A Terep Százas (avagy a hetedik Kinizsim)
Januárban tartottunk egy
Csillaghegy-Dorog bejárást Nyúllal, ami nem sikerült jól, és eléggé megrongálta az önbizalmamat. Utána keveset futottam hét közben, és nagyon sokat hétvégenként a teljesítménytúrákon. Sokszor egy túrán belül is félóránként változott a véleményem, hogy képes leszek-e a Terep Százasra, ami igen nagy kihívás volt nekem.
Naná, hogy nem sikerült a terv szerint korán elkészülni és bemelegítésül lekocogni a két kilométert a rajtig. Naná, hogy autóval is 6:29-re értem oda, de nem baj, 6:30-ig volt nevezés, és teljesen gördülékenyen, előkészítetten ment minden. Már azért a Mátyás király úton álló hosszú sorért érdemes volt a futóversenyre nevezni, amely mellett elfutottam a rajthely felé menet! Feladok egy nadrágot és egy polárt Szárligetre, és gyorsan megkeresem Nyúlt, mert úgy nem lehet elrajtolni, hogy őt meg ne öleljem!
T-4 perc körül: csomag feladva, rajtszám a helyén. Megtalálom a hátsó zsebemben a kendőt, és megpróbálom felkötni. Hosszas bénázás, mintha most csinálnám először.
T-2 perc: észreveszem, hogy a cipőm még nincs megkötve. Jókor! Megkötöm, utolsó ellenőrzés, az óra gombjait már késve kezdem nyomkodni, amikor
Tapírka halkan és udvariasan, hogy senkit ne zavarjon, elkürtöli magát. Felemelő figyelni a százvalahány futót, persze főleg hátulról. (Ennek kapcsán döbbenek rá, hogy mit
vesztettem a T100 nevezéssel: rengeteg csinos női hátsó és gyönyörűen átizzadt trikó látványát!) Azt hiszem, hogy mindenki előttem van már, aki számít, majd Péliföld után ér a meglepetés…
Csanya húz el mellettem, és lehülyéz, amiért nem adtam fel a lámpát Pusztamarótra. De én lámpát soha nem depózok. Akkor sem, ha 30 deka. Még ha jó is a szervezés, és nem keverik össze a csomagokat, mint egyes rendezők, akkor is előfordulhat, hogy ne adj’ isten karambolozik a depóautó, és nekem akkor is mennem kell. Nem akarok úgy járni, mint
az Alpesi Rózsa futói 1982-ben. Persze hamar bele kell gyalogolni, bemelegítés nélkül nem olyan vicces felfutni a Róka-hegyre, de a
Kevélyen mégis megfelelő időben vagyok, nincs semmi baj.
A nyeregben a Kinizsi Százas Nagy Öregje,
Sváb László fényképez. (Hogy kerül ide ilyen hamar? Elengedték rajt előtt?) Lefelé rájövök, hogy gond van: csúszik a cipőm talpa, és valószínűleg a csillapítása sem az igazi. Fogalmam sincs, hány kilométer lehet benne, de nagyon sok, régen múzeumban lenne a helye… De még ekkor nem kapcsolódnak össze bennem igazán a dolgok, csak később. Egyelőre jól haladok (egy kis időre még
-ethka-t is sikerül befogni, amikor félreáll), de motoszkál a fejemben egy baljós gondolat a százasaimon ülő rontásról. Valahogy sosem bír elszakadni a sikeres százasaim száma a feladottakétól. Legutóbb a Lemaradáson kellett volna 7:5-re lépni, és ehelyett feladtam, és 6:6 lett. Három hete a Fruska Gorán megint átvettem a vezetést, most 7:6-ra állok, és ismét el kellene lépni egy kicsit. Vajon menni fog, vagy megint ki akar egyenlítődni az arány?
A
Csobánkai-nyeregbe érve a Hosszú-hegy és a Pilis nevű illetők állnak utamba. A hátsóra kiáltok rá, mert annak van nagyobb arca, és hangosan közlöm vele, hogy hamarosan megeszem őt. Furcsa módon
DieM hátát látom távolodni – azt hittem, jobban le leszek maradva tőle. A
Hosszú-hegy most könnyebben megy, mint máskor, bár van benne sok gyaloglás is, de összességében meglepően egyszerűnek tűnik.
Löpe,
sz zsu,
vándorköszörűs sporttársakkal kerülgetjük egymást folytonosan. A
Szántói-nyeregben az első frissítőpont köti le a figyelmemet: alma, narancs, csoki, banán, ropi, víz, és ezek különböző kombinációi más-más sorrendben újra és újra. A lényeg, hogy sokat kell enni és fegyelmezetlenül. Nem vagyok nagy gyümölcsevő, de most falom őket. Hát nem öt és fél perc lett a pihenő? De kelleni fog az energia, és majd az emelkedőn ülepszik.
A
Pilis most nem mumus, csak fel kell menni rá. Valami különös módosult tudatállapotban haladok előre, sok futás, elég sok gyaloglás is van benne, és semmi sem nehéz. Ma nem hozok szégyent a narancsmezre! A
szerpentinen minden kanyarban van egy pontőr, vicces feliratokkal és bemondásokkal. Itt pistázzon valaki! Így kell ezt csinálni. :-) A Pilis-rét után következik a túra földrajzi csúcspontja, ennél magasabbra ma már nem kell eljutni. A
Pilis-nyeregben (jé, ez már a negyedik nyereg négy órán belül) majdnem húsz percet javítok az eddigi rekordomon, és megállás nélkül haladok tovább! De hol van innen az a sok ember? Most már tudom, hogy valami különös történik velem, és kezdem a kezemben érezni a Terep Százast. A „már csak százezer lépés” felirat nem a szokott helyén van, hanem kicsit hamarabb. :-) A
Kétágyú-hegy durva lejtőjén (akárcsak a Pilis-nyereg előtt) a szokottnál óvatosabban jövök le, inkább vesszen pár másodperc, de
Miki figyelmeztetése jár az eszemben, és elhatározom, hogy minden lejtővel óvatos leszek. (Lehet, hogy ezt végül túlzásba is vittem.) Lejjebb
Sistergő óvatoskodik botjaival.
Kesztölc határában újabb frissítőpont következik. Most nincs rántott hús meg más különlegességek, mint tavaly, amikor a futófórumosok adták a pontot, de a választékra így sem lehet panasz. Csak rám, mert ezúttal hét percet töltök el. Nem baj, már bízom magamban, a tizenhét órámba ez is belefér! De mit keres itt
SC? Nekem sokkal mögötte kellene lennem! Többen megjegyzik, hogy jól jövök, és én is így látom. A faluból kifelé ott van kikészítve a locsolócső az egyik porta előtt, felette „ivóvíz” felirat. Emlékszem, valamelyik évben kint állt itt az ember, és locsolta a túrázókat; most önkiszolgáló a zuhany. Nagyon rendes tőle!
Dorogig talán illene megfutni, de nem megy végig, Löpével kerülgetjük egymást, felváltva futunk és gyaloglunk. Időnként már fájdogál a bal lábam a sípcsont környékén. Aztán a tízes út megvan szinte pontosan öt óra alatt. Ez az a pillanat, amikor elájulok a saját nagyszerűségemtől. Visszagondolok a januári küzdésre, hogy akkor milyen lehetetlennek tűnt az itteni részidőt teljesíteni, és most… De a nagy eufóriában nem veszem észre, hogy már alig futok. Döbbenetemre
Asciimo álldogál a depóautó mellett. Hogyan? Mit keresek én vele egy légtérben? A teljes
Hátsó Traktus utolérhető?
Ermak is itt gyalogol. Csupa olyan ember vesz most körül, akik nálam jobbak. Mi van velük, hogy ott vannak, ahol én? Keresem a nagy mumust, a dorogi ellenőrző pontot a dugókával, hogy megmondjam, itt vagyok, megcsináltam! De a pont csalódásomra sehol sincs, a jelzett helyen csak az Oxygen Wellness frissítőpontját találom. A lényeg, hogy ami januárban bejáráson 6:20 volt, az most – igaz, frissítőpontokkal – 5:08, és bőséggel belül a kiírásban megadott 5:45-ös részidőn. Ezt még ma reggel a rajtnál sem hittem volna el! Jó vagyok. Mindenképpen meglesz a tizenhét óra, sőt. Már álomterveket szövögetek… Valami ízesített vizet osztanak fél literes palackokban, nem is tudom, mit kezdek itt ezzel, sok lesz ez egyszerre. A frissítős srác mintha a gondolataimban olvasna, szól, hogy feljebb az út mentén vannak kukák, nem kell itt ácsorognom a flakonnal. Micsoda előrelátó gondoskodás! Szép egyenletesen elhelyezett, nejlonnal bélelt számítógépdobozok állnak a következő száz méteren. Mire az utolsóhoz érek, meglepetésemre lendületből el is fogy a fél liter. Pedig nincs is olyan meleg, és ittam idáig. Illetve nem érzékelem a meleget.
Felfelé többen előznek, keveset futok, de igyekszem erős gyalogtempót tartani. A
Getén túl kell jutni. Egy nyílt szakaszon először látom meg a távolban a Gerecse tévétornyát. Meglepő, de Dorogtól a csúcsig megvan a hatos átlag, ami csodálatos! Annyira hajt a lendület, hogy önkiszolgálóan bélyegzek, mert a pontőr valamiért eltávolodott két méterre az asztaltól, és nincs türelmem kivárni, sőt majdnem el is sodrom az asztalát. :-) A tisztáson Ermak és sz zsu üldögél. Na most megvagytok! Megállás nélkül elmegyek mellettük, aztán hetedszer is le a Getéről, lassabban és óvatosabban, mint valaha, talán a legelsőt kivéve. A
Csomóriára felmászni sose nagy öröm, de jobban megy, mint máskor, és tudom, hogy a pincékig egy méter árnyékra sem számíthatok. Már fent sem nagyon futok, kevés az energiám. Innen minden évben visszanézek a Getére, és újra meg újra arra gondolok: de jó is, hogy azt a ronda nagy hegyet ott nem kell megmászni! :-) Valamiért az van bennem, hogy nincs is igazán meleg, mert 26 fok körüli csúcsot jósoltak, és ez sokkal kevesebb, mint általában; hogy valójában milyen meleg van, azt tudat alatt elnyomom. Már a 2005-ös a viszonyítási alap, ami annál hűvösebb, az nem is meleg. :-) A
Hegyeskőnél Larzen figyel, muszáj megint futni. Meglepetésemre a Kinizsinek is van itt pontja (eddig sosem volt), de nekünk nem kell bélyegezni. Lenézve mindig megijeszt a mélység, hogy oda kell most ilyen meredeken lejutni. Itt is óvatoskodom. Fáj a bal lábam. Apró adalék a Kinizsi-túrák történetéhez, tényleg csak az érdekes adatok gyűjtőinek a kedvéért, hogy majdnem pontosan ott állok meg először vizelni, ahol két évvel ezelőtt, abban a nagy melegben. De ezt csak attól fogják megkérdezni a Kinizsi-történeti szigorlaton, akit buktatni akarnak, vagy aki demonstrátori pályázatot adott be.
A pincéknél meglepetésként ismét Asciimót és barátnőjét látom a depóautóval. Megkérdezik, mit kérek. Tiszta vizet a hátizsákomba, mert fogalmam sincs, mennyit ittam, és tartok tőle, hogy megint kifogyhat hirtelen, mint a múltkor tette. Kútból nehéz lenne tölteni, de palackból sem könnyű, mert a teli hátizsákban hamar eléri a vízszint a tasak száját. Fél liter így is belemegy, ennél többhöz ki kellene pakolni a zsákot. Regisztrálom, hogy túl vagyok az első feladásom helyén. Három sikertelen Kinizsi után ezek az emlékek minden alkalommal eszembe jutnak, s mindig kísértenek. A helyi lakosok frissítőpontjánál meglepetésemre nemcsak vizet, hanem ételt is adnak. A zsírosdeszkára ránézni is alig akarok, de az uborka jó találmány, betolok egy párat vagy három pohár vízzel. Bizony, két éve nagyon jó lett volna itt ez a pont…
A
Kősziklához feljutni sosem könnyű, de mégis könnyebb, mint az emlékeimben. Ma jó napom van. Közben
FF Pogreg jön szembe a biciklijével. Lefelé csak visszafogottan kocogok a fájós lábam miatt, nem esik jól a futás.
Mogyorósbánya határában sz zsu épp a kék kútnál van. Megkérem, hogy nyomjon egyet nekem, és jól megmosdom. Aztán laza kocogás a Kakukkig. Elképesztően üres ez az utca, még sosem láttam ilyennek. Most még a fűre heveredni is volna hely, csak hát épp most nincs szó róla…
7:44! Szenzációs ötven kilométeres egyéni rekord. Semmi nem veszélyeztetheti a szintidőmet, sőt. De nem sok időt töltök itt, csak amíg kiásom a pénztárcát, és beruházok egy jégkrémbe. Csak mert olvastam az előző beszámolómban, hogy itt jégkrémet ettem és jó volt, és az ember jól teszi, ha tiszteli a nagy elődöket. :-)))
Asciimót már harmadszor látom. Szóvá is teszem a dolgot, de ő közli, hogy pontosan az időterve szerint halad. Hmm, ezek szerint én is! Talán azért, mert saját időtervem nincs is. :-) Ethkáét és Asciimóét kinyomtattam, itt van a hátizsákomban szükség esetére, de elolvasni még nem volt időm. Nekem elég, ha látom, hogy jól belül vagyok a pontzárásokon, és tartom a sebességet, hiszen 6 km/órás átlaggal végig lehet csinálni az egészet szintidőre.
Felfelé menet még tart a jégkrém, amikor egy ember előz egy gyerekkel, és mindenféléket kérdezget. Ő tizenötszörös teljesítő, csak most nem indult, hanem valami résztávot tesz meg. Hát, tizenöt teljesítés után megérezhetné, ha valakinek ötven kilométer felett nincs kedve csacsogni. Szerencsére gyorsabbak nálam, és hamar elhúznak, hogy még időben átérjenek
SC beszámolójába.
Le a lejtőn a tábla szélén, átkelés a vízmosáson, rövid susnyás szakasz, ahol nem lassítok, csak a kezemmel hárítom az ágakat. Utána még futok is egy kicsit. Aztán megint egy napos nyílt részre érek, és leereszteném a kedvenc és egyetlen napszemüvegemet – ha ott lenne a fejemen! Nem esem pánikba: a Gyertyános nyergében még megvolt, majdnem biztos, hogy a susnyásban verték le az ágak, érdemes visszamászni érte. Hárman jönnek szembe, köztük Asciimo is. Egyikük sem látta a szemüveget, de még csak nem is hallották, pedig valamelyiküknek rá kellett lépnie, amikor berepedt. A fő, hogy megvan és használható. Azt hiszem, ezen a részen alig volt ember, aki a lába elé nézett. A visszafordulást még nem könyvelem el nagy veszteségnek, még nem tudom… Utólag azt hiszem, itt volt a vég kezdete.
Péliföldszentkereszten (
huhh, begépeltem!) Asciimo barátnője megvárt és megitat. Pár méterrel odébb viszont szomorú találkozásom van DieMmel, aki a kiszállásáról tudósít. Mindig megrendítő látni egy nálam sokkal jobb sportoló rossz pillanatait.
Elindulok a kedvenc naplemente-néző utamon. Hát most nem lesz naplemente. :-) Viszont alig köszönök el DieMtől, megjelenik hátulról
Csóványos. Ezen meglepődöm, mert ő gyorsabb nálam, de kiderül, hogy a rajttól kezdve mindvégig mögöttem volt. Hanem most épp csak megmutatja, hol kevert el az első Kinizsin huszonhat éve, aztán gyors gyaloglással elhagy. Ahogy a műútról a szántóra fordulok, előttem még látszik Csóványos háta, mögöttem azonban ijesztő sebességgel közeledik egy 10-12 fős gyalogos gyorsvonat, s az erdő szélén el is hagynak. Nincs kétség, belassultam tisztességgel. Felfele lassú vagyok, lefelé viszont szintén. A bal lábam a sípcsont környékén már annyira fáj, hogy nem tudok futni a lejtőn. És ekkor valami derengeni kezd. Egy aprócska, említésre is alig méltó összefüggés. A
Lemaradás 100-on a jobb lábam annyira fájt sípcsont mellett, hogy 87 kilométernél az életem legcsodálatosabb részidejével fel kellett adnom. A Sárga 70-en a budai hegyekhez érve annyira megfájdult a lábam, hogy hosszú szakaszon egyáltalán nem tudtam futni. Most pedig órák óta fáj a lábam, ugyancsak sípcsontnál, futni már alig tudok, s nemcsak a fáradtság miatt, és épp ma reggel állapítottam meg, hogy öreg a cipőm, és már nincs benne elég csillapítás… Stirlitz már tudta, hogy ez hiba volt, de nem volt ideje megállni, és a falba verni a fejét! Hogy lehet nem észrevenni ilyen nyilvánvaló tényeket?
Egy elágazásban nincs jelzés, csak farakás, megyek egyenesen, aztán később megint nincs jelzés, és ekkor jövök rá, hogy már eddig se volt. Nem megyek vissza keresgélni, mert balról hallom a műút zaját, és oda kell lejutni. Hamarosan egy házat látok magam előtt, és ebből tudom, hogy sokkal lejjebb fogok kiérni. Utólagos azonosítás szerint ez a Dámvadas vadászház. Ráadásul itt egy átvághatatlan táblát körbe kell járni a téglalap három oldala mentén. Ahogy leérek a
Bika-völgy műútjára, és megkezdem a visszamászást a kék jelzésre, kifejezetten fáradtnak érzem magam. Jön a hosszú emelkedő Pusztamarótra, most már kezdem azt hinni, hogy csakugyan meleg van; ismét nyílt terepen járok (eddig itt sosem voltam még délután). Még nem omlok össze, de a sebességem a múlté, fáradt vagyok, s kissé a gyomrom is rosszalkodik. Nem baj, majd odafent helyrerakom a finom kajákkal. Ez az első holtpontom, bár ez sem olyan, mint a régi szintidő-közeli Kinizsik alkalmával. De elég ahhoz, hogy veszélybe sodorja a Terep Százas teljesítését. Figyelem az órát, és ijedten látom, hogy már nem biztos, hogy odaérek zárásig a pontra. Pedig akkora előnyöm volt! Ennyit tenne az a két kitérő? Hogy jutottam idáig? A
Vaskapunál ismét gyalogosok előznek. Meleg van, fáradt vagyok, csak az órát figyelem, és egyetlen vágyam, hogy végre
Pusztamarótra érjek, ahol leülhetek és bezabálhatok. Két furcsa, szalagfüggönyre emlékeztető kapun megyek át, ezek újak, még nem láttam őket. Vajon hogy működnek? Talán annyira félnek tőlük a vadak, hogy nem mernek átmenni? Egyre valószínűbb, hogy már nem érek oda időre, de bízom benne, hogy megvárnak, mert
Balázs ezt ígérte, és nem olyan nagy a késés. Még simán behozom majd.
Lejárt az időm, de már közel kell lennem. Végre kiérek a rét szélére, messziről látom, hogy a pontőrök kiabálnak és biztatnak, itt muszáj futni. Már elkezdték pontani a bontot. Ermak épp indulna, és úgy kérdezget, hol voltam, mintha most kéne élménybeszámolót tartanom, de nekem szó se jön ki a számon. Ismét összeeszem édeset és sósat, olajbogyó, csoki, sós keksz, gyümölcs vegyesen;
Varacskos Disznó a mai pontőrségének legszörnyebb traumáját éli át ennek láttán. Igaz, hogy már látni akart, de annyira nem, hogy végignézze, ahogy egyszerre pótolok sót és cukrot. :-)
Tomator rugdosna tovább, és időnként bemondja az óra állását, de nekem most nagyon kell ez a szünet. Kesztölc óta gyakorlatilag nem álltam meg, és reggel óta nem ültem egy percet sem, és az elmúlt órában annyira erre a pontra koncentráltam, hogy most muszáj kiélvezni az ittlétet. Közben
Horváth Ákos érkezik és megy tovább, aki szerint normális ember csak a második felében kezd futni. Többé nem is látom.
Tizenkét perc után indulok tovább. Ez volt az első kicsúszásom a pontok nyitva tartásából (induláskor már húsz perc), de még biztos vagyok benne, hogy valahogy ledolgozom a hátrányt. A remélt laza folytatásnak híre sincs, az előnyömet mind elvesztettem, de még hatos alatti átlaggal beérek. Meleg van, és a gyomrom igazából nem tökéletes most sem. Próbálok erőből gyalogolni, hátha megy a hatos. Csak az órát figyelem, de az erdő széle nem és nem akar jönni. Ez a szakasz mindig olyan hosszú! Végre kiérek a kerítés mellé, aztán megvan a balkanyar, de innen megint sokkal hosszabb az út Bányahegyig, mint az emlékeimben, ráadásul egy irtás is van, amelyről elsőre azt hiszem, már a rét, és ez demoralizál. 1 óra 14 perc volt a hat kilométer!
Bányahegyen Szeszabi üldögél, hirtelen nem is tudom hova tenni, egy narancsmezes, amint ül? Csak utólag derül ki, hogy itt már nem volt versenyben. A pont már készen áll, és meglepetésemre égnek a felfüggesztett lámpák is fényes nappal. Amíg a bélyegzőt megkapom, gyorsan felkapok egy szerencsére langyos teát, aztán rögtön menet tovább. Két nagy fehér papírlap szegélyezi a kijáratot, hogy még az amortizáltabb túrázók is jól induljanak tovább. Késés ide vagy oda, elégedetten konstatálom, mennyire más ez a helyzet, mint a második Kinizsimen, amikor először jutottam el erre a helyre, és egy órát pihentünk itt, éjféltől egyig, aztán felriadva rohantunk az éppen induló seprű után…
Most jön a lejtős szakasz, itt már igazán illene futni, de nem nagyon megy, fáradt is vagyok és a lábam is fáj tőle. Azért megpróbálok bele-belefutni, és olykor a kék pólóra gondolok, amelyet szeretnék majd megérdemelten és lelkifurdalás nélkül viselni. A szántás előtti susnyással elégedetlen vagyok, valaki csakugyan kitakarította egy kicsit, s így elvész az egésznek a zamata. Ha minden igaz, tizenhatodszor jövök végig ezen a szakaszon. :-) Egyfolytában az órát nézem, és próbálok tippelni, mikor érek oda. A szántás után egy hang hátulról közli, hogy nekem már rég a célban kellene lennem. Hát erre a humorra most nem vagyok vevő, igazán nem. Inkább vagyok zombi, mint kommunikatív. Csak amikor a hang gazdája tempósan elgyalogol mellettem, akkor látom, hogy
Lombrágóról van szó. A kerítés mellett ezúttal nincs titkos kód, pedig nagyon figyelek. Lent a
vértestolnai műúton Csanya feliratai. Igen, fáj!
Valamennyit hoztam a hátrányomból, és csodálkozom rajta, hogy kicsit még fennhangon beszélni is tudok a pontőrökkel. Épp csak eszem és iszom valamit, nem pihenek.
Chino szól, hogy van még valamennyi izolötty is, csak bólintok rá és bedöntöm. A következő szakasz megint lassabbra sikerül, és most teljesen egyedül vagyok, nincsenek körülöttem gyalogosok.
Mezei Istvánra gondolok, akivel innentől a célig együtt mentünk az első sikeres Kinizsimen, és már messziről percre megmondta, mikor érünk Koldusszállásra. Csak keveset tudok futni, de próbálkozom. Mint a Bika-völgy óta szinte állandóan, most is az órát nézegetem. Balról a Tornyó látszik, hamarosan ott kell majd elmennem a lábánál Tornyópuszta felé, de előbb még túl kellene jutni Koldusszálláson. Már alig várom a murvás utat meg a vadrácsot, de késnek. Így nagyon ki fogok csúszni az időből… Még el kell jutnom a kék jelzés kanyarjáig! De a sárga elágazásához érve, ahol a Gerecse 50 pontja szokott lenni, hirtelen autókat látok. Előrébb jött a
koldusszállási pont!
Gyaloggalopp azt mondja, a táblázatban már ez az érték szerepel, tehát mégsem akkora a veszteség, bár kicsit megint rosszabb vagyok, mint Vértestolnánál. A gyomrom még nem az igazi, most csak olajbogyót és izolöttyöt fogyasztok, semmi édeset. Mostantól koppra hatos átlag kell, hogy beérjek szintidőre, és ez folyamatos rohanást jelent a következő húsz kilométeren. No lássuk…
Sötétedik. A lámpát még nem veszem elő, úgy számolom, Tornyópusztáig még eljutok nélküle. Elhaladok a második feladásom helye mellett, és futva-gyalogolva próbálok közeledni az autópályához, miközben Lombrágóval és társával meg két másik gyalogossal kerülgetjük egymást. Amikor a gyalogosok mögém kerülnek, és én is gyalogolok, az mindig feszélyez, nem szeretem, ha a hátamban nyomul valaki, inkább elengedem, hogy csökkenjen a folytonos feszültség. Aztán elfutok mellettük, és kezdődik elölről az egész. A pályához érve balra fordulok egy nagy nyílt réten. Régebben itt egy egyszemélyes ösvény vezetett a magas növényzet között. Szemközt be az erdőbe, és itt már teljes sötétben haladok, de ezen a szakaszon még nem kell lámpa. A tarjáni úton Lombrágó és a másik három gyalogos végleg elhagy. Újabb erdős rész következik a Tornyó mellett. Élvezem, hogy még lámpa nélkül tudok haladni, de már megcsap a hűvös. Lehet, hogy fázni fogok éjszaka a lenge rövidnadrágban, de ezt a döntést hoztam, hogy nem cipelek magammal egy hosszút. Most már minden szakasz olyan hosszúnak tűnik!
Tornyópusztánál az elágazásban pár fokos kis lépcső van, itt engedélyezett Mezei István egy pár perces pihenőt, amikor már járni alig tudtam a talpfájástól. S nem sokkal odébb, a szénégetőnél már világosban mentünk… Most pedig a pontot várom, hogy elővehessem a lámpát. A behajtani tilos táblánál, a harmadik feladásom helyszínén számítok rá, de nincs ott. Lehet, hogy mégsem vártak meg? Előttem lámpafény, de ez egy másik túrázó lehet. Aztán egy másik, ez állni látszik. Ott a pont, a sorompónál! Gyors fogyasztás, lámpa elő, indulás tovább. Most már nagyon kritikus a helyzet, de még nem teljesen lehetetlen, ezért nem adhatom fel. Az emelkedő azonban nehezen és lassan megy, szó sincs hatos körüli sebességről. Már elfogyott belőlem a küzdés.
Somlyóvárhoz érve – tíz óra múlt épp – már világos, hogy nincs matematikai esélyem a T100-ra, feladom, és meg is könnyebbülök. Vége a borotvaélen táncolásnak, a másodpercnyi lazítás nélküli rohanásnak. És lesz egy Kinizsim szenzációs egyéni rekorddal. Persze nagyon azért nem lehet sétálgatni, mert várnak Nyúlék a célban az autóval. És talán még a nagyegyházi ponton is várnak rám, bár jobb szeretném remélni, hogy nem. Lefekszem a kulcsos ház előterében egy padra, ott kicsit melegebb van. A lábam kezd elmerevedni a rövidnadrágban az esti hűvösben. Picit el is szundítok. Felriadva előhúzom a hosszú ujjú futómezt a zsákból – ennyit tudtam magammal hozni, nadrágot nem. Felveszem, és megiszom az első adag kávét. Több már nem is kell. Még sosem fejeztem be egy százast egy adag kávéval, azt hiszem.
Elindulni most nagyon rossz, a hidegben fekvéstől teljesen beállt a lábam, percekig tart, amíg rendesen járni tudok. A rét kijáratát Szárliget felé lámpa és felirat jelzi, nehogy valamelyik kómás túrázó itt tévedjen el. Ezt nevezem gondoskodásnak! Pár méterrel odébb két túrázó: az egyik állva figyeli a társát, aki az ösvény mellett térdel, és egy róka hangját utánozza. Nem mintha az ilyesmi nagyon meglepő vagy rendellenes dolognak számítana a kilencvenedik kilométeren, csak az jut eszembe, hogy az ipse pont az út szélén térdel, és a mezőny vége itt már világosban fog átmenni. Erre bizonyára nem gondolt az ő állapotában. Mindegy, ma reggel ez nem az én gondom lesz. :-)
Innen tempós gyaloglással haladok tovább, az út jellegzetes pontjai mind ismerősek, csak a köztük levő távolságok hosszúak szokás szerint. Már csak nagy ritkán kocogok bele, de olyankor a lábam rögtön jelez is. A
Váli-víz előtti lejtő tetején, a vadetető felé menet a kapu most is nyitva. Volt erről vita a topicban, és emlékeztem, hogy máskor is okozott ez ijedséget a bejáróknak, de aztán a túra napján sose volt gond. Nincs rendes kapu, hanem egyszerűen a kerítés van megnyitva és szép akkurátusan feltekerve az oszlop mellé. Ezen a lejtőn mindig futni szoktam, most először gyalogolok le. Kicsit ijesztő a távolban, még
felettem látni-hallani az autópályát, hiszen oda majd fel is kell mászni, most pedig még inkább mélységet nyerünk. De nem baj, felmegyek én mindenhová, ahova kell.
A tavaknál csodálatos békakoncert, kicsit odébb tücsökzene. Aztán a műúton, már sokadszor, Csanya feliratai fogadnak. Igen, FÁJ! De
alowtól tudjuk, mire való a fog. Elég hosszan megyünk egy kocsiúton, itt is rövidebbre emlékeztem, de ezt is megszoktam. Jobbra egy rét nyílik, és hirtelen emlékezetből befordulok rá, és kis kereséssel megtalálom a jelzést. A pályáig hosszan emelkedik az út, de erre számítottam. Vajon hol lehet a frissítőpont? Remélem, sehol, már nincs szükségem semmire, és lelkifurdalásom lenne, ha ennyit vártak volna rám.
Az
M1 aluljárónál nem érzek semmi különöset, csak fáradtságot. Most menni kell valamennyit a műúton, de nem emlékszem, hogy mennyit és hogy hogy néz ki a bejárat, ezért inkább lámpázom itt is, pedig jobb szeretek az ilyen helyeken lámpa nélkül menni. Megvan a jelzés, kezdődhet az utolsó szakasz. Az erdőbe érve szeretnék leülni egy kicsit pihenni, de nincs hova, a talaj nem igazán alkalmas, fatönk nincs, így hát továbbmegyek. Az irtásnál utolér egy ember, veri a port előttem, táncolnak a homokszemek a fejlámpa fényében; én is utolérek két túrázót, akik kóvályogva keresik a jelzést. Szólok a szembejövőnek, hogy most Csillaghegy felé megy, de csak a társa elé jött vissza. Most jól jön a topikban olvasott tanács, hogy mindig az irtás jobb szélén maradni. Van egy kis emelkedő is, de én egy határozott balkanyarra és viszonylag meredekebb emelkedésre emlékszem, és az még nem volt. Az út lejtősre fordul, de nem hagyom magam átverni, az igazi emelkedőnek még előttem kell lennie, ez csak egy átmeneti dolog lehet. Ám ekkor hangos zakatolást hallok –
szemből. Ennek pedig Szárligeten kell lennie! De hogy hallom a hegyen át? Jön szembe egy kivilágítatlan ember, őt kérdezem, hogy van-e még előttem emelkedő. – Nincs – feleli. Hoppá, ennyi volt? Csak így, hirtelen vége? De én még készültem arra a meredekre, akartam! Kicsit csalódott vagyok, mint akiben benne maradt a lendület. De hamarosan kárpótol a látvány: életemben először feltűnik előttem az éjszakai
Szárliget! A vonat még mindig dübörög. Leereszkedem a füves úton (dehogy futok!), és csodálkozom, milyen hosszan szól ez a szerelvény. Biztosan tehervonat lesz. A sarkon már belátok a vasútig, és tekintetem épp elkapja az utolsó kocsit. Kis kocogást eresztek meg, és jól megfigyelem a jelzéseket a felüljárónál: feltűnően festett kitérítő nyíl a lépcső előtt, jól látható szalagozás. Zombi legyen a talpán, aki itt feltéved a lépcsőre, de az nem okolhatja a rendezőket.
A sínek mellé fordulva mindig meglep, milyen hosszú is ez az utolsó egyenes az aluljáróig. Talán hogy legyen idő átélni a teljesítés élményét, kilazulni, levezetni, felszabadulni, nevetni, sírni, énekelni, szalagok sorfalát szemlélni, örülni, felejteni, emlékezni, átszellemülni. Talán csak mert ilyen messze van az aluljáró. :-) Két szembejövő vonat egyszerre dübörög el a fejem felett – némiképp félelmetes élmény. A sarkon látom, hogy mögöttem fut valaki. Én is futok, mégsem hagyhatom, hogy az utolsó húsz méteren előzzenek! A kapu előtt páran tapsolnak. Először nem is értem, miért. Hiszen kicsúsztam a Terep Százas szintidejéből, nem jár az elismerés. Talán ezért a kis pár méter futásért? Annyira a Terep Százas körül forognak a gondolataim, hogy még fel sem fogom, hogy megint megcsináltam a Kinizsit, és eszembe se jut, hogy 0:3-ról most feljöttem 4:3-ra, és átvettem a vezetést. A százasok rontása elkerült, nem egyenlítődött ki az állás: most 8:6-ra vezetek. De mindez most nem fontos.
Balázs úgy ül és intézkedik a célban, mint aki nem is futott százkét kilométert. Egyszerre két asztalnál adminisztrálok: dugóka jobbra, karton balra, oklevél jobbról (ööö miért is?), oklevél balról. A jelvénynek újfajta tűje van, ezt végre könnyű lesz feltenni a parafatáblára. Nyúl és
Cipő már vár rám (egy ideje…), és hazáig repítenek. Ez az első sikeres Kinizsim, amikor nem a terepen ér a hajnal, amikor sötét éjszaka húzom magamra a paplanomat. Inkább nagyon jó érzés, mint kicsit. :-)
Utóiratok
A rendezésről: a Kinizsiről már sokszor szóltam az évek során. Hozták a szokott színvonalat, most talán a mobilvécé volt a fő újdonság. Inkább a Terep Százasról írnék. Kiváló volt a frissítőpontok felszerelése, lelkesek és segítőkészek voltak a pontőrök, és tudták, mire van szükségünk. Mindent megtaláltam az asztalokon, amire szükség lehetett. Nagyon tetszett az erős, de kellemes és puha rajtszám, a strapabíró kis laminált lapocska a pontokkal és résztávokkal, és a zseniális póló. És mindez 1200 forintból! Nem sűrűn szoktam ilyet mondani, de ha most megkérdeznék, hogy mit lehetne javítani a Terep Százas rendezésén, először tanácstalanul széttárnám a karomat, aztán talán ennyit mondanék: így tökéletes, ahogy van. Illetve… Tapírnak azért szerezhetnétek valami rendes kürtöt, aminek hangja is van. :-)
Köszönetnyilvánítások:
Balázs mesternek, Tapír versenyizgatónak, valamint a Futóbolondok, a futófórumosok és a TTB teljes csapatának, továbbá a Kinizsi Encián gárdájának a rendezésért, és külön az összes pontőrnek a sok szeretetért és kedvességért;
az égieknek a nagyon kellemes időjárásért (azt hiszem, az idei fantasztikus rekordokon is látszik ez);
Nyúlnak és Cipőnek a hazafuvarért;
Ispi mesternek, aki akkor sem mond le rólam, ha nem csinálom végig maradéktalanul az edzésterveket;
alow mesternek, „a fogak szerepe a hosszútávfutásban” elmélet szülőatyjának, mert a tanítása sok nehéz ponton átsegített;
a tokodi pincéknél ételt és vizet osztó lakosoknak az ellátásért és a jó szóért;
Árpád sporttársnak és egész hadának, amiért előrelátóan a Pilis és a Gerecse körüli nagymedencét foglalták le sportpályának a számunkra.
Elnézést kérekmindenkitől, akivel nem kommunikáltam kellő bőbeszédűséggel és odafigyeléssel, de nem mindig voltam abban az állapotban. Kissé egydimenziós volt a gondolatvilágom, és ez a dimenzió a Csillaghegy–Szárliget ösvényhez kötődött. Akik az ösvény szélén álltak/jöttek, azok csak a tudatom peremén léteztek. :-)
mindenkitől, akit itt nem említettem meg név szerint. Ezt tudjátok be a beszűkült/módosult tudatállapotomnak; némelyeket nem tudok helyhez kötni, más találkozások meg bizony kiestek a fejemből.
Futva vagy gyalog könnyebb? Amikor hét évvel ezelőtt az első Kinizsimre készültem, elborzadva olvastam
Ézsiás Antal szavait: „Hagyományos túrista stílusban teljesítettem, bakancsban, hátizsákkal. Tanulság: így soha többet. Gyalogláshoz ez a táv túl hosszú.” Először az idei – még megírásra váró –
Zöld 45 túrán merült fel bennem, s aztán a
Bükki kilátásokon erősödött meg a fejemben a gondolat, hogy futva talán csakugyan könnyebb. Egyszerűen mert kevesebb időt töltünk a terepen, kevesebb időjárási kockázatnak és szélsőségnek vagyunk kitéve (a BükkiKin elszaladtam az eső és a sár nagyja elől), kevesebb ideig stresszeljük a szervezetet, és az én esetemben még azért is, mert ennyi ideig könnyebb ébren maradni. (Most Somlyóváron álmosodtam el, és egy kávé helyre is tett a célig, 22-24 órás túrákon rosszabb volt a helyzet.) S mivel azért elsősorban teljesítménytúrázónak tartom magam, nem futónak, a futásban mindig ott van az a biztonságérzet is, hogy bármilyen esetre van egy csomó tartalékom a szintidővel szemben. Ezzel szemben nagyobb a sérülések esélye. A Kinizsin tényleg nagy segítséget adtak az UMSZ frissítőpontjai, ez egészen más volt, mint saját felszereléssel végigcsinálni. De még így is előre meg kell hozni a döntést, hogy mit szeretnék csinálni, mert másféle készülést igényel a két tevékenység (pl. meleg ruha, élelem). Végül a saját tapasztalatom az, hogy a futás egyfajta módosult tudatállapottal jár, ami a teljesítést könnyíti, a nehézségeket pedig segít kizárni vagy legalábbis a maguk kis dobozában tartani, hogy a fejünkre ne nőjenek.
A bokámról: a tavalyi Gerecse 50-en elsőre könnyűnek tűnő, de makacs bokasérülést szenvedtem, amely az egész évemre kihatással volt.
A decemberi Fóti-Somlyó óta egyre hosszabb és hosszabb távokat próbáltam megtenni a bokavédő gumiban, éppen a Kinizsire való készülés jegyében. Nélküle nem mertem túrázni, mert mindig volt egy-egy bicsaklás, amikor éreztem, hogy az mentett meg a nagyobb bajtól. De ha felvettem, hosszabb távon megnyomta a lábamat, és a peremeknél sérüléseket okozott. Örültem, hogy a
Barcika 65-öt még végig tudtam csinálni benne. Végül azonban a
Fruska Gora előtt úgy döntöttem, hogy most megpróbálom gumi nélkül élvezni a túrát, és ez baj nélkül sikerült is. Ott eredetileg nem terveztem futást, de valamennyit futottam, és abból se volt sérülés. Éppen ezért a Kinizsire hosszas megfontolás után csak a zsákomban vittem a gumit, hogy sérülés esetén fel tudjam venni, de végig nem volt szükség rá, és a bokám teljesen jól volt. Ezzel a 2006-os Gerecse túrát befejezettnek nyilvánítom. :-)
A Tavaszi Három mérlege: még ezelőtt három évvel találtam ki a hajdani Három tavasz mintájára a Tavaszi Három rendezvénysorozatot: Lemaradás 100, Fruska Gora 100, Kinizsi Százas. Akkor sikerült, most a Lemaradást 87-nél elbuktam nagyon jó részidővel, a másik kettőn brutálisan megjavítottam az egyéni rekordomat (összesen majdnem tíz órával :-)). Ilyen többet nem valószínű, hogy lesz…
Ez a Kinizsi most a legkönnyebb százasom volt eddig, bár nem volt hetven felett kilométerhiányom, mint a Lemaradáson. :-) Egyúttal új egyéni rekord százon (beleértve a síkfutást is, khmmmm…). Röviden összefoglalva azt mondhatom, hogy az első felét futottam le. Sajnos az első szintidőn túli futóversenyem is lett, de összességében több okom van az elégedettségre, mint a szomorúságra.
Jubileum: ezen a túrán léptem át 2000 óta a 9000. gyalogos túrakilométeremet (pár nappal a 9000. Ttúra topikos hozzászólásom után).
