Ez a hétvége sem telhetett el Priest nélkül... a különbség csak annyi, hogy én nem Dunaújvárosba mentem el érte, hanem Csehországba, Masters Of Rock-ra... ha már egyszer ott volt Dickinson, Avantasia, Stratovarius és legfőbb okként szimfonikus RAGE is a fellépők között. Pardon, volt még egy különbség... a Metal God színpadra lépését egy másik vén szakállas se hagyta szó nélkül, és jókora, villámokkal kísért esőt zúdított a helyszínre, ami a Riding On The Wind-ig kitartott, és sikerült is benne csutakra ázni.
Megállás persze nem volt... csak kettővel később, a Sinner után vonult le a banda, mikor az egyik szervező bemondta (persze csak csehül), hogy inkább leállnak a villámok miatt, de ez egy kicsit képmutató volt, hiszen addigra már az esővel együtt messzebbre vonultak azok is - előtte viszont tényleg a környező hegyekre és épületekre csapkodtak be, nem is értettem azokat, akik a színpad kereténél is magasabb fa alá álltak be a nézőtér jobb oldalán. Mindegy, ez a szünet pont jó volt arra, hogy rengeteg vizet toljanak le a színpadról a biztonsági árokba... nem semmi viszont a mai hangtechnika, hogy ezt kibírta működés és érintésvédelem szempontjából.
A tagságon viszont nem fogott az eső, noha a színpad teteje őket is kevésbé védte meg. Halfordnak persze nem kell hajszárító, de Richie is átment rakenroll arcba, és nemigen zavarta, hogy ő is jó vizes lett. Egyébként mindenben megvolt a megszokott rutin... csak mint mondtam már múltkor is, akármennyire is megvan a Scorpions párhuzam, hogy ők is mindig a legfrissebb album mellé szemezgetnek az 1990-ig készült lemezekből, a kötelezők mellett (nekem főleg a Turbo Lover az, jó is volt, hogy pont az következett a leállás után) mindig tudnak variálni azon, hogy mit játsszanak. Most ehhez új lemez is volt éppen - nem is rossz dalokkal - és éppen a Screaming For Vengeance került jobban előtérbe. (A Saints In Hell-t azért kár, hogy csak az önálló estékre hagyták - ahogy két-háro másik dalt is - az hat éve tetszett.)
Egy dolog nem hagyott csak nyugodni... néhány számnál és a közönségénekeltetésnél is nagyon úgy hallatszottt, hogy Halford kap némi technikai rásegítést. Persze ennyi színpadi és a bolygón töltött év után sokaknál felmerül, hogy playback-e, de nehezen tudnám elképzelni, hogy ilyennel blamálják magukat. Az egy dolog, hogy a motorbrummogás az, és hogy nem begurul vele, hanem begurítják... de akkor is ez tartja benne az erőt, hogy holmi 13 évvel ezelőtti búcsúturné után még kijöjjenek három lemezzel, meg csak Magyarországot érintő turnéból is néggyel, ami több, mint amennyiszer először jártak nálunk... ennek ellenére persze mindig ajándék, ha nemcsak ígérgetésnek bizonyul, hogy "The Priest will be back".
Pontosabban erre nem is kellett akkorát várni nekem se, mindössze két napot... mert akkor meg K.K. Downing "ellenpapja" állt ki színpadra. A közönség viszont beárazta őt is és a Ripperes korszakot is - 19 órás kezdés ide, aznap este főbandaként fellépő Accept oda, legfeljebb csak a 40%-a volt jelen a két estével korábbinak, pedig addigra esőnek már nyoma se volt, és a délutáni tűző napos döglesztő meleg is kezdett elmúlni...
...és azért K.K. is nagyon törekszik a színpadképpel, a vetítésekkel - amelyeknél ugyan megvan néhány párhuzam az eredeti bandával, mégse volt "dézsába vau" azoknál, amiket mindkettőjüktől hallottam este - és a többiekkel is. Ripper az Ripper, noha én a hangját inkább az Iced Earth-hez kötöm, és hiába láttam vele is a bandát még 2002-ben, azért érezhetően megvan a Blaze Bayley hatás. Plusz vedd még hozzá a helyi Richie Faulknert, aki ugyanúgy fiatal, szőke, be van öltözteve szegecselt bőrbe és a szólók nagy részét tolja Flying V-n, jól letükrözve a főnököt. A dobok mögé bekerült egy enyhe Scott Travis hasonmás, a négyhúros meg egy némileg aktívabban mozgó, de azért nyomokban Ian Hill-t is tartalmazó öregfiú, aki hogy hogy nem, még Faulknerrel is zenélt együtt.
Mi az eredmény: egész jól eljátszott Priest számok - Green Manalishi, Breaking The Law és Victim Of Change volt az a három, ami nekik is műsorban volt, és amelyek itt is jól estek, és persze Ripper is bekérdezhetett, hogy "What's my name?" meg az ő korszakából akadt Burn In Hell és még két Painkilleres szám... meg aminek még örültem, a Beyond The Realms Of Death. De ha már nemcsak júdáskodni gyűltek össze, a műsor egyharmadában a két saját lemezről is voltak dalok, amelyek persze eléggé Priest-ízűek. Hogy mindez pedig mire elég, azt főleg a jövő igazolja, azaz hogy meddig bírja még Halford, illetve hogy Tipton tud-e még dalokat szerezni... noha K.K. is az a korosztály, ő azért jó formában van, csak kár, hogy így kellett alakulnia ennek az egésznek.
Sziasztok, a Priest szinten az egyik top favoritom, sokunk szamara, igy szamomra is az egyik legnagyobb letezo metal zenekar.
Iden volt szerencsem oket latni eloben, termeszetesen nem ugyanaz, mint 30 eve. Hianyzik Downing es Tipton, es Halford sem a regi. Halfordnak nem rossza a hangja, de latszik rajta, hogy tul van egy jo par egeszsegugyi beavatkozason. Tulelte a rakot, volt egy servmutete, sugarkezelesen vett reszt.... Szegeny alig mozog a szinpadon. De neha-neha a hangtorna egyutt a kozonseggel jo.
Végül majdnem plusz két év kellett ahhoz, hogy a "The Priest will be back"... én viszont annyit csaltam, hogy másfél hónappal ezelőtt egy lengyel fesztiválon is megnéztem őket, ahol a Mercyful Fate volt ugyan a látogatásom fő oka, de ha már ott volt az Opeth és Halfordék is, miért hagytam volna ki őket.
Vicces viszont, hogy odakint még a Rocka Rolla címadója - amiről megállapítottam, hogy nem is volt rossz indulás - meg a Desert Plains is belefért a repertoárba mindazok mellé, amiket Pesten is hallhattunk, pedig az fesztivál volt. De még e kettő híján is elégedett lehetek a repertoárral, mert a saját komfortzónájában leragadó Scorpions-al és a legutóbbi slágerparádét három számmal lemezbemutatóvá felturbózó Maidennel szemben Júdásék legalább olyan jól tudják a kötelezők melletti műsort variálni, mint ahogy a Metallica is teszi. És persze az se mindegy, hogy ők kétszer annyi lemezről tudnak válogatni, mint Hetfieldék...
Most inkább az évfordulós slágerparádén van a hangsúly, de miután a Green Manalishi-t meg a Diamonds And Rust-ot se nagyon szedték elő a legutóbbi alkalmakkor, így jó volt azokkal is újra találkozni... (még úgy is, hogy az előbbit most nem a lassú, akusztikus hanem az eredeti változatban tolták) meg a Victim Of Changes-el is, noha azért az emberben ott motoszkál egy kicsit, hogy már nem a nagy páros áll ki a nyitó szólóra. A tagságról egyébként pont ugyanazt tudnám csak írni, mint négy évvel ezelőtt, és ez Halfordra nézve csakis dícséret lehet. De most azért tettek arról, hogy Ian Hill ne legyen annyira észrevehetetlen, néha meglepően előtérbe került a basszus - kint a lengyeleknél amúgy valamivel jobb volt a hangzás.
De azért a Painkiller dalainak felülreprezentálása is jót tett az estének, és továbbra sem tudom dicsérni a vetítést, főleg a You've Got Another Thing Coming-nál, ami még jól is passzolt a gyáripari díszletekhez, de némelyik Metallica-klip hatásosságával vetekedett az is, ami a Touch Of Evil alatt került a képernyőre. A legelső koncerteknél is annyira jól eső show tehát még mindig megvan, akármennyit is öregedett közben Halford - sőt, a bikával még ezt is meg tudták tolni egy kicsit. A legjobb azonban, hogy enélkül is nagyon jó, teljes értékű műsort kaptunk, amiben ugyanúgy működnek a slágerek és a ritkaságok is.
Mindezeken túl pedig még két egyetemi évfolyamtársammal is összeakadtam, akik két évtizede is rendszeres látogatói voltak az ilyen koncerteknek - köztük az első pesti Priest-nek is - és az is régi élményeket hozott elő, ahogy a mellettem állók engem is bevontak abba az önfeledt, összekapaszkodott, együtt éneklős ugrálásba, ami nekik is egy rég várt felszabadultságot jelentett. Még úgy is, hogy az elmúlt másfél hónapban egymást érték a nagy nevek koncertjei - Scorpions, Maiden, Guns, Metallica, és holnap még a KISS is hátravan - tehát már bőven volt hol ledolgozni a kimaradt két évet.
Ebben a dömpingben egyedül a Priest volt duplázva - meg majd még a Mercyful Fate lesz, de az ugye egy kicsit más lapra tartozik, hiszen mégis több mint 20 évet vártam rájuk - de nem túlzok, ha azt mondom: ők teljesítettek a legjobban eme nagyok közül, bizonyos szempontból még a Metallica-t is maguk mögé utasítva. Ennek azonban csak egy része az a vasakarat, aminek köszönhetően Tipton a színpadra áll néhanapján - Gdansk-ban ez ugyanúgy kimaradt, mint Pesten - és Halford is végigcsinálja a turnékat, pedig most olvasom, hogy a kimaradt két évben elég sok mindennel megdolgoztatta az orvosokat. (Richie szívproblémáiról nem is beszélve.) Mégis pont ezért nem éreztem se hiteltelennek se hihetetlennek azt olvasni a végén, hogy "The Priest will be back" - ezek után ez maximálisan hihető.
Hogy a kettőst nem láthattuk tegnap este, az egy dolog. De sajnos Tiptont sem... én már a Painkiller alatt éreztem, mikor ő jelent meg a kivetítőn, hogy ennél több nem fog belőle kijutni nekünk belőle.
Érthető, ha az embernek emiatt kettős érzései lehettek a koncerttel kapcsolatban. Hogy mennyire férnek be az ifjú titánok - már ha erről beszélhetünk, hiszen Richie velem egykorú, Sneap pedig már a 40-es évei végén jár - a két ős- és az egy elég régi tag mellé. Látványban és hangszeres tudásban alapvetően igen... sőt, Richie most így még inkább megkapta azt a feladatot, hogy ő legyen az, aki Halford mellett a hátán viszi a műsort. Ezt nem is csinálja rosszul, és ami a legfontosabb, ezzel egy kicsit jobban elszakad attól, minthogy K.K. Downing klónja legyen. Először kicsit tartottam attól, hogy minden szólót az ő nyakába raknak, de ez szerencsére nem volt így.
Sneap pedig eleve nem is akart Tipton-pótló lenni... az egyszerre rendes dolog tőle, hogy ő is felvesz egy szegecses szerkót, és igyekszik felvenni a hangulatot, nem pusztán session-zenész marad, mindeközben azonban az esetek többségében szerényen beáll a megszokott helyén hajlongó Ian Hill mellé. Utóbbi időközben rájött, hogy a mostani hajával sokkal inkább "előnyösen öregedő" módon néz ki (egy hónapra Dickinsonra is ezt mondtam pont a frizura miatt), és ez a visszafogott szereplés azt sugallja, hogy benne még volna erő néhány újabb lemezre és turnéra is.
A kérdőjel viszont az, hogy kedvenc kopasz homokosunkban lesz-e még. A hangja nem úgy tűnik, hogy kopott volna három-négy év alatt - 2015-ben a fehérvári koncertet kihagytam, de csak azért, mert Wackenben jártam, ahol pont velük zártam a fesztivált - és látszik, hogy továbbra is élvezi a színpadot. De a mozgásán azért látszik, hogy nem is olyan régen voltak az ortopéd problémái, meg persze mennyi ideig cipelhet az ember magán ennyi fémet... :-)))
Mivel nekem a Priest nem akkora kötelező kedvenc, inkább csak egy tiszteletreméltó nagy név, amely egyben nagyon jó koncertbanda is, így az új lemezzel sem nagyon foglalkoztam, egyszer hallottam a tavasszal, talán a Rhapsody előtt ezt nyomták a lejátszóba. Akkor és most is úgy gondolom viszont, hogy az baromi jól sikerült... most is jól odavertek vele, nálam főleg a Rising From Ruins volt emlékezetes. De jó volt még hallani a Night Comes Down-t is, mindez azonban semmi ahhoz a gyilkos trióhoz képest, amit a három "i...er" adott az elején. Már írtam itt, hogy nekem az első találkozásom a bandával egy British Steel turnéfelvétel volt, amiben pont ez a három jött ki igen markánsan...
...igaz, mellette még sok minden más is, köztük a Beyond The Realms és a Victim Of Changes is. Hogy ilyen kötelezők kimaradhattak... az egyáltalán nem bosszantó! Sőt, inkább egy utalás is a hiányuk arra - főleg az első kapcsán - hogy itt már nem áll színpadon a nagy gitárduó. Viszont még ennyi kihagyás mellett is mennyi jó dolgot elő tudtak szedni a hatalmas életművükből, és mindezt úgy, hogy a többi, Halford visszatérése után készült korongról semmi nem került bele a repertoárba.
Kötelezők nélkül persze nem lehet meglenni, de hogy is lehetne egy Turbo Lover-t vagy egy Painkiller-t megunni? És még ezeket is fel lehet dobni, már három éve is mondtam, hogy jó ötlet volt a show-elemek nagy részét vetítéssel helyettesíteni. Ebben főleg a Saints In Hell járt élen, nagyon bejöttek azok az árnyfigurák... :-)
Na jó, minden azért nem lehetett jó, és most nem Tiptonra gondolok csak. Az első számban trágya halkan szólt minden, utána jöttek csak rá, hogy ide az emberek gitárokat hallgatni jöttek, meg Halford sikolyait, de a második tudomásul vételéhez még több idő kellett. Az ülőhelyet váltókat is biztos jól megszivatták azzal, hogy csak menet közben jöttek rá, hogy hiába nagy múltú banda ez, akiket sokan szeretnek... de nem elegen!
Mindegy, én a normál állón is jó helyet fogtam ki, nem sokkal a kordon mögött - és persze szigorúan középen - ezért nem lett volna sok értelme azt a tíz ropit rászánni a kiemeltre. Főleg, hogy azért így sem volt olcsó a jegy, - noha az első pesti koncertjük ára is elég magas volt az akkori átlaghoz képest - úgy meg főleg nem, hogy alig 100 perc jutott ki az élményből. Lehet, hogy megint egyszerűbb lett volna Fezenre hozni őket, és még az is jó hecc lett volna, ha pont a Helloween mögé, mint Szigeten.
Drága jegy ide, Tipton kidőlése oda, nekem nem volt kérdés, hogy ott legyek, és elégedetten távoztam. Csak abban nem tudok hinni, hogy "The Priest will be back", hiába lett ez szóban és írásban is kijelentve - de soha rosszabb és méltatlanabb búcsút, mint ami tegnap este volt.
Tipton is kiszállt...Parkinson kórja elhatalmasodott rajta és már képtelen gitározni. 70 éves, reméljük azért még jó pár évig él.
Bizonyos Andy Sneap ugrik be helyette, magyarán a KK-Tipton kettőst soha nem látjuk többé együtt, ez már biztos. Hála ég volt szerencsém kétszer is látni őket, egyszer Ripperrel és egyszer Halforddal a Pecsában, állat buli volt mindkettő.
Nekem semmi bajom a "feszességgel", jók a tempók, Travis még mindig isten és az új gitáros is jól témázgat. Húsz évvel ezelőtt pedig ez a lemez nem születhetett volna meg mert akkor más korszakukat élték, Jugulator-War Of Words vonalon mozogtak:)
Engem igazán az nem hagy nyugodni, hogy mennyivel jobb lett volna az album, ha egy húsz évvel ezelőtti, feszesen játszó Judas játssza el. Vagy az, hogy ha ezt az albumot egy névtelen banda adja ki, ilyen elégedettek lennénk-e?
Nekem bejön, egyszerűen jók a dalok, tele vannak fasza részletekkel, ráadásul egyik sincs feleslegesen elnyújtva. Halford hangja valóban már fakóbb, cserébe jók az énektémák. Fasza kis 80-as évekbeli retro metal album, sok korai Malmsteen és kései Rainbow feelinggel - legalábbis számomra.
Kiadó: Epic, Columbia
Honlap: www.judaspriest.com
Az öregedés, a doommal ellentétben, ahol a fiatalkori feszesség eltűnése és a romlás tudata nem feltétlenül hátrány, nem tesz jót a heavy metalnak. Vagy csak nagyon kivételes esetekben. Mondjuk a Judas Priest esetében a[...] Bővebben!Tovább »
Akárhogy is, de fogom még probálgatni az kétségtelen. Mégiscsak a Priest-ről van itt szó.
Harmadikra nekifutásra is azt vártam mikor jön már a Hell&Back és onnantól már nem unatkoztam. Az első hat szám közül viszont max a Valhallában érzek némi plusz energiát. Utána viszont már nem sok töltelék szám van, csak ugye a Metal God hangja....
Így ötven felé annyira nem is bánom, hogy Halford nem akarja szétvisítani a dobhártyám... Egy nagy-nagy ajándék ez a lemez, ez a muzsika. Nagyon sokszor fog ez szólni a lejátszóimban.
Ja, ez az. Nincs benne élet, kiüresedett. Csak nem fémes értelemben. Inkább elpuholva, beletörődve a megváltoztathatatlanba.
Azóta meghallgattam még egyszer és úgy a felétől, mondjuk a Hell & Back-től azért kicsit javul a helyzet számszerkezetileg valóban, de az alap feeling sajnos döntően nem változik.
Mostanában szokásukká vált, hogy gyenge kezdés után építkeznek. A Nostradamus második fele kifejezetten ütött.
Nekem annyiban különbözik kicsit a véleményem, hogy a dalok nem lennének rosszak, ha nem hiányozna belőlük a feszesség, és nem sugározna tempó, valami Halford énekhangja abszolut fáradtságot, vagy közönyt. A hangzás meg kritikán aluli.
