Weil egy Isten-kereső ember volt, aki misztikus tapasztalatokra törekedett, miközben két lábbal a földön próbálta megtapasztalni és leírni a világban zajló égető eseményeket. Meg akarta érteni a világot és önmagát. Ha valaki tudja, hogy ez a lelki-szellemi igény (szomj) mekkora galibákat tud okozni az ember belsejében, az joggal hívhatja "nyavalygásnak", szenvedésnek, vagy akárminek. De ő legalább rájött arra, hogy valami több kell neki, mint amit a szemeivel lát! Érteni, látni, tudni, tapasztalni akart! Ez a legfőbb emberi törekvés! Messze kimagasló a többi közül!
Hogy engem miért érdekel, az egy más történet. Valahol igazad van. De ez a nyavalygás egy őszinte, kemény és teljes életet foglalt magába. Az élet központi kérdéseire, problémáira, dilemmáira adott "választ", még ha a végeredmény nem is a várható módon fejeződött be. Tehát bizonyos szempontból nem egy sikertörténet, de közben mégis!
Jó pár éve meghallgattam Reisinger János (Sola Scriptura adventista főiskolai tanár, irodalomtörténész) egy jó előadását Simone Weil-ről. Akkor még nem tudtam, hogy nem Simone Weil tetszett, hanem Reisinger. Ennek hatására megvettem Simone Weil egy könyvét (melyet - azt hiszem - Reisinger fordított franciából magyarra), de ez a könyv valahogy nem fogott meg. Weil gondolatai reám úgy hatottak, mint valami lagymatag gondolatok - nem akarok ünneprontó lenni -, mint valami női nyavalygás. Mindenesetre a Biblia (főleg az Ószövetség) szellemiségétől nagyon messze van. Legalábbis szerintem.
A gondok ott kezdődnek amikor a HAMIS válik "igazzá"! Az ELFOGADHATATLAN válik "elfogadhatóvá"! Az ÉRTÉKTELEN válik "értékessé". A KOLDUS válik "királyfivá"! A PERIFÉRIA válik "középponttá"! A SÖTÉTSÉG válik "fénnyé"!
Amikor az emberek a ROSSZNAK örülnek és művirágokat szagolgatnak!
Kezdte "kapiskálni" hogy valami tér-idő probléma lehet, tehát valahol ott van a megoldás. Egész életében ezért küzdött, és bár valamilyen módon rájött, nem érte el. Az egyetlen megoldás a halál lehet, ami átível téren és időn, ami megsejteti Isten valóságát. És ha létezik KEGYELEM, akkor ezen megtapasztalás lélekbe íródásával folytathatja útját, ha figyelembe vesszük a reinkarnáció tényét. "KÉRD ÉS MEGADATIK!" Én ebben hiszek! Hogy működik a KEGYELEM, mert a KEGYELEM MAGA AZ AJÁNDÉK!
Felvetődött bennem ez a közismert megélhetési és boldogulási piramis, nevezzük, most így...
Azt gondolom hamis képet fest az emberi lélek valódi természetéről... mert a fény, a remény, az érték iránti vágy és igény minden körülményben ott él az emberben.... a gondok pedig ott kezdődnek, amikor a neonfények eltakarják az Isten adta Nap fényét...
Vasárnap a bányában, egy lengyel festő alkotása 1882-ből. Magam fotóztam Varsóban. Mélyen megérint ez a festmény mióta csak ismerem... és még ott található a remény és a fény a képen, mint Simon Weil gondolataiban is...
Csak most vettem észre, hogy üzentél itt nekem, elnézést, hogy késve válaszolok... több apró részletben teszem meg, mozaikszerúen, ahogyan a gondolatok, benyomások felvetődnek és szavakká formálódnak bennem...
A mennyiségben az a nagyon aggasztó, ahogyan kiterjed, teret nyer magának, és elveszi a helyet a minőség elől...
"Tér és idő végtelenül elválaszt bennünket Istentől. Merrefelé keressük Őt? Hogyan indulhatnánk el feléje? Ha századokon át menetelnénk, akkor is csak a földet járkálnánk körül. S ha szárnyunk nőne, akkor se tehetnénk többet. Egy lépésünk sincs fölfelé! Istennek kell lejönnie hozzánk a mindenség meredekén át. Tér és idő végtelenén kel át Isten végtelenül végtelenebb szeretete, hogy megkeressen minket magának. Eljön, amikor itt az órája."
Nem jött át, amit a telefonomról írtam. (Nem hiszem, hogy kitörölték.)
Simone Weil előre látta, értelmezte inkább, ami napjainkban zajlik. A minőség /személy helyett mennyiség/tömeg került uralomra. Nem máról holnapra, az biztos. Úgy biztos, hogy nyomai vannak. Nem egyedül Marx emlegeti, hogy a tömegek nyomora a tömeggyártás, a gyáripar elterjedésében keresendő. Simone Weil ezt a "mélységet" sem takarította meg, kipróbálta, milyen a munkás-lét. Szerintem ezért izzanak, égetnek a Kegyelem és nehézkedés sorai, gondolatmenete. Egyfajta Circum dederunt.
napokban jutottam hozzá egy Max Scheler (német filozófus, Simone Weil előtti) könyvéhez. Az értékekről értekezik.
Többek között ezt találtam:
„A jámbor ember lélekben mindig halk köszönetet rebeg a térért, a fényért, a levegőért, azért a kegyért, hogy léteznek karjai, tagjai, hogy lélegzik, s mindaz, ami a másik ember számára >>értékközömbös<<, számára értékkel és nem értékkel népesül be. A ferences mondás: >>omnia habemus nil possidentes*<< kifejezi, hogy milyen irányban szabadul meg az értékérzés az említett szubjektív korlátoktól.”
(Max Scheler: Der Formalismus in der Ethik und die materiale Wertethik. Max Niemeyer Verlag, 1927.412-413. p.)
Hát szia Nereusz, hátha még jársz ide a fórumra, nem tudom... Simone Weil gondolatai valahogy mindig rám találnak, és amik már rám találtak, azok újból és újból megszólalnak bennem... kapcsolódva ezekhez az általad idézett gondolatokhoz, leírom, ami az imént eszembe jutott.
Itt az értékválságról olvashatunk... felvetődött bennem, hogy ott kezdődnek szerintem a gondok, amikor az ember nem tud a mának is élni, az élete adott történéseinek élni, mert így értékeket veszít napról-napra azáltal, hogy kívül marad az eseményeken, csak felszínesen vesz részt a körülötte lévő valóságban, holott szvsz elmélyülten is részt vehetne, ha akarna...
Az értékek tisztelete saját életünkben olyankor is bekövetkezhet, amikor valami nehézség, vagy probléma kerül elénk. Mivel és hogyan hoztam magamra a gondokat? Hogyan védekezem ellenük, hogyan oldom meg mindezt?
Én gyakran az imádkozást is latba vetem ugyanúgy, mint az írást, olvasást, nagyon sok lelki erőt ad... mert voltaképp ez a kérdés is felvetődik bennünk elég gyakran: honnan vegyünk lelki erőt magunknak... hát az értékekből is, amikre rátalálunk, és amiket ezért is fontos óvni, őrizni magunkban... mióta rájöttem, hogy milyen jó régi értékes topikokat felhozni a süllyesztőből itt a fórumon, az értékek száma ezáltal is megnövekedni látszik az én kínkeserves, problémákkal teli életemben...
Az 1941-ben a Cahiers du Sud szerkesztőségének szánt olvasói levél írónője, a lap szerkesztősége amikor publikálta írását -- már halott volt. Ennek ellenére nem hagyhatjuk figyelmen kívül alábbi töredékeit, amelyet Czeslaw Milosz szíveskedett egyik esszéjébe iktatni. (A költészet tanúságtétele. Ford.: Pálfalvi Lajos)
„Véleményem szerint az elmúlt korszak írói felelősek korunk nyomorúságáért. Ezen nemcsak Franciaország vereségét értem. Korunk nyomorúsága sokkal távolabbra is elér. Az egész világot, azaz Európát, Amerikát és a többi földrészt is érinti, annak mértékében, mennyire engedtek a nyugati hatásnak."
„A huszadik század első felének legalapvetőbb jellemzője az érték fogalmának gyengülése és szinte teljes eltűnése. Ez egyike azon ritka jelenségeknek, amelyek, úgy látszik, valóban újdonságot jelentenek az emberi nem történetében. természetesen ez a jelenség olyan korokban is létezhetett, amelyek később feledésbe mentek, amint az a mi korunkkal is megtörténhet. Ez a jelenség különféle, az irodalomtól idegen területeken is, sőt minden téren megmutatkozott. megfigyelhetnénk az ipari termelésben, ahol a minőséget felváltotta a mennyiség; a munkások között, akikből kiveszett a minőségi munka megbecsülése; látható már az egyetemisták körében is, ahol az egyetemes kultúrát felváltották a diplomák. Sőt, már a tudomány sem rendelkezik az érték kritériumával, amióta véget ért a klasszikus tudomány korszaka. Az írók hivatásukból adódóan a ma már elveszett kincs őrizői voltak, de vannak köztük olyanok, akik büszkén hivatkoznak erre a veszteségre.”
Az 1941-ben a Cahiers du Sud szerkesztőségének szánt olvasói levél írónője, a lap szerkesztősége amikor publikálta írását -- már halott volt. Ennek ellenére nem hagyhatók figyelmen kívül alábbi töredékeit, amelyet Czeslaw Milosz szíveskedett egyik esszéjébe iktatni. (A költészet tanúságtétele. Ford.: Pálfalvi Lajos)
„Véleményem szerint az elmúlt korszak írói felelősek korunk nyomorúságáért. Ezen nemcsak Franciaország vereségét értem. Korunk nyomorúsága sokkal távolabbra is elér. Az egész világot, azaz Európát, Amerikát és a többi földrészt is érinti, annak mértékében, mennyire engedtek a nyugati hatásnak." „A huszadik század első felének legalapvetőbb jellemzője az érték fogalmának gyengülése és szinte teljes eltűnése. Ez egyike azon ritka jelenségeknek, amelyek, úgy látszik, valóban újdonságot jelentenek az emberi nem történetében. természetesen ez a jelenség olyan korokban is létezhetett, amelyek később feledésbe mentek, amint az a mi korunkkal is megtörténhet. Ez a jelenség különféle, az irodalomtól idegen területeken is, sőt minden téren megmutatkozott. megfigyelhetnénk az ipari termelésben, ahol a minőséget felváltotta a mennyiség; a munkások között, akikből kiveszett a minőségi munka megbecsülése; látható már az egyetemisták körében is, ahol az egyetemes kultúrát felváltották a diplomák. Sőt, már a tudomány sem rendelkezik az érték kritériumával, amióta véget ért a klasszikus tudomány korszaka. Az írók hivatásukból adódóan a ma már elveszett kincs őrizői voltak, de vannak köztük olyanok, akik büszkén hivatkoznak erre a veszteségre.” (Simone Weil)
"All the natural movements of the soul are controlled by laws analogous to those of physical gravity. Grace is the only exception. Grace fills empty spaces, but it can only enter where there is a void to receive it, and it is grace itself which makes this void. The imagination is continually at work filling up all the fissures through which grace might pass."
ez egy részlet a Gravity and Grace-ből (eredetileg asszem La pesanteur at la grâce), magyarul tán Kegyelem és nehézkedés címmel jelentek meg részletei, Pilinszky fordításában
"A kegyelem teljessége egyedül a neki szánt ürességet töltheti meg."- a neten botlottam ebbe az idézetbe. Pontosan hol ír róla Weil, tudnátok segíteni?
"Jób esete. Sátán az Istenhez: Fokozatokban kell szeretni?[37] A szeretet szintjérôl van szó. Juhok, búzaföldek, gyermekek módjára? Vagy egy másik dimenzióban, s azon is túl? Bármilyen mély is legyen még bármi szeretet, eljön a pillanat, mikor eltörik és összedôl, s ez az a pillanat, mely átformál, mely kiszakít a végesbôl a végtelen felé, mely természetfeletti szeretettel tölt el Isten iránt. Ez a lélek halála. Nyomorúság, ki elôbb hal meg, mielôtt a lelkihalált elszenvedné! A lélek, mely nincs színültig szeretettel, rossz halállal hal. Miért van, hogy az ilyen halál kikerülhetetlen? Szükségszerűen van így. Kivétel nélkül és szükségszerűen."
"Innét van, hogy mindazok, kik szerencsétlenségbe taszítanak olyan embereket, kik e csapás befogadására nincsenek fölkészülve, lelküket ölik meg. Másrészt oly korban, mint a miénk, hol szerencsétlenség leskelôdik mindannyiunkra, mit se ér bármi segítség, mely nem készít föl reálisan a szerencsétlenségre. S ez nem csekély dolog. A szerencsétlenség megkeményít és kétségbe ejt, mivel tüzes vasként égeti a szerencsétlen lelkébe az önmegvetés, az önmagától való irtózás, az önmagával való meghasonlás érzését, a bűn és a mocsok ama élményét, amit a bűnösnek kellene éreznie, de nem érez, s amit logikusan a bűnnek kellene eredményeznie, de amit a bűn nem eredményez. A bűn úgy lakik a bűnös lelkében, hogy az mit se érez e megszállásból. A bűn egyedül a szerencsétlen ártatlanok lelkére nehezül. Minden úgy fest, mintha a bűnös lelkiállapot, tökéletesen függetlenülne a bűntôl, s a szerencsétlenséghez csatlakozna, méghozzá a szerencsétlenek ártatlanságának megfelelô súllyal. Jób azért kiáltja oly reménytelenül világgá ártatlanságát, mert már maga se hisz benne, mivel már maga is környezete pártjára állt. Istennek kéri tanúságtételét, mivel lelkiismeretének szava már elnémult benne, s nem több halott és elvont emléknél. "
