Érdekes, hogy ott vannak ugye a Máriautak a Kárpát-medencében, és alig vannak reklámozva, pedig azért egy Mariazell--Csíksomlyó zarándoklat (akárcsak egy része, mondjuk megérkezni egy hét után Csíksomlyóra) azért hatalmas élmény lehet. A Szt. Jakab utaknak már jobb a marketingjük, szerintem.
Santiagóba évente úgy 350 ezer gyalogos zarándok érkezik, ez azért nem semmi. OK, ezt nem lehet összevetni a magyarországi utakkal, akár a Kéktúrával sem, de azért elgondolkodtató, mivé fejlődött és miért.
Köszönjük a tájékoztatást, és hogy megírtad az MTSZ-nek. Esetleg hasznos lehet a jövőben ilyenkor a "turistaút probléma bejelentő" felületet használni, amit a kéktúra oldaláról érsz el, a "Figyelmeztetések" oldalon található, nagy piros "Problémabejelentés" gombra kattintva.
A pusztamaróti OKT bélyegző fémtestéről a gumipárna majdnem teljesen levált, sok használatot már nem bír ki. Írtam a füzetben megadott címre, de gondoltam nem árt, ha tájékoztatásul ide is beteszem.
Igen, köszönöm a kiegészítést. Ő valóban sokoldalú, tapasztalt személyiség volt, aki nem csak a kamera mögött alkotott.
Nekem volt szerencsém több napot együtt lenni Vele a Tisza film forgatásán és több Másfélmilliós emlék rendezvényen is, más stábtagokkal együtt. Nyugodt, kiegyensúlyozott emberként tisztelhettem.
de inkább csak az adminisztrációhoz (mennyit mentem egy nap, hol a tervezett szállásom, oda voltak a POI-hoz felvéve telefonszámok, egyéb infók van-e konyha stb, boltok nyitvatartással, ilyesmi, szóval menet közben nem nagyon kellett nézni
ott a helyszínen derült ki hogy van egy két rövidebb alternatív út (a két hosszabbról tudtam és azt ajánlom is, Borres után a Hospitales -ez rövidebb is 4 km-rel mint a másik, Fonsagrada-ból a Proba de Buron ez meg kb 2-3 km többlet) na ott pl jól jött hogy lássam hogy melyik kb merre megy mit érint, voltak kitéve infotáblák is ezekről, de szeretem a saját térképemen is látni :-)
kiváltottam, az ingyenest. nagyon rá akartak beszélni hogy ráírják hogy melyik út meg a távot (3 EUR), dehát most 300 km az nem akkora dolog hogy ráírassam.. meg ez csak egy darab papír. amúgy el is áztattam.. :-) mondtam a hölgynek hogy majd legközelebb ha ezret megyek akkor feltétlen ráíratom (bár sztem azt nem is fogják tudni pontosan ráírni, mert ki kell választani a compostela regisztrációnál az "egyen" útvonalak közül hogy melyiken mentél és honnan indultál, de pl olyan nincs, hogy mész az olvidedo-n, aztán picit vissza a francián és folytatod az invierno-n
melyik tavalyi meg tavalyelőtti?
fishermansről írtál de az valahogy idén télen volt
Köszi, pont valami ilyesmi összefoglalóra gondoltam. :-)
Mi alapján tájékozódtál? Vagy annyira jók a jelzések, hogy sehol nincs szükség térképre?
Kiváltottad az oklevelet?
Az idő sajnos elég kiszámíthatlan, főleg hogy az ember hetekkel előbb megveszi a repjegyet, sajnálom, hogy ennyire esős időt fogtál ki. Az egy elég csapadékos rész. Nekem baromi mázlim volt a tavalyi és tavaly előtti ibériai utammal.
Dehogynem érdekel! És az a csapolt Estrella Galicia... :-)
primitivo az elmúlt két hétben nem volt túl jó idő.. egy kívánságom volt az Úristen felé, hogy első hét szerdán a hospitalesen ne essen az eső. az előrejelzésre rácáfolva teljesítette (azt meg nem kértem hogy ne legyen 110 km/h-s szél, kellett volna :-) úgyhogy onnantól tkp esőre nincs jogom nyafogni, próbáltam nem is... de mikor 4 napja minden cuccom elázott, ami a zsákban volt az azért (valahogy bement a ponyva mögé a víz, megállt az alján és onnan szépen felszívta), ami meg rajtam az azért... az kicsit megviselt :-)
tegnap hajnalban értem haza
azért jó volt átlépni a küszöböt
de persze már azt tervezgetem hogy mikor és merre a következő, hiszen a santiago cake amit hoztam az itthoniaknak, nagy siker volt és már elfogyott :-)
nagyon szép volt, ha kevesebb köd meg eső lett volna biztos még szebb lett volna
a fényképezőm az első nap tönkrement :-O
egy kéktúrásnak azért a szintek nem fognak meglepetést okozni
elég sok magyar is volt, meg dán lett angol holland német angolai brazil mexikói szlovén cseh ukrán olasz
szállást az elejére meg a végére (ahol már közös a francia úttal és már nagyobb a tömeg) foglaltam
közepére nem
gronze.com-on nézegettem ki a szállásokat, vannak fényképek meg szöveges értékelés is, volt 6EUR-os is meg 22-es is (ez már Santiagoban) átlag 10
előre megterveztem nagyjából mindent mert mobilt (mármint okost) nem vittem
egész idő alatt mindössze egy "completo" feliratot láttam, de pont egy olyan vidéken ahol 5 km-en belül legalább 4 donativo-s szállás volt (valamiért a népek ezeket nagyon szeretik, nem tudom miért én ugyanannyit adtam mintha lett volna árlista hogy egy éj 15EUR) szóval ez a betelt szállás semmi problémát nem okozott
de leginkább a legolcsóbb municipalos szállásokat kerestem ahol nem lehet foglalni, érkezési sorrend van, ott próbálkoztam először, jutott mindig
minőségre teljesen jók voltak
reggeli bar-okban úgy láttam olyan 4-6 között van de egyszer sem éltem vele inkább boltoztam vagy volt ahol félpanziós volt a szállás tehát benne volt az árban
zarándokmenü 13-15-18 de ettem isteni, de tényleg iiiisteni csülköt sült krumplival a megázós nap estéjén egy kis útmenti étteremben 12-ért
legtöbb municipalban volt konyha, ott össze lehetett ütni egy zacskós levest vagy egy rántottát
én biztos ami sicher vittem a sátras túrákra rendszeresített kis könnyű lábaskát is, 2-szer kellett is használni mert konyha ugyan volt de normális edényzet az nem
a tavalyi svájcihoz képest (akkor 3 hetet sátraztunk a nagyfiammal) nehezítés volt a netmentesség, meg hogy itt azért volt olyan rész ahol nem volt minden nap bolt mint Svájcban. Vasárnap egyik országban sincs nyitva bolt. Érkezésemkor Oviedoban is ünnepnap volt szombaton, erről nem tudtam.
de ahol voltak és nyitva voltak ott isteni kenyereket, sajtokat és leheletvékonyra -de tényleg- vágott sonkákat lehet kapni
egy érdekesség, hogy a jól jelzett útvonalra (minden fordulóban egyen betonoszlop sárga nyíllal és méterre kiszámolt hátralévő távval, ez utóbbin azért hol mosolyogtam hol csóváltam a fejem) naszóval valakik gerillamarketinggel teleragasztgatták mindenféle vega jelszóval, pl ne igyál tejet nem vagy te baby cow, nem tudom mi bajuk a bocikkal, nekem semmi bajom velük, simán leszek baby cow
de annyi hatása azért volt hogy 2-3 napon keresztül valami fűtejet ittam, zab vagy rizs vagy micsoda azt nem tudom mert spanyolból felmentésem volt
de negyedik nap visszatértem a rendes tejre :-) amúgy egy árban vannak, nem olyan rossz, de a rendes tej jobb, és érzésre jobban is mentem tőle :-D
hogy negatívumot is írjak: banán
kanáriról hozzák, zölden.
általában tudtam 1-1 sárgát kivadászni de volt egy hely ahol csak zöld volt, kínomban bepróbáltam de pont olyan vacak volt ahogy kinézett :-)
ja még egy fontos: isteni söreik vannak :-)
a célbaérés pedig frenetikus volt a "show" elemekkel, dudaszó, a katedrális lenyűgöző látványa, a rengeteg hasonszőrű beérkezése, zarándokmise mellbevágó orgonaszóval és botafumeiroval, a késő esti fiesta... nem voltak előzetes elvárásaim, kíváncsi voltam mit fogok érezni, azt hittem kb ugyanazt a semmit mint akármelyik túramozgalom végén de hát hűha! Ennél nagyobbat nem is tévedhettem volna :-)
Tud valamit a hely!
felkészül norte :-)
az a terv hogy a gyerekeim csatlakozzanak a végére, de a nagyobbik majd nyáron érettségizik úgyhogy valszleg csak '26-ban lesz belőle valami addig lehet csinálok egy kört Bayonne-Saint Jean-Pamplona, ha lesz olcsó jegy. egy ilyesmi nem érdekel? :-)
gondoltam Rá csütörtökön a Monte do Gozo-n, halálhíréről mit sem tudva, mert beugrott hogy a "befutója" előtti estét itt töltötte és milyen lelkesen írt a kilátásról. na nekem köd volt..
Rokira is sokat gondoltam, mert rengeteg volt a szelídgesztenye. nem csak úgy össze-vissza, hanem komoly ültetvények formájában is
visszatérve Szabados Tamásra, nem ismertem, sosem találkoztunk csak ezt a könyvet olvastam, de abból az jött le hogy (70 évesen) elégedett volt az életével, büszke rá hogy az összes kontinensen járt talán ennél nem is lehet kívánni többet, hogy majd ha odaér életünk fonala, akkor ugyanezt érezzük, az elégedettséget, hogy nem hagytunk ki semmit
Végig olvastam az oldaladon http://www.hadidoki.ini.hu/ egyben a Tolnai piros hangulatos beszámolóit, megnéztem az összes remeknél- remekebb képet, és ezúttal sem csalódtam! köszönöm, hogy megismertettél többünket ezzel a vidékkel! Mi is sokat barangolunk Tolnában, és igen én is patinás hangulatot érzek ezeken a településeken, ahol még pusztulásukban is csodálatos épületek, templomok és rengeteg kastély őrzi egy valamikori szebb élet emlékét és alusszák Csipkerózsika álmukat, melyből nagyon keveseknek van esélye felébredni. ...és igen, itt a hőgyészi kastélyt is ide sorolom, mivel a felújító, gondatlan új tulajok nem tudtak élni a lehetőséggel, pedig rengeteg pénzt belefeccöltek. Voltam második fénykorában is bent, és szomorú volt pár éve visszatérni, amikor mi is belógtunk pár perc erejéig az enyészet birodalmába. ....és mennyi, de mennyi hasonló kastély és kúria van még Tolnában, melyek sorsáról több könyvnyi tanulmányt lehetne írni.Nagy örömmel olvastam, hogy ezúttal sem ragaszkodtál szigorúan az útvonalhoz és nem voltál rest beletenni sok-sok plusz kilométert, hogy eljuss érdekes helyekre. Legjobban a Szentkúthoz való zarándoklatod süvegelem meg, ahova annak búcsújára egykoron több tízezren vándoroltak el a csodás gyógyulás reményében. Azt viszont nem értem miért nem vezet ide jelzett útvonal? Összességében úgy vettem észre Téged is megfogott Tolna hangulata.
Egy piciny észrevétel, remélem nem veszed zokon, bár Hőgyészen tényleg fellelhető egy kisvárosi feeling a szép kastélyaival, épületeievel de jelenleg nagyközség státuszban telnek a napjai.
Emlékezzünk Szabados Tamásra, a Másfélmillió lépés Magyarországon és más jeles produkciók operatőrére. Ezúton is, itt is megköszönve munkáit! Nyugodj békében Tamás!
2024. 09. 23. hétfő Nem volt túl meleg az éjszaka második fele. Nem is bántam, hogy a már jól bejáratott hat órai keléssel, s hét órai indulással megkezdődött az aktív időszak. Megettem az induló müzlimet, s neki is vágtam az útnak.
Elhagytam a szállásadó erdőt, s visszasétáltam az országútra. A reggeli levegőben fantasztikus párafoltok lebegtek a föld felett, melyet a laposan sütő nap sárgás fénnyel világított meg. Ritka hangulatos reggelben volt részem. Az út mellett párában úszó tavak, és zöld mezők váltogatták egymást. Később letértem az országútról, s egy mezők közötti földúton folytattam a vándorlást.
Lassan tehenekkel teli mezőhöz érkeztem. Impozáns látványt nyújtott a majd száz állat egy bekerített réten. Egy fás ligetben fiatal bocik „bandáztak”, de közeledésemre riadt menekülésbe kezdtek. Az egyik az anyjához szaladt, s szopizással nyugtatta meg lelkét. Kedves volt ez a családi jelenet. Bizony, az állatoknál is az anya adja az első támaszt az életben. Lassan elmaradtak a tehenek, s én még hosszan gyalogoltam ezen a mező széli úton. Jó volt élvezni a nap bágyadt melegét. Valahol itt értem vissza a tegnap elhagyott P jelzésre.
Később egy bukkanóhoz, töltéshez érkeztem, amelytől nem láttam a töltésen túlra. Amikor felértem a tetejére, több vaddisznót pillantottam meg a túlsó réten. Rájuk jellemző módon családostul turkáltak, bogarásztak a mezőn. Az ijedősebbje visszavonult az erdőbe, de a legtöbbje rám se fütyült, s tovább reggelizett. A legnagyobb kan, hatalmas agyarral, tekintélyt parancsoló látványt nyújtott. Nyugodt viselkedésüknek köszönhetően bőven volt időm képeket készíteni róluk.
Nem úgy, mint a később feltűnő őzről, mely alig hagyott egy képnyi időt, s már menekülőre is fogta a dolgot.
Erdős, emelkedős terepre tereltek a jelzések, ahol hamar el is vétettem az utat. Persze hamar korrigáltam, s így nemsokára már a túlsó völgyben, a Papdi-kápolnához közeledtem. Előtte egy kis ingoványos területen fahíd-járda vezet át, még egy madár-megfigyelő torony is van mellette. A templom és a környezete a csicsói templomhoz hasonlóan szépen rendben van tartva, s a templom is fel van újítva. Le is pihentem reggelizni az egyik pihenőpadhoz. Még egy norton kút segítségével vizet is lehet venni a közeli kútból. Igaz, a vizében elég sok szalma úszkált, de leszűrés után én beleittam, s túléltem. (Csak majdnem otthagytam a fogam... lásd később!)
Aztán nekivágtam a folytatásnak, mely egy elég hosszú szerpentines aszfalt utat jelentett. A Szentkúti Kunyhó – Ökoház jelentette a hegy, s egyben az aszfaltos út végét. Nem bántam már, hogy elértem, mert nem sok izgalmas dolog történt ezen a kitartó kapaszkodón. Nem úgy, mint a folytatásban, ahol többször láttam a távolban menekülő szarvasrudlit, bár fényképezni nem tudtam őket. Hosszan haladtam ezen a szép erdei földúton, élvezve minden percét.
Lassan, de biztosan közeledtem a Koszorú-dombi pihenőhöz, amelyhez jelentős magasság vesztéssel értem le. Kicsit bántam ugyan, hisz ezt az emelkedést ismét meg kell majd mászni, de a hangulatos pihenő feledtette velem a gondolatot. Mivel közben már ebédidő lett, megfőztem a levesemet, s evés közben tervezgettem, hogy hogyan tovább, megtegyem-e a Döbrököz felé tervezett kitérőt és aludjak még egyet itt, vagy irány Dombóvár, s talán még elérem a mai vonatot?
Éppen a gps-t nézve ezen morfondíroztam, amikor az egyik baloldali fogamba, látszólag minden ok nélkül, beleállt a fájdalom. Átvillant az agyamon, hogy mihez kezdjek én egyedül itt a vadon közepén, s bár mindig van nálam algopyrin, de a fájdalom mértékéhez képest az előkeresési idő is ijesztő hosszúnak tűnt. Szerencsére amilyen hírtelen és intenzíven kezdődött, olyan gyorsan el is múlt. A végén még abban sem voltam biztos, hogy pontosan melyik fog is fájt. Ezek után persze a dombóvári verzió lett a nyerő, s hamar nekivágtam, hogy a P4 jelzésen visszajussak a P jelzésre.
S ekkor ért a második pofon, mert a P4 jelzés egyszerűen nem létezett! A letérő helye ki volt táblázva, de az ösvény hiányzott. A tarra vágott területen teljesen elvadult a növényzet, így nem volt mit tenni, mint visszakapaszkodni a levezető úton, s bosszankodni, hogy az ebédet fent a gerincen is megehettem volna. Aztán hamarosan megnyugodtam, hisz a fájdalom teljesen megszűnt, az út jól fogyott a lábam alatt, s a táj kifejezetten szép volt.
Persze azért nem volt minden „happy”, hisz a gps-em pont a vonat indulására jósolta érkezésemet Dombóvárra, így nem lehetett lazsálni, s az út sem volt mindenhol a legkönnyebben járható. Lejjebb, a vízszinten területeken még hatalmas pocsolyák akadályozták a haladást. Gyalog azért ki lehetett ezeket kerülni, de nem mindig volt egyszerű. Később már biztatóbb volt a haladásom, néha már egy-egy rövid pihenőt is engedélyezhettem magamnak. Az egyik ilyen pihenőnél vettem észre egy régi romos keresztet az út szélén. Valamikor szép lehetett, a maradék részek kimunkálásából ez jól látszik, de mára már erősen lepusztult. Kár érte!
Aztán elértem az országutat, ahonnan „már csak” 6 km-t kellett menni, s ennek még örültem is. Elhaladtam két tó között, melyen az ellenfényben kacsák úszkáltak, s hamarosan jól kivehető volt a távolban az országút vasúti sorompója.
Mire beértem a városba, már látszott, hogy bőven idő előtt érkezem az állomásra. Mivel eléggé kihajtottam magam, leültem egy kicsit pihenni egy farönkre, s megnéztem a gps-t. S ekkor ismét belehasított a fájdalom a fogamba, de most már jóval enyhébben. -Csak nem egy adott mozdulatra, valamelyik túlterhelt nyaki idegtől fájdul meg a fogam? –kérdeztem magamtól, de nem kaptam rá választ. Most legalább már be tudtam azonosítani, melyik fogam rakoncátlankodik. Aztán amilyen gyorsan jött, most is olyan hamar elmúlt, s ennek örömére elballagtam az állomásra. Egy óra múlva indult a vonatom, s este nyolcra már Kelenföldön voltam.
Ezen a napon 31 km-t toltam le, egy jelentős részét erős tempóban, s a teljes túrán 108 km-t gyalogoltam. Teljesen igaz lett az a reményem is, hogy ez a második, Simontornya – Dombóvár szakasz hangulatosabb lesz, mint az első volt.
Eseménydús, jó túrán voltam túl, köszönöm a lehetőséget!
A fogamra aznap éjszaka (itthon) még egyszer rájött a fájás, de egy algopyrintől elmúlt, s azóta semmi. Október elején úgyis van időpontom a fogorvosomhoz, majd megbeszélem vele, mi lehetett ez.
Azóta interneten megnézve arra jutottam, hogy arcidegzsába lehetett. Persze ez nem orvosi vélemény csupán egy egyszerű feltser (ejtsd: felcser :) véleménye.
Akit a napi track-ek és az összes fénykép is érdekel a hadidoki.ini.hu lapon megtalálja azokat.
2024. 09. 22. vasárnap Ismét hét óra körül tudtam elindulni. Úgy látszik, ennyi alvás elég ekkora terheléshez. Mire kiértem a gyalogútra, kívülről csurom vizes lett a bakancsom a reggeli harmattól.
Szép napfényes volt a reggel, s amint elmaradt az erdő, szemem-szám tátva maradt a fantasztikus, párás panorámától. A távolban felsejlett Hőgyész templomtornya, miközben a mögötte látszó hegyek párába burkolóztak. Milyen csodálatos világban is élhetünk! –ujjongott a lelkem a szépségek láttán. Közben a nagy lelkesedéstől nem vettem észre, hogy nem azon az úton mentem tovább, mint amit terveztem. Nagy baj nem történt, csak így nem tudtam előzetesen megnézni az Apponyi-kastélyt. –Na, majd bepótolom! –gondoltam, s így is lett.
A központba érve elámultam, mennyire városias hangulatú ez a hely. Vettem reggelit, s egy padon neki is láttam enni. Jólesett már az étel, aztán friss erővel körbenéztem a városban. Mivel reggel elmaradt az Apponyi-kastély, arra indultam el. Az utcáról még fényképeztem is, mondván, kár, hogy nem lehet bemenni, (úgy tudtam szállodaként üzemel) amikor elértem a kapujához s látszott, hogy elhagyott már ez a hely. Uccu neki, be is mentem! Egy percig sem bántam, hogy így van, bár így sajnos halálra van ítélve ez a szép kastély.
Körbe jártam az épületet, s nem győztem csodálni szépségét. Aztán lementem az oldalkertjébe, ahonnan már látszott a terasz alatti uszoda is. Megnéztem azt is, s innen be is lehet menni az épületbe. Nem kérettem magam, felmentem a földszintre, ki a belső udvarra, s tovább az emeletre. Nekem az volt az érzésem, most még fel lehetne újítani, talán még nem késő, …talán!
Aztán már igyekeznem kellett, mert nem gondoltam, hogy ennyit időzöm a kastélynál: vettem vizet a busz végállomásnál, megnéztem az útba eső makett hajót, és felballagtam a templomhoz.
Egy órával később már a temető melletti úton gyalogoltam kifelé a városból. Később kinyílt a táj, s a szomszédos dombon két régi, elhagyott tanyára lettem figyelmes, amint csendben várják pusztulásukat a szántóföld közepén. Szép, de szomorkás hangulattal búcsúztam ettől a kedves várostól.
Aztán egy kanyarnál letértem a P jelzésről, s a Kőkút-forrás felé vettem az irányt. Ha előbb szomorúságról beszéltem, most a boldogságé lehet a szó: a forrásnál egy valódi kis oázis fogadja a fáradt vándort. 2012-ben újította fel két család, s azóta is csodálatos a hely hangulata.
Vidáman hagytam magam mögött a forrás oázisát, amikor hirtelen rám tört a szükség. Mivel nem volt a közelben semmilyen bokor, s a környék is teljesen néptelen volt, a szántás szélén guggoltam le elvégezni a dolgomat. Éppen túl voltam a nehezén, amikor egyszer csak megjelent a szántó közepén egy szarvastehén, két kicsinyével (akkor még így gondoltam). Ezt nem lehetett kihagyni (általában napközben alig jelennek meg szarvasok nyílt terepen), s úgy ahogy voltam, á la nature, felkapva a fényképezőmet elkezdtem fotózni.
Már éppen befejeztem, s kezdtem felhúzni a nadrágomat, amikor megjelent nagy agancsával az apjuk, a bika. Ezen már úgy meglepődtem, hogy hirtelen a már kikapcsolt géppel kezdtem exponálni, s mire erre rájöttem, már csak félig látszott a domb takarásában. De azért még így is készült róla kép! (A fényképet nézegetve csak itthon vettem észre, hogy az anyának nézett szarvas egy fiatal nyársas bika volt, így nem lehetett az anyjuk, s az öreg bika sem az apjuk volt, mert a kicsik inkább őzek lehettek… de álomnak szép volt!)
S ha még mindez nem lett volna elég, miután végre rendeztem a magam dolgát, az út folytatásában két őzre lettem figyelmes. Hogy milyen mozgás volt itt öt perc alatt…!
Ezek hamar rájöttek, hogy jobb, ha szépen elsorjáznak oldalt a domb felé, miközben persze készültek a képek. Jó kaland volt, s ha valaki látott volna, joggal hihette volna, hogy elment az eszem. Ezután a szarvasos kaland után némi nyugalom kezdődött.
Amint már utaltam rá, innen egy nagyobb kitérőbe kezdtem Ódánypuszta irányába. Elsétáltam egy gémeskút mellett, láttam egy nagykócsagot, átmásztam egy kerítésen (…nem tudom, miért nem lehet egy létrát odatenni?), majd végigballagtam a tóvá duzzasztott Donát-patak mentén. Elég hosszan gyalogoltam egy szántást végző traktor közelében, amíg ismét el nem értem az erdőt.
Mintha az állatok is tudták volna, hogy vasárnap van, itt is pihent vagy négy szarvastehén a fák alatt. Ezek el sem mentek közeledésemre, sőt, még viháncoltak, futkároztak is. Aztán végül csak bementek az erdőbe, de távolabb azért még kint maradt egy fiatal bika.
Kevésbé járt utakon, néhol eléggé benőtt vízmosásokon át, lassan elértem a Murga - Tevel közti országutat. Innen indul egy magánút az ódánypusztai gazdaság felé. A volt puszta mára már elég romos kápolnáját szerettem volna meglátogatni, de az előkészület alatt nem találtam odavezető utat.
Műholdas képeken felsejlett nyugati irányból egy rég felhagyott út vonala, de a gyakorlatban ez már teljesen használhatatlanná vált. Így inkább a mostani ódánypusztai gazdaság felől közelítettem meg a helyet. A gazdaságban viszont egy teremtett lelket nem találtam, kutyát annál inkább. Szerencsére pillanatok alatt cimborákká váltunk, s így már el tudtam indulni a vélt úton. Itt már látszott, hogy tényleg erre vezetett az út, de a kidőlt fák s az embermagasságú csalán nem könnyítette meg az átjutást. Végül sikerült, s azt hiszem megérte!
Sajnos már eléggé megkopott az épület, a tornya kissé csálén áll, de még látszik rajta régi szépsége. A környezetére néha ráférne egy-egy kaszálás, s nem hinném, hogy a gazdaságnak ez megerőltető volna. Be is mentem a záratlan ajtaján, s a belsejét, ha lehet még inkább megkoptatta az idő. Bár az is igaz, hogy nemigen loptak el innen semmit, még a gyertyatartók is a helyükön állnak. (Ki tudja, lehet, hogy mégis jobb ez így, elszigetelve a világtól?)
Itt az épületben láttam neki az ebédem elkészítésének, s mondhatom jó döntés volt. A melegítés közben elképzeltem, vajon kik élhettek erre, milyen lehetett az életük, s vajon miért kellett elhagyniuk a környéket. Béndekpuszta jutott eszembe, de ott legalább a késői leszármazottak évről-évre visszajárnak megemlékezni, s rendben tartani a helyet. Kár ezért a szép kis kápolnáért!
Visszafelé, Tevel felé vettem az irányt. Eleinte itt is voltak benőtt, elvadult szakaszok, de később egészen járhatóvá vált az út. Jó 4 km-t gyalogoltam erdőn-mezőn keresztül, láttam kombájnt aratás közben, majd erőt vett rajtam egy erős fáradság, végül a teveli kápolna közelébe értem. A fennsík széléről messze elnyúló, látványos, dimbes-dombos panoráma fogadott. Ezen a környéken találkoztam utamon először és utoljára sporttársakkal, bár úgy gondolom, ők kevésbé hosszú utakat jártak, mint én.
Aztán elértem a falut, s kezdtem keresni, hogy hol is lehet itt vizet venni. Kicsi izgalom után egy szűk, hangulatos lépcsőn jutottam le a térre, ahol az artézi kút működött. Döbbenten vettem észre, hogy hosszú sor áll, nem kevés tartállyal, a kút vízéért. Mivel éjszakára mindenképp szükségem volt vízre, beálltam a sorba, amiről hamar kiderült, hogy egészen gyorsan fogy. Akinek a legtöbb tartálya volt, már majdnem mindet teletöltötte, a többieknek meg alig volt néhány kisebb kulacsa. Mire kifújtam magam, már sorra is kerültem.
A pihenéstől újult erőben hagytam el a falut, most már tét nélkül: megyek, amíg az idő engedi. Még bő 3 km jutott a mai napra, amikor már tábort kellett keresnem. Az országút menti tó túlsó oldalán lévő erdőben találtam ideális helyet magamnak.
Elrendeztem a talajt, gondosan sátrat vertem, s bár nem volt rá túl nagy szükség, rutinból leápoltam a talpamat, s még világosban elrendeztem az egyéb dolgokat. A vacsorát már félhomályban ettem meg, de így is elég volt a fény mindenhez. Közel 29 km-t haladtam ezen a napon, jólesett már a pihenés.
Éjszaka a levelek árnyékát olyan erősen vetítette a fénylő hold a sátor falára, hogy megpróbáltam fényképen megörökíteni. Többé-kevésbé sikerült is, csak az élesség hagy némi kívánnivalót maga után.
2024. 09. 21. szombat Hat óra körül már nem bírtam tovább aludni, így a félhomályban neki is láttam csomagolni. Alig múlt hét óra, s én már a közeli Nagyszékely felé ballagtam.
A kristálytiszta ég, az éppen kelő, laposan sütő nap, az ősz felé hajló csodálatos színek hihetetlen szépségűre varázsolták a reggelt.
Alig győztem betelni szépségével! Beérve a házak közé sem változott a hangulat, sőt az egész falura jellemző stílusú tornácos házak még emelték a varázslatot. Mire a központba a bolthoz értem, már ünneplőbe öltözött a szívem.
Vettem némi ennivalót, tejet a reggelihez, amikor egy, a bolt előtti társaságban időző nő odalépett hozzám, s csodálkozva érdeklődött stílusomról, túrámról. Elég rámenős volt, így némi bizalmatlansággal fogadtam érdeklődését, s minden pillanatban „egy bizonyos” kérdést vártam. De tévedtem, mert valóban a túrázási szokásaim érdekelték. Beszélgettünk pár percet, majd elköszönve tőle, nekivágtam a folytatásnak. A hangulat továbbra is méltó volt a faluhoz: a kis templom a laposan sütő napfényben, s a fák által rávetült árnyékoktól kivételes szépségben pompázott. Távolabb, a futballpálya melletti pihenőnél telepedtem le reggelizni a ragyogó napsütésben, egy fantasztikus hangulatú helyen.
Egyszer csak felugorva felkaptam a fényképezőmet, s egy gyors felvételt készítettem. Az égen még világító hold előtt egy csíkhúzó repülő haladt el, s ilyen helyzet elég ritkán adódik. Ezt sikerült is elcsípnem, nem úgy, mint félórával később az országúton előttem átballagó őzet. Úgy elbambultam, hogy csak a feneke látszik a képen… Bizony nem sikerülhet minden!
Hamarosan letértem az országútról, és felértem egy dombtetőre, ahonnan jól látszott egy távoli TV torony. -Csak nem a pécsi torony az? –gondoltam, s a gps-szel bemértem a távoli helyet. Kiderült, hogy a 10 km távolban lévő Úzd környéki tornyot látom. (Ekkor már mosolyogtam magamban: Pécs innen több mint 60 km.)
Lefelé a dombról ismét egy nagyon hangulatos mélyúton vezetett az ösvény. Csodálattal figyeltem a terepet, mennyi idő kellhet, mire ilyen mélyen kimosódik egy-egy mélyút! Aztán, amint megszűnt a talaj lejtése, a bevágódás is megszűnt: elértem Miszla falu határát.
Kedves ez a hosszan elnyúló falu! Van három temploma, egy kúriája, és egy különleges békés hangulata. Érdekes volt észrevenni, hogy mennyire eltérő Nagyszékely és Miszla építészeti stílusa, melyet én a lakosság nemzetiségi hovatartozásával magyaráztam. Elhagyva a települést, csalódás ért: a várt földúttal ellentétben még hosszan aszfaltos út vitt tovább. Nem voltam boldog…
Aztán letértem egy földútra, s végre ligetes erdőben haladhattam. Talán ezen a környéken lehetett leginkább felfedezni a közelgő ősz első jeleit. A domb szélén a P jelzés letér a völgybe Keszőhidegkút felé, de én maradtam a tetőn. Így közel 4 km aszfaltozást úszhattam meg.
Cserébe viszont tartoztam az ördögnek egy 600 m-es kitérővel. Egy Y elágazáshoz érve ugyanis rossz utat választottam, s idő kellett, mire felismertem. Azonban a csuda se bánta, mert a tetőn szépséges kilátás fogadott, később meg hangulatos völgyben haladhattam. Aztán leértem az országútra, s nem volt mese, ismét 3 km aszfaltozás következett. Sajnos az egész túrára jellemző volt a sok aszfaltos szakasz. (kb. 40% arányban)
Végül megváltásként beértem Szárazd településre, ahol egy hangulatos forrás várja a megfáradt vándort. A park hangulatos, nincs túlcifrázva, és a célnak teljesen megfelel. Valahányszor friss vízért mentem, a kis tó partjáról békák hada vetette magát a vízbe. Megcsináltam a napi levesemet, s a kőpad mellett kényelmesen megebédeltem. Jó volt megpihenni! Kellően felfrissülve, teli hassal folytattam vándorlásomat a vasúttal nagyjából párhuzamosan.
Az erdőben egy mezőgazdasági telep kapujához értem, ahol az udvarról egy pónilovon vágtató kislány ért mellém. Szóba elegyedtünk, s így ismertem meg a 8 éves Lucát. Hamar kiderült, hogy mi járatban vagyok, s ő azonnal felajánlotta, hogy egy darabon elkísér. Neki ellentmondani nem lehetett, s a következő kilométer alatt megbeszéltük a túrázás rejtett titkait: mi van a zsákomban, hogyan töltöm a telefonomat, mit eszem iszom, s nem félek-e éjszaka? Egyfolytában szóval tartott, mellette nem lehetett unatkozni. Tündéri volt!
Aztán amikor elértük a második magasles tornyot (ő eddig mehetett el otthonról), némi bíztatásra visszafordult. Csak ekkor kapcsoltam, hogy kéne egy fénykép róla, s így már csak kellően távolról készítettem egyet. Emléknek így is jó lesz! (Nem tagadom, az ezt követő órában felkészültem arra, hogy megjelenik az apja, s felelősségre von…)
Némi kapaszkodást követően felértem a hegytetőre, s a fennsíkon elértem a geodéziai tornyot. Nem másztam fel a toronyba, mert a létrája igen rossz állapotúnak nézett ki, de alaposan körbejártam, s kicsit meg is pihentem. Innen már csak az ereszkedés maradt, eleinte földes, később aszfaltos úton. Leérkezve a Csicsó étteremhez, nem álltam ellen a csábításnak, s elnyalogattam egy üveg hideg sört. Kellemes volt a pihenés az enyhe forgalmú út mentén.
A folytatásban hamar leértem a Csicsói templomhoz, ami rendezettebb, kiépítettebb volt, mint ahogy elképzeltem. Mondhatnám csodálatos volt a lefelé ereszkedő nap fényében, de így az ide tervezett táborozásomat törölni kellett tervemből. Körbejártam, megcsodáltam, vettem vizet a Szentkútból, s élveztem minden itt töltött pillanatot.
Mivel már erősen lefelé bukott a nap, tábort kellett keresnem. Kicsit fájó szívvel hagytam el ezt a példásan rendben tartott helyet. Sajnos a ferde domboldalon nem sok esélyem volt vízszintes területet találni, így csupán az elfogadhatóra törekedtem.
Találtam is hamarosan egy megfelelőt, s némi talajrendezés után felvertem a sátrat. Vacsora közben csodálattal figyeltem a nyugati égboltot vöröslőre festő naplementét, majd lábápolás, s egyéb szertartást követően pihenőre tértem. Nem volt túl kényelmes a talaj, de egy éjszakát ki lehetett bírni. 33 km-t gyalogoltam ma, s bár ez nem kevés, nem viselt meg különösebben. Ma éjszaka semmi mozgás nem volt körülöttem, békésen telt az alvás.
Azt csak hiszed, hogy a most lementett nyomvonallal minden pecsétet megtalálsz. Sok helyen okkal, eldugott helyen van, és sok nem is a nyomvonalon van hanem kitérővel érhető el. Az útvonalat és a pecsétek helyét, nyitvatartási időket, a logisztika során figyelembe kell venni, sokszor változnak, a linket megkaptad.
A mindig aktuális útvonalat, a pecsétek helyét és állapotát itt is megtalálod, de a hiányosságokat a hivatalos oldalra kell bejelenteni. Jó utat.
Ahogy ígértem, jöjjön a Tolnai piros túra második fele:
Tolnai Piros
Simontornya - Dombóvár
2024. 09. 20. péntek Már készen voltak a tervek az útra, amikor kiderült, hogy jövő kedden már esős idő várható. Így, az indulást előrébb hozva, már péntek délután nekivágtam a túrának, lesz, ahogy lesz!
Kettő után pár perccel meg is érkeztem Simontornyára, s a már ismerős városban besétáltam a központba. Ismét megcsodáltam a várat, aztán most már átkelve a Sió hídján, délre vettem az irányt. Hangulatos utcákon lassan elhagytam a várost, s egy mélyúton kapaszkodtam fel a Derék-hegy oldalára. Itthon még elképzeltem, hogy milyen szép lesz a kilátás, de a mélyútról semmit nem lehetett látni. Még egy kitérőt is tettem, hátha…, de ez sem hozta a várt szép kilátást.
Hamarosan elértem a Styrum-kápolnát s ennek hangulata valamelyest kárpótolt az elmaradt panorámáért. Annyira nem is bántam a mélyutat, mert izgalmas hangulata volt, s a kapaszkodástól kimelegedve jólesett a hűvöse is. Később is sokszor vezetett az ösvény mélyúton, úgy látszik, az itteni laza talajt könnyen lemossa a víz, s így kialakul a bevágás. A város közelében még le volt betonozva az alja, hogy megakadályozzák a további eróziót, de később ez már megszűnt.
Kicsit egyhangúbb szakasz következett, s monoton baktatásomból egy kapu látványa zökkentett ki. Nem volt egyértelmű, hogy belül, vagy kívül kell továbbmenni, de mivel nyitva volt, így belül folytattam utamat. Hamar ki is értem a zárt területről, s ekkor kezdődött a móka: a kerítés még egy ideig kísérte utamat, amikor a túloldalán megugrott egy őzike. Visszanézve a nyitott kapun át, sikerült is egy egészen elfogadható képet készíteni róla. Alig csengett le bennem az élmény, amikor tőlem alig 10 - 20 m-re egy szarvasbika kezdte bőgni szerelmes érzéseit. Még láttam is őkelmét, de fényképezőm a köztes ágak miatt nem tudott fókuszálni, s mire ezt kézzel megtettem, már csak ennyi látszott belőle. (Lásd a képet!) De a csuda sem bánta a fénykép gyengeségét, mert fantasztikus élmény volt. Egyszer már hallottam a Zemplénben ilyen közelről bikát bőgni, de akkor semmit sem láttam belőle… most legalább láttam is!
Még hosszan kísért az egyre halkuló bőgés hangja, majd a távolba veszett. Közben ritkult az erdő, s ligetes, domboldalas terepen, a Csókás major mellett elértem az országutat.
Egy pillanatra rá lehetett látni a Barátok tavára, ahol éppen egy szürke gém halászott. Meg is örökítettem gyorsan, s jól tettem, mert pillanatok múlva már elrepült. Aztán a tó mentén átsétáltam a barátságos Kisszékelyen.
A központ közelében jobbra fordultam, követve a P jelzést, és nekivágtam egy földútnak, melyen hamar megállított egy lezárt kapu. Az elhanyagoltságát látva egyértelművé vált, hogy ez az út már nem is létezik. Ekkor egy kicsit másként variáltam, s végül, némi kapaszkodás után, felértem a kilátóhoz. Barátságos volt ez az egyszerű kilátó. Felmenve körbenéztem, s bár nem egy magashegyi panoráma, de nagyon hangulatos, dimbes-dombos táj fogadott. Élvezettel szemléltem a nemrég elhagyott falu látványát. Visszatértem a földre, nem sokat mentem már, hisz’ esteledett, s kerestem egy alkalmas, vízszintes talajú táborhelyet.
Sötétedésre éppen készen is lettem, s vacsora után még élvezettel figyeltem a környéket. Az erdő széli akácosban valamilyen állatok (?) agancscsattogásra, vagy ágak ütődésére emlékeztető hangot hallattak. Éjszaka pedig sokszor hallottam nem túl távolról, óvatosan vonuló lépéshangokat, ill. távoli szarvasbőgést. Szóval nem voltam egyedül!
Ezen a fél napon 15 km-t haladtam. Az éjszaka nyugodtan telt, s a szinte telihold be-bevilágított a lombok között. A sátor talaja kiváló volt, jól telt az éjszakám.
Köszi, ez hasznos lehet még, lementettem az OKT nyomvonalát telefonra nyomvonalat követve a pecsételő pontok megvannak.
Rozália téglagyárnál is már alig látszik a pecsét, a bélyegzőpárna, amit az igazoló füzethez vettem nem bírta, következő etapra már vettem tintát és meglocsoltam pecsételés előtt.
Tévedésből nyomtál egy pecsétet a Virágos-nyereg helyére, még a HH-n? Nem nagy gond, a dátum legyen ott a Virágos-nyereg pecsét mellett, és ha két sorban leírod akár majd egyszer a túra végén egy lapra, akár oda a füzet aljára hogy tévesen ütötted abba a mezőbe, az elegendő.
Abból indulj ki, hogy ez az igazolás egyfajta bizalmi ügy. Sajnos lehet vele csalni, de aki így tesz, az elsősorban saját magát csapja be. Aki viszont elolvassa, és aztán követi az igazolás szabályait, az számíthat az ellenőr jóindulatára, ha valami eseti hiba csúszik be. (Pl. nekem volt olvashatatlanná ázott pecsétem - az odautazáshoz használt vonatjegyet küldtem el helyette. A feleségem meg egyszer otthon hagyta a füzetét, így azon a túranapon az összes pecséte beragasztott volt. Mindkettőnél leírtuk mi történt, és elfogadták.)
Rögtön az első kéktúrás utamon sikerült a pecsételést elrontani, Hűvösvölgyből mentem Rozália téglagyár felé és Hármashatár hegyen bélyegeztem a rádiótornyoknál majd volt még egy pecsételő hely a repülős játszótér mellett ott is a Virágos nyereg helyére. Virágos nyeregnél jöttem rá, hogy hoppá. Ott csináltam szelfit és a bélyegző gyengén fogott csak ,de próbáltam nyomni egyet a pecsételő mellé is.
Ellenőrök mennyire veszik ezt szigorúan? Van Strava log is az útról meg videóztam is az úton, nyilván nem végig, de egy túrvideó össze lett vágva belőle.
Nem móri vagyok, de 14 éves koromig laktam onnan 10 km-re egy faluban. Nekünk akkor Mór volt a "város". Középiskolás koromban Budapestre mentem tanulni, de sokszor indult a buszom Mórról, ezért emlékeztem olyan jól a régi buszpályaudvarra. Később az egyetem, majd a munkahely is Budapesthez (ma pedig már a tágabb értelemben vett agglomerációhoz) kötött, egyre ritkábban jártam a városban. Amikor ott jártam, akkor is autóval és nem nagyon volt időm nézelődni. Ezért volt különleges alkalom a mostani, mert bár igyekeztem "gyorsan" árnyékosabb helyre jutni, de mégiscsak komótosan, nézelődve és az emlékeimet felidézve sétáltam a városban. Az ilyen élmények miatt (is) szerettem meg a túrázást évekkel ezelőtt!
Köszönöm a leírást! Ha jól értelmezem móri gyerek vagy? Érdekes érzés lehet így, több 10 év után viszontlátni gyermekkorod helyszínét. Nekem ez kimaradt, én ott is élek, ahova születtem.
Aug. végén én is jártam egy túrát... az időjárás nem volt túl kegyes akkoriba. Iszonyú meleg volt a szabadban! Gratulálok az eredményhez, s a kitarásodhoz!
Szeptember elején 34°C-ban gyalogoltam 34 kilométert a Vértes dombjain keresztül. Oroszlányból indultam, ahol ezúttal is meggyűlt a bajom a jelzésekkel, a tavaknál egy kicsit megijedtem, a Vértes Tábornál ebédeltem, Móron pedig gondolatban visszarepültem 20-30-40 évet az időben. Az utolsó kilométereken szerencsére megkönyörült rajtam az időjárás, így Mecsértelepen már kora délután beüthettem a nap utolsó pecsétjét a füzetembe. A túra hosszabb, fényképes beszámolója a következő oldalon olvasható: https://turaelmenyeim.blogspot.com/2024/09/kdp-oroszlany-mecsertelep-20240908.html