Among the dozens of Plath's commentaries that appear to be unique to the luteal phase of her cycles are these: "Am I living half alive?" "A peculiar hunger and thirst upon me." "I have an ominously red, sore & swollen eyelid, a queer red spot on my lip -- and this enervating fatigue like a secret and destructive fever." "My eyelid's hot stinging itch has spread ... to all my body: scalp, leg, stomach: as if an itch, infectious, lit and burned, lit and burned. I feel like scratching my skin off. And a dull torpor shutting me in my own prison of highstrung depression ... I feel about to break out in leprosy ... my eyes are killing me -- what is wrong with them."
The notorious 1958 incident with Hughes and a female university student on Plath's last day of teaching took place, as Thompson had earlier suggested and the unabridged journals now confirm, during the luteal phase of Plath's cycle; so did the memorable "button quarrel" between Plath and Hughes. Plath's "unexplained" fevers, which would recur and become immortalized in the "Ariel" period, are recorded exclusively in the luteal phase of her cycles, as are a vast majority of her chronic sinus troubles. Using both the unabridged journals to assess cyclical patterning and Plath's calendars from 1952 and 1953 (housed in the University of Indiana's Lilly Library), in which Plath recorded her periods through July 1953, it seems overwhelmingly likely that Plath was, as Thompson contended, in either the luteal or the perimenstrual phase of her menses at the time of her 1953 suicide attempt.
Even incidents that occurred during the time covered by destroyed or lost journals can be illuminated by Thompson's PMS theory, coupled with outside documentary evidence. For example, the due dates of Plath's second and third pregnancies and her weaning schedule for Frieda in 1960, all noted in her letters, clarify that three of Plath's most disastrous episodes of violent or antisocial behavior occurred during the luteal phase of her cycles, which was made even more acute by pregnancy.
Plath's December 1960 argument with Olwyn in Yorkshire, after which the sisters-in-law never saw each other again, took place when Plath was newly pregnant for the second time but in what was hormonally the late luteal phase of her cycle. One month later, in an irrational fit of jealous rage, Plath destroyed her husband's most precious possession, his leatherbound copy of the Oxford Collected Shakespeare, as well as all of his papers and works in draft on his desk; a few days later, Plath miscarried. (Miscarriage is also considered a fairly common symptom of severe PMS.)
Five months later, now pregnant for the third time, Plath wreaked chaos during a vacation to France at the summer home of poet W.S. Merwin and his wife, Dido, a holiday from hell recounted with indelible animus by Dido Merwin in Stevenson's Plath biography. Again, the trip's date places Plath in the late luteal phase of her cycle.
The unabridged journals reveal that on March 20, 1959, Plath's psychoanalyst told her that "cramps are all mental after arguing against natural childbirth, saying pain was real," which could only have served to increase Plath's inability to connect her symptoms to a cause that was beyond her control. Though Plath's cramps and many more of her symptoms were physically, palpably expressed, their impact on her interior, "mental" life was equally real. Plath endlessly noted her agonizing symptoms, castigated herself for her inability to gain control over her life, even dreamed frequently about her periods, and yet could not make the connection between her cycles of fertility and cycles of torment.
"Yesterday was a horror," Plath wrote during the luteal phase of her cycle in March 1958. "Ted said something about the moon and Saturn to explain the curse which strung me tight as a wire and twanged unmercifully." A month later, Plath describes a nightmare in which she watches a "diamond moon" passing by before she becomes a moon herself: "I was lifted, up, my stomach & face toward earth, as if hung perpendicular in mid-air of a room with a pole through my middle & someone twirling me about on it ... & my whole equilibrium went off, giddy, as I spun & they spun below & I heard surgical, distant, stellar voices discussing me & my experimental predicament & planning what to do next."
Plath's journal is crowded with references to the moon, which notably worked itself into her poetry; a journal entry from 1950 that had appeared in the 1982 edition takes on even greater metaphoric meaning in light of the PMS theory:
Tonight I wanted to step outside for a few moments before going to bed, it was so snug and stale-aired in the house. I was in my pajamas, my freshly washed hair up on curlers. So I tried to open the front door. The lock snapped as I turned it; I tried the handle. The door wouldn't open. Annoyed, I turned the handle the other way. No response. I twisted the lock ... still the door was stuck, white, blank and enigmatic. I glanced up. Through the glass square, high in the door, I saw a block of sky, pierced by the sharp black points of the pines across the street. And there was the moon, almost full, luminous and yellow, behind the trees. I felt suddenly breathless, stifled. I was trapped, with the tantalizing little square of night above me, and the warm, feminine atmosphere of the house enveloping me in its thick, feathery smothering embrace.
The unabridged journals now date Plath's writing of "Moonrise," a poem metaphorically meditating on the "boney mother" moon and hopes of pregnancy ("The berries purple/and bleed. The white stomach may ripen yet"), as having been written in Plath's luteal phase. The poem "Metaphors" -- the metaphors being those for pregnancy -- was completed on March 20, 1959, in the perimenstrual phase, presumably begun when Plath still thought she might be pregnant. ("March 20, Friday. Yesterday a nadir of sorts ... Pregnant, I thought. No such luck.")
Another poem, "A Life," in which a woman drags her shadow around the moon but has been exorcised of "grief and anger," was completed on Nov. 18, 1960, and so was written during the week in which Plath (according to the dates she gave her mother) must have ovulated and become pregnant for the second time. Because Plath's subject matter in these poems is so blatantly and directly linked to the phase of her menstrual cycle at the time the poems were written, their specific dating and the circumstances of their production give more credence to Thompson's conclusions about Plath's menstrual cycles affecting the creation of poems during the "Ariel" period, for which there is no dated evidence of menstrual cycles.
The unabridged journals reveal some problems with Thompson's theory, but they are mostly minor dating mistakes that don't ultimately undermine her findings. The more important point made evident by the unabridged journals is that Plath's mood swings did not run on as predictable a schedule as Thompson assumed. Though Plath's physical symptoms evaporate almost miraculously with the onset of her periods, her emotional turmoil remains unpredictable throughout the month. The diagnostic definitions for PMS and PMDD state that symptoms "are always absent in the week after menses"; however, Bair has noticed in his clinical practice that with PMS, depression "is the slowest symptom to clear, and in fact seems to build up over time," coupled with the decline of a woman's self-esteem as she finds herself unable to control her emotions. Several studies on PMS corroborate Bair's observations.
The years for which we have the most consistent and detailed menstrual data for Plath, 1958 and 1959, are unfortunately years in which Plath was also sunk in a long-term depression over her teaching job and her consequent writer's block. It is, then, almost impossible to sort Plath's emotional responses to potential PMS from her ongoing depression.
The years 1952 and 1953, two years for which we also have accurate dating of Plath's menses, are years in which Plath's emotional life is far more varied and the trajectory of her deepening depression is easier to detect; and yet even during these early years Plath's moods do not consistently correspond to her cycles in a way that points unquestionably at PMS. It may be, as is often the case with PMS sufferers, that Plath's PMS worsened as she grew older; it may also be that something else was at work in Plath's biological war with her selves.
There is a striking overlap and similarity between the symptoms of severe PMS and the depressive phase of bipolar II that apply in Plath's case: insomnia and hypersomnia, appetite changes, low impulse control and irritability, mood lability, restlessness and anxiety, fatigue and lethargy, feelings of inadequacy and magnified guilt, and suicidal thoughts and action. Since a diagnosis of bipolar II fits Plath's behavioral and hereditary profile without explaining her cyclical physical symptoms or her artistic preoccupation with her fertility, while PMS does not fully account for Plath's overall fluctuation of moods and her hypomanic states, it seems reasonable to hypothesize that Plath may have suffered from both bipolar II disorder and a severe case of PMS.
Medical and psychiatric researchers have been investigating connections between affective illnesses and menstruation in recent years, particularly the overlapping nature of symptoms for PMS and mood disorders as well as the co-morbidity of the illnesses (the number and likelihood of women having both illnesses at once, as well as how the illnesses affect each other). The PMDD criteria of the DSM-IV state that women with recurrent major depressive disorder (MDD), bipolar I or bipolar II or even a family history of such disorders may be at greater risk for PMDD.
print.htmlprint.html
Print story
email.htmlemail.html
E-mail story
http://www.backflip.com/p_error_browser.htmlhttp://www.backflip.com/p_error_browser.htmlBackflip this article to find it again
Other findings are that women with MDD or rapid-cycling bipolar disorder commonly experience "premenstrual exacerbation" of their mood symptoms; that PMS may trigger affective episodes and that PMS is possibly a unique form of affective disorder; that women with past or current psychiatric illness, principally affective disorders, report a higher incidence of PMS than normal controls; that PMS is not simply always a premenstrual worsening of affective illness but has validity independent of other affective syndromes; that there tends to be a cycle-to-cycle worsening of premenstrual symptoms and depression prior to prolonged episodes of MDD; that women with postpartum depression are more likely to develop premenstrual depressions several months after the resumption of menses; that some women may have a biological vulnerability for mood disorders that is "triggered" by menstrual changes; and that the relationship between PMS and bipolar illness does not always stay static over a woman's lifetime. The cycles do not necessarily coincide, and in some phases the woman may have "pure" PMS/PMDD while at other times she has premenstrual worsening of her mood disorder.
One of the most disturbing similarities between bipolar II and severe PMS is the potentially lethal nature of both illnesses. Goodwin and Jamison's "Manic Depressive Illness" reports that "patients with depressive and manic-depressive illnesses are far more likely to commit suicide than individuals in any other psychiatric or medical risk group." The suicide statistics on PMS sufferers are equally catastrophic. Some studies have shown that up to one-third of severe PMS sufferers have attempted suicide. According to a 1993 study called "The Menstrual Cycle and Mood Disorders" by Dr. Jean Endicott of the New York State Psychiatric Institute, there is evidence that suicide attempts are more likely during the premenstrual phase of the cycle, and "there is evidence from autopsies that completed suicide is more likely to occur during the late luteal phase of the cycle."
Another study, "Premenstrual Tension Syndrome in Rapid-Cycling Bipolar Affective Disorder" by William A. Price and Lynn DiMarzio, notes that "the paramenstruum, the 4 days preceding and the first 4 days of menstruation, is associated with increased rates of medical, surgical, and psychiatric hospitalizations; increased rates of suicide attempts; and increased severity of suicidal intent." These findings support those of Dalton, whose studies of British women have shown that suicide attempts increase 17-fold during the luteal phase as opposed to the preovulatory phase of the cycle.
Though scientific researchers have noted that there is a relationship between bipolar illness and PMS, they have not yet clarified the parameters of that relationship. Nevertheless, it can be cautiously concluded that Plath suffered from some degree of both affective and premenstrual illness, even if how those two illnesses may have corresponded is impossible to detect.
Why does it matter? Why try to understand who Plath was beyond what rises immediately to the surface in her poetry? Perhaps the answer lies first with Plath's ceaseless desire to understand the dendritic and operatic machinations of her psyche, her "million filaments," and how that quest for self became not just the driving force behind her creativity but also the undeniable key to the richly textured artistry it produced.
Plath was ultimately as much an enigma to herself as she is now to us. During the weeks before her death she was fervently engaged in putting together the puzzle of her "Ariel" poems, giving them a logical sequence, a narrative cohesion that amounted to a mythic performative utterance. She was putting them in an order that would tell her the story of her own survival, her phoenixlike eruption from the ashes of her destroyed marriage and the shed skin of her "false" selves.
"Will the hive survive, will the gladiolas/Succeed in banking their fires/To enter another year?" she had asked herself in "Wintering," the poem, almost a prayer, that she chose to end her "Ariel" manuscript in December 1962. "The bees are flying," the poem concludes. "They taste the spring." Plath wanted to know that she would survive that English winter; she willed herself, as she had done countless times before, toward the spring of her inner life.
Understanding Plath's biology underscores her very human, as opposed to iconic, instinct toward self-preservation. If one accepts the possibility that Plath's true demon was not something of her own making but a force, or forces, she was quite powerless against, her attempts to juggle the details of her daily life, to care for herself and her small children alone and furthermore to programmatically write "dawn poems in blood" to save her sanity seem nothing less than courageous.
It also hints at the possibility that Plath's notable premonitory abilities (verging on telepathy), her seemingly numinous sensitivity, may have arisen in some part from a subconscious understanding that her psychological suffering was also the source, in a very material way, of her internal artistic fire -- the fire that would finally burn hot enough to work the alchemical change that Hughes described.
What is breathtaking about the possibility that Plath may have suffered both bipolar II and PMS is that in tandem, those two illnesses totally integrate her daily and imaginative life, her artistic fascinations and her emotional despair, her life as a woman and as a writer, and they do so without diminishing Plath's achievement in any way. Her ars poetica, not just brilliantly executed but brilliantly won despite unbelievable odds, leaps into focus in even more astonishing detail than ever before.
As Jamison remarks of mystic poet William Blake in "Touched With Fire," "suggesting the diagnosis of manic-depressive illness for Blake does not detract from the complexity of his life; it may, however, add a different kind of understanding to it. Likewise, it does not render his work any the less extraordinary, or make him any less a great visionary or prophet. [The diagnosis] may not explain all or even most of who he was. But, surely, it does explain some."
In Plath's case, the conjectural diagnosis of manic-depression and PMS may explain almost everything. And it only makes more miraculous what Hughes once described as "the truly miraculous thing about her," a thing he directly attributed to Plath's fertility, an event precipitated by the births of her two children: "In two years, while she was almost fully occupied with children and house-keeping, she underwent a poetic development that has hardly any equal on record, for suddenness and completeness ... All the various voices of her gift came together, and for about six months, up to a day or two before her death, she wrote with the full power and music of her extraordinary nature."
print.htmlprint.html
Print story
email.htmlemail.html
E-mail story
http://www.backflip.com/p_error_browser.htmlhttp://www.backflip.com/p_error_browser.htmlBackflip this article to find it again
In a stunning turnabout, her devastating illnesses may not have just inspired Plath but also enhanced her ability to apprehend her material and shape it. Plath's subterranean connection to her female biology seems to have been aligned with the expansive flourish of hypomania's supple thinking, its flights back into the caves and coves of the mind. While she was writing the poems of "Ariel" in the fall of 1962, being "pulled through the intestine of God," as she called it in a letter, she was also carefully correcting the galleys for "The Bell Jar" -- in other words, she was engaged in both a creative act requiring the limitless probing of psychic depths and the organizational feat of logic and objectivity demanded by editing.
When one considers the precision and feverish grace of Plath's last six months of writing, it is impossible to imagine her as anything but utterly in control of that gift. One might say that Plath was able, for a finite and delicately balanced period, to use her illnesses to keen artistic advantage. "I feel like a highly efficient tool, or weapon," Plath marveled that fall.
Plath's fertility, to which she may have gained greater figurative access through bipolar illness, then became both her darkness and her glory -- her artistic salvation and her downfall, a double-faced gift she thematized, whether consciously or unconsciously, in her poetry. No one has ever written more uncannily of motherhood than Plath, or captured so perceptively the shock of maternal otherness -- its frightening and awesome complexity and distance, feelings as genuine and "normal" as love and connection.
Plath understood and experienced motherhood as "much deeper, much closer to the bone" than love or marriage, and yet her hypersensitive awareness of what is closest to the bone -- the aspect of motherhood that is subjective and strange and dictated by blood -- taps into a vein of truth not easily embraced by the usual exalted sentiments. "I'm no more your mother," Plath wrote, "than the cloud that distills a mirror to reflect its own slow/Effacement at the wind's hand." This recurring maternal imagery of chthonic separation, apparent even to a casual reader of Plath, is a clear manifestation, at some level, of the mixed blessing of Plath's female body. It is also why so many critics have accused her of ambivalence toward motherhood -- a crude misapprehension of Plath's anguished and profound relationship to her own fertility.
Ultimately, the foremost reason to try to understand Plath is that it leads us unfailingly back to her poems, the work she knew qualified her as "a genius of a writer." As insulated against easy access as Plath's poetry remains, it is astounding to note how many passionately moved readers she has won over 40 years, and how often women, in particular, will say that they first read her in school, perhaps voyeuristically, and later came to "understand" her and value her writing on a deeply intuitive level only after marriage and children. Her poems continue to reward reading after reading, year after year; they remain as multifaceted, mysterious and bristling with life as the enigma of their creator, who was in her deepest being a woman, a mother and an artist.
"They saved me," Plath told Hughes in December 1962, speaking of the fury and agony she poured into "Ariel." "One can see a great revival of spirits in her letters," Hughes wrote many years later to Aurelia Plath of those bleak months after Plath and Hughes split up, Plath insisting that she would settle for nothing other than a divorce. "And that was the front she presented to me at the time," Hughes continued. "But as I've said it was only in that last week that her front crumpled and I realised the whole thing was a bluff. But then she was going off for the weekend and Monday morning was too late."
When she wrote her last letter to her mother, Plath was on antidepressants, and Horder, who was scrambling to get her a hospital bed, was calling or seeing her daily. Plath's friends in London have reported that she seemed distraught and desperate and was so distracted that she could no longer care for her children's daily needs. On Feb. 4, 1963, one week before her death, Plath wrote reassuringly to Aurelia, "I am going to start seeing a woman doctor, free on the National Health, to whom I've been referred by my very good local doctor, which should help me weather this difficult time."
On Feb. 7, she wrote with brisk efficiency to friends in Devon that she was coming back. ("I long to see my home," she said.) Between those letters, Plath composed her final poem, "Edge," in which the unmoved moon observes the "perfected" body of a dead woman:
The moon has nothing to be sad about,
Staring from her hood of bone.
She is used to this sort of thing.
Her blacks crackle and drag.
To the very end Sylvia Plath hid behind her masks, pulling her veils around her even into death. One can only wonder who, that last winter Monday, she thought she was then.
salon.com | June 01, 2000
- - - - - - - - - - - -
About the writer
Kate Moses is a Salon staff writer and the co-editor, with Camille Peri, of "Mothers Who Think: Tales of Real-life Parenthood."
Mi az antidepresszánsok hatásmechanizmusa?
A depresszió fizikai okai közt az agy neourotransmittereit kell említeni. Ezek olyan vegyi anyagok, amelyek az egyik idegsejttől a másikhoz továbbítják az ingerületeket. Az idegsejtek nem érintkeznek. Mikroszkópikus rések vannak közöttük, melyeket szinapszsnak neveznek. Az idegi impulzusnak, hogy az egyik sejttől a másikig elérjen, a küldő sejt egy kicsiny mennyiségű neurotranszmittert bocsát ki, ami a jelet a továbbviszi a másik sejthez, és így tovább, az egész testben. Amikor az idegi impulzus át lett küldve a szinapson, különleges enzimek takarítják el a neurotransmittereket, hogy a következő impulzust lehessen küldeni.
A depresszió jól társítható bizonyos neurotransmitterek abrnormálisan alacsony szintjével, többek közt: szerotonin, epinephrine, norepinephrine és dopamin. Vannak antidepresszánsok, amelyek emelik ezeknek a szintjét oly módon, hogy a szinapszban lévő enzimekkel lépnek kölcsönhatásba, s ..... feladom, ezt itt most utálom , és gőzöm sincs hogy mit írok
Az hogy egyik gyógyszert kapod és nem a másikat, az a tüneteidtől függ. Tisztán és alaposan írd le a tüneteidet , annak alapján tud az orvosod az egyéni helyzetednek megfelelő gyógyszert választani.
Mit kérdezz az orvosodtól
Az antidepresszánsok kb,. hasonló hatékonyságúak (60-80%).
A legfontosabb szempont hogy az egyéni panaszoknak legjobban megfelelő gyógyszer kerüljön kiválasztásra, aminek a legkevesebb a mellékhatása.
A különböző gyógyszereknek különböző mellékhatásai vannak
Kérdezd meg az orvosodat
Befolyásolja e az alvást?
Állandóan fáradt vagyok, fog-e segíteni rajta?
Idegességre lesz-e hatással
Szexuális életet befolyásolja-e?
Hízlal?
Más gyógyszerekkel együtt szedhető?
Mikor fogom jobban érezni magam?
MElyik antidepresszáns gyógyszer a legjobb?
Az, amelyik NEKED a legjobban használ. Lehet, hogy a barátod vagy az unokatesód ugyanezt szedte, de lehet hogy teljesen más. Szorosan együtt kell működnöd az orvosoddal, hogy meg tudjátok találni a legjobb gyógyszert.
A hatásosságon túl, a különböző antidepresszánsoknak különböző mellékhatásai vannak. Vannak amik gyakoribbak, vannak amik kevésbe, sőt ritkán előfordulók. Amikor az orvosod egy gyógyszert javasol, beszéld meg az összes lehetséges mellékhatást. Légy tudatásban hogy mi várható. A gyógyszerésszel is megbeszélheted ezeket a kérdéseket.
SSRI- típusú gyógyszerek: Prozac, Zoloft, Paxil, Celexa
SSRI= Selective Serotonin Reuptake Inhibitor = szeletív szerotonin újrafelszívódás gátló
Az első SSRI-t, a Prozac-ot az FDA 1987-ben engedélyezte. A Zoloft 1991-ben követte, majd a Paxil 1992-ben. A Celexa 1998-ban. A Luvox is SSRI típusú, de az FDA csak mániás kényszerbetegség esetén való alkalmazását engedélyezte.
Az SSRI-k ugyanolyan hatásosak, mint más antidepresszánsok, seemivel nem jobbak. A szedők 60-80% -ának segítenek.
A depresszió kezelésén túl a SSRI-k segítenek a nyugtalanság, pánik, mániás kényszer és bulimia kezelésében.
rendszerint jó néhány hétig kell szedni a szokásos adagot, hogy az antidepresszáns hatás megnyilvánuljon. Ezen gyógyszerek esetében nem alakul ki függőség. Bár, ha hirtelen abbahagyod a gyógyszer szedését, elvonási tünetek jelentkezhetnek. Az orvosoddal beszéld meg a gyógyszer fokozatos csökkentését.
HOGYAN TERJED AT A DEPRESSZIO OKOZTA SZENVEDES A BETEGROL A
CSALADJARA ES BARATAIRA.
A depresszios betegek igen gyakran frusztraljak es elidegenitik
kornyezetuket. Dr Michael Friedman San Francisco-i pszichiater
tanacsa: Ne sertodjunk meg, betegekrol van szo, akik nem tehetnek
az allapotukrol !!. Termeszetesen sokkal konnyebb ilyet mondani,
mint valoban meg is tenni. Igen nehez uralkodni magunkon, amikor
egy kozeli rokon vagy barat, soha nem hiv vissza, soha sem kepes
kikelni az a'gybo'l, egyszotagu valaszokat ad, csak onmagaval
foglalkozik, es ugy tunik, hogy egyaltalan nem erdekled mar,
nem erdeklik azokat a dolgok amelyeket egykor jo volt egyutt
csinalni. Nem jon el a megbeszelt idopontban, nem teljesiti
a kotelezettsegeit. Nyugodtan, legy duhos, de aztan probald
el felejteni. Ne felejtsd el, egy beteg emberrol van szo,
aki sok "hibajaert" nem is felelos.
A depressziosok igen gyakran komoly buntudatot keltenek
a kornyezetukben. "Azt gondolod : 'Semmi sem segit, biztos
bennem van a hiba'"- mondja Dr Friedman. Semmi baj nincs veled,
nincs okod a buntudatra. Az teny, a szeretet onmagaban nem gyogyitja
a klinikai depressziot, ahogy a sziv betegseget vagy a rakot sem
gyogyithatjuk pusztan szeretettel. A depressziosoknak szakorvosi
segitsegre van szukseguk, legtobbjuknek gyogyszerekre is.
Ujra es ujra el kell meselni a depresszios szulok gyerekeinek,
hogy nem tehetnek szuleik betegsegerol -mondja Dr Eda Spelman
Bostoni pszichoterapeuta. "Kulonben"-teszi hozza- "a gyermekek
magukat fogjak vadolni szuleik betegsegevel, buntudatot fognak erezni,
es maguk is hajlamosabbak lesznek a depressziora." A depresszios
gyermek eseteben a szuloket kell meggyozni arrol, hogy a betegseg
nem az o hibajuk es arrol is, hogy ok maguk ezt nem tudjak meggyogyitani.
A depresszios beteg mindenkeppen szakorvosi kezelesre szorul.
Masfelol az is igaz, hogy a kornyezet tamogatasa szamos sulyos
betegseg eseteben noveli az alkalmazott orvosi terapiak hatekonysagat,
igy a szivbetegsegek eseteben- sot egyes kutatasok szerint-
a mell es borrak eseteben is. Szamos szakerto szerint a kornyezet
tamogatasa jo hatassal van a depresszio gyogyitasara is.
Nyujtsd ki kezed a szeretett depresszios baratod, rokonod fele,
ujra es ujra mutasd meg neki, hogy torodsz vele. Hivd fel. Kuldj
szivelyes uzeneteket. Hivd meg beteg ismerosod koncertekre, moziba,
futballmeccsre, partikra es mas helyekre.
Egy amerikai pszichiáternek, David Burnsnak 1976-ban fia született. A szülés teljesen normálisan zajlott le, de a kis Daviddal valami mégsem stimmelt, a bőre egészen kék volt, nehezen lélegzett, szinte kapkodta a levegőt. Az orvosok azt mondták a szülőknek, hogy a gyerek állapota egyáltalán nem veszélyes, de egyelőre rossz az oxigénellátása, ezért megelőzésképpen intenzív osztályra szállították.
Az apa, dr. Burns e hír hallatára egyik pillanatról a másikra pánikba esett, majd szabályos depresszió tört ki rajta. Számára az "intenzív osztály" valami végzeteset jelentett. A gyereke nem kap elég oxigént, - ami azzal járhat, hogy az agya sem kap eleget, - ezért arra a következtetésre jutott, hogy a kisfiú bizonyosan szellemileg visszamaradott lesz, és neki ezzel az elviselhetetlen helyzettel kell szembenéznie. Úgy érezte képtelen lenne szeretni egy ilyen gyereket. Már látta magát mindazokban a jövőbeni fájdalmas helyzetekben, amikor mások szemében leértékelődik fogyatékos gyermeke miatt.
Dr. Burns nagyon kutyául érezte magát, és jobb ötlete nem révén, saját magán kezdte alkalmazni egyik kollégájának, Aaron Becknek akkoriban éppen újdonságnak számító terápiás eljárását. Fogott egy papírt és leírta a gyerekkel kapcsolatos negatív gondolatait, majd egyenként sorra vette őket és megvizsgálta abból a szempontból, hogy mennyire reálisak és mennyire illogikusak. A lelki válságba került pszichiáter egészen rövid idő alatt eljutott a depressziós gondolatok gyökeréig: az "intenzív osztály" fogalma számára a legrosszabbat jelenti. Ezt gondolkodás nélkül magáévá tette csakúgy, mint az ebből levezetett egyre negatívabb következményeket.
A doktornak sikerült visszafejteni a depressziós gondolatok folyamát addig a pontig, amikor azok a semmiből útjukra indultak. Amikor meghallotta az "intenzív osztály" kifejezést, innentől kezdve már csak az hatolt el a tudatáig, ami ennek a rossz forgatókönyvnek megfelelt. Hiába mondták az orvosok, hogy a gyerek állapota nem komoly, az apa azonnal fejest ugrott a legszörnyűbb következményekbe, már maga előtt látta szellemileg fogyatékos fiát. És itt sem állt meg, hanem tovább gördítette a gondolatsort, akinek fogyatékos gyereke van, annak az élete automatikusan összeomlik. Bár saját maga is jó néhány olyan családdal találkozott, akik saját maguk, vagy gyermekük fogyatékossága ellenére kiegyensúlyozott életet éltek, ezen a lehetőségen most automatikusan átugrott, és a problémát mérhetetlenül felnagyítva már ott tartott, hogy a barátai bizonyára elfordulnak tőle.
Dr. Burns néhány óra alatt rájött arra, hogy egyetlen gondolkodási hiba, félreértés, félrehallás nyomán került depressziós állapotba, s ez a felismerés elég volt ahhoz, hogy ki is másszon belőle. Egyébként hamarosan kiderült, hogy fia légzése rendben van, és semmiféle károsodás sem érte az agyát.
Dr. Burns, a Pennsylvania Egyetem pszichiátria-professzora mindezek után arra a következtetésre jutott, hogy ezt a technikát alkalmazni lehetne a negatív érzelmek, hangulatok, gondolatok megváltoztatásában. Hamarosan két könyvet is írt a témával kapcsolatban, és ezzel ő lett az azóta világszerte elterjedt kognitív terápia atyja. Manapság a kognitív terápiát tartják a leghatásosabb önsegítő technikának a depresszió, és általában a negatív gondolatok tudatos befolyásolással való megváltoztatásában.
Mi okozza a negatív érzéseket?
A depresszió, szorongás, félelem, türelmetlenség, túlérzékenység, bűntudat csupa olyan érzelem, amelynek a hátterében bizonyos vélemények, vélekedések állnak. A kognitív terápia abból indul ki, hogy gondolkodási hiba, valamilyen téves következtetés váltja ki mindezeket. Ez az alig néhány évtizedes gyógymód valójában nagyon régi hagyományokra tekint vissza. Epiktetosz, a kétezer évvel ezelőtt élt görög filozófus írta le először: "Az embereket nem maguk az események, sokkal inkább az eseményekről alkotott nézeteik zavarják." Shakespeare a Hamletben így fogalmaz. "Nincs se jó, se rossz, csak a gondolat teszi azzá."
Természetesen az érzelmi problémák egy jelentős része súlyos gyermekkori megpróbáltatásokra vezethető vissza, és ilyenkor csak a mélyreható analitikus terápia segíthet. De a legtöbb embernek nem kell ennyire mélyre menni, és főleg olyan sok időt eltölteni a múltja megértéséhez ahhoz, hogy a jelenben fellépő nyomasztó helyzeteket kezelni tudja - állítják a kognitív terápia hívei.
A depresszió komolyabb esetei kizárólag kognitív terápiával általában nem gyógyíthatók meg, itt gyógyszerekre is szükség van, de kiegészítő terápiaként még a súlyos betegeknél is segíthet, ha pontról-pontra követik negatív gondolataik keletkezését és következményeit.
A kicsavart gondolkodás tíz megjelenési formája
1. Mindent vagy semmit. A dolgokat vagy feketén, vagy fehéren látod, ha nem vagy tökéletes, akkor teljesen értéktelen vagy. Ha elkövettél egy hibát a munkád során, biztosra veszed, hogy ki fognak rúgni az állásodból. Ha a házastársad szóvá teszi, hogy nyitva felejtetted a fürdőszoba ablakát, ebből azt a következtetést vonod le, hogy már nem szeret.
2. Címkézés, a mindent vagy semmit gondolkodás kiterjesztése. Olyan következtetéseket vonsz le, amelyeknek semmi alapja sincs. Ha szakít veled a barátod (barátnőd), nem azt gondolod, hogy valószínűleg már nem szeret téged, meggyőződésed, hogy téged nem is lehet szeretni.
3. Túláltalánosítás. Túl sokat használod a "mindig" vagy "soha" szavakat, ha leejtesz valamit és az eltörik, már ki is szalad a szádon: "Mindig ilyen ügyetlen vagyok."
4. Gondolati szűrők. Ha egy bonyolult helyzetbe kerülsz, amiben pozitív és negatív elemek egyaránt vannak, csak a negatívokra figyelsz, s lehetőleg azok közül is a legrosszabbra.
5. A pozitív dolgok leértékelése. Ha mégis vannak sikerek, eredmények az életedben, márpedig miért ne lennének, kijelented, hogy az nem számít, arra bárki képes, vagy tőlem mindenki többet várt volna.
6. Elhamarkodott következtetések. Vérbeli "gondolatolvasóként" feltételezed, hogy mások negatívan viszonyulnak hozzád. Ha két munkatársad a folyosó végén valamiről pletykál, akkor majdnem biztosra veszed, hogy téged beszélnek ki a hátad mögött. Ha felhők jelennek meg az égen, bizonyosra veszed, hogy a holnaputáni kirándulást elmossa a zivatar.
7. Túlzások halmozása. A problémák fontosságát eltúlzod, kis hibákat, hiányosságokat végzetes bajnak látsz. Ha elfelejtetted becsukni a szobaablakot, és el kezdett esni, már is azt képzeled, hogy térdig áll a víz a lakásodban. Ha a szomszéd kutyája néhány virágot kikapart a kerítésed előtt, akkor máris romokban látod az egész kertedet.
8. Érzelmek félreértése. Ha ideges vagy a repülőút során, ez még nem jelenti azt, hogy az feltétlenül veszélyes is. Ha elfelejtettem egy rokonom születésnapját, ezért még nem vagyok egy szemét alak. Ha most éppen magányosnak érzem magam, ebből nem következik, hogy nem vagyok mások számára jó társaság.
9. "Szabad, és nem szabad, muszáj, és tilos" állítások sokasága.
10. Felesleges felelősségvállalás. A gyereked rosszul viselkedik az iskolában, és te azonnal azt gondolod, "Milyen rettenetesen rossz anya vagyok." Elkésel egy megbeszélésről, mert dugóba keveredtél, és mérhetetlenül szégyelled magad emiatt ./folytatás következik
Mennyi ideig kell antidepresszánst szedned?
A válasz attól függ, hány depressziós periódusod volt már .
Amennyiben ez az első eset, a gyógyszeres kezelés rendszerint 6-9 hónapig tart. De fontos figyelembe venni, hogy amennyiben egyszer depressziós voltál, annak az esélye hogy öt éven belül ismét súlyosan depressziós legyél kb. 50% az esélye.
A második előfordulás esetén egy-két év kezelés szükséges, és a további előfordulás esélye 5 éven belül 70%.
A harmadik depressziós eseménynél 95% a további visszaesés aránya. Ennek eredményképpen egész életen át antidepresszánst kell szedni.Ennek semmi veszélye nincs. Tekintsd úgy a gyógyszerezést, mint a cukrosok az inzulint.
Amígy antidepresszánst szedsz, ne fogyassz alkoholt. Az alkohol erősen depresszáns hatású.
Hatással lesz-e az antidepresszáns a szexuális életedre?
Valószínűleg. A depresszó rendszerint befolyásolja a szexualitást. Vannak emberek akiknek csökken a szexuális étvágyuk, vannak akik hiperszexuálisok lesznek. Mihelyst a depresszió elmúlik a szexualitás ismét normális lesz.
Néhány antidepresszánst szex problémákhoz kötnek. A Prozac termékcsaládot szedő betegek 40-50% szexuális gondokról számol bve: mindkét nem esetében a libidó csökkenése, ejakulációs problémák a férfiaknál, orgazmus hiánya a nőknél. Ha úgy érzed, hogy a gyógyszer okozza a gondot, de hallgass, mondd el a kezelőorvosodnak. Wellbutrin és Serzone esetén nagyon kevés a szexuális gond.
A depresszió nem gyógyszeres terápiája
/bevezetés/
Enyhe depresszió esetén, a nem gyógyszeres gyógymódok ugyanolyan hatásosak, mint a gyógyszeres kezelés. A komolyabb depressziós állapotok esetén is eredménnyel lehet ezeket alkalmazni, de ilyenkor a legtöbbször antidepresszáns készitményekre is szükség van. A betegek általános közérzetét azonban csaknem minden esetben javítják ezek a /nemgyógyszeres/ terápiák, ezért célszerű megismerkedni velük minden érintettnek.
Kognitív terápia. A depresszió önmagában attól, hogy sokat gondolkozunk az életünkön, nem múlik el, de ha reálisabban viszonyulunk a velünk történtekhez, meg tudjuk akadályozni, hogy még mélyebbre csússzunk a betegségben. A kognitív terápia arra tanítja meg az embereket, hogy felismerjék és korrigálják a saját depressziós gondolkodásukat.
Ha például munkánkban hibát követünk el, és erre megállapítjuk magunkban "Hiába, én reménytelenül ügyetlen vagyok", ezzel még jobban belesodorjuk magunkat a depresszióba. A problémák eltúlzása meglehetősen elterjedt gondolkodási beállítottság, a kis problémákat katasztrófákként éljük meg. A kognitív terápia segítségével a fenti esetben valami ilyesmit gondolunk: "Rendben van, tényleg hibáztam, de mindenki hibázik. Szerencsére a főnököm és a kollégáim tudják, hogy nem ez a jellemző rám. Nem lesz nehéz kiköszörülni ezt a csorbát."
Amerikai kutatási adatok szerint, négy hónapos kognitív terápiával az enyhe-közepes depressziósok 51 százaléka jelentős javulásról számolt be. A szakértők szerint nem maga a terápia gyógyít, hanem annak segítségével képesek vagyunk átlendülni az önsegítés stádiumába, amikor már nem süllyedünk bele az önsajnálatba.
Testmozgás. Egyre több adat bizonyítja, hogy az erőteljes testmozgás, különösen a zenére végzett aerobic javítja a hangulatot, csökkenti a szorongást, javítja az étvágyat, mérsékli az alvászavarokat, fokozza a szexuális érdeklődést és növeli az önbizalmat. Ezen túl a fizikai erőkifejtés önmagában is javítja az agy biokémiai egyensúlyát.
Pszichoterápia. A hónapokig, nem ritkán éveikig tartó hagyományos freudi pszichoanalízist ma már általában mindenütt felváltotta a rövid, úgynevezett beszélgető terápia. Ez a költségek és az időfelhasználás szempontjából is kedvezőbb. (Magyarországon sajnos még koránt sincs olyan ismertsége és kultúrája a pszichoterápiás gyógyításnak, mint más országokban. Kevés a jól felkészült terapeuta, nem egységesek a terápiás módszerek és nincs megbízható szakmai kontroll, különösen a magánpraxisok vonatkozásában.) Az amerikai adatok szerint, négy hét szakszerű pszichoterápia az enyhe közepes depressziók 55 százalékában hoz jelentős javulást.
Önsegítő csoportok. A depressziósok általában nagyon magányosnak és elszigeteltnek érzik magukat, ezért számukra különösen nagy segítséget adhatnak az önsegítő csoportok. Ezek a közösségek ugyanis a létükkel bizonyítják a beteg számára, hogy mások is küzdenek hasonló problémával.
Egyéb alternatív gyógymódok. Orvosi tapasztalatok is megerősítik, hogy az akupunktúra, az aromaterápia, a masszázsterápia, meditáció és zeneterápia úgyszintén hatásos kiegészítő módszerek a depresszió kezelésében Ismeretesek ilyen hatású gyógynövények is.. A szezonális jellegű depressziók esetén a mesterséges fénypótlás az esetek 60-80 százalékában javulást hoz.
Az atipikus depresszioban szenvedo beteg a folyamatos es konyortelen komorsag es
letargia helyett, csak nehany napig tunik melyen depressziosnak, majd
egy ideig jobban van, esetleg nyugtalan es ingerlekeny.
Akarcsak a depresszio tobbi formaja, az atipikus valtozat is gyakran
kivalto ok nelkul fejlodik ki.
SZEZONALIS DEPRESSZIO
Ezt az allapotot gyakran te'li depresszionak is nevezik. A napfeny hianya
kovetkezteben keso osszel alakul ki a nagyfoku vagy enyhe depresszio, ami
kora tavasszal elmulik. Ahogy tavolodunk az Egyenlitotol, annal tobb
ilyen esettel talalkozhatunk. Az eszaki felteken, December, Januar es
Februar a legrosszabb honapok.
KISMAMA DEPRESSZIO (Post-Partum Depresszio)
A szules utan az anyak altalaban azt varjak, hogy rendkivuli oromet
fognak erezni. Mindazonaltal a szules kovetkezteben beallo hormonalis
valtozasok, a csecsemogondozas koruli gondok miatt a szulo nok mintegy
ket-harmada folyamatos szomorusagot erez. Korulbelul 10-15 szazalekuk
valik klinikai ertelemben vett depressziossa. Minden ezredik kismama
oly mertekben lesz depressziossa, hogy sajatmaguk es gyermekuk biztonsaga
erdekeben korhazi apolasra szorul.
-------------
A kulonbozo depresszio-tipusok kozott nehez hatarvonalat huzni. Komoly
szakmai hozzaertest kovetel annak eszrevetele, amikor a
normalisnak nevezheto banat vagy adaptacios
problema atvaltozik a depresszio veszelyesebb formajava. A baratok, rokonok,
es csaladi orvosok sajnos neha nem veszik eszre azokat a jeleket amelyek
a szakorvosi beavatkozas szuksegesseget vetitik elo. Ez az oka annak, hogy
a klinikai depressziot igen gyakran nem ismerik fel, nem kezelik es ez
az, amiert oly sok ember kiserel meg ongyilkossagot.
Milyen az ha antidepresszánst szedünk
A „What you need to know about psychiatric drugs, Stuart Yudofsky, M.D. , Robert Hales, M.D., and Tom ferguson, M.D." c könyvben a szerzők azt mondják, hogy aaz antidepresszás szedését az alkoholfogyasztáshoz lehet hasonlítani, csak épp az ellenkező hatású. Alkohollal a kellemes érzést azonnal tapasztalod, a másnaposság -nevéhez híven, míly szép a magyar nyelv!!!! - másnap reggel jelentkezik. Az antidepresszánsok esetében az emberek rendszerint előbb érzik a kellemetlen mellékhatásokat, míg az javuláshoz 4 -6 hét is szükséges.
Egy hónapot vagy hat hete várni eléggé frusztráló lehet. Légy türelmes. Ne hagyd abba a gyógyszer szedését. Hamarost jobban fogod érezni magad.
Ami pedig a mellékhatásokat illeti, ha kezdetben jelentkeznek is, a legtöbb néhány hét gyógyszerszedés után megszűnik.
A különböző antidepresszánsok hatásos adagja különböző. Fontos megjegyezni, hogy az adagnak (számban, miligrammban kifejezve) semmi köze nincs depressziód súlyosságához vagy a gyógyulás esélyeihez. A miligrarmmok száma lényegtelen. Vannak gyógyszerek melyek napi adagja 15mg, másoké 200mg naponta. Ez egyszerűen csak annyi, hogy a gyógyszert így alkották meg.
GYakran időbe telik, hogy megszokd az atidepresszáns szedését. A legtöbb orvos alacsonyabb adaggal kezdi a kezelést és szükség szerint növeli azt, a gyártók is rendszerint ezt tanácsolják.
Az antidepreszsánsok esetében nem alakul ki függőség., de hirtelen ne hagyd abba a szedését. Ha ezt mégis megteszed, influenzaszerű megvonási tüneteket tapasztalhatsz. Amennyiben már úgy érzed, abbahagynád a gyógyszerszedést, orvosod segíteni fog benne.
A az antidepressziós gyógyszerelés a kezeltek 60-80% nál számottevően javította a hangulatot azoknál, akik több hónapon át kapták a gyógyszert. Különböző emberek különböző módon reagálnak különböző kezelési módokra. Szerencsére több is van, amit ki lehet próbálni. A gyógyszerek különböző csoportjai különböző mellékhatásokat okoznak. Mielőtt bármelyik kezelési mód mellett döntesz alaposan beszéld meg orvosoddal ezeket.
Míg a gyógyszeres kezelések nagyon hatásosak sok ember számára, emellett több más lehetőség is rendelkezésre áll. Mondhatni az egész életmódod. Ahogy ( és amit) gondolkozol, eszel, dolgozol és szórakozol , mindezek miatt vagy a béka feneke alá csúszhatsz, vagy újra felfedezheted az élet szépségeit. Vannak emberek, akiknek ezek a nem-gyószeres kezelések elegendőek. De, ha gyógyszeres kezelést kapsz, ezek az egyéb módszerek akkor is nagy segítséget nyújthatnak. A legjobb eredményt az antidepresszánsok és a pszichiáter segítsége, pszichoterápia együttesen nyújtják
Antidepresszáns gyógyszerelés
Bevezetés a depresszió gyógyszerrel való kezelésébe.
Az atidepresszáns gyógyszerek egyenlő mértékben hatásosak. A kezeltek 60-805-nál jelentős hangulatjavulás eredményeznek.
Minimum 2-3 hétbe telik amíg bármiféle eredményt lehet érezni, és kb. 6 hét amíg a gyógyszer teljesen kifejti hatását.
Az első antidepresszánsokat , a monoamin oxidase (MAO) késleltetőket (jaj, csak tudnám mit fordítok!!!) véletlenül találták fel az 1950-es években olyan tudósok, akik tbc elleni szer kifejlesztésén dolgoztak. A MAO késeltetők nem voltak hatásosak atbc ellen, de javítottak a betegek hangulatán.
Azóta sok más antidepresszánst fejlesztettek ki. Az újabb gyógyszerek biztonságosabbak és a legtöbb ember számára kevesebb a mellékhatásuk.
Bár ezek a gyógyszeres kezelések egyaránt hatásosak, egyesek bizonyos tünetegyütteseknél hatásosabbaknak bizonyultak mint más gyógyszerek. Ezért fontos a tüneteidet részletesen mondd el kezelőorvosodnak, így a tünetcsoportot a leghatásosabb gyógyszerrel tudja kezelni.
Azonban, ha az első gyógyszer nem hozza meg a szükséges hatást, ne add fel. Valószínűleg a másik segíteni fog. Vannak olyan depresszióban szenvedők, akiknek több különböző gyógyszert is szükséges kipróbálniuk amíg a számukra leghatásosabbat megtalálják.
Az antidepresszánsokat rendszerint más gyógyszerek nélkül írják fel az orvosok, de vannak olyan pszichiáterek akik más gyógyszerekkel kombinálják őket hogy jobb hatást érjenek el.