Végre megírtam a megígért beszámolómat!
Talpalás a Pilisen és a Gerecsén át.
Előzmények:
Szervezett túrán először tavaly augusztusban vettem részt, amikor is az Abaúj-Hegyközi teljesítménytúra 25 kilométeres távján (Fony, Regéc, Mogyoróska környéke) indultam. Öcsém és unokatestvérem az előző évben is voltak már ezen a túrán, nagyon tetszett nekik a szervezés, a táj, az ott lakók közvetlensége, kedvessége. Ők hívtam el engem is, általuk csöppentem bele a teljesítménytúrák világába. A túra előtt az interneten utánaolvastam a leírásának, rátaláltam a túranaptárra és elkezdtem olvasni a különféle beszámolókat. Jó volt olvasni mások élményeit, nagyon vártam, hogy én is elindulhassak.
Már csak egy jó túracipőre volt szükségem. Rákerestem a különböző leírásokra, véleményekre. Találtam több oldalt, fórumot, ami a cipőválasztásról szólt. Kezdtem belemerülni, majd elveszni a cipőválasztás útvesztőjében. Túracipő vagy terepfutó cipő legyen? Melyik lesz számomra kényelmes, tartós, vízálló, de mégis szellőző? Ár-arány értékben melyik a legjobb? Pronáló, szupináló, neutrális, naturális ... ? Újabb kérdések, újabb szakkifejezések. Lehet, hogy mégsem kellett volna annyira túlbonyolítani a dolgot? És közben az időből is kicsúsztam a munka, a család és az egyéb teendőim mellett, így végül nem vettem új cipőt. A cipőválasztással párhuzamosan véletlenül megtapasztaltam egy régi-új érzést, a mezítláb járást. Egy strandolás közben papucs nélkül mentem rá a murvás útra, és rájöttem, hogy nem tudok úgy menni rajta, mint gyerekkoromban, amikor nyáron néha cipő nélkül sétáltam. Viszont jó érzés volt a talpamnak!
A várt fonyi túrát megelőző délután elhunyt a Nagypapánk. Előtte pár órával még voltam nála a kórházban. Telefonálások, egyeztetések után Öcsémmel elhatároztuk, hogy a tiszteletére végigmegyünk a távon.
A fonyi túrára egy jól bejáratott egyszerű cipőt vittem. Sokat bicikliztem vele, a talpa erősen megkopott, meggyengült addigra. Bizonyos részeken már olyan volt, mintha csupasz talppal járna vele az ember. Lehet, hogy a papucs jobb választás lenne? Vagy mezítláb? Tesóm, unokatesóm ezt az ötletet támogatta. Amikor felmerült ez a lehetőség, voltak, akik nem igazán hittek benne, hogy meg lehet csinálni. Egy helybéli bácsi is lehetetlennek tartotta. Fájdalmak, nehézségek árán, lassú tempóban, de sikerült végigmennem a 25 kilométeres távon. Közben pozitív visszajelzéseket is kaptam, egy kiránduló család a Regéci vár környékén még csodálkozott, megjegyezték a cipő nélküli lábamat, viszont legközelebb, amikor Mogyoróskán észrevettek, köszöntek és mutatták, hogy most már van, aki közülük is levette a cipőt. A túra végén a szervező család fiától megkaptam az előre beígért pálinkámat, amit felajánlott, ha megcsinálom lábbeli nélkül a távot. A nagyon kedves szervező hölgy külön nekem levendulás fürdősóból készített lábfürdőt. Igazából különös sérülés nélkül "megúsztam” a sétát.
Később felmerült bennem a Kinizsi Százas teljesítése is. Nézegettem a videókat. Felmerült bennem az ötlet, hogy esetleg meg lehetne próbálni ott is mezítláb elindulni. A felvételeken különösen a talajviszonyokat figyeltem, mivel a táv legnagyobb részre ismeretlen volt számomra. A Gerecsében például előtte még soha nem jártam.
Megpróbáltam mind fizikailag, mint pszichikailag felkészülni a Kinizsire. Több mint négy éve - időjárástól függetlenül - minden munkanap biciklivel járok dolgozni, illetve haza. Ezen kívül ahová csak lehet, biciklivel megyek. A munkahelyen a lift helyett legtöbbször a lépcsőt választom. Ezen kívül fontos volt a talp erősítése. Heti több alkalommal futottam mezítláb sportpályán. Otthon a talpamat erősítettem, szoktattam a köves talajon járáshoz. Néztem a videókat, olvastam a beszámolókat, böngésztem a fórumot. Minden nap elképzeltem, hogy megyek a felvételek alapján "megismert" tájon.
Eljött az előregisztráció napja (elsőbálozóként 02 óra 55 percre beállítottam az ébresztést, nehogy lemaradjak J), ezt követte az orvosi igazolás beszerzése, a csomagom összeállítása, majd a visszaszámlálás.
A várva-várt Kinizsi:
A túra reggelén magamtól felkeltem hajnali 02 óra körül. Tudtam, hogy nem fogok már visszaaludni, ezért lassan elkezdtem készülődni. Egy utolsó ellenőrzés a csomag körül, feltöltöttem a vízkészletemet, bepakoltam az ennivalókat. A táskám jó súlyban volt, csak a benne lévő folyadék körülbelül 4 kilót nyomott még ekkor. Muszáj volt szelektálni. Megnéztem, az ég felhős volt, de megkockáztattam és az esőkabátomat kivettem a táskából. Mint végül kiderült, jól tettem. Még otthon „megreggeliztem” és elkezdtem a bőséges folyadékfogyasztásomat.
A rajthoz tömegközlekedéssel mentem ki. Figyelembe vettem az indulásnál azt is, hogy Békásmegyerig HÉV pótló busszal fogok eljutni. Minden zökkenőmentesen jött, így korán megérkeztem a kiindulási helyre. Ott már gyülekeztek a sporttársak. Egyedül érkeztem, de kezdtek megjelenni a videókból ismerős arcok is. Meglepetésemre volt kollégáim is beneveztek, akik felajánlották, hogy menjek velük. Ezt viszont udvariasan visszautasítottam, mert fontos volt, hogy a saját, normál tempómban indulhassak neki a távnak.
A sor egyre hosszabb lett. Nem akartam nagyon hamar indulni, ezért elkezdtem magam elé engedni az embereket. A rajt előtt közvetlenül levettem a papucsomat, amiben érkeztem és beraktam a táskámba. És végül 07 óra 05 perckor megindulhattam életem eddigi leghosszabb gyalogos túráján!
A hangulat remek volt, az időjárás is szerintem az egyik lehető legkedvezőbb. Irány a Kevély! Menet közben bőven lehetett beszélgetni. Ez a szakasz még ismerős volt számomra, tudtam, hogy mire kell odafigyelnem. Gyakran és sokan megkérdezték, hogy meddig megyek így. A legegyszerűbb válasz: ameddig bírom. Bíztam benne, hogy eljutok Tatára, de itt még nem volt szabad ezen gondolkodni. Hosszú út várt még ránk, én mindig csak a közvetlen előttem lévő szakaszokra koncentráltam, illetve a talajviszonyokra. Azért a Kevélyről lefelé jövet elgondolkodtam a saras, csúszós részen, de ez csak egy pár méteres szakaszra volt jellemző. Cserébe viszont ott volt az út szélén a fimon erdei szamóca. Már ezért is megérte eljönni!
Az egész úton ügyeltem arra, hogy egyenletes tempóval haladjak, a lehető legkevesebb megállással. És persze erősen figyeltem az utat. Ennek ellenére a Pilis közepén sikerült vagy négyszer a jobb kislábujjammal belerúgnom különböző kövekbe, ami végül a körmöm mellett elkezdett kicsit vérezni. Szerencsére ott semmilyen ellátást nem igényelt részemről, nem kellett emiatt megállnom. Arra is vigyáztam, nehogy véletlenül ne a 100-as útvonalon menjek, de ezt a korrekt kiírások, útbaigazítások miatt nehéz lett volna eltéveszteni.
Az internetes adatok alapján Hosszú-hegyre 09 óra 50 perckor érkeztem meg. Ott találkoztam egy volt főiskolás évfolyamtársammal is. Ezen a részen jól lehetett haladni, minden kedvező volt. Csodálatos táj, friss levegő és sok jó ember. A Pilis szerpentint különösen élveztem, annak ellenére, hogy a kislábujjam körmét „igénybe vette”. A Pilis-nyereghez pont ebédidőben érkeztem 12 óra 01 perckor csipogott a kártyaolvasó. Itt is továbbsétáltam, majd a táskámból elővettem szendvicset, amit menet közben ettem meg, hogy így ellensúlyozzam a lassabb sebességemet. Szintén nagy élmény volt számomra a lefelé Kesztölc irányába. Itt jólesett a levendulaszörp, amit köszönök! Az is jó volt, hogy a kesztölci lányoknál megtölthettem az időközben kiürült vízkészletemet, amiért nekik is nagy köszönet jár! Dorogon kis kitérőt tettem egy boltba, ahol üdítőt vettem, ami jutalom volt, az eddig megtett útért. Örültem neki, hogy eljutottam idáig. Követtem az előttem haladókat és lassan elhagytuk a város utcáit. Irány a többek által mumusnak tartott emelkedő. A Getén ekkor jártam először, a felfelé szerencsére jól ment.
A Nagy-Gete ellenőrzőpontján 15 óra 23 perckor haladtam át. A szilás, meredek lejtőn lassan, óvatosan haladtam, nem akartam hibázni. Inkább veszítsek pár percet, minthogy itt kelljen befejeznem a sétámat! A leírás alapján tudtam, hogy a lejtő alján a kék jelzésről a kék kereszt felé kell mennem, de ott segített egy túratárs, akit tavaly a Pálos 70-en megismertem, akivel azt a túrát együtt tettem meg az elejétől a végéig. Ő is mesélt akkor a Kinizsiről, az útvonalról.
A homokos felfelé különösen jól esett a talpamnak. Köszönhetően az előző napi esőnek, nem porzott. Ami nagyon fellelkesített, az a búzamező melletti elhaladás, a panoráma, megpillantani a Kőhegyet. Még soha nem jártam itt előtte, de a videók alapján már ismerős volt a látvány számomra, nagy élmény volt itt taposni az utat.
A Mogyorósbányán lévő Kakukk Sörözőbe 17 óra 49 perckor sikerült beérkeznem. Gyors telefonálás, csomagrendezés után indulás tovább Bányahegy felé. Próbáltam néha tartani a tempót kisebb csoportokkal, így szinte soha nem mentem egyedül. Szentkútnál víz rátöltés erejéig álltam meg. Pusztamaróton elővettem a fejlámpámat, lassan elkezdett sötétedni. Nagyon szép volt az a rész, amikor a Gerecse oldalán mentünk felfelé. Sokáig egy kedves túratárs ment előttem és figyelmeztetett a kiálló köveknél, gyökereknél.
Bányahegyre érkezésem időpontja 22 óra 37 perc volt. Pár perc megállás, közben szendvics elővétel, fénykép készült a lábamról, teát ittam. Már a rövid megállás miatt is elkezdtem fázni, ezért a továbbindulás előtt felvettem a felsőmet. Pár száz méter múlva viszont le kellett venni, újra melegem lett. Az ezt követő szakaszon az út többnyire lefelé ment, egy-két pocsolyát kellett kikerülni. Koldusszállás előtt az útra kiszórt murva miatt a sebességem lassult. A Koldusszállási ellenőrzőpont lassan akart feltűnni, 01 óra 21 perckor értem oda. Viszont még csak ezután következett számomra a túra leglassabb része. Zavart, hogy nem tudok a korábbi egyenletes sebességgel menni a murva miatt. Vártam, hogy mikor érek a következő ellenőrzőponthoz. Elkezdtem gondolkodni azon, hogy mennyi időt veszítek el ezen a szakaszon. Innen már muszáj végigmennem!
A Szent Péter templomrom ellenőrzőpontján 04 óra 22 perckor tudtam pecsételtetni. Az ezt követő szakasz már könnyebb volt. Több túratárssal sikerült itt is találkoznom, beszélgetnem, köztük egy, mint utólag kiderült, nagyon tapasztalt „kéktúrás” sporttárssal is. A Kálváriáknál a lehetőségemhez képest próbáltam magam elé engedni a gyorsabban haladókat, tehát mindenkit. Ezt követte a hosszú aszfaltos rész, ami a szőlőhegyi részen rosszabb minőségű volt, de a faluban már javult az állapota. Baj után az út melletti „járdán” sétáltam Tata felé. Nagyon jólesett, amikor a vasúti átjáróhoz értem és az állomáson várakozó Kinizsisek gratuláltak. Már csak pár utcát kellett sétálni, majd végül 05 óra 59 perckor Kinizsi 100 teljesítő lettem!
Záró gondolatok:
Én is megkérdezném, ahogy sokan feltették a kérdést: nem fájt a lábam? De, nagyon sokszor fájt a túra alatt, hol kevésbé, hol jobban. Többen megjegyezték azt, hogy legalább nem lesz vízhólyagom. Meg kell nyugtatnom őket, lett nekem is. Viszont nem kellett megállni kezelni, ezt a természet mindig megoldja a következő köves, sziklás részek egyikén. A lábfejem is bedagadt egy kicsit másnapra, igaz nem fájt, tudtam rendesen járni vele. Elővigyázatosságból már jó előre kivettem szabadságot a Kinizsit követő hétfői és keddi napra. Kő vs. köröm? Szerintem a köveknek nem lett semmi baja, a körmöm viszont megsínylette a többszöri találkozást, így azóta ideiglenesen el kellett búcsúznom a kislábujjamon tőle.
Miért jó mezítláb? Egyszerűen jó érzés! Máshogy mozgatja meg a lábamat, mint cipőbe burkolva. Érzem a lábam alatt a köveket, a tiszta erdei ösvényeket, a leveleket, a harmatos füvet, a forró betont, a sarat és még folytathatnám. Vannak a talpnak könnyebb és nehezebb részek. A nehezebb részek után viszont előbb után jönnek az „ajándék” szakaszok is.
Köszönet mindenkinek a biztatásokért, a jó szavakért, a felajánlásokért! Ketten például a váltócipőjüket akarták odaadni, valaki zoknival akart kisegíteni, volt aki a köves úton megkérdezte, hogy van-e gyógyszerem (először azt hittem, arra céloz, ami „el szokott gurulni”, de kiderült, hogy fájdalomcsillapítóra gondolt). Szerencsére nem kellett, nem akartam élni ezekkel a felajánlásokkal.
Megérte? Mindenképpen megérte a Kinizsi! Azt, hogy ki-milyen formában teljesíti, csak fűszerezés. A lényeg, hogy ott legyünk a rajtnál! Gratulálok mindenkinek, aki bármikor is elindult gyalog Békásmegyerről Tata felé!
