Emlékszem, azon a napon denrült, kék volt az ég. Örülntünk
a tavasznak, persze – csalódás volt mégis. Mert az
iskolában úgy tanultuk, hogy március 15-én esett az esô. Ezt
a történelmivé nemesült meteorológiai tényt minden évben
elmondták a tornateremben, ahol az iskolai ünnepség zajlott,
mi pedig megjegyeztük. Annál is inkább, mivel a nótában is
így áll: „Esik esô karikára, Kossuth Lajos kalapjára.” És
olyan szépen hangzott, hogy „…valahány csepp esik rája,
anynyi áldás hulljon rája.” Áldja meg az Isten Kossuth
Lajost, és ha esne az esô, biztos ránk is hullana az égi
áldásból… valahogy így gondolkoztunk március idusának
idôjárásáról.
Ezen a napon, emlékszem – 13 éves múltam akkor –, a
szokásos iskolai ünnepség után nem engedtek haza
bennünket. Osztályfônöki órát tartottak az iskolában a
forradalmi ifjúságról. A tanárnô felolvasott valamit, de nem
nagyon figyeltünk, hiszen nem volt rendes iskolai nap. S
aztán játszottunk is, de mindez nagyon nem volt így rendjén,
mert nekünk minden évben tanítási szünet járt ilyenkor, és
nem osztályfônöki óra. Persze tudtuk, hogy az egészben a
nacionalisták a hibásak, ezért vagyunk most bezárva az
osztályba. Már az elôzô évben is suttogták az ünnepek után,
hogy huligán elemek magyar zászlókkal randalíroztak a
városban, és emiatt most késô délutánig bent kell maradnunk
az iskolában, mintha mindannyian napközisek lennénk. Szép
kis ünnep. A tanár néni azonban délben mégiscsak mindenkit
hazaküldött önhatalmúlag. Azt mondta: nyomás egyenesen
haza, és nem kószálni az utcákon! Mindenki nézze a tévét
otthon! Azt mondta, ô is azt fogja tenni, mert a tévében
nagyon jó műsort adnak.
Valóban, ettôl az évtôl kezdve sok éven át minden március
15-én nagyon jó műsort adtak: orosz és csehszlovák
rajzfilmet, meg NDK indiános filmeket, Gojko Mitic´csel a
fôszerepben. Gojko Mitic´ volt akkoriban a legnagyobb hôs
meg a Stanislaw Mikulski. Valóban nagy volt a kísértés,
hogy a barátommal hazamenjünk, és megnézzük Gojko
Mitic´et a tévében. Volt azonban valami, ami még ennél is
nagyobb vonzerôt gyakorolt ránk: kimenni az utcára, és
megnézni a nacionalistákat. Hosszú mindnek a haja, és
talpig piros-fehér-zöld zászlóba vannak burkolva,
legalábbis ezt beszélték róluk. Csak egy pillanatra ugrottunk
haza, amíg civilbe öltöztünk – azaz ledobtuk az
úttörônyakkendôt. És kitűztük a kokárdát. Abban az
esztendôben ugyanis azt mondták: az iskolában ne hordjunk
kokárdát, mert az nem tartozik hozzá az elôírt ünneplô
viselethez. De nekünk azért volt otthon kokárdánk, és
kitűztük, hogy egy kicsit hasonlítsunk a nacionalistákhoz.
Kimentünk a Muzicskába – így hívtuk a múzeumkertet. De
nem volt itt senki, pedig azt hittük, nagyon sokan lesznek,
mindenki ünnepel, hiszen úgy tanultuk, hogy Petôfi Sándor
itt, a lépcsôn szavalta el a néptömegnek a Nemzeti dalt.
Micsoda bátorság lehetett, csak úgy kiállni a kôpillér
szélére, hogy: „És mi mégis láncot hordunk! Ide veled, régi
kardunk!” De az egész környék inkább néptelen volt, alig
találkoztunk emberekkel. Ha csak azt nem számítom, hogy a
Bródy Sándor utcában az egyik kapualjból váratlanul egy
tucat rendôr masírozott ki, majd bemasírozott egy másik
kapualjba. Érdekes volt, kettesével mentek, és egyszerre
léptek. Én azt hittem korábban, hogy csak a katonák lépnek
egyszerre, sosem láttam még rendôröket masírozni.
A Petôfi-szobornál aztán már nemcsak rendôrök voltak,
hanem kék zubbonyos munkásôrök is. Mintha csak védenék a
Petôfi-szobrot, kettôs gyűrűbe fogták, amely hatalmasan, az
egyenruháskordon fölé magasodva az égnek tartotta a karját:
„Esküszünk, esküszünk, hogy rabok tovább nem leszünk…”
A környéken kis csoportokba verôdve fiatalemberek
álldogáltak tanácstalanul. Nem voltak talpig zászlóba
öltözve, csak kokárda volt mindegyiken. Ha öten-hatan
összeverôdtek, azonnal ott termett néhány hosszú kabátos
férfi, és igazoltatni kezdett. Volt, akit körbefogtak ketten, és
eltűntek vele a környezô utcákban.
Mi meg csak tébláboltunk ott a téren, és kezünkben
zavarodottan gyürkésztük a három forintért vett
hóvirágcsokrot. Mit akartok itt? – kérdezte az egyik
munkásôr. Virágot hoztunk Petôfinek – mondtuk
megszeppenve. Intett a fejével, hogy siessünk… Sebtiben
letettük a csokrot a földbe szúrt, vöröslô papírzászlóerdô
közelébe. Milyen rendes, gondoltuk, végtére el is
zavarhatott volna!
Másnap azt suttogták az iskolában, hogy már megint
randalíroztak a huligánok, úgy kellett ôket este a Várban
gumibottal szétzavarni.
Március 15. Nincs még egy ünnep, amelyhez annyi
mende-monda kötôdne. Nem csak a 152 évvel ezelôtti
naphoz, magához az ünnephez is ezer esemény, legenda
tapad. Nehéz eldönteni, hogy a legendák miatt szeretjük-e,
vagy épp azért élnek e legendák, mert annyira szeretjük.
Nemcsak az ünnep, az ünnep története is olyan, amelybôl
magára ismer a nemzet.
Már 1849-ben felmerült, hogy meg kellene emlékezni az
elsô évfordulóról. Az Országgyűlésben addig vitatkoztak
arról, miként is a legméltóbb ezt megtenni, mígnem az egyik
honatya azt találta mondani: „Csukjuk újra börtönbe
Táncsics Miskát, aztán majd újból kiszabadítjuk.” Világos
után persze komolyabb hangok járták. Mindenféle
cselekedet, amely a „rebellióra” emlékeztetett, a
legszigorúbban tiltva volt. A Bach-korszak néma
ellenállásában magasztosult március idusa a magyar
szabadság és függetlenség jelképévé.
Nyílt tüntetést március 15-re 1860-ban szerveztek elôször a
pesti diákok. A kivezényelt karhatalom a tömegbe lôtt: egy
diák belehalt sebesülésébe. A vér pedig mítoszt teremtett.
Mai fejjel azt hihetnénk, hogy a márciusi ifjaknak az
1867-es kiegyezés szolgáltatott végre igazságot. De az
akkori magyar kormány ebben a kérdésben mégsem akart
ujjat húzni Béccsel, bármennyire is ’48 örökösének tartotta
magát. Mert a jelképek gyakran erôsebbek a
paragrafusoknál. És március 15. jó idôre megmaradt a népi
oppozíció napjának.
Amikor 1897-ben végre felvetôdött, hogy a
szabadságharcnak méltó helyet kell biztosítani a nemzet
emlékezetében, a parlament óvatosan április 11.-t – vagyis
az 1848-as alaptörvények elfogadásának évfordulóját –
emelte hivatalos ünneppé. Újabb harminc esztendônek
kellett eltelnie, mígnem 1927-ben, Klebelsberg Kunó gróf
javaslatára az Országgyűlés április 11. helyett március 15.-t
végre nemzeti ünneppé nyilvánította.
Aztán alig két évtized múlva – a „fordulat évét” követôen –
különös kentaurt csináltak belôle. Nagyszüleink
megélhették, hogy a kivezényelt felvonulók együtt vitték a
Petôfit és Kossuthot ábrázoló transzparenseket Lenin,
Sztálin és Rákosi képével. Ám e nap még így is túl
nemzetinek számított, így hát 1951-ben egyszerűen töröltetett
az ünnepek sorából.
Közülünk az idôsebbek még emlékezhetnek: az ’56-os
forradalomban a diákok egyik elsô követelése volt a nemzeti
ünnep visszaállítása. Ezt a követelést azonban Kádár János
késôbbi ígéretei ellenére sem teljesítették. A november 4-i
tragédia után a házfalakon megjelent MÚK – Márciusban
újra kezdjük – feliratok arra figyelmeztették a hatalmon
lévôket: biztonságosabb lesz továbbra is karanténban tartani
e napot. A hetvenes évek elején tartott diákfelvonulásokat a
karhatalom szétverte, többeket börtönbe csuktak. Március
15. kényszerűen beolvadt a forradalmi ifjúsági napokba.
Csak a ’80-as évek elejétôl éledt újra az ünnep. Megint
minden évben voltak megmozdulások, kisebb-nagyobb
atrocitásokkal tarkítva. ’86-ban a tüntetôket a Lánchídon
csapdába ejtették, sokakat megbotoztak. Hiába.
Alig 11 éve, csak a rendszerváltozás kezdete óta
ünnepelheti az ország ezt a napot újra szabadon, piros betűs
ünnepként.
A március 15.-k története a szabadság napjának
szabadságharca. Vajon miért? Mert egyetlen más történelmi
ünnepünkhöz sem kötôdik ennyi érzelem. Az esemény
hôsiessége az egyszerűségében rejlik. Abban a tisztaságban,
ahogyan csak az alig felnôtt ifjak látják a világot. Nem is
volt fiatal az, aki ne szeretett volna márciusi ifjú lenni!
Egy maroknyi fiatal elindul egy kávéházból, hogy megváltsa
Magyarországot. Nem tesznek semmi különöset, csak
mennek az esôben, járnak színhelyrôl színhelyre. Egy
vékony poéta elszaval egy költeményt, egy fiatal író felolvas
egy proklamációt. Nem törnek-zúznak, mint a feldühödött
nép Párizsban, nem folyik vér az utcákon, mint Bécsben. De
amit hirdetnek: szabadság, polgári jogok, nemzeti
függetlenség – utat talál az emberek szívéhez. Mert ahogy
hirdetik, abból sugárzik a hit, sugárzik az erô.
Szabadságeszmének hívják e hitet, honszeretetnek ez erôt.
Ezen eltökéltség tömegeket mozgat. Hogy valóban mennyire
mély és ôszinte volt az ô elszántságuk, csak késôbb
mutatkozik meg igazán: Vasvári Pál 1849-ben elesik a
gyulai havasokban. Petôfi, a költô szintén elesik, sírját ma
sem ismerjük. Degré Alajos huszárként harcolja végig a
forradalmat, akárcsak Irinyi József, aki éppencsak
megmenekül Haynau halálos ítélete alól. Olyan hírmondói
vannak e napnak, mint Vajda János, aki maga is honvédként
küzdött a szabadságharc alatt – és Jókai Mór, aki a 12
pontot olvasta fel azon az esôs délelôttön. Jókai ötven év
távlatából ekként emlékezik: „(A honfoglaló ôsökhöz
hasonlatosan) Mi is hazát kerestünk ötven év elôtt, mi is
Magyarországot megalkotni jöttünk, szabad Magyarországot.
Kerestük a szabadságot és megtaláltuk. Felszabadítottuk a
földet a szolgalom alól, a jobbágyot a járom alól, a
szellemet a rab bilincsek alól. Ledöntöttük a válaszfalakat
nemes és nem nemes között. (…) Teremtettünk népbôl
nemzetet.” Ezek nem a nagy mesélô szavai. Ezek a 73
évesen is márciusi ifjú Jókai Mór szavai.
Ma olyan korban élünk, amelyben senki sem írhatja elô a
másiknak, hogyan ünnepeljen, nemzetünk történelmérôl mit
gondoljon, a hôsiesség, az áldozat, a hazaszeretet fogalmain
mit értsen, magára nézve mit tartson kötelezônek. Mindenki
hordoz valamit a szívében, mindenkinek van személyes
története március 15-rôl. Talán nem is egy, több is.
Hasonlítanak ezek a történetek egymásra, meg különböznek
is egymástól. Ki így élte meg a március 15.-t, ki úgy. Egyben
azonban közösek ezek a történetek: minden március 15. –
immáron 152 éve – rólunk szól. Mindannyiunkról szól. Mert
a hazáról szól. Ezt írja Márai: „Mintha azt mondanám:
korbácscsal és szögesdróttal kényszerítlek, hogy szeresd
önmagadat. A haza nemcsak föld és hegy, halott hôsök,
anyanyelv, ôseink csontja a temetôkben, kenyér és táj. A
haza te vagy szôröstül bôröstül, testi és lelki mivoltodban; ô
szült, ô temet el, ôt éled és fejezed ki, mind a nyomorult,
nagyszerű, lángoló és unalmas pillanatokban, melyek
összessége életed alkotja. S életed a haza életének egy
pillanata is. Hazaszeretetre nem tudlak megtanítani. (Hiszen)
Ôrült az, aki önmagát tagadja.”
Valóban, az az acsargás nem 'Fideszes'. Mindenesetre nem is baloldali-liberális...
Rocky beszédéről közölt beszámolókra most nem emlékszem, sajnos. Nem tudom, hogy mit emeltek ki belőle.
Amit viszont mindenkinek üzenek, az a krisztusi tanítás megfogadása, amennyiben kereszténynek vallják magukat. Ha nem, akkor valami minimálisan elvárható empátia lenne a kívánatos.
Arra bátorkodtam esetleges feltevőleges költőies zárójeles kérdést felvetni, hogy az előződhöz képest új netán a nick. A francot érdekel, hogy tyúk voltál-e, vagy tojás.
Nem hiszem, hogy barmelyik is lehozta Rocky beszedet. Es azt sem, hogy barmelyikban fideszes acsargas lenne tulsulyban, azt viszont igen, hogy szoclibtol habzik a legtobb eladott sajtotermek.
Tobbet vartam toled Wishfor: nem tudod mihez szolsz hozza, es azt sem tudod mit beszelsz. En csak a szoclibet latom acsarogni, de azt nagyon. Rocky SEM acsargott.
Az attól függ kedves George Sand, te mit értesz eme "haza" alatt. :-)
Csak örülök, hogy végre van egy (na jó még egy) normális miniszter a kormányban.
Annak meg direkte szurkolok, hogy valóban világszinvonalú zenekart csináljon a nemzeti filharmónikusokból. (Ennyiből igaz a hazabeszélés - de csak mint koncertlátogató)
S ami azt illeti, szívesen felcserélném az összes jó szónokot ugyanannyi értelmes politikusra.
Szerintem már rövid távon is jobban járnánk.
Neked sem ártana.:((( Lehet, hogy nem tűnt fel, de elenyészően kevés topik szól a klf. politikusok betegségeiről, ill. testi fogyatékosságairól. Ezért kár volt ilyen hangzatos (új?) nicket felvenni.
Rocky tényleg egy nagyon intelligens fazon, még ha nem is retorikai képességeiről ismert, legalábbis kötöttfogásúban semmiképpen.
cs_boy: Nekem nagyon tetszett. Személyes hang, semmi pátosz, semmi direkt aktuálpolitizálás. Elötte egy kicsit izgultam, milyen lesz, mint "ünnepi szónok", kellemes meglepetés volt. Vessétek csak össze az exmaoista primitíven gyűlölködő, aktuálpolitizáló szájrángatózásával!
Túl fiatal, túl tapasztalatlan, ráadásul nem tud /nem akar/ emlékezni/lásd. az elmúlt évek "szabad" márciusai/Esetleg az apjától érdeklődhetett volna! Valaki megmondhatná neki/nekik , hogy kezd unalmassá válni a sablon...
Ez már a második olyan beszéde volt, ami miatt a Fidesz részéről jó húzásnak látom Rockenbauer pozicióját. Ha nem is volt az legnagyobb szónoki teljesítmény, de csakúgy mint a filmszemlés beszéde, tartalmilag nagyon érdekes és jó volt.
S ami oly fontos, nem kívánt konfliktust gerjeszteni, s nem csak egy tábornak szólt.
Szóval csak így tovább...nekem szimpi a Rocky.
Rádión hallgattam a beszédből egy részletet. A szöveg tartalmilag tetszett, de Rockenbauer számomra rossz szónoknak tűnt. A szónoki fogásokat meg lehet tanulni. Jövőre biztos jobb lesz a beszéde.
Rockenbauer nem mondott semmit, de azt oly sokáig. Egy jelentéktelen ember, jelentéktelen beszéde. Szót sem érdemel. Langyos, és a langyosokat kiköpi az Úristen, mondotta volt Orbán Viktor idegenvezetésekor.
1. Mivel sok újat nem lehet már erről az ünnepről elmondani, mindenki próbál valami új színt vinni a beszédekbe. Rockenbauer elkerülve a napi mocskolódást, finoman mégis az orrára tudott koppintani az MSZP, ma diktatúrát emlegető, akkor diktatúrát gyakorló, vitézeinek.
Szerintem jól és ügyesen beszélt.
2. Talán ha mint kisbíró, egy bábjáték keretében, sütőtökkel a fején és létráról dobolta volna ki, még hatásosabb lett volna a beszéd. Hiába, no. Minden nem jöhet össze mindenkinek.
Volt már rosszabb is. Majdnem mindig.
Ezenkívül érthettek belőle a tegnapi áltüntetők, akik közül sokan a Rockenbauer által felidézett korban szétverették az igazi tüntetéseket.
